A napsugár aggódott. Figyelt rá, és látta őt, beszélt vele, és segített neki, ha tudott. De a tenger nem nyugodott. Képtelen volt csillapodni. Még ha az egyik részén csöndesnek is tűnt, néhány kilométerrel arrébb morajlott a kétségektől. Aggódott. Szeretett volna, de nem tudott rá már olyan erővel sütni. Ő régóta tudta, hogy versenyt fut az idővel. Bár a tenger néha ezt a mohákra fogta, a napsugár is tudta, hogy mélyen belül tudja, hogy nem ez az oka. Egyszerűen a jég annyit ártott, az olvadás. Olyan vizek folytak belé, amik nem oda valók voltak. Semmi köze nem volt hozzájuk, mégis magába kellett fogadnia. Elviselnie, eggyé válnia velük. A sok szenny, és mocsok együtt jött velük. Tsunami és áradások. Mindent megpróbált, vesztett is sokat, de kiűzni nem tudta. nem tudta szétválasztani a rossz molekulákat. Mindketten tudták, hogy ez lett az élete, és képtelen leállni, lelassítani, megnyugodni, csendben nyugodtan lenni. Örök versenyben volt, és ezért féltette. Mikor a széllel szárnyalt, és iszonyat viharokat csapott, már féltette, de mivel élvezte, hagyta. De a viharok sokat ártottak, és egyre nagyobbakká váltak. Már csak vitte a szél, sodorta, csapdosta egyik sziklától a másiknak. Hiába volt minden próbálkozás. Mikor kiapadt az egyik szigetről, és üresen hagyta azt, hagy törjön felszínre, és kapjon életre, úgy látszott talán ő nyer. Hogy az idővel folytatott harcában vezet Egyedül a széllel. Majd a viharok után, végül rájött, hogy ezzel saját magát veszélyezteti, és lépett. Nem engedett szélnek, hagyta, hagy szálljon tovább. Más fele fordult, és a hullámokkal kezdett. Élvezte a magasságot, az újat, a biztonságot. Hisz egy hullám hogy válhatna ki belőle? Ők egyek voltak. De kevés a hullám, egyre kevesebb, és a napsugár nagyon aggódott érte. Vajon kibírja? Vajon ő nyer, vagy legyőzi az idő? Lemarad, és képtelen lesz utolérni? Másfele kellett volna vennie az irányt. Kapcsolatban az esővel, de mégis a fő hullámokkal elkerülni, és megóvni magát. Az eső csak újabb és újabb lehetőséget tartogatott magában, hogy legyen mit kivetnie magából, hogy meg akarjon szabadulni olyan részektől, mik akaratlanul is eloszlottak a rétegeiben, beleivódtak.
Nagy, óriási hullámokat akart, és a napsugár nagyon féltette. Mi van, ha a hullám partot ér, és egyszerűen, mintha sose lett volna, eloszlik a homokban? Mi van, ha megint csak csalódik, és még jobban fog tombolni. Képes a hullám uralni, vagy legalább vele tartani? Viharból, örvénybe, egészen az áradásig? Vagy akkor megint csak ő lesz ott neki? De napsugárként egy-egy pillanatra el tudja varázsolni, hogy azt lássa, hogy csillog, és káprázzon a szeme, magától, nem mástól. De hosszú távon? És mi van este? A holdfényben ő kevéssé tud érvényesülni. Akkor van csak igazán elemében. Minden gáttól elszakad, minden határát, és láncát elszakítva tombol, morajlik, és vágja magát sziklától sziklának, míg meg nem nyugszik, hogy aztán elölről kezdhesse. Nem tudta a napsugár, hogy van-e aki vele tarthatna. Aki bírná, és aki meg tudná adni neki azt, amit soha nem hinne el, hogy megérdemel.
De nem. A hullám lassan eléri a partot, és a habjai elárasztják a homokot, és végleg elszakadnak a víztől. És miközben nézte ahogy szép lassan eloszlanak a hullámok, rájött, hogy mennyire is hasonlít a hullám ereje a szélhez.
