Egy gondolat, egy porszem

Cukor nélkül a tea is keserű. Hogy mire utal ez? Arra, hogyha nem találod a teádban a cukrot, tegyél bele, és édesebb lesz. Ha az életedben nem találod a jó dolgokat, teremts magad körül, és tedd édesebbé az életedet, olyan egyszerűen mint a teádat. A teát is megiszod cukor nélkül? Akkor mért élnéd az életedet boldogság nélkül?

Naptár

január 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Vége van az évnek, itt a következő. Sok szerveznivaló, sok nehézség, és egy jó adag boldogság. Nyugalom, és stresszmentesebb légkör, de más miatt meg megint csak problémákkal teli. Ez az év se lesz más, mint az eddigiek, maximum a lényege változik.

Sok minden történt 2010ben, de örülök, hogy végre vége. Nem sietek én sehova, csak igyekszem boldog lenni, ami ebben az évben sokszor nem ment. Az évet talán az eddigi legstresszesebb, és saját magamat meg a szakadék legszélén táncolónak nevezhetném, ha meg kellene fogalmazni a lényeget. Kiborulás, kiborulás hátán, és nem egyszer nagyon a végén jártam, nagyon nem akartam tovább csinálni. Rettentő sokat idegeskedtem, de nem tudom azt mondani, hogy alaptalanul. A környezetemben lévők számára se volt ez könnyű év, vagy legalábbis voltak benne nehéz időszakok mindenkinek. Én úgy érzem túl sokat sírtam, és túl sokszor féltem az évben. Nem tudok bízni magamban, és nem tudom, mennyi idő kell hozzá, hogy ez újra menjen, és újra a régi lehessek. Az is lehet, hogy az már nem leszek, hogy megváltoztam, és olyan már nem tudok lenni. Nem tudom. Azt tudom, hogy többször megingott a legjobb barátom helye, illetve maradásának ténye is, illetve hogy ez volt az az év, amiben a júniusi 2 hetet nem szívesen élném át újra. Három ember is állt közel, nagyon közel, míg végül kiderült, hogy csak kihasználnak. Ez nem volt a legjobb év, barátok választása szempontjából sem, és utána a kapcsolatok lezárásával kapcsolatban sem.

De vége van, és elmúlt. Következtetéseket, és tanulságokat levontuk, innentől már csak hasznomra válnak ezek az emlékek is. A következő évben nem fogok keresni, és ha valakibe mégis belebotlok, megpróbálok nem azonnal nyílt könyvvé válni, csak mert úgy érzem, hogy fontos vagyok. Körültekintőbben választani kinek mit mondok el. Talán ez lenne a nagy általánosságban vett fogadalmam erre az évre. Hogy kivételesen sikerüljön lezárni egy évet, és tényleg teljes egészében elengedni, és úgy lépni át a következőbe, hogy csak jó dolog érhet.

És végül, kívánom, hogy mindenki legyen szerencsés, boldog, vagy épp csak jókor jó helyen 2011-ben. Hogy váljon valóra minden álom, nyíljanak ki a kapuk minden cél előtt, vagy ha nem, legyen egy-egy bukóra nyitott ablak, amit ha kifeszítesz, használhatsz ajtó gyanánt. Remélem, mindenki megkapja, amit vár az új évtől, vagy egyszerűen, csak kevésbé összetörten végzi 1 év múlva ilyenkor.

 

Szólj hozzá!


Mindenhol csak rendetlenség van. Körbenézek, és nem látok mást. Egy adag szemét az asztalon, a szekrény mellett, kuka a szoba másik felében a tűlevelek takarításának nyomáról árulkodik. A polcokon poharak, és nasik, szemét, és könyvek szanaszét. (Épp mindig mihez van kedvem, hogy levegyem és elkezdjem olvasni.) A fürdőben ruhák a földön, pedig mellette van a szennyes tartó. Mosni kéne, és vasalni. Rendet tenni, és takarítani. Csoportosítani, rendszerezni, rendet teremteni, és fent tartani. De nem megy. És mért nem?

Mert ugyanez van bennem. Ha nem vagy összeszedett, ha nem vagy tisztában magaddal, és a képességeiddel, csak dűtesz-borítasz, és mindegy hányszor pakolsz el, akkor is rendetlenség lesz. Hiszen benned továbbra is káosz uralkodik.

Január 1. van. Mindenki fogadkozik, és ígérget. Nem fog annyit inni, cigizni, enni, nem fog elkésni, időben elkészíti a munkáit, betartja a határidőket, kedvesebb lesz másokhoz, vagy csak jobban odafigyel a világra maga körül. Mi még nem fogadtunk meg semmit. Minden évre van egy mottónk, és minden évben megfogadunk néhány dolgot.  A kapcsolatunkat érintő kérdésekben. Ami a legfurább, hogy ezeket sorra be is tartjuk. Valahogy súlya van, és figyelünk rá. De most úgy érzem magamnak is meg kell fogadnom ezt-azt. Le kéne ülni, el kéne dönteni, és meg kellene csinálni. Ennyi. Nem nagy cucc. De nekem fontos, nekem sokat jelent, és épp ezért át kell gondolni, hogy mit fogadjak meg. Hiszen maximalista vagyok, minden évben arra törekszem, hogy olyan pluszt adjak magamnak, amitől többnek érzem magam. Ez meg is történik minden évben, de a megfogadott dolgoknak mindnek van hátránya is. Így a következő évben azokat kiküszöbölendőn kell újabb dolgokon változtatnom. És így válik az egész évről évre jobbá.

 

 

Címkék: ünnepek döntés fogadalom

Szólj hozzá!

"Pontosan így érzem magam. Nem lehet érteni? Nekem is megerőltetést okozott. De azért van benne valami, nem? Megint, és mindig ugyanott vagyok. Ki akarok magamból szabadulni. Be akarok szabadulni magamba. Látni akarom a végtelent, és végtelenné akarok válni magam is. Alaptalanul sokat gondolkozom, és alaptalanul keveset írok. Sokkal több dolog van most talán bennem, mint ami ki tud jönni. Olyan ez, mint amikor szorulásod van. Nem fér ki… Pedig ott van. A sok szar. [bocsánat a szóért] Szabadulni akarok, bele a végtelenbe, be akarom engedni a végtelent. De nem fér be. Talán túl sokat akarok, talán tényleg szorulásom van. Szabaddá válni annyi, mint meghalni minden(ki) számára. Meghalni meg annyi, hogy elveszíteni a kapcsolatot minden(ki)n(v)el. "

Túl sokat akarsz. Szabaddá válni. Ezt nem tudod megtenni, nem vagy elég nagy, és elég tapasztalt hozzá. A végtelent nem olyan egyszerű beengedni. Ahhoz sok falat kell lebontanod magadban, hogy képes tudj lenni erre. A végtelen a minden. Ha szabad akarsz lenni, akkor nem függhetsz semmitől, senkitől. Nem irányíthatnak, és így te se magadat. Ha szabaddá válsz, nem marad semmi, ami fontos. Szabadság. Mennyien hajtogatták már, és küzdöttek ezért. Hol így, hol úgy. De a szabadságot nem kaphatod meg soha. Csak az illúzióját. Az illúzió lehet olyan jó, sőt még jobb. Meg lehet a szabadság érzése, ha mások számára nem halsz meg, ha kötődsz, és ebből a kapcsolatokból meríted a szabadságot. A szabadság, és a végtelen mind ott van benned. Mint mindenki másban is. Csak épp annyira mélyre kell ásni magadban, hogy az odavezető út sokszor több nehézséggel jár, mint a cél elérése után érzett mámor.

"Sok kérdésem van, mindegyik az, hogy “Miért?”. Többnyire nincsen rájuk válasz. Szeretném, hogyha szeretnének (© Ady). De magamba roskadok… Szép nap lesz a holnapi, már előre várom. Hogyan szeressenek mások, ha magamat sem tudom elfogadni? Miért nem akkor mondom ezt el, amikor lenne, aki segít (ma lehetett volna!!!)? Miért nincsen kedvem most ahhoz, hogy jövő év legyen? Miért nem akarom most sem elfelejteni, ha egyszer már tavaly ilyenkor sem létezett a világ, amit reméltem? WTF (SzerdaCsütörtökPéntek)? Nincs is semmi esélyem, hogy felépítsem magamat. Nincsenek alapok. Az összeadás is hiányos tudás nálam, mit akarok én az integráltakkal? Mi van?

Sok a kérdőjel. Azért van, mert nem tudom, hogy mi, vagy ki vagyok. Azért van, mert nincsen rendezett múltam, a jelenben nem teszek semmit, és így a jövőm is kérdéses."

Bonts le a falból. Bízz magadban, és másokban. Bízz, élj, kövess el hibákat, majd lásd be őket, vond le a következtetéseket, és lépj tovább. Felejts, de közben emlékezz arra, ami volt. Nyílj meg, de hagyj egy kis részt, ami csak a tiéd. Így megvan a magányod, mégis közel lehetsz máshoz, aki meg támaszt tud nyújtani. Nyiss mások felé, és lásd, mi van a világban rajtad kívül. Ismerd meg, és fedezd fel a világot, az embereket a környezetedben. Sok idegen van, aki ott van a közelben, segíthetne, lehetne társ, és nem is adod meg az esélyt. Szeretnek mások, és te is szereted magadat. El is fogadod, és nem is ezzel van a baj. De továbbra is úgy érzed, hogy többet várnak, hogy több legyél, és különlegesebb. De csak akkor tudsz az lenni, ha végre önmagad leszel, és nem akarsz megfelelni.

"A múltam számomra a legfontosabb, pedig csak magamat akarom sajnálni, nem másokat a saját hibáim miatt. Mindig csak az önsajnálat. Egyedül akarok lenni az önsajnálatban, de azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy mekkora hibákat követtem el. Ezzel elkövetem a hibákat újra és újra, kicsit mindig másképpen. Egyedül vagyok, mert magányos akarok lenni. Pedig belül majd’ meghalnék egy értelmes társért, és mégsem teszek semmit. Meg hát mindenkivel jóban akarok lenni, pedig a féltékenység már engem is ostromol. Velem nem lehet ilyen gond, én nem lehetek ebben tárgy, és alany sem, és cselekvő sem. Nem lehetek féltékeny, mert mindenem megvan, amire csak szükségem van. Talán túlságosan is, azért nem tudom értékelni. Túlságosan el vagyok én kényeztetve, azt hiszem. Csak mondjuk ettől még több, mint egy éve nincsen senki, akire rábízhatnám a terheimet. És aki a vállamon nyugodva elveszi a gondolataimat a saját kis gyerekességeimről. Amikor hideg a kapcsolat, akkor ez nem működik. Én akkor érzem jól magam, ha közel van hozzám a másik. És támasz lehetek."

Légy közel, és légy támasz. Legyél önmagad, és legyél ott, ha kell, szólj, ha szükséged van másra. Amiben tudok, én segítek. Amennyit tudok, én vagyok, és leszek is.

