Elég sok a gondolat, talán nem is volt egyszerre ennyi gondolat a fejemben. Aki tényleg ismer, és viszonylag régóta mellettem van, tudja, hogy mennyit gyötrelmet okozott a küzdelem, hogy mennyire szerettem volna már gyereket. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon miért is szeretnék már ennyire gyereket. Egyrészt mindig is nagyon tudtam szeretni, de nagyon társasági is voltam, így ez nagy tömegre oszlott szét. Találtam sulis karácsonyi ajándéklistákat, tele a tanáraimmal, osztálytársaimmal, évfolyamtársaim nevével, és persze a rokonok, barátok nevével, mindenkinek kitalálva, hogy mit lehetne, mennyibe kerülne, majd összeadva, és alulra zárásnak leírva, hogy lehetetlen. Azt hiszem ez jól tükrözi ami mindig is bennem volt. Viszont a kórházasdi kezdetével ez szinte egy csapásra megszűnt. Voltak időszakok, amikor többet barátkoztam, és tartottam a kórházi ismertségeket, vagy jött egy új osztály, aki jobban érdeklődött. De a vége mindig az lett, hogy az a néhány aki kitartott, azt szerettem, azt közel engedtem, a többieket meg kizártam. Aztán egy ideje rájöttem, hogy megfojtom a körülöttem lévőket, vagy ha nem is sikerül, biztos hogy többet szeretnék velük lenni. Biztos, hogy ez is közre játszik, hogy kell akit mérték nélkül szerethetek, akit dolgom, hogy szeressem.
Másik, ami lehet, hogy nem lesz túl pozitív, de igaznak mindenképpen az, a sulival, és a betegségemmel függ össze. Én nagyon szerettem suliba járni, tanulni, jegyeket szerezni. Viszont. Mikor kórházban voltam, és magántanuló lettem, meg kellett tanulnom magamtól, egyedül hatékonyan tanulni. Bár nem ment rögtön elsőre, utána már sikerült úgy tanulnom, hogy egyszerűen feleslegesnek látom azt a kismillió elpocsékolt időt, amit a suliban kell töltenünk. Mind az anyag bőven sok, másrészt valami hihetetlen pazarlásnak érzem, hogy gimiben, és általánosban ugyan azt tanuljuk, csak részletesebben. Így a sikerélmény szerzés egy részét elvesztettem, a másikat meg ott, hogy mindegy mennyit tanultam, és mennyire felkészültem, ha épp begyulladt a lábam, és lázas voltam, képtelen voltam úgy teljesíteni a vizsgáimon, hogy az azt tükrözze amit tudok. Talán egyszerűbb lett volna új időpontokat kérni, de az meg kiválthatta volna a tanárok rosszallását, amiből így is eléggé kijutott. Erre a legjobb példám a matek jegyeim. Nulladikban matekból ötös voltam az egyik tanárnál, következő évben, amikor ugyanebből az anyagból egy másik tanárnál vizsgáztam, hirtelen már csak 3as lett a jegyem, úgy hogy köztudott volt, hogy a tanár nő azt gondolja, h kedvtelésből nem járok be. Következő évben, mikor bent voltam a suliban elég sokat, hirtelen ez a 3as rögtön 4es lett, majd az ezt követő évben, mikor nem voltam suliban, és csak magántanuló voltam 2es lett. Szóval a suli, és az, hogy ott hogy szerepelek, és mit érek el vesztett az előzőleg elég magas pozíciójából.
Az egészhez tartozik, hogy mialatt itthon tanítok, találkozom különböző fiatalokkal, idősebbekkel, akik vagy semmit nem tudnak kezdeni a papírjaikkal, vagy új életet akarnak kezdeni, mert kilátástalannak látják a jövőjüket a szerzett szakmájukban itthon. Vendéglátós, egészségügyis, turizmusos, gazdasági területekről, megy ki mindenki. Nyílván az se volt kedvező hatással, hogy a Karinthy-ba járok, és innen aztán tényleg külföldre megy aki teheti. Így semmi mást nem látok magam körül, csak hogy itthon nincsenek lehetőségek, és mindenki kint próbálkozik. Közben a barátok és ismerősök miatt jobban látom annak az eredményét, hogy konkrétan senki nem akar már jönni hozzánk külföldről, ami az itthoni helyzetet sok mindenben megnehezíti. Egyre inkább zárjuk el magunkat a többi országtól. Aztán reménykedjünk benne, hogy ennek nem lesznek rossz hatásai.
