Asszem annyira szarul, mint most, rég éreztem magam. Egyszerűen nem tudok megnyugodni. Mikor kiderült, hogy teherbe estem, semmi baj nem volt, és valami hihetetlen nyugalom öntött el. Nem voltam ideges, nem volt bajom, csak örültem, és próbáltam elhinni, hogy egy ilyen csoda megesett velem. Elindult a kicsi egészségéért való aggódás, és a mucos orvosaimmal való találkozások eredménye egy állandó nyugtalanság lett, ami valahogy azóta is fennáll. Egy szó, egy emlék, egy álom, egy hangszín képes kiborítani, amire vagy veszekedéssel, bőgéssel, vagy vinnyogással reagálok. Nem érzem jól magam, egyszerűen mindennel ideig-óráig megnyugszom, de aztán kiborulok. Viszont legalább érzem a határaimat. Hogy mi az, amit még el tudok viselni, és mi az, ami után már nem tudom garantálni, hogy tudok normálisnak látszani, és úgy gondolkodni.
Minden nap egy újabb erőpróba, hogy vajon kibírom-e, anélkül, hogy törnék-zúznék, vagy üvöltenék. Sportterápián sorra húzom meg magam, készítem ki a lábamat, hasamat, hátamat, mert tele vagyok indulattal, amit próbálok kiadni magamból, de nyílván nincs meg hozzá a normális eszközöm. Néha úgy érzem, hogy kevés az erőm, és nem fogom tudni megcsinálni, és egyszer tényleg zárt osztályra visznek.
Nem találom honnan, vagy miből nyerhetnék energiát.
Eljutottunk odáig, hogy nem látom, mitől gyógyulna be a sebem. Emiatt, illetve protetizálási szempontok miatt is, plusz azért, mert megint be van gyulladva a lábam, indokolttá vált a térd- alatti-amputáció, amit a dokim nem akart elfogadni lehetőségként. Aztán miután pénteken a tudomásomra jutott, hogy baj van, és be van gyulladva, és a főorvos vágni akart, csak azért nem teszi, mert fiatal vagyok, nyílván rögtön közöltem, h inkább vágjon, de ne hagyjuk ott azt a gyulladást. Mára ez odáig jutott, hogy én csak úgy le akarom vágatni a lábam. Hosszú hétvége, egy értelmetlen beszélgetés, majd egy süket-néma beszéde után (inkább süket-ordítok, mert kiakadok, hogy nem vagy képes választ adni vita után) végül is a főorvos úgy döntött, hogy amit 2010ben mondott, azt ő továbbra is úgy gondolja, és vágjunk.
Szóval 11 év után, elérkeztünk az utolsó, végső, de mindenképpen célközeli megállóhoz, és közelítünk végre a végéhez. Azt hiszem, hogyha végre tudatosul majd bennem, akkor talán lassan majd meg is nyugszom. Most még csak próbálom elhinni, és felfogni, hogy lehet, hogy végre tényleg vége lesz.
Igen, érzem, hogy kicsit se összeszedett, amit írok, és amit mondani akarok, de úgy látszik, ez van most. Kiborulok, és kiborulok, és újra és újra ez van. Mikor a doki nem- válaszolok incidense után bőgve sikerült elaludnom, majd megnyugodnom, átgondoltam az ehetőségeket. Jött a szokásos, mi-lesz-ha terv kidolgozása. És rájöttem, hogyha az lesz a válasz a dokik megbeszélése után, hogy nem vágnak, akkor az lesz az első és egyetlen dolgom, hogy beszélek a pszichológussal. Mert, hogy rádöbbentem, hogy amit mindenki másnak addig mondogattam, és nyílván nem gondoltam komolyan – miszerint akkor inkább én állítok bele egy kis fejszét a lábamnál a bokámba, hogy kénytelenek legyenek levágni – már nem is tűnt olyan durvának, és elképzelhetetlennek. Rájöttem, hogy kiskorom óta bólogattam, és elfogadtam az orvosok döntéseit, és végre először képes voltam én tenni valamit, és nem voltam tehetetlen. Úgy éreztem, hogyha nem tudom rávenni őket, hogy vágjanak, akkor muszáj valamit csinálnom, mert megpusztulok, attól, hogyha továbbra is otthon kell ülnöm, és nyomorékként léteznem. És akkor először úgy éreztem, hogy nem tudnám nyugodtan azt mondani, hogy nem fogok olyat csinálni, ami egy elkeseredett és beteg agy szüleménye. Azt éreztem, hogy muszáj bezárniuk valahova, távol minden késtől, és olyan szerszámtól, amivel árthatok magamnak, mert bármit képes lennék tenni, hogy bármerre, és bárhogyan, csak kimozduljak végre ebből a tehetetlen, végeláthatatlan helyzetből.
Nyílván, azóta jobban vagyok, mert a dokik eldöntötték, hogy vágnak. De vajon mi lesz az, ami megint egyik percről a másikra kiborít, és ami miatt megint nem tudok mittomén mennyi ideig megnyugodni? És amúgy is, ez az egész a 11 év miatt van, és hogy most tudatosult bennem, hogy több mint az életem felét ebben az állapotban töltöttem, illetve hogy valószínűleg az életemnek most járok nagyjából a felénél, vagy az egész csak annak lenne köszönhető, hogy nem tudom feldolgozni, hogy elvesztettem a babámat ?