1 komment

Mostanában leköt az, hogy figyeljek rád. Te eddig elég kevés dolgot mondtál, és nem tudtam mekkora /mekkora volt a baj. Örülök neki, hogyha jól vagy, és igyekszem, hogy ez így is maradjon. Tudom, hogy néha hülye vagyok, hogy kiborítalak, hogy nem tudsz mit kezdeni velem, aztán meg saját magadat hibáztatod, hogy megint nem reagáltad le jól a dolgokat. De ez hülyeség. Nem vagyok minden pillanatban normális és kezelhető. Akkor nem sokat tudsz tenni, csak hogy odajössz, és átölelsz, és olyan szorosan tartasz, amíg le nem nyugszom, és akkor nincs baj, akkor nem veszekszünk, nincs semmi a mit a másik fejéhez vágnánk, mert megnyugszom. Ha ott vagy, és tartasz, biztonságban vagyok, és már meg is van oldva az egész. De aggódok. Félek, hogy sok vagyok, hogy nem fogod bírni a sok problémát. Tudom, szerinted nincs sok probléma. Én mégis azt érzem. Hogy baj van, és kellene, hogy segíts, de közben tudom, hogy neked meg az kellene, hogy én segítsek. Így félek, hogy végül is kiakasztalak, vagy valami sok lesz. Ha családi banzáj van, vagy ilyesmi akkor először mindig hülyén érzed magad, aztán társaságtól függ, hogy ez az érzés marad, vagy elmúlik. Ha anyun múlik, akkor általában végül is jól érzed magad, kellemesen csalódsz az egészben, és én is megkönnyebbülök, amikor azt mondod, hogy jól érezted magad. De amíg ott vagyunk, félek. Félek, hogy valami sok lesz, és nem mondod el, hogy baj van, kellemetlenül érzed magad, mégse szólsz. Tudom, hogy tegnap nem volt épp a legjobb összejövetel, bár nem volt vele semmi bajod, és inkább én borítottam ki magamat, mint tegnap. De azért mert nem akadtál ki, büszke vagyok RÁD. Azért, mert megcsináltad, mert nem akadtál ki, és mert túl tudtál lépni olyan dolgokon, amiken én nem. Új volt a helyzet, az emberek, és ahhoz képest sok an is voltak, mégse volt baj. Egyszer mentünk el, hogy megnyugtassalak, és utána már nem volt baj. Vagy legalábbis nem tudok róla. Köszönöm, hogy ott voltál, hogy végigcsináltad, és hogy ilyen jól helyt álltál. A lényeget, azt hogy ott vagy velem, segítesz, és mindenben számíthatok rád, azt megmutattad a családnak, annak a részének is, többet meg most nem is kellett.

Egyet kérek. Figyelj oda, és szólj, ha baj van. Figyelek én is, hogy mikor mennyire vagy fáradt, és ingerült, vagy épp nyűgös, és ilyenkor próbálok minden apróságot még kisebbre varázsolni, vagy csak többet ott lenni, és megnyugtatni. Én csak azt kérem, hogy szólj, ha baj van, hogy időben tudjak reagálni, és segíteni. Szeretlek.

Címkék: szerelem félelem figyelem nehézség

Szólj hozzá!

Sajnálom, hogy kevesebbet írok, kevesebbet vagyok, és hogyha úgy érzitek, hogy kevesebbet törődök veletek. Ugyanannyira fontosak vagytok, fontos részei az életemnek, és mindenkinek meg van a kis zuga a szívemben. Igyekszem nem kevesebbet találkozni veletek, bár ez sokszor, vagy leginkább rajtatok múlik, mert nem tudok enni. Most még annyira, se mint eddig. Ettől eltekintve viszont biztos furcsa, hogy kevesebb smst írok, kevesebbszer csörgök, vagy, hogy szinte soha nem vagyok msnen. Szeretném azt mondani, hogy tudjátok be az ünnepeknek. De nem hiszem, hogy ez a gond. Persze minden napra van valami, vagy valaki, és egyre kevesebb időm/energiám van magamra koncentrálni (ebben az esetben arra, hogy tartsam azokkal a kapcsolatot ugyanúgy, mint eddig, akik nagyon fontosak), de ettől még néha-néha megjelenhetnék.

Csak hirtelen a nyakamba szakadt az egész. A lakás, és a költözés. Mindig van valami, ami hiányzik, ami elromlik, amit meg kell javítani/javíttatni, vagy ami még nincs, és ami miatt intézkedni, telefonálni kell, hogy egy egész napos csiki-csuki telefonálgatás után végül olyan elmebeteg kérdéseket tegyenek fel nekem, amihez semmi közük sincs, csak hogy egy új telefont tudjak venni. Próbálok mindent elintézni, rendet tartani, mosni, vasalni, takarítani, amiben szerencsére párom besegít, mert amúgy nem is hiszem, hogy bírnám, (meg az ujjaimmal most nem is szerencsés egy-két dolgot csinálni). Szóval próbálom ellátni az elvárható, és normális követelményeket, amit kicsit megnehezít, hogy a tolókocsival kell közlekednem, és csinálnom a dolgokat. De most már ne, vagyok egyedül, az se mindegy, hogy van-e kaja, vagy mi a kaja, így az is állandó tényező, hogy épp mit kellene főzni/sütni, ahhoz mi is kell épp, és időben szólni, és összeírni a dolgokat páromnak, neki se kelljen naponta többször is lejárnia. Szerencsére azzal nincs probléma, hogy ne tudnék főzni, sokszor még inkább túl van dicsérve a főztöm, mint amilyen valójában szerintem.

Tanulnom kell, ami persze teljesen normális, és elfogadható, hiszen minden velem egykorú ezt csinálja, még sem könnyű. Nem azért, mert nehéz tanulnom, csak, épp azért mert a fent említett dolgok túlságosan is lefoglalják a mindennapjaimat.

Ezen kívül a kapcsolatom nem fog saját magától működni, és nem lesz minden szép, és jó, csak mert aranyos vagyok, és szépen nézek rá. Igényli a törődést, a féltést, a beszélgetéseket, a figyelmet, hogy ugyanúgy mindenről tudjak, mint ahogy ő figyel minden apró mozdulatra, és most hogy együtt lakunk, felelősek vagyunk a másik jólétéért is. Igyekszem mindent megtenni, és ez néha elég megerőltető, és előfordul, hogy beájulok, és reggel nem is emlékszem, hogy feküdtem le, és hogy kerültem az ágyamba.

És nem utolsó sorban nem vagyok jól. Megígértem, hogyha megint közelebb kerül a gyógyszeres doboz tartalma hozzám, mint kellene, elmegyek orvoshoz. De nem fogok orvoshoz menni, mert nincs a z a hülye, akinek hagynám, hogy azt elemezgesse mért is akarok véget vetni az életemnek. mi egyetlen egy választást kínál, hogy birkózzak meg a problémával, és gyűrjem le. Erőm még lenne is hozzá, de nem igazán tudom. Gondolkodni kellene, beszélgetni, és lépni valamit az ügyben, mert így csak azokat borítom ki, akiket szeretek, azért, mert magamtól akarom megszabadítani/megóvni őket. Hogy hülye vagyok, és legyek önzőbb, és higgyem el, hogy akik velem vannak, azoknak kellek, és azokat nem tudom annyira megbántani, hogy baj legen, vagy szimplán bízzak benne, hogy mindenki van elég nagylány/nagyfiú ahhoz, hogy megbirkózzon az általam okozott sebekkel? Lehet, egyszerűbb lenne, lehet, könnyebb lenne. Csak hogy az nem én lennék. Úgy meg értelmetlen az egész. Így magamban kell megtalálnom újra a jót, a szépet, ami miatt mások szeretnek, és ami miatt fájna nekik, ha elvesztenének. Akkor talán menne, és le tudnám végre tenni a gyógyszeres dobozt.

Azoktól, akiket meg nem keresek, annyit elnézést kérek. Igyekszem, és amint tudok, a régi leszek. Vagy lehet, hogy nem, de mindenképpen többet fogok jelentkezni. Csak várjatok még egy kicsit, és adjatok még egy kis időt. Igyekszem.

Címkék: család tanulás barátság nehézség kiborulás szakadék szélén

Szólj hozzá!

Utálom az egészet. Elegem van. Nem alszok, és már megint a lábam miatt. Nem tudok sehova menni, már megint a lábam miatt. Nem tudok tervezni, melózni, ki hitte volna, igen, megint a lábam miatt.

Szétnyílta seb, és kiszakadtak a varratok. Csak hogy legyen szép a karácsony, és problémamentes, hogy egyszer úgy igazán örülhessek, és azt mondhassam, hogy igen, nincs semmi baj. De nem. Ezt nem lehet. Velem ezt nem. Jah, és a legszebb az egészben? Hogy a kezem is tele van sebekkel. Hiszen ez mért is lenne olyan nagy baj? Nem volt soha semmi bajom a vérhólyagokkal, nem abból indultak ki a sebek a lábamon, és nem abból lettem műtétek, és amputáció. Nem, semmi probléma, teljesen jól vagyok, nem aggódok, hiszen nincs s is miért.

De azért aludni szeretnék. Nem két óra szenvedés után, felkelni, és egyetlen lehetőségként azt választani, hogy fent vagyok, lévén a szememet még csak-csak le tudom hunyni, de az állandó fájdalom egy kicsit sem akar szűnni. Persze a gyógyszeres doboz, mai mostanában többször van kéznél, mint kellene, pont most nincs meg, eltűnt, az altatóimmal, és fájdalomcsillapítóimmal együtt. Nah meg persze a reménysugárral, miszerint alszok valamennyit este.

Leszámítva a ma esti/hajnali kiakadásomat, a karácsony jól telt, kivételesen nem kellett túlélnem, és nem is csak eltelt, mint annyi eddigi. Jó volt, más, új, és szokatlan. Hagyományteremtő, kicsit olyan esetlen, mint minden első közös lépésünk. Mikor meglépünk valamit, de közben félünk, elrontjuk, baj lesz, vagy csak a másik nem örül valaminek. Amikor a lényeg már rég nem ez, hanem az, hogy ezeket a lépéseket együtt tesszük meg.

Viták vannak még, talán maradnak is, de remélem, lassan igazodunk a másikhoz. Egyetlen egy probléma van kettőnkkel, a másik fontosabb, mint saját magunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vonulok el, vagy pl. ha azt mondanám, nem mentem el vita alkalmával a lakásból. De nem jutottam sokáig, és akkor se azért mentem, mert akartam, vagy ott jobb lett volna. Csak úgy éreztem neki nem tesz jót, ha most ott vagyok.

Szeretlek, és nagyon jó veled élni, melletted ébredni, és a karjaid között elaludni. Megnyugtat, hogy itt vagy, hogy tudsz minden apró lényegtelen dologról is, hogy tudod, hogy miket olvasok, hogy mit hogy kérek, vagy mikor mi esik jól. Jó, hogy tudok önmagam lenni melletted, hogy amit eddig szerettem, azt továbbra is tudom csinálni, hogy figyelsz, és hogy itt vagy. Mindennél jobb érzés, hogy a szétköltözés, vagy szakítás már fel sem merül, hogy megnyugodtam, és tudok bízni a kapcsolatunkban. Hogy vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megoldjuk, és hogy igazán nagy problémáink nem lehetnek, amíg tényleg figyelünk a másikra. Köszönöm, hogy vagy nekem.

Címkék: biztonság ünnepek alvás karácsony szerelem félelem

Szólj hozzá!

Itt vagyok, és létezem. Mostanában nagyon nem voltam én, és kicsit kicsúszott a lábam alól a talaj. Nem vagyok benne biztos, hogy most már biztos lábakon állok. De most megint érzem, hogy itt vagytok, hogy vagytok nekem, és hogy fontos vagyok. És van mondanivalóm. Mindenkinek.