Az öcsém abbahagyta a sulit, nem érdekli semmi, csak létezik egyik napról a másikra, ül a gép előtt, apám tudtommal nem dolgozik, csak újra annak a cégnek/szervezetnek az újraindítására vár, amiben csak azért tudott sikeressé válni, mert anyám 15 évig eltartotta, és az egyedüli aki értelmes példát mutatva előttem jár, az a két diplomás anyám. Aki felé nyilván van egy megfelelési kényszerem, hogy azt én is összehozzam. Majd egyszer. De nincs meg az a szilárd képem, hogy tanulsz, diplomát szerzel, és lesz munkahelyed.
Nyilván ehhez társul a lábammal való problémák kezelése. Nem gyógyul, gyógyul csak nem teljesen, és a nem tom mi..... Segélyt nem akarok, leszázalékoltatást nem akarok. Nyilván úgy könnyebb lenne. De egyszerűen nem vagyok ilyen. Viszont egyre kevésbé látom, hogy miként tud ez értelmessé válni, és működővé, hogy lehetne nekem biztos egzisztenciám.
A lábamból, abból kiindulva, hogyha helyre is jön, bármikor beadhatja kulcsot, és vágni kell még tovább, amivel kiesnék a munkából, és a gyerekek életéből is, na és persze az alap betegségemből kiindulva se látom, hogy nekem meglehetne bármikor az a fajta biztos egzisztenciám, ami anyunak megvolt, és meg van.
A Korányis bent tartózkodás nagyon sok mindenben befolyásolt. Egy világot döntöttek le bennem. Egy világot, amit egész életemben szilárdan védtem, és igaznak véltem. Azóta se értem, hogy lehetett hagyni, hogy ennyire nem tájékoztattak minket, de hát ez van. Én abban nőttem fel, hogyha a 18at túlélem, akkor megcsináltam, akkor nincs már baj, és megmenekültem. Mint egy hideg zuhany ért a Korányiban, miszerint a mucos betegek mittoménmilyenmagas százaléka tüdőtranszplantációval végzi, vagy anélkül, arra várva, hogy feljusson a listára. Az, hogy ők nem engedik hogy teherbe essek, ha nincs meg a kedvező százalékos eredményű légzésfunkció vizsgálat. És maga az egész hozzáállásuk a betegséghez, hogy folytonos kontrollal, és kezelésekkel is csak egy ideig fent tartható az állapotunk. Megijesztett, és sok mindent elvett tőlem abban a pillanatban. Most már semmivel nem tudtam tervezni, és kalkulálni, mert bármikor romolhat, bármikor ekkora bajom lehet. Végre elmagyarázták, hogy miről szól a betegségem, és mi is a baj velem.
Azzal, hogy maga a tanulás, és munka ennyire kiszámíthatatlanná, és lényegtelenné vált, és azzal, hogy hirtelen elveszítettem az addig biztosnak hitt nyugodt jövőmet, valahogy minden felborult. Ott volt Peti, és maga a házasság, és annak a fent tartása, és működtetése jó volt egy célnak, de egyre erősebb lett bennem, hogy ha legalább gyerekem lenne, akkor legalább tudnék kiért küzdeni. Mert azt biztosan láttam, és éreztem, hogy nincs bennem olyan szintű élni akarás, hogy magamért küzdjek. Aztán mikor Peti lelépett, és vége lett, minden felborult, és hirtelen abszolút semmi se maradt. Együtt szerettünk volna babát, és házasok voltunk, és minden eltűnt. Átcsaptam egy olyan létezésbe, amivel égettem fel magamat. Mentem, tanítottam, nem kíméltem a lábam, nem érdekelt ha begyulladt a lábam, ha nem kaptam levegőt. Nem kellett jól lenni, nem kellett értelmes állapotban tartani magamat. Végre azt csináltam, amit tényleg élveztem, de Carpe Diem módjára.
