Itt vagyok, és írok. Megváltozott valami? Sikerült jobban lennem, vagy hasonló jó hírek? Nem igazán. Minden nap küzdök, hogy ébren legyek, és ne aludjak, feküdjek folyton. Küzdök az ellen, hogy ne akadjak ki, ne legyen rohamom, és ne hozzak szívbajt megint mindenkire magam körül. Próbálom kerülni a nehézségeket, a döntéshelyzeteket, az újabb és újabb megoldásra váró problémát, de képtelen vagyok. Ugyanis nehéz felfogni. Az emberek körülöttem nem figyelnek. Nem veszik észre, hogy baj van, hogy nem csak a néha-néha előforduló besokallásról van szó, hanem tényleg értelmét vesztette sok minden. Sok mással együtt a létezés is ilyen lett. Nem tudom, mért kellene kibírnom, és küzdenem, folyamatosan ásni magamat ki a szarból, mindegy mennyit öntenek a fejemre naponta.
Kérem szépen, én se vagyok mindenre képes. Egyszer egy nap felkelek, és a szokásos vita és veszekedés után, egyszer csak azt mondom, hogy elég, és nem bírom. És ha nem leszel ott, akkor ennyi volt.
Itt vagyok, és csinálom, küzdök, küzdök és küzdök. De nem tudom, meddig bírom, és ezért kérem, hogy segítsetek, mert nem megy. Egyedül nem tudom tovább csinálni. Így már nem megy.