Itt vagy velem. nem csak most, állandóan. Persze néha itt hagysz, de az nem lényeg. Ha fizikailag nem vagy mellettem, akkor miattam, vagy miattunk mész el, és gyorsan visszajössz. Ha nem, akkor megijedek, és ideges leszek. Akkor veszekszünk. Aztán hazaérsz, én, átölellek, és megnyugszom. Már egy ideje te tudsz megnyugtatni. Ezt már tudtam, hogyha veled jóban vagyunk, nincs baj, de ha nem, akkor mindenki másra is fújok. Ez kialakult, valahogy, valamikor, és nem tudom, mit tehetnék ellene. Illetve, hogy kellene-e. Másokkal szemben ez mindenképpen igazságtalan. De kötődöm hozzád, és talán jobban, mint máshoz. Tettél olyat, ami fájt, de megbocsájtottam, és elfelejtettem. Most már olyan szokatlannak, messzinek, hihetetlennek tűnik az egész. Az a két hét. A maga hülyeségeivel, és döntéseimmel. Nem bántam meg semmit. Továbbra is vállalom amit, és akivel akkor tettem. Sajnálom, hogy megbántottalak téged is, de nem bántam meg. Ez kellett ahhoz, hogy visszataláljunk a másikhoz, és ez kellett ahhoz, hogy most olyan jó legyen. Mert most az.
Visszatérve. Ha fizikailag mellettem is vagy, néha nem vagyunk együtt. Ami jó. Ha olvasok, vagy épp menekülök, vagy épp te játszol, én meg mással beszélgetek. Együtt vagyunk, és olyankor mégis külön, de utána, amikor megint a másikra figyelünk, akkor minden alkalommal csak jobb és jobb. Szeretlek, és örülök, hogy itt vagy. Hogy összeköltöztünk, hogy mertünk, és hogy teszünk azért, hogy igen is jó legyen, és hogy figyelsz. Aggódok, hogy kiakasztalak, és félek, hogy jót tesz-e neked, hogy itt vagyok. Nem azért, mert nem akarok itt lenni. Csak mert tudom, hogy mivel jár, hogyha baj van, vagy lesz, és ezt semmiképpen sem szeretném, hogy miattam legyen. Remélem, tudok biztos pont lenni, és tudok egy helyet teremteni, ahol megnyugszol. Itt vagyok, és itt is leszek. És úgy érzem, hogy ez menni fog. Eddig ezt nem éreztem biztosnak, féltem, és bizonytalan voltam. Bennem, és abban, hogy ketten mennyire tudjuk egymást hosszútávon elviselni. Nincs olyan régóta, hogy itt vagyunk együtt, de nincs vita. A kezdeti összeszokás miatti civakodásoknak vége, és most már megnyugodtunk. Túl vagyunk rajta, és vége van. Most már csak a jó rész van. Jah, és persze a szürke hétköznapok. Bár, továbbra is kétségesnek tartom, hogy vannak ilyenek. De ha vannak, akkor egy valamiben biztos vagyok most már. Megy ez nekünk.
:)

Eljöttem, és te ott maradtál. Tudom, mi van otthon, szerintem elég kevés dolog van, amiről nem tudok, még is fura. Nem vagyok ott, nem tartozok oda, az már nem az én életem. Amikor mesélsz valamit, végiggondolom, aztán beugrik, hogy jé, tényleg ez így volt, vagy így működött. De az már nem az én világom. Ami fura. Mert tudtam, hogy ez lesz, tudtam, reméltem, hogy el fogok szakadni, és hogy vége lesz mindennek, de hogy ennyire hamar, és ennyire hirtelen fogom azt érezni, hogy az egész megszűnt, azt nem. Nem tudom, mennyire visel meg ez téged. Nem mondod, és nem látom rajtad, bár ezt sosem hagytad. Vagy lehet, hogy úgy érezted, hogy mi nem akarjuk látni. Nem tudom. Azt tudom, hogy sok mindent vágtam a fejedhez, és igazságtalan voltam néha. Nem mondom, hogy nem gondolom továbbra is úgy. De nem kellett volna úgy, és akkor hozzád vágnom mindent. Szeretlek, és nagyon fontos vagy. Szeretném, hogy ne romoljon meg a kapcsolatunk, és ne legyen szakadék közöttünk, csak mert eljöttem. Úgy érzem, hogy ezzel elég jól meg tudunk birkózni. Lehet, hogy a kórházak miatt egyszerűbb. Mostanában már egy ideje inkább telefonon tartottuk a kapcsolatot, és bár minden alkalommal, amikor bejöttél végigbeszéltem valszeg az egészet, még is, valahogy a telefonos beszélgetésekben volt már a lényeg. Persze voltam otthon, és nem voltam folyton kórházban. Többet voltam veled, és ez biztos hiányzik. Nekem is hiányzik, de pont ezért jó, hogyha jössz, és amikor itt vagy egy kicsit. Hiányzol.

Te vagy a harmadik, akit ha elvesztenék, meginogna a léc, hogy kibírom-e nélküled. Nagyon fontos vagy, és nagyon szeretlek. Nem beszélünk sokat az érzéseinkről. Hogyha felnősz, lehet, hogy ez megváltozik. Remélem, tudok majd bújni néha, hogyha szükségem van rá, és fel tudlak hívni majd azzal, hogy szükségem van rád, és gyere át. Szeretlek, és hiányzol. Remélem, hogy nem visel meg nagyon, hogy nem vagyok ott, mert nem vagyok messze, ha kellek, bármikor jöhetsz, itt vagyok. Előtted mindig nyitva van az ajtó, és addig maradsz, amíg akarsz. Fontos vagy, hiszen a testvérem vagy. Ne szakadj el tőlem, és maradjon meg a jó kapcsolatunk.

Itt voltál, és jól éreztem magam. Most már nem olyanok a talik. Megváltoztak, mert elköltöztem. És ez rád is hatott. Többet jössz, vagy legalábbis úgy tűnik, és te is más vagy. Lehet, hogy szoknod kell még, hogy nem vagyok egyedül, vagy, hogy mi nem vagyunk egyedül. De ha kell, ha igényled, ugyanúgy tudunk ketten lenni. Ha baj van, és épp csak az a kötelék kell, ami közöttünk van, minden más nélkül, akkor továbbra is tudunk, csak mi lenni. De így jó. Amikor itt vagy, és Petivel beszéltek, akkor nagyon jól érzem magam. Nem azért, mert az a mániám, hogy ti feltétlenül legyetek jóban. Hanem mert te vagy a legjobb barátom, ő meg a párom. Ti vagytok a két legközelebbi (azok közül, akik nem alapvetően vannak mellettem) és amikor ti ketten velem vagytok, akkor mindegy mi bajom van, jól vagyok. Nem tudok nem jól lenni. Szeretlek téged, és remélem, hogy jól érzed magad, amikor jössz, és itt vagy, és nem érzed magad rosszul, vagy nem érzed azt, hogy kevésbé vagy fontosabb.

Hívtalak, és jöttél, és még itt is aludtál. DVDztünk, tudtam bújni, és éreztem, hogy kellek, hogy fontos vagyok, és hogy te is aggódsz miattam. Nem tudtam mit várjak a talitól, attól is paráztam már, amikor eljöttem. Két hónapig folyton a nyakadon lógtam, és hirtelen vége lett. Nagyon hiányoztál, és az msnes beszélgetések, ezt nem tudták pótolni. Ez az óta jobb lett. Megnyugodtam. Itt voltál, és ugyanolyan voltál, mint bent. Nem éreztem semmi változást, és ettől nagyon megnyugodtam. Tényleg féltem, és rettegtem tőle, hogy elvesztelek, és le fogsz lépni. Hogy rosszul választottam, rossznak nyíltam meg, és rossz embert engedtem megint túl hamar túl közel magamhoz. De nem mentél el, hanem utánam jöttél, itt voltál, és Petivel is nagyon jól elvoltatok. Úgy volt az egész kerek, és attól volt még jobb az egész. Most már nem félek. Szeretlek, és tudom, hogy neked is lényeges, hogy találkozzunk, és nem ez volt az utolsó alkalom, amikor láttalak.

Úgy volt, hogy jössz, de nem jött össze. Nem haragszom, és megértem. Ilyen vagy, és nem csodálkozom. :) De várlak, és remélem, hogy fogsz jönni. És nem csak azért, mert itt van az ajándékod. Hanem, mert azok a beszélgetések hiányoznak, és az érzések. A hangulat, és az a megfoghatatlan, és megnevezhetetlen, amit a beszélgetéseink alatt éreztem. Szeretlek, és remélem, hogy fogsz jönni, és találkozunk még.

Szólj hozzá!

Megvisel. Nagyon, és jobban, mint vártam, vagy jobban, mint azt bárki gondolta volna. Feltetted  a kérdést, miszerint mit kaptam én. Nem emlékszem. Talán egy-két esetet leszámítva, amikor ott volt, de akkor is valószínűleg csak azért, hogy valaki meghallgassa. Nem miattam, nem azért, mert én voltam a lényeg. Ez a kapcsolat úgy érzem csak akkor szólt rólam, amikor szükség volt rám. Akkor még is mért vagyok kiakadva? Mert ilyen nem történik meg velem. Az emberek néha eltűnnek mellőlem, szép lassan eloldalaznak, és megszűnnek a beszélgetések, a találkozások. De én nem veszek össze senkivel, és nem vetek véget egy kapcsolatomnak sem így. Velem meg végképp nem teszik. Tudom, hogy kell figyelni, minden létezőmet beletenni egy kapcsolatba, és tisztában vagyok vele, hogy mennyivel többet teszek egy kapcsolatba a legeleje óta, mint az átlagember. Hogy sokaknak ez furcsa, sokaknak ez szokatlan, és sokan vannak, akiknek nehézséget okoz az elején, hogy megszokják az ajándékokat, a figyelmességeket, mindazt, aki én vagyok, és amit én adok, csak mert valakivel jóban vagyok, és mert valaki fontos nekem. Tudom, hogy kell bánni az emberekkel, mit és mit nem tehetek meg, és mindig őszinte vagyok. Őszinte vagyok, és nem hazudok. Ebben mindenki biztos lehet, aki ismer, vagy csak kicsit is tisztában van velem. Ezek után jön még, hogy mindegy mi történik, biztos, hogy magamat hibáztatom, és azt keresem, én mit rontottam el. Ennél már csak a maximalizmusom a biztosabb.

Pont ezek miatt nem értem. Tökéletesen értetlenül állok az eset előtt, nézek magam elé, és keresem az okokat. Az indokot, a tettet, hogy mit tehettem, mondhattam. De nem találom. Ez az, ami frusztrál. Nehezemre esik belátni, hogy kihasználtak, aztán még lelépni se tudtak mellőlem úgy, hogy azt én ne érezzem meg, vagy legalább ne fájjon annyira.

De fáj. És fog is. Ebben sosem voltam jó, és nem tudom leszek-e. Nagyon rég veszett össze velem valaki, és ment el így. Riaszt, és megijeszt. A helyzet, a tehetetlenség, az egyoldalúság. A tény, hogy én nem tehetek semmit, nincs megadva a lehetőség, az esély.  Se nekem, se a kapcsolatnak.

Szólj hozzá!

Keveset írok. Keveset létezem. Mármint net szintjén. De a probléma az, hogy nem csak net szintjén vannak gondok. Tényleg küzdök azért, hogy létezzek, hogy találjak értelmet neki. És miért? Mert sok a probléma, és nem érzem a lökő erőt, mért kellene küzdenem.

Elmentél, és részedről ennyi. Nem értem, és fáj. Számítottam rád, mert azt ígérted. Én betartottam mindent, és ott voltam, még akkor is amikor csak menekülni akartál. Minden energiám, és időm rád szenteltem, amikor tudtalak hívtalak, amikor tudtam segítettem, meghallgattalak, és ha bajom volt is, mindig segíteni próbáltam. Cserébe egyik percről a másikra ki vagyok dobva, és mindezt ugyanúgy teszed meg mint veled tették, telefonon. Ennek nem ez a módja, és úgy érzem megérdemeltem volna hogy eljössz, és elmondod mi a baj, és megbeszéljük. Megérdemelte volna a kapcsolatunk, hogy megbeszéljük, és ne rögtön eldobj. Elvesztettem egy barátot. Vagy egy barátnak hitt, személyt, akit lehet, hogy csak én akartam nagyon annak, aki valójában talán soha nem is lehetett volna. Szeretlek, és annak ellenére ami történt, ha kellek, továbbra i itt leszek. Mindegy mikor jut eszedbe újra, hogy én is létezem. Ha nem fogsz visszajönni, nem fogsz, de kérlek kímélj meg az újabb rugdosásoktól, és ne akard megírni nekem.