Ebből szakított vissza a Pistivel való találkozás, és szerelem. Nem titok, hogy attól azért félek, hogy akkor tényleg nem voltak gátjaim, és nem érdekelt semmi, és ez még visszaüthet, hogy mi így jöttünk össze, most mégse ilyen vagyok, de szerencsére továbbra se érdekel senki, és képes vagyok mindenki más engedélye nélkül elindulni a városba, és bemenni, csak hogy meglepjem. Így talán nem lesz vele baj. Az volt az érdekes, hogy mi a legeleje óta nem védekeztünk, és tudatosan gyereket akartunk. Egyikünk se akart a másikkal összejönni, valami mégis iszonyat erővel tartott, és kötött össze minket rögtön az első pillanattól, hogy hagytuk, hogy az érzéseink vezessenek minket. Ebből lett az is, hogy felköltözött, pedig nem volt fent biztos meló, de egy héten belül sikerült találni, és ebből lett az is, hogy egy héttel később kiderült, hogy összejött a baba.
Az az érdekes, hogy nekem volt egy olyan kijelentésem, és ezt talán még többen is meg tudják erősíteni, nem csak Pisti, hogyha én 21 évesen nem szülök, akkor nem fogok tovább küzdeni. És összejött. :)
Én iszonyatosan örülök, bár sajnos ezt beárnyékolja egy-két dolog. Egyrészt a család reakciói, és a folyamatos féltés már iszonyatosan sok és idegesítő, másrészt konkrét fájdalmat okozott, hogy nem velem örülnek, hanem olyan kérdésekre kéne válaszolnom, hogy biztos meggondoltuk-e ezt rendesen, és mégis mit akarok kezdeni magammal, és hogy akarok gyereket vállalni papírok nélkül. Én úgy gondolom, hogy a gyermekáldás, egy hihetetlen ajándék, aminek mindig, és minden körülmények között örülni kell. Évek teltek el úgy, hogy folyamatosan magamban kételkedtem, hogy mit csinálok rosszul, és mért nem jön össze a baba, a kórházas éveket utáltam, és vártam, hogy a gyógyszerek mikor ürülnek ki a szervezetemből, a betegségemet utáltam, hogy esetleg amiatt nem jön össze a baba. Most összejött. Így is sok nehézség vár a 9 hónap alatt, már ha csak azt vesszük, hogy az orvoshoz járás komoly probléma nekem, és talán az egyetlen jó része az egésznek a vérvételek, és a nővérek kiakasztása. Valahogy egy perverz örömöt okoz, hogy nem találnak vénát, többször szúrnak, és tudom, hogy mindez azért van, mert már mennyit kibírtam, és mennyire szétcseszték a kezeimet is. Ez valahogy kicsit mindig egy visszaigazolás, hogy mennyi minden történt.
Másik érdekes, hogy rosszul vagyok, ami a családban nem megszokott, így először mindenki értetlenül nézett. Nem csak reggel, hanem nagyjából egész nap rosszul vagyok, bár szerencsére csak 1-2 nap van hetente amikor szinte mindent kihányok. Azt még vissza tudom tartani sokszor, csak hát folyamatos rosszul lét. Kifáraszt, sokat alszok, és ha sokat hányok, nyilván kevés az erőm bármire, és csak feküdni birok. Azért eszek, iszok amennyit tudok, nehogy baja legyen a kicsinek.
Most vagyunk 8 hetesek, megvolt az első ultrahangunk, bár őszintén azon a 12 mm-es kis folton annyira még nem fogtam fel, hogy akkor ő a mi kicsink lesz.
Sok minden miatt aggódok, és sok kétség van bennem, de mégis úgy gondolom, hogy ezzel nem lesz baj. Kérdés ugye, hogy a lábammal mennyit fogok bírni, futni utána meg stb... Viszont amellett hogy nyilván aggódom, a legjobbat szeretném neki, mégis mindig az jut eszembe, hogy a vak anyuka lánya se szaladgál az utcán, és nincs rosszabb, és boldogtalanabb élete. Nyilván apával majd úgy és annyi ugrál amennyit csak tud.
Hihetetlen sok a vizsgálat, és diéta, a szabad nem szabad tiltólista, amikkel igyekszek nem törődni annyira. Nem gondolom, hogy ennyire korlátok közé kéne szorítani, hogy mindenről tudnom kéne már most, így igyekszek lassan, és fokozatosan belelátni ebbe az egészbe. Mostanában megelégszek annyival, hogy arra kapok tippeket, hogy miként lehet elviselni a folytonos rosszullétet értelmes állapotban. :)
Sok a kérdés, sok a terv, de most még inkább csak annak örülünk, hogy végre hárman alszunk esténként. :)