Szólj hozzá!

Le akartam ülni blogot írni. De nem megy. Nincs energiám. Túl sok a probléma, a megoldásra váró dolgok, az intéznivalók, és a szimpla idegeskedések. Sok, és nem bírom. Nem azért, mert nem akarom. Nem azért, mert gyenge vagyok. Csak egyszerűen túl sok, és nekem nincs ennyi energiám. Aggódni, és izgulni, és próbálni megnyugtatni téged, miközben ideges vagy, és mindegy mi történik, valami megint jön, ami miatt kiakadsz.

Jó itt lenni. Jó veled lenni. Nagyon boldog vagyok, mióta itt vagyok, és nyugodtan fekszem le. Tudok aludni, biztonságban érzem magam, és nem érzem azt, hogy rossz helyen, időben vagyok, és baj van. Akkor nyugi van, és csak élvezem, hogy minden jó. De a sok vita, és idegeskedés, az kivesz az erőmből. Nem véletlenül esek össze esténként hullafáradtan. Veled, nem bírom a vitákat se. Szeretlek.

Szólj hozzá!

Egy újabb kiakadás után most újratervezést játszunk. Csökkentettünk a létszámon, és megszabadultam egy adag megfelelni vágyástól. Nem akarok nyitótáncot, nem akarok, és nem is fogok semmilyen számomra értelmetlen játékon részt venni. Az se egyértelmű hogy bármilyen vőfély, vagy ceremóniamester szerepet kapjon az esküvőn. Úgy érzem, hogy ez sokaknak egy buli, egy esemény, ahol megint annyit isznak, amennyit tudnak, és annyi hülyeséget csinálnak, amennyit csak bírnak.

Nekünk tejesen más dolgok a fontosak, és szeretném, ha teljesen másról szólna az egész. Engem az egész érzelmi oldala érdekel. Hogy vállaljam, hogy vele, és igen, őt szeretem, hogy ő az, akivel elképzelem az életemet, ő az, akivel szeretnék megöregedni. Szeretném azokkal megosztani ezt a napot, akik számomra fontosak, és azokkal, akik ebbe a kategóriába sorolják magukat. Nyílván eljönnek olyanok, akiket illikből hívok meg, és nem szeretnémből. De ha nem így teszek, csak felesleges vitáknak teszem ki magam, amik jobban lefárasztanak, és jobban megviselnek, mint ott látni őket a vendégek között.

Szeretném, ha egy szép nap lenne. Ha minden a helyén lenne. Nem olyan szempontból, hogy ne történjen semmi váratlan. Az úgyis elkerülhetetlen. Azt szeretném, ha aznap, akkor és ott már egy olyan kapcsolat lenne mögöttem, aminél tényleg vállalni tudom, hogy igen, életem végéig. Hiszem, hogy ez így van. Hogy nem követek el hibát, hogy azt választottam, aki számomra tökéletes pár, aki kiegészít, és akivel különbözni tudok annyira, hogy mindig meglepetést tudjak okozni. Hiszem, hogy ez a kapcsolat ilyen. De egy valami biztos. Akkor, és ott, csak akkor fogok igent mondani, ha ez passzolni fog, ha minden részlet a helyén lesz. Persze legtöbbször ez már most megvan. Nem készülnék az esküvőre, hogyha nem tudnám, hogy igen, nekünk van közös jövőnk, valami szép, és boldog, ami nem problémamentes, de arra pont elég, hogy mindent átvészeljünk, ha ketten fogjuk az evezőket.

Szólj hozzá!

Szeretnék én én, lenni. Élni az életemet, úgy ahogy nekem tetszik, és úgy, hogy azok, akiket szeretek elfogadnak, olyannak amilyen vagyok, és elfogadják a tetteimet is, és az alapján élik az életüket. Van, aki belekavar az életembe, aki ott tesz, keresztbe ahol tud. És azt hiszem, hogy levelet fogok írni. Lévén, hogy annyi nem volt, hogy válaszoljon, amikor elköltöztem, nem valószínű, hogy egyhamar találkozunk. Nem mintha szeretném. De az utóbbi 8 évem arról szólt, hogy szívtam, tűrtem, és elviseltem. Közben mindenki szemében továbbra is maradtam a jó kislány, nem borítottam a bilit, nem csináltam fesztivált, és vele, a kamasz lázadásos visszabeszéléseken kívül, egy konfliktushelyzetem nem volt. Sose kérdeztem, hogy miért csinálja, és mi mozgatja. Jobban foglalkoztatott, hogy féltem, hogy rettegtem, és kerültem. Most szeretném elmondani. Az egészet. A legelejétől. Mért is kellett akkor megjelennie, ott maradnia, nevelnie, és aztán mindent elrontania. Mért nem tiszteli a másikat, mért tesz, keresztbe ott ahol tud, mért nem viselkedik úgy, ahogy egy szülőnek kellene. Mért akar mindenkit elüldözni mellőlem, és mért igyekszik minden mozdulatával tönkretenni. Mért nem hagy békén, fogadja el, hogy nem olyan vagyok, amilyen lányt szeretett volna, és ennyi.
Felesleges? Lehet. De meg fogom tenni, mert szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy érezzek magamban annyi erőt, hogy szembe tudok vele szállni, mert ha nem, akkor hogy akarok saját lábra állni, ha ellene nem vagyok képes kiállni, és megmondani a véleményemet?
 

Szóval visszakapcsolva. Szeretném, ha nem kellene arra figyelnem, mivel kit bántok meg, milyen kapcsolatba zavarok bele a jelenlétemmel, a tetteimmel, de ezt nem tudom megtenni. Ha önzőbb lennék, megtehetném. De túlzottan hozzászoktam. Megszoktam, hogy más boldogsága, nyugalma, biztonságos környezete fontosabb, mint az én jóllétem, az én menekülésem, az én érdekeim. Hiszen én erős vagyok, és mint kiderült, tényleg sokkal több van bennem, mint hinné bárki. Szarul vagyok, legszívesebben csak feküdnék, benyugtatóznám magam, leinnám magam, vagy szimplán kiugranék valami magas helyről. Amit nyílván nem tehetek meg, és amivel megint sokakat megbántanék, amivel megint sok mindenki életét felforgatnám, egy-két embernek tönkre is tenném az életét, esetleg az okot találna a történtben a saját útja végéhez érkezéséhez. Ezt nem tehetem meg, + megígértem, hogy holnapig semmi ilyet nem csinálok. Jelenleg ennyire van energiám. Mégis itt vagyok, mégis írok, és továbbra is próbálom megoldani a felmerülő problémákat. Igyekszem nyugodt maradni, és összeszedett, miközben megint vita van, egyben lenni, és sikerül is. Hiszen, én szívom magamba az energiát... Ahogy ez néhány hete meg lett állapítva rólam. 

Végezetül. Kíváncsi vagyok rá, mikor lesz vége. Mikor tudom azt mondani, hogy ha el nem is felejtettem, túl vagyok, rajta nem fáj már, nem félek, és elmúltak a rossz érzések. Vajon azzal megoldódik? Vagy utána jön megint valami? Én is olyan vagyok, mint a néhány nem happyendes film főszereplője? Akivel mindig valami rossz történik, próbálkozik, szeretné élni az életét és boldog lenni, de a végén, még is csak megbukik? Mint a rákos, vagy leukémiás kissrácok, és lányok.  Akiket nézed, látod, hogy hatalmas erő van bennük, küzdenek, évek óta, vagy akár születésüktől fogva. Mégis mosolyognak, és nevetnek, ha plüsst, vagy valami más aranyos, számukra kedves játékot kapnak, kicsit boldogok, és kicsit megnyugszol, majd jön egy újabb hullám, és megint fájdalomtól eltorzult arcot látsz magad előtt, és akárhogy próbálkozol, nem tudsz nekik segíteni. Mások bennem is ilyet látnak? Egy állandóan mosolyogni próbáló, de közben fájdalom-hegyekkel küzdő lányt? Én is ilyen vagyok? Vagy leszek? Vagy ki tudok innen kerülni? Tudok annyi erőt összeszedni még? Van kibe kapaszkodni, és kijutni innen? És egyáltalán van hova?  

A börtönbe zárt rabok vannak úgy, hogy ki akadnak jutni, és menni akarnak, aztán egyre és egyre több bajba kerülnek, egyre több ideig vannak, és végül, mikor kikerülnek, nem találják helyüket a világban, mert ők, a benti körülményekhez szoktak hozzá. Vajon én is már csak kórházakban tudok élni, és minden egyes problémát kórházi benntartózkodással tudok csak megoldani? Vagy annak ellenére, hogy ebben nőttem fel, el tudom hinni, hogy vannak egészségesek, hogy egy vagyok a többiek közül, akik az utcákat járják, akik suliba járnak, és élik az életüket, ahogy normális lenne? Én is abba a világba vagyok való? Egyáltalán el tudom hinni, hogy az a világ, az én világom? Hogy a betegségek, egyszer még távol leszek tőlem, és egyszer még furcsállni fogom, hogy miben éltem évekig? Van normális élet ennyi szívás után?

Szólj hozzá!

Mégis mit vár tőlem mindenki? Szóljak, ha baj van, és bízzak már meg ennyire bennük, hogy szóljak, és segítséget kérjek, aztán ha megteszem, akkor vagy épp nincs ideje mások problémájára, vagy döntsem el, hogy most az a fontosabb, hogy beszéljünk, vagy, hogy intézni lehessen minden más fontos dolgot. Nem lehet, tényleg nem lehet megérteni, hogy arra alig érzek elég erőt magamban, hogy jó pofizzak mindenkivel, és előadjam, h jól vagyok? Tényleg nincs ennyire senkinek ereje arra, hogy figyeljen, és asszisztáljon egy nehéz időszakomban? Ennyire egy oldalú minden kapcsolatom, hogy ha valaki más szarul van, akkor meghallgatom, ott vagyok, idegeskedek miatta, próbálok megoldást találni, és fordítva ezt már nem várhatom el? Mert mindegy mennyire vagyok kiakadva. A saját szerencsétlenségével mindig mindenki megtalál. Azzal, hogy hagyjam már végre békén, és hagyjam létezni. Hogy ne idegesítsem már fel, és mi az, hogy velem mindig történik valami.

Köszönöm. Tényleg sok segítség az, hogy ennyire számíthatok másokra. Szóval megint kaparjam össze magam, és létezzek, és egy percre se legyek én kiakadva, és egy percig se lazíthassak én. Rendben van. Összeszedem magam, és megint hallgatom mindenki baját én, aztán ha megkérdezik, majd közlöm, hogy persze jól vagyok, igazad volt, csak hisztizek állandóan. Aztán ha egyszer mégis a Jánosban kötök ki megint, vagy rosszabb lesz a helyzet, mert tényleg annyi szar van körülöttem, hogy összeroppanok a súly alatt, akkor majd megint mondhatja mindenki, hogy ne hisztizzek.

 

Szólj hozzá!

Itt vagyok, és írok. Megváltozott valami? Sikerült jobban lennem, vagy hasonló jó hírek? Nem igazán. Minden nap küzdök, hogy ébren legyek, és ne aludjak, feküdjek folyton. Küzdök az ellen, hogy ne akadjak ki, ne legyen rohamom, és ne hozzak szívbajt megint mindenkire magam körül. Próbálom kerülni a nehézségeket, a döntéshelyzeteket, az újabb és újabb megoldásra váró problémát, de képtelen vagyok. Ugyanis nehéz felfogni. Az emberek körülöttem nem figyelnek. Nem veszik észre, hogy baj van, hogy nem csak a néha-néha előforduló besokallásról van szó, hanem tényleg értelmét vesztette sok minden. Sok mással együtt a létezés is ilyen lett. Nem tudom, mért kellene kibírnom, és küzdenem, folyamatosan ásni magamat ki a szarból, mindegy mennyit öntenek a fejemre naponta.

Kérem szépen, én se vagyok mindenre képes. Egyszer egy nap felkelek, és a szokásos vita és veszekedés után, egyszer csak azt mondom, hogy elég, és nem bírom. És ha nem leszel ott, akkor ennyi volt.

Itt vagyok, és csinálom, küzdök, küzdök és küzdök. De nem tudom, meddig bírom, és ezért kérem, hogy segítsetek, mert nem megy. Egyedül nem tudom tovább csinálni. Így már nem megy.

Szólj hozzá!

Kitettem az egy héttel ezelőtt íródott bejegyzésemet Azóta nagyon sok minden történt, és még sok minden is fog, az elkövetkezendő időben De legalább eljutottam odáig, hogy képes legyek írni, hogy legyen elég erőm, hogy le tudjak ülni, összegezni tudjak, gondolkodni, vagy csak lejátszani a fontos pillanatokat, hogy leírhassam.

A hétvégéről annyit, hogy boldog voltam, nyugodt, és valahogy utána megint jól éreztem magam, csak továbbra se tudtam koncentrálni a jóra, féltem, és pánikoltam, és a végén hétfőn rohamoztam.
Neurológián csütörtökig maradtam, utána visszakerültem az OORI-ba, nagy megkönnyebbülésemre. Akkor egy ideig, szombatig, megint nem volt semmi problémám, jól voltam, tudtam aludni. Majd egy mondat, egy telefon, és vége lett. Újra féltem, és bár racionális okom erre elég kevés van, hiszen mindenki tudja, hogy nem fog bejönni, mégis bennem van. A környezetem felfogta, hogy nagyon tropák az idegeim, de a kicsit tőlem távolabb állók, mégis közelemben lévők, meg az üvöltéseimből szűrték le azóta újra és újra, hogy baj van. Nem tudok megnyugodni, nem tudok egyszerűen csak lenni, úgy, hogy ne legyen semmi bajom, ne rohamozzak, és ne akadjak ki. Nem vagyok nyugodt, és nem vagyok stresszmentes környezetben. Nem tudok aludni, folyamatosan keresem az egészséges határvonalat aközött hogy mennyi altatót, és fájdalomcsillapítót szedek, de közben mennyit is tudok pihenni, mert nem szabad kiakadnom, nem szabad még tovább maradnom. Megkoronázása a hétnek az orvosom lett, és az ötlete, hogy megműt. Majdnem 3 hónap után, eszébe jut. Gratulálunk neki, és a szervezkedésnek, ami ezzel járt.
 

Holnap műtét, hétvégén költözés, tanulás, lassan esküvőszervezés, közben valami melót kellene találni, berendezni a kecót, hogy lakható legyen, létezni, és lenyugodni. Vannak olyan tervek amitől mások ki fognak akadni, amin egyesek meg fognak lepődni, amit mások már régóta várnak. Időt kérek, és türelmet. Mindent a maga sorrendjében helyrerakok, ahogy időm, és energiáim engedik. Igyekszem lenni, és írni, vagy leginkább csak nyitottnak maradni magam előtt, és akkor is ugyan az az eredmény. Egy jóhír, megvan mindenkinek a karácsonyi ajándéka. Ha kézzelfoghatóan nem, tervben már mindenképp. Ami december elejét tekintve pont időszerű, az érdekesség benne, hogy egy délelött sikerült összehoznom. 

További szép estét.

Szólj hozzá!

Rég írtam blogot, már várták is, meg nem is, de leginkább én akartam már írni. Csak valahogy mindig úgy voltam vele, hogy amit írni akartam, mire leírtam volna, már nem volt aktuális. Nem volt lényeges, vagy egyszerűen, csak értelmét vesztette az egész. Nem fogok most metaforákat használni, más világban írni. Most nagyon is itt vagyok, és nagyon is itt létezem.  Itt vagyok, és kiabálok. Legszívesebben mindenkinek a mellkasára szorítanám a fejemet, úgy hogy ő két kezével átölel, és órákig ül velem így. Befognám a fülem, vagy valami zene szólna, nem ez a lényeg, csak legyek biztos, nyugodt helyen. Mindegy hogy ez kinek a két karja. Persze olyan szempontból nem mindegy, hogy mindenkinek kellene a két karja.

Volt egy majdnem zökkenőmentes hétvégém. A zökkenőt én generáltam, illetve én döntöttem úgy h márpedig foglalkozni akarok a problémáddal. De sok volt. Sok volt, hogy tudtam h igazam lesz, mégis kellett. Nem is én lettem volna, hogy ha nem hívlak át, és ha nem döbbenek rá, hogy újra és újra a megérzéseim az egyetlenek, amiben bízhatok.  Azt akkor egy nyugodt estének könyveltem el. Te utána nem értetted, mért teszem tönkre a nyugodt hétvégét, amit végre a párommal tölthetnék. Nem értettem, hogy mi közöd van hozzá, mért szólsz bele, és ha Petinek nem volt semmi baja, neked mért van. Azóta te megértetted a miérteket, viszont én meg egyre inkább csak megkérdőjeleztem magamban az akkori döntésemet.

Leírhatnám a többi apró dolgot, a többi lényegtelen, de létező problémát, az összes kis vitát, és civakodást, az összes mozzanatot, és történést, ami odáig vezetett, hogy hétfőn 2kor átszállítottak a János kórház Neurológiai osztályára. Arról a két napról is írhatnék, részletezhetném, és leírhatnám a foszlányokat, amik megmaradtak. Leírhatnám h kinek kellett volna ott lennie, és e helyett kivolt ott, hogy ki mit rontott el, és hogy mért mondta a szervezetem azt, hogy elég volt ebből a világból. De nincs energiám. Nem azért, mert olyan kevés van, és mert szarul lennék, csak azért, mert megint máshol van szükség az enegiáimra. Küzdenem kell, és léteznem. Tudomást vennem a problémákról, és megbirkózni velük, és segítséget kérni. Persze az kérdéses mennyire fog menni. Egy vicces dolog se ártana? Szombaton nagykorúvá válok.

Szólj hozzá!

Körbenéztem, és kiderült, hogy mindenkinek haladt tovább az élete. Mindenki blogot írt, vagy ha nem, akkor melót talált, ami ne jött össze, bulizni volt, kitombolta magát, vagy épp egy esküvő helyett ült otthon, és próbált rájönni mit is vár magától. Én meg ez idő alatt nem tettem semmit Leszámítva, hogy amennyit tudok, alszok, kizárólag csak Xanaxal, és persze továbbra is csak álmokkal. Fáradt vagyok, és ideges. Nagyon.

Hétvégén találkoztunk, és furcsa találkozás volt. Olyan nem igazán van értelme, de még is sokat jelent, hogy vagy, tali. Mondjuk valahogy esélyesnek láttam, hogy ez ilyen lesz. Hogy nem leszek képes értelmes kommunikációra, vagy ha mégis, akkor csak a kis világomban, ahol meg már tőled leszek messze, annak ellenére, hogy jöttél velem, és nézted velem a DVD-t.

"Legyen elég ennyi. Kérlek."

Szállt a griff a felhők között, miközben a manó a szobájából nézte. Imádta, hogy ilyen a szoba kialakítása, hogy a tető üvegből van, és mindent lát, amit mások csinálnak. Látta a griffet, és azon gondolkodott, vajon mi baja lehet. A megszokott utak helyett most máshol járt, messzebb, távolabb, és mindegy hogy kiáltozott, nem jutott el hozzá a manó hangja.

Pedig annyira szerette volna. Szerette volna, hogyha leszáll hozzá, és meghallgatja, ha kitárja a szárnyait, és ő odabújhat. Ha csak egy kicsit megint elveszhet az érzések között, és érezheti azt, hogy van helye a világban, szüksége van másoknak rá.
Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban, a durva faragásokkal díszített tölgyajtó nyílt, és ő ott állt. Rohant feléje és nem akart megállni. Valahogy az biztonságosabb volt, amíg csak feléje rohant. Hiszen ha megérkezik, akkor vagy átöleli, vagy ellöki a griff. És ő most nagyon nem akarta, hogy ellökjék. De kicsi volt a szoba, hamar odaért hozzá, és a griff átölelte. Megijedt, hogy csak egy pillanat az egész, és már indul is, vagy nem megy még, de ellöki.
 

Nem lökte el, csak tartotta, és most végre ő is érezte, hogy mennyit jelent ennek a lénynek. Hogy ez a kicsi lény, mennyire számít arra, hogy ő jön, és megtartja, és mennyi felelősséggel jár ez. Persze ezt már többször átgondolta. És sokszor nem is érezte elégnek magát. Hiszen ennek a manónak annyi minden volt a hátán folyton, hogy néha bizony nem bírta el, és felborította a kicsi. De most csak állt ott, tartotta, és remélte, hogy ez elég lesz, hogy ezzel megtesz mindent, amire szüksége van most.

Szólj hozzá!

Ragyogtak a falak a sötétben. Késő volt, kint már csak a csillagok világítottak, belül mégis világos volt. Hiszen belőle áradt a fény. A jókedv, az öröm, a harmónia, a ragyogás. Ez látszott meg a falon is. Egymást váltogatták az élénkebbnél-élénkebb színek, a sárgák, a pirosat, a pink a zöldet, a kéket, és a lilát. Amit csak valaha láttál most mind itt volt, Egymás után, arany, vagy ezüstös csillogással, épp melyik színhez melyik illett jobban, de ott volt.
Zene szólt, és bár nem is az a tipikusan jókedvet árasztó zene volt, még is nyugtató volt, és olyan helyénvaló.
Ma sokan voltak nála. Jött a sárkány, és elment vele egy kicsit. Együtt szálltak, és szárnyaltak, felhők felé, és alá bukván kerülgették a madarakat, és kergették a napot egész álló nap. Aranybarna szárnyai fénylettek a nap sugaraitól, és a manó kacajától visszhangzottak a környező falvak. Boldog volt, és azt akarta, hogy sose legyen vége. Ott volt, ahol a legjobban szeretett. A sárkány hátán repült. Megláttak egy tisztást, és leszálltak. Óvatosan letette kis utasát a sárkány, és letelepedett mellé. A kis manó szaladgált a virágok között, és a sárkány csak nézte azt a mérhetetlen energiát, ami a kis lényből kiszabadult, és remélte mindig ilyennek fogja látni. Hogy mindegy mennyi baj van, mindig képes lesz így örülni a virágoknak, a kellemes hűvösnek, és az ő társaságának. Szeretettek együtt lenni, és jó is volt őket nézni.

-Futok, kapj el. – Ezzel a manó nekiiramodott, és a sárkány felé futott kitárt karokkal. Nagy kezei most nem is látszottak nagynak. Olyan megszokottnak, normálisnak, olyan helyénvalónak. Futott, futott és futott, miközben hangosan nevetgélt. Végül nekiszaladt a sárkánynak, aki felkapta a hátára, és nyomban fel is emelkedett, hogy újabb helyek felé vegyék az irányt. Együtt repültek, és nevettek.

A kis manót visszavitte a nagy testőre a szobába, ami abban a pillanatban, hogy beléptek gyönyörű kékké változott, és szinte már a sós tenger illatát is érezni lehetett, annyira élethűek voltak a falon cikázó habok, hullámok, és mélykék színek. Párnáival játszott, miközben emlékei még máshol jártak, de lassan már kezdett fáradni.
A kék falak hirtelen halványzölddé változtak, és a mögötte lévő ajtóban a jól ismert kentaur patáit látta elő tűnni a ködből. Szeretett volna beszélni vele, de már fáradt volt, épp csak annyira volt ideje, hogy lekuporodjon mellé, és már aludt is. A másik még nézte egy kicsit, de végül ő is elaludt. Kezét a manóhoz közel tartva, hogyha baj van, megnyugtathassa aludtak ketten.
Mikor felkelt, eltűnt a barát, de tudta, hogy majd visszajön, hogy majd megint tud nyugodtan aludni, hogy majd megint lesz kivel beszélni, és kivel megosztani, ha baj van.
 

Másokkal is beszélt ma még, és egymást követték a színek a falon. A földön fekvő párnák is mosolyogtak, ők sem tudták megállni. A kis manó, aki előtte még rajtuk sírt, és magába roskadva feküdt, ma már megint szivárványt varázsolt a környezetébe, és megint jól érezte magát mindenki már csak attól, ha rá nézett. Szerették, ha boldog, és ha este nyugodtan, lehajtja fejét, mosolyog, ahogy végiggondolja az aznapi történéseket, és ugyanazzal a mosollyal az arcán alszik el.

Szólj hozzá!

Szeretek. Szeretek élni, és létezni. Ma és leginkább ma, csak ezt érzem. Most érte el csúcspontját a nap, a jó hangulat, és az érzés, minden  szép és jó, de ha nem, én akkor is jól vagyok most.

Eltöltöttem egy nagyon jó délelőttöt a párommal, amit nagyon élveztem, és ami megalapozta a jókedvemet. Megint olyan csak mi vagyunk, és senki más érzésem volt. Mérhetetlenül megnyugodtam, és minden a helyére került érzésem volt a végén.

Ezek után jött egy alvás, egy pihentető, egy olyan igazi végre aludtam érzéssel ébredő alvás. Álom nélkül, vagy legalábbis nem emlékszem rá.

Egy barát, aki ott volt, aki a közelben volt, és ha baj lett volna, segített volna. Ami az alap jó hangulatomat még tovább fokozta, és még többet adott, mint normális esetben.

Aztán jött egy sms, és egy újabb beszélgetés. Az sms nem olyan tipikus érzéseket tartalmazó sms volt, de a végén figyelő szeretlek, hiányzol szavak még is hatottak, jobban, mint gondoltam volna. Beszéltünk, hallottam a hangját, és megnyugodtam (mert, hogy előtte felidegesítettek és volt miét lenyugtatni.) – már megint. Elmentél aludni, és örültem neki, hogy végre lefekszel, és pihensz, én meg boldog voltam. Hogy miért ? Nem tudom. Úgy érzem visszakaptalak, és ez abban a percben nagyon ott lebegett bennem, és nagyon is éreztem azt, milyen is, amikor igazán együtt vagyunk, és amikor figyelsz.

Aztán két kisebb, rövidebb beszélgetés, aminek igazán jelentősége se volt, csak ott volt. Olyan általános, olyan megszokott volt, egy-egy biztos pont, ami mindig ott van. Köszönöm.

Egy ígéret, és egy 4 órás időtartam, amikor megint ott lesz A barát, a személy, akinek ma nem sok értelmeset tudtam mondani, mert hiányzik. Szombaton többet fogok mondani, ennyi biztos. Hogy szavakkal, vagy anélkül, és csak érzéseket kapsz, nem tudom, de szükségem van rá, hogy te is ott legyél a közelben.  

Egy rég nem látott barátnő, egy olyan valaki, aki jobban ismer, mint hinné, és aki régen sokkal többet kapott belőlem, mint bárki. Egy beszélgetés vele, és iszonyatosan sok röhögés megint. Jó volt hallani a hangját, és remélem, hogy tényleg hamarosan tudtunk találkozni.

Ezen kívül? Msnes beszélgetés veled, és még két barát/ismerős :P –ös beszélgetés, és zene minden mennyiségben, megspékelve egy kis széllel, és kinti hideg levegővel.

Egyszerűen minden jó, és minden szép, csak élvezem, hogy vagyok, és hogy vagytok körülöttem.

Szólj hozzá!

Fekszik a földön, és összehúzva magát várja, hogy valaki hozzá jöjjön. Megint rosszat csinált, megint nem figyelt. Fájdalmat okozott, és pont annak, akit a legintenzívebben szeret. Aki ott van, de ha nem, akkor is maga mellett érez. Aki szintén bármi tesz is, bármennyire is okozna fájdalmat, nem tud, mert ha megjelenik, és karjaiba zárja, még ha rázkódik is a zokogástól, és annyira kiborul, még is képes megnyugodni. Ők elfelejtenek mindent a másiknak, és még is pont őt bántotta meg.

Körbenézett a szobában, hátha látja nyílni az egyik ajtót, de senki se jött. Egyedül volt, és nem tudta meddig lesz ez még így. Kis szobában volt. Kényelmesen csak 5en-6an fértek el benne. Legalábbis neki ez volt a maximum. Ha többen voltak a szobában rosszul volt, és úgy érezte neki már nem jut levegő. Félt, és megijedt a helyzettől. És csak akkor nyugodott meg, hogyha bejött az egyik testőre.

A szoba falai a hangulatától függtek. Most épp fehérek voltak. Vakított a fehérség, az üresség, a hiánya. Hogy pontosan minek, azt ő se tudta megfogalmazni. Nem tetszett neki a fehér fal, mégse tudott mit tenni. Tudta, hogy a fal színét csak akkor tudja megváltoztatni, ha a lelke mélyén más érzések kelnek életre, és hogy csak akkor lesz valami élénk, vagy megnyugtató színű fala, ha megnyugodott, és jobban érzi magát.

Most csak feküdt a földön, és nyugalmat akart. Hallgatta a csendet, nézte a csukott ajtókat, és remélte az nyílik ki leghamarabb, ahonnan Ő jön ki. Vele szemben egy nagy, régi ajtó állt. Nem szerette, és azokat sem, akik onnan jöttek. Mostanában ritkábban jött bárki, sikerült eltorlaszolnia az ajtót valamennyire. Remélte, hogy eltart még egy ideig, míg onnan bárki bejöhet hozzá. Gonoszak, és csúnyák voltak, akik ott jöttek be. Bántották, és nevettek rajta. Nagyon félt, így mindig szemben volt az ajtóval, hogy senki ne tudja meglepni onnan.

Nyílt az egyik oldalt lévő ajtó, és belépett rajta valaki. Segíteni akart, érdeklődött, de őt is megbántotta. Nem direkt, nem szándékosan. Azt hitte, lehet őszinte, elmondhatja, amit érez, hogy képtelen kimenni a szobából. Hogy most képtelen máshol lenni, és olyan helyen, ami nem az övé. Hogy fáradt, és rosszul van. Nem akarta, még is sikerült mást is kiakasztania. Megijedt magától, és hirtelen értelmét vesztette az egész. Nem tudta mit csináljon, és mit nem. Őszinte volt, és így is megbántotta azt, aki nagyon fontos volt neki. Egyszerűen nem értette magát. Ennyire figyelmetlen lenne, hogy mindig kárt okoz? Ennyire más ő, mint a többiek? Nagy bumszli kezeivel megpróbálta letörölni a könnyeit, de nem ment. Ideges lett, csapkodott, de semmit sem ért el vele. Mikor lenyugodott, végignézett kezein, és azon gondolkodott, vajon ők-e a hibásak. Sok mindent ezért rontott el. A nagy kezeivel nem tudott megcsinálni dolgokat. Sok minden egyszerűen túl kicsi volt, és a kezével összeroppantotta a babát, ha meg akarta fogni, és játszani szeretett volna vele, vagy csak rátenyerelt valamire, és az apró darabjaira tört szét.

Szerette volna rendbehozni, amit elrontott, megbeszélni a problémákat azokkal, akiket megbántott. De nem tudta. Őszintén szólva, nem is igazán merte. Félt, hogy csak még nagyobb kárt okoz. Még jobban megbántja őket, vagy még messzebbre üldözi őket. Nagyon szerette őket, és nem akarta, hogy kiakadjanak. Sírt, sírt, és sírt. Abba akarta hagyni. Nem akart ilyen gyenge, és érzékeny lenni. De most az volt. Újra a padlón volt, és nem tudott fentebb mászni. Egyszerűen képtelen volt. Ha egyet fentebb lép, újra leeshet. Azt meg ugyan ki akarná?

Nézte az ajtót, ahol előbb az egyik testőre kiment, akit megbántott. Utána akart menni, de ő megelőzte. Visszajött hozzá. Nem haragudott, és minden rendben volt. Legalábbis úgy látszott. Más meg most nem is volt fontos.

Már csak Vele akarta rendezni a dolgokat. Beszélni vele, és megnyugodni. Azt mondta nincs baj, és nem haragszik, ő mégis félt, hogy igen. Nagyon hiányzott, hogy ott legyen, és megnyugtassa.

Címkék: félelem veszekedés kiborulás egy kicsit más

Szólj hozzá!

Egy ismeretlen várban voltam. Eddig mindig tudta, hogy ha benyitok valahova az a valóság, vagy egy elvarázsolt szoba, ami a vágyamból, félelmemből, vagy emlékeimből táplálkozik. De egy ideje már egy ismeretlen várban voltam. Sokkal nagyobb volt, mint a régi. A nyugodt, az ismert. Ott alig néhány szoba volt, és kevés volt az elvarázsolt. Nem kellett azon gondolkodnom, mikor valóság, amit látok, mikor nem. Ráadásul sok „elvarázsolt” szoba, csak hologramos program volt, ahol meg meg-megremegtek a képek, az alakok, és rögtön leszűrhetted melyik is az igazi ajtó, és melyik az, ami csak egy újabb álomképbe vezet.

Itt nem találtam a helyem, és ami a legjobban fájt, nem találtam a saját ágyamat. A saját biztonságos zugomat, ami megóvott. Itt minden ajtó fura volt, új, és más, és mindegy hány cetlit, jelölést ragasztottam rájuk, vagy véstem az ajtóba egy jelet, amiről megismerem, ezek valamiért, mindig eltűntek. Újra és újra ott álltam egy ajtó előtt, a kérdéssel, benyissak-e.

Sok volt az elvarázsolt szoba, amiknek nagy része a félelmeimből táplálkozott. Nagyon egyszerűen működik. Te megfogod a kilincset, belépsz, ő meg rögtön megérzi az első félelmedet. Kreál egy világot, egy ugyanolyat ahonnan jöttél, és aztán gyárt egy történetet, amit szép lassan el kezd játszani. Ezek mindegy miről szólnak. Mindegy, hogy a félelmeimből, vagy az emlékeimből, a fájdalmakból, vagy a boldog pillanatokból ragad ki valamit, és eleveníti meg előtted. A menete mindegyiknek megegyezett.

Kezdődött a teljesen átlagos, normális körülmények felvonultatásával. Ott volt minden, ami abban az időben, amikor oda beléptél kellett, ahhoz hogy el hidd az a valóság. Sokszor, hogyha előtte te értesültél arról, hogy hideg lesz, azt is beleépítette a gépezetbe, és amikor hideg lett, te nyugodtan konstatáltad, hogy ez a valóság, hiszen mondták neked is, hogy hideg lesz. Ezáltal mindent lemásolt, és mindent úgy mutatott, ahogy az a valóságban is lett volna.

Azok után, hogy elhiszed, hogy hol vagy, történik valami pozitív. Egy rég várt ismerős. Egy ismerős dal, egy cica, akire már rég vágytál, egy bármilyen apró mozdulat, ami felébreszt benned valamit, és amitől jól érzed magad. Ami miatt tompulnak az érzékeid, és már kevésbé vizslatod a környéket, hibák után kutatva. Elhiszed hol vagy, és élvezed, ami történik.

Ezek után jön egy stagnáló rész, se pozitív, se negatív, kicsit így hagyja, hogy megbizonyosodj, igazad volt. Hiszen ha sok jó történne egymás után, gyanakodni kezdenél, hogy csak álmodod. Ez lehet A-ból B-be sétálás, egy reggelizés, egy könyv olvasása, házi írása, bármi, ami teljesen átlagos, a mindennapi élet része, nem feltűnő, és elég ahhoz, hogy túl unalmasnak tartsd, hogy álom legyen. Elhiszed hol vagy, élvezed, ami történik, majd megbizonyosodsz arról, tényleg nem lehet álom, hiszen ahhoz túl furcsán átlagos.

Most következik a félelem felvezetése. Mikor is elkezdődik a cselekmény, aminek a kimenetelétől félsz, vagy ami bajt hozhat rád. Ez nálam sok esetben egy-egy utazás kezdete, egy-egy munka elvállalása, vagy akár csak a körülmények olyan megváltozása, aminél már érzed, hogy ez mihez fog vezetni. Elhiszed hol vagy, élvezed, ami történik, megbizonyosodsz arról, hogy nem álmodsz, feléled benned a félelem. (Boldog álom esetében, ilyenkor látod, hogy valami nem normális, valami mégsem stimmel a valóságba.)

Egy lépéssel a cél előtt. A cselekmény. Megtörténik, amitől féltél. Ami mély nyomot hagyott benned, és amit épp a szoba kiragadott, vagy csak rájössz, mese az egész, és nem is vagy a virágos réten a szerelmeddel. Gyors, hatásos, és kegyetlen. Remegéssel, sírással jár nálam, vagy akár kiabálásokkal, amit nem hallanak meg, hiszen csak az álmodban szól. Elhiszed hol vagy, élvezed, ami történik, megbizonyosodsz, arról nem álmodsz, felébred benned a félelem, majd teljesen összezuhansz.

A leghosszabb rész, mikor mást sem akarsz, csak felébredni, vagy ha nem tudod, h álomról van szó, csak megnyugodni, azt h vége legyen, és aludhass kicsit.
Itt lehet még csavar a történetben, amikor egymásba épített szobákról beszélünk, amikor is azt álmodjuk, hogy a kiakadás után lefekszünk, majd mikor felkelünk, tapasztaljuk, hogy csak álom volt, megnyugszunk, majd miután ez megtörtént, az egész az elejéről kezdődik, és mikor ténylegesen felébredünk (mikor a legbelső szobába érünk), már végképp nem tudjuk igaz-e hogy csak álmodtuk vagy sem.

Nem találom a helyem, és nem találom a szobámat. Bolyongok egyik szobából a másikba, egyre fáradtabb vagyok, de nem merek sehol se ledőlni, mert mi történik, ha kiderül, hogy rossz helyen vagyok, és ott is csak egy újabb valóságutánzatos világ vár, az újabb kitalált történeteivel. Félek belépni egy ajtón, és ha épp csak a jó dolgokra koncentrálok, és úgy lépek be a szobába, akkor meg biztos, hogy olyan ajtót találok, ami a boldog emlékekből táplálkozva gyártja nekem a kitalációját.

Így hát csak járok-kelek a folyosókon, és keresek valakit, aki segít megtalálni legalább egy szobát, ami nyugalmat nyújt.

Címkék: alvás álom egy kicsit más

Szólj hozzá!

Ugrált a trambulinon. Fel-le, fel-le, és újra csak fel-le. Már rég ki akart szállni. Nem volt baja a helyzettel, hogyha volt valaki, aki ott volt a közelben. Több szerencsétlen is ugrált mellette trambulinokon. Mindenki azért jött ide, hogy jobb legyen neki. Azt ígérték, így megkönnyebbülnek, vége lesz a sok idegeskedésnek. Persze nem lehet akármikor abbahagyni, szóval ne arra készüljenek, hogyha megunják, kiszállhatnak, hanem arra, hogy kell egy kis idő, míg ezt megtehetik.

Én is itt voltam, és fel-le ugráltam. Már rég értelmetlennek láttam, és nem volt benne semmi örömöm. Nekem nem is a normálisat adták. Valami felújított, valami újat, ami ugyanannyira hatásos, de még kevésbé lehet belőle olyan gyorsan kiszállni. Itt voltam, mosolyogtam a közönségnek, szerettek engem nézni, hozzám mindenki odajött. Mindenki átugrált kicsit, mindenki tiszteletét tette. Fiatal, aranyos, csinos, vicces lány, akit lehet ugratni. Ki ne szeretné az ilyet.

Még is egyedül érezte magát sokszor. Meg voltak neki is a vendégei, a „kintiek” akik, nem trambulinoztak, élték életüket. Jöttek hozzá, elvileg még figyeltek is rá, bár neki sokszor nem ez volt az érzése. Este, mikor már mindenki csak álmában ugrált, és mikor csitult a hangzavar, ő továbbra is csak ugrált és ugrált. Nem tudott mást tenni. Nem tudott aludni, és nem érezte magát biztonságban. Kevés volt, amit a többiektől kapott, és nem tartott ki elég ideig, hogy elűzze az álmokat. Szeretett volna pihenni, és nem ugrálni minden este. De nem tudott. Bárhogy próbálkozott, egyedül érezte magát.

 

Címkék: kórház figyelem kiborulás segítségkérés szeretet hiány egy kicsit más

Szólj hozzá!

Mérges vagyok. Ideges, és nem kicsit. Elegem van, és nem tudok mit tenni. Nem tehetek ellene semmit, legalább is azt nem, amit szívem szerint megtennék. Nem küldhetem el a ... , mert azzal egy barátságot kockáztatok. Hiszen akkor, hogyha nem is akartam, hogy ez legyen, és ha eredetileg ő sem úgy állt hozzám, hogy befeketetítsen, végül mégis csak azt fogja a 3. fél hallgatni, hogy bármikor szóba kerül a másik, öljük egymást. Annak meg nincs értelme.

Ideges vagyok, mert egyesek hülyék. Szeretném szebben kifejezni magamat, de egyszerűen nem megy. Hülyeség magas fokát súrolja, amikor olyan dolgokról kérdez, amihez egy, semmi köze, másrészt totál hülyének néz, pedig nem is az ő dolga ezekre a dolgokra figyelni, hanem az enyém. És lévén, hogy ismer, kinézhetne belőlem annyit, hogy legalább a legalapvetőbb dolgokat már elintéztem.

......

Megírtam még egy bejegyzést, de lévén ideges voltam, és úgy akartam megírni, hiszen akkor jön át ténylegesen, hogy mit érzek, vagy 6000x mellé nyúltam, végül az egészet törtöltem valahogy olyan szinten, hogy visszahozni nem tudtam. Ez volt a mélypont, és bőgtem. Ennek volt ott a néhány pötty. Persze ezzel egy időben le is nyugodtam, vagy ha azt nem is, leszállt 10 %ra az energiaszintem, ami azt eredményezte, hogy most képes vagyok értelmes gyorsasággal gépelni, de nem annyira, hogy közben mindent tönkre is tegyek magam körül.

Hogy mitől vagyok még ideges? 

Attól, hogy nem tudok tanulni. Nem tudok lenyugodni, és élvezni azt, hogy tanulhatok. Pörög az agyam, és próbál kitalálni valamit, de nem tud. Baj van, nem kicsi, még is úgy teszünk, mintha nem lenne baj, legjobb esetben is, csak nem foglalkozunk a problémával. Persze ebből holnap megint vita lesz, mint mindenből, hiszen jót úgyse mondok mostanában senkinek. Mindenki csak kiakad, vagy megszólal, hogy ne idegesítsem már. Nah igen. 

Mostanában ez megy. Mindenki figyel magára, és arra neki mi kell, rám meg alig. Egy ember van, aki sokkal jobban figyel, mint gondolná bárki, egy, aki próbálkozik, de sok más van, ami idegesíti, ezt meg is értem. Egy, akinél nem érdekel, mennyit akar velem lenni, mennyit nem, annyit legyen, amennyi nekem kell, eddig úgyse nagyon figyelt rám a barátságunkban. Egy, aki fáradt, fáradt, fáradt, de ha épp kipihent, rájön, h ott vagyok, és jólesne egy biztató kéz. Egy, aki tojt a fejemre, de ő is megmagyarázta mért, amit el is hiszünk, mért ne hinnénk. Egy, aki nem, csak aki egyre fáradtabb, de akinek a figyelmére annyira nem is szomjazom, majd hétvégén, ha hazamegyek. Egy, akit semmi nem érdekel, akkor, se ha hazamegyek. Egy, aki engem nem érdekel.  

Amúgy is elegem van, és alig egy héten belül Grace klinikában fogok megint elsüllyedni mélyre, mélyebbre és még mélyebbre, lehetőleg annyira, h ne lássanak, és ha eddig nem akartak, most már ne is akarjanak ott lenni, és figyelmet, szeretetet adni.

Címkék: érzelem kötődés szeretet hiány

Szólj hozzá!

Ahogy kanalaztam a joghurtot, azt néztem, hogy milyen hamar bemocskolja a tiszta fehér joghurtot, a sötét vörös meggyes öntet. A szép, hófehér látvány átalakult egy zavaros, vöröses-rózsaszínes kavalkáddá, ami persze egyeseknek ugyanolyan szép, és tökéletes lehet, de nem annak, aki a tiszta fehérért volt oda.

Olyan vagyok, mint egy kórház. Egy rosszul megtervezett, és kivitelezett épülettel. Sok helyen van vegyítve a régi, az új kor technikájával, ami végül is egy jó összképet eredményez, még is az avatott szem, észre veszi a hibákat, és a változtatásokat, amit már rég eszközölnie kellett volna a vezetőségnek. Belülről még a külsejéhez képest is kuszább, tele festményekkel, és különböző dísztárgyakkal, mind egy-egy emléket, egy-egy gondolatot jelképeznek. Mindennek meg van a helye, szép, és rendezett, egészen addig a pontig,míg valaki be nem száll a liftbe, és egyre fentebb nem ér.

Legfelül már nincsenek szobák se. Levéltár szerű hely, olyan adminisztratív dolgokat ellátó személyek munkahelye volt ez. Azóta persze lentebb költöztek, és a mindennapi papírmunkát, máshol végzik. Ide más került. Van egy nagy tér, oszlopokkal, dobozokkal, lim-lomokkal, és félig törött dolgokkal. Ott vannak a kóbor érzések, a legmélyebb érzelmek, a maradványai a régi szerelemnek, a szép emlékei egy barátságnak. Egy helyen ott van minden, adott a nagy tér is, még sincs senki, aki rendet tenne. Kevés ember jut fel a legfelső szintre. Mérhetetlen türelemre van szükség, vagy nagy szerencsére, egy kóbor járatra, ami rögtön oda viszi fel. De ha fel is jut valaki. Nem biztos, hogy sokra jut vele. Sokan inkább visszafordulnak, és az első felfordított doboz tartalmát látván, inkább elmenekülnek. Megijednek egy csótánytól, vagy egy kóbor fehér egértől. Ki tudja. Az biztos, hogy sok olyat rejt a felső szint, amit nem akar mindenkinek megmutatni a vezetőség. Hiszen ki akarna egy kacatokkal teli szobát mutogatni, aminél, amit eddig elértek, az az, hogy most már megközelíthető, és lámpa gyújtható belül.

Vannak, akik vissza-visszajárnak, és próbálnak rendet tenni. Afféle takarítóbrigád. Szedik össze a koszt, és takarítanak. Rendszereznek, vagy éppen selejteznek. A vezetőség vezetésével döntéseket hoznak, és mindent átrendeznek, ha épp úgy tartja kedvük. Hiszen a vezetőség hagyja. A vezetőséget befolyásolható. Nehezen mond nemet, és van, akiknek egyáltalán nem tud, mindegy mennyi kárt okoznak a változtatásokkal. De nekik hálásak vagyunk. A takarítóbrigádnak van 3 embere, akik folyton jönnek. Van 2 betanuló inas is, és még néhányan, akik még nem jártak sokszor fent, de akár egyszer bekerülhetnek a személyzet azon tagjai közé. A takarítóbrigád tagjai sokszor jönnek. Mindannyian fontos résztvevői a gépezetnek, nélkülük sokkal nagyobb lenne a káosz, és a felfordulás. De jönnek, és teszik a dolgukat. Persze a vezetőség kárpótolja őket, fűtéssel, étellel, szórakozási lehetőségekkel, és bármi egyébbel, amit kitalálnak. A vezetőség mindent megtesz nekik, hogy megköszönje, hiszen a takarítóbrigád nem kap fizetést, még is ott van mindig. Jönnek, és takarítanak.

Legalsó szint. Mit vár egy ember egy kórháztól? Hát hogy legyen normálisan működő betegellátás, mentőbeálló, akár még helikopter-leszálló, tisztaság legyen, és megnyerő legyen. Egy olyan helyen senki sem gyógyul szívesen, amitől rosszul lesz. Ez ilyen szempontból nagyon modern, felszerelt kórház. A kórház tetején helikopter-leszálló pálya is van, ahova a súlyos sérülteket hozzák, és akiket utána rögtön viszek az ultrahangba, vagy röntgenbe, akár a műtőbe, attól függ, mennyire súlyos a probléma, mennyire lehetett ezt előre megmondani, és diagnosztizálni. Mentővel is sorra érkeznek balesetesek, akiknél viszont változó, hogy kisebb-nagyobb, hamar, vagy sokáig húzódó sebeik keletkeztek. Mindenkit elszállítanak a neki szükséges osztályra, oda ahol a lehető legképzettebb orvosok várják őket, hogy meggyógyulhassanak.

Sok orvos van, sok problémára, de sokszor túlhajszoltak, és nincsenek eléggé megfizetve. Így megesik, hogy elküldik a betegeket. Hiszen mindenkire nem juthat idő, sajnos van, aki kiesik a körből, akinek más kórházat kell keresnie. Van, akit újra és újra kidobnak, mégis visszajön, mert ő itt akar gyógyulni, ő itt látja a lehetőségeket. Velük nem tudnak mit kezdeni az orvosok. Elküldhetnék őket, de nem teszik. Nem farkasok között nevelkedtek, megtanultak bánni az emberekkel, és kulturáltan elmondani nekik a mondanivalójukat. Hogy ezt egyesek nem fogják fel, és újra és újra visszajönnek, az már hagy ne legyen az orvosok problémája. Azzal törődjön a beteg, hogy neki milyen érzés, hogy ráerőlteti magát azokra az emberekre, akik megkérték, keressen másik kórházat. A legviccesebb, hogy az orvosok nem véletlenül kérnek meg valakit, hogy menjen máshova. Annak oka van, és legtöbbször jobb ellátást is kap máshol.

A második emeleten vannak a szolgáltatások, olyanok is, amiket nem feltétlenül várna el az ember, egy kórháztól. Ilyen például a nyelvtanítás, azoknak, akik több ideig maradnak, vagy akik nem találtak eddig megfelelő tanárt. Fordítás, tolmácsolás, épp amire szüksége van az embernek.
Emellett van az étkezde, ahol jobbnál jobb ételeket készítenek minden nap. Nagyon jó szakácsok járnak tanítani a kis kuktákat, és az ember azt hinné, hogy a kezdők, annyira jókat nem tudnak készíteni, még is meglepő, hogy néha mennyire jól teljesítenek. Mint sok minden másban a kórház emberei, itt is fogékonyak az újra, de csak a saját elképzeléseik alapján, akaratosak, és sikerre viszik az elképzeléseiket. Érdemes megkóstolni egy-egy főztjüket, ha arra jár az ember.

A felsőbb szinteken van a betegellátás, a szobák, a laboros, és egyéb vizsgálati helyek, a röntgen, az ultrahang, az MRI. Sok a beteg, de szerencsére kevés a bent fekvő. Sajnos rendesen meg kell gondolni, hogy kit vesznek fel, és kit nem, mert kevés pénze van a kórháznak. Persze melyiknek nem. De itt nagyobb a probléma.

Egy-két szárnyat lebontottak mostanában, és egy-két berendezés súlyosan meghibásodott. Van olyan osztály, amit nem lehet használni, van olyan hely, ahova csak a takarítóbrigád teheti be a lábát, mert amúgy veszélyes, és bármikor az emberre dőlhet egyik-másik fal. Persze ezeket a részeket az átlagember szeme elől elrejtették, plusz falakat húztak fel, képeket tettek ki egy-egy nagyobb lyuk eltakarása céljából, és bármi hasonló ötletet igyekeztek megvalósítani, hogy egy rendbe szedett kórház képét lássák az emberek. Azt hiszik nincs baj, és minden szép és jó. Közben mégse működik sok minden, és míg a vezetőség ezt nem akarja el ismerni, lassan kénytelenek belátni, a takarítóbrigádnak igaza van, és sürgősen tenni kell valamit a károk eltűntetése, és az eredeti állapot helyreállítása érdekében.

Ebben a kórházban megforduló betegek se segítenek. Senki sem figyel a környezetre, szemetel, piszkol, graffitiznak az oldalára, nyitva hagyják az ajtókat, és feleslegesen megy a fűtés az egész épületben. Ne figyelnek, és mindegy is, ha rájuk szólnak, vagy táblákkal van teleragasztva a fal, vagy minden egyes ajtó. Senki sem figyel, mert nem az ő dolga rendben tartani ezt a helyet. Ő megfordul itt, elmondja, mi baja van, meghallgatják, megvizsgálják, majd egy-két javaslattal útjára engedik. Neki aztán teljesen mindegy, hogy amit ő szemetet eldob, vajon ki fogja összeszedni. Neki mindegy, ő úgyse fogja látni, neki nem szúrja a szemét, a többi meg nem érdekes. Hát persze. Mért is lenne az. Hiszen teljesen normális, hogy nem figyelünk, csak gázolunk át mindenkin. Nem is értem, én mért nem teszem ezt.

A takarítóbrigád extra szolgáltatása. Annak ellenére, hogy általában csak takarítanak, és rendezgetnek, van, amikor sürgős szükség van rájuk, és amikor fontos, hogy időben odaérjenek, és elérhetőek legyenek. Ilyen az, amikor pl. zárlatos lesz valami, vagy amikor túlmelegszik az egyik tartály, vagy épp csak eltörik egy vízvezeték, és ömlik a víz. Ezek fontos dolgok, amire mg kellene, hogy legyenek a külön emberek. De a vezetőség, persze ebben sem látja a rációt, minek fizetni, ha a takarítóbrigád megóvja. Ha épp nem tudnak jönni, akkor áll néhány napig a vízben, és reméli, hogy egy kóboráram nem fog megrázni mindenkit, aki a vízben áll, de nem hív szakembereket. Neki az is jó, hogyha nem jön senki, és egyedül kell elintéznie. A falak egyszer csak felszívják a vizet (ilyen anyagból készültek), rendbe hozzák az áram eljutását A-ból B-be, vagy csak épp bezár egy napra a vezetőség, és ő maga áll neki a helyreállításnak. Nem büdös nekik a munka, csak éppen sokkal több, mint amennyit ők elbírnak. Dolgoznak ők, csak nehezen megy a helyreállítása a helynek. Hogy egyszer, újra olyan legyen, mint régen. A régi fényében tündöklő kórház, ahova sokan bejártak, és gyógyulva tovább álltak.

Hiszen, mindegy mennyi baj van a kórházban, mennyi újabbnál újabb szolgáltatást eszközöl ki a vezetőség. A lényeg mindig ugyanaz marad. Jönnek, és mennek a betegek. Ki kisebb, ki nagyobb bajjal, de ők azért jönnek, hogy meggyógyuljanak, majd továbbálljanak. A takarítóbrigád nem átlagos, és nem jön minden nap önkéntes, segíteni, helyreállítani a régi rendet.

Címkék: kórház egy kicsit más

Szólj hozzá!

Feleltem, meg volt a vizit is, itt van már a reggeli, én viszont továbbra is csak nézek magam elé. Nem tudom, mit álmodtam. Fura volt, és kiborított, de még ha fegyvert fognának, a fejemhez se tudnék rájönni, hogy ki szerepelt benne, miről szólt, vagy egyáltalán mihez tudnám kötni. Azóta csak ülök, és nézek magam elé. Vagy látszólag jól elvagyok, és telefonálok, vagy laptopozok. De igazából csak nézek.

Pedig nem kellene, hogy ennyire magával ragadjon az érzés, az, ami nem akar elmúlni. Nem kellene, de még is megteszi, hiszen én ilyen vagyok. Mindig is az érzelmeim, érzéseim irányítottak, és talán ez az egyetlen dolog, ami nem is fog változni soha. Ha valamit szeretek, és tetszik, csinálom. Ha nem, akkor elérem, hogy ne kelljen csinálnom. Mert ha nincs kedvem hozzá, akkor a kivitelezése is elmarad a tőlem megszokottól. És inkább mondunk le egy-egy feladatról, mintsem arról, hogy a végeredmény 200 %os legyen. Vagy akár több, ki tudja.

Minden bejegyzésem után azt kapom, hogy mennyire őszinte vagyok, és azt, aki legeleje óta olvassa a blogot, azt is újra és újra meglepem ezzel. Ezen nem tudom, mi van, amin annyira meg kell lepődni. Persze, sokan nem azért írnak, hogy leírják, amit éreznek, vagy sokan aszerint írnak, hogy ki olvassa őket. De az nem hiszem, hogy megoldás. Van olyan, akit akár sokszor akaratlanul is megbántok, azzal, amit írok, vagy azzal, amiről írok. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktam elgondolkodni azon, hogy kitegyem-e azt a bejegyzést, vagy sem. De végül mindig kiteszem. És miért? Mert ez vagyok én. Ez foglalkoztat, és ez van bennem. És hogyha más kíváncsi erre, akkor az egész érdekelje, és tudjon az egészről, ne csak a szép, és nyugodt dolgokról. Illetve ha nem akarja, nem kell mindent elolvasnia. Megmaradhat abban az illúzióban, hogy annyira nincs baj, és azok a bejegyzések, amik bántják, nem is léteznek, és nem befolyásolják a napjaimat. Ezt is megteheti, hiszen mindenki maga dönt arról, mennyit, és milyen mértékben akar tudni rólam, ismerni engem. Egy valami biztos. Ha bejegyzést írok, úgy sose ülök neki, hogy közben azt latolgatom, kit hogyan fog érinteni. Illetve h így állok neki, akkor azokat a bejegyzéseket ki se teszem, csak a végén nyomok egy delete-et, és vége is. Úgy nem hiszem, hogy van értelme írni, hogyha nem vagy teljesen őszinte. De ehhez persze az kell, hogy saját magadat, és az összes gondolatodat is, úgy ahogy van, elfogadd. Ami nem jelenti azt, hogy úgy kell érezned, hogy minden jó, és minden rendben van. Nekem is van egy-két tulajdonságom, a mit szeretnék elhagyni, és egy-lét gondolat, amiktől sokszor megszabadulnék. De attól elfogadtam, hogy ezek velem együtt járnak, és legalább nekem el kell fogadnom. Más különben, hogy várhatnám el egy másik féltől, hogy úgy fogadjon el, ahogy, és olyannak amilyen vagyok. ?

Címkék: érzelem álom blogírás őszinteség

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása