Van, amiről nem írtam, és nem is beszéltem igazán. Aztán tegnap este igen, és így talán ide is le tudom írni. Aki egy picit is ismer, az tudja, hogy van bennem egy maximalizmus, és egy óriási megfelelni vágyás, amit viszont igyekszek nagyjából magamra korlátozni, ami viszont nem segít a helyzeten, mert a maximalistának talán nehezebb megfelelni, mint mindenki másnak együtt véve.
Tegnap odaadtuk az első meghívókat (anyué után). Amellett, hogy azt hallgattam újra végig, hogy Pisti mennyire értékes, és hogy értékeljem, mert ritka kincs stb.. megkaptam a megjegyzést, hogy (házasság) – én azt már úgyis próbáltam. Nyílván megértem, idős asszony, a kedvenc unokája el akar venni egy pesti nála 10 évvel fiatalabb lányt, aki elvált, tetoválásai vannak, és segítségre szorul. Jobbat képzelt el. Nem is ezzel van a baj (azon túl, hogy persze rosszul esik, de azon már rég túl vagyunk, hogy, csak azért mert valami rosszul esik, én kibukjak). A baj inkább az, hogy abszolút nullának érzem magam. (Erről már korábban is esett szó.)
A Petis válást, sokkal nagyobb kudarcnak élem meg, mint ahogy azt bárki gondolná. Én hozzámentem egy fiúhoz, és ha hivatalosan (templomi szertartás) nem is, de magamnak minden kétséget kizárólag, sírig terveztem. Már a házasság előtt is nyeltem a hazugságokat egymás után, majd a hangulatváltozások, és a többi cuki dolog… Én elhiszem, hogy logikus, és normális, helyes, és okos dolognak tűnik, hogy miután Ő (és igen, ezzel is tisztában vagyok) lelépett, és visszajött, és lelépett, ne akarjak már semmit vissza. Örültem annak, hogy önmagam vagyok, és aztán szerelmes lettem. Ez könnyített, és ezért váltam utána. De jogom volt ehhez? Összeházasodtunk. Folyamatosan ezt mondtam mindenkinek, akiivel erről beszéltük. Egy házasságból nem szállsz ki csak úgy. Ő megtette. De csak azért, mert valami miatt ő másfele akart menni, nekem nem kitartanom, és küzdenem kellett volna érte? Nem erről szól a házasság?
Jöhetne a kérdés, hogy egy újabb házasság előtt, minek írok arról, mit kellett volna tennem, és mért ezzel foglalkozok? Nem boldogságban kellene úsznom? Mért azzal foglalkozom? Még mindig őt szeretem? Úgy gondolom, hogy aki volt házas, vagy házas, és nem csak a papír miatt, az érti, miről is írok. A többiek meg vagy elképzelik, vagy nem értik meg.
Úgy gondolom, hogy a mi szerelmünk, és házasságunk miatt is muszáj, hogy foglalkozzak ezzel. Mert akár belátjuk, akár nem, én nem küzdöttem eléggé. Nagyjából addig küzdöttem, amíg vissza nem kaptam. És az a két-három hét már az új Mesi, egy szorongásokkal, negatív hatásokkal, félelmekkel teli Mesi volt. Erről nem igazán beszéltem eddig, de az, hogy ott áprilisban ennek vége lett, abban erősen benne van a kezem. Ugyanis Peti dolgozott, és esti műszakban, aludni készült, és velem beszélt. Én kiborultam valamin. Ő nem akart megnyugtatni, csak aludni, menni, én meg nem hagytam. Megkért, nem tettem le. Aztán már azt mondta, hogy neki ez így sok lesz, és nem fogja bírni, de nem hagytam abba, és talán még azt is én kérdeztem meg tőle, hogy szakítani akar-e. Vége persze az lett, hogy szakított, telefonon keresztül, és nem is láttam többet, csak amikor cuccaiért jött, meg váltunk.
Értem én, hogy amikor újra összejöttünk, akkor se költözött vissza, még csak a cuccait se hozta vissza, és nem is kellettem igazán, csak az idegesítette, hogy másokkal találkozok, és csak az kellett neki, hogy az övé legyek. Értem én, hogy túl sok olyan dolgot tett, ami nem normális egy kapcsolatban. De akkor se érzem azt, hogy én mindent megtettem volna. És bűntudatom van, és meg kéne bocsájtanom magamnak. Mert jelenleg a nem-szerethető állapotában leledzem. Ami nem túl előnyös, se nekem, se a kapcsolatomnak.
Másik érdekes. Most már értem, hogy miről beszélt egyszer anyu. Csak hogy nem csak arra igaz. Bencével kapcsolatban jött fel, hogy vele sose tudnék együtt lenni, mert szükségem van arra, hogy olyannal legyek, aki mellett biztosan okosnak érezhetem magam. Csak hogy ez minden másra is kiterjed. És Pisti mellett, mindenben én vagyok a kevesebb, vagy hát én ezt érzem. Peti alatt azt hallgattam, hogy értékeljen engem, és becsüljön meg. Milyen erős vagyok, stb. A Petis kapcsolat, és az öcsém elvesztése közben viszont annyi plusz terhet dobott rám, hogy muszáj volt lépnem. Rájöttem, hogy tudom megakadályozni, hogy begyulladjon a sebem, de ehhez hozzátartozik az, hogyha bajom van, azt akkor és ott abban a formában adom ki magamból. Illetve belekerültem egy olyan érzelmi állapotba, mait egyelőre elég nehezen tudok kontrollálni, és irányítani. Random módon törnek rám érzelmek, és emlékek, nyomasztanak, és kísértenek. Nagyon nehezen alszom, egyre nehezebben nyugszom meg akkor is, ha mellettem van valaki, aki „vigyáz” rám. Régen egy-egy simogatás elég volt, most már Pistinek is fel kell keltenie sokszor, hogy megnyugodjak. Ezekkel is mind küzdök, a betegségemmel, a tolókocsival, de mégsem érzem olyan erősnek magam. Illetve igen, csak hogy nyílván kevesebb kórház, több kiakadás miatt, ezt a környezetemtől kapom meg ritkán. És amíg eddig folytonos visszacsatolást kaptam, addig most már nagyjából Pisti az egyedüli. Még Bence, hogyha épp ő is tud a dolgokról. Nyílván kevés embernek is beszélek róla, mert minek, és honnan tudjam, ki érdekel, meg amúgy is sok már, hogy midig mindenki azzal foglalkozzon, hogy épp mi bajom van. Csak hogy a 4 maximum 5 egységes önértékelésem az nagyjából a mínusz 364 körül mozog most.
Kezdtem azt hinni, hogy mazochista vagyok, aztán rájöttem, hogy mégse csak épp furcsa önkínzással jár a küzdelmem. Tolókocsi. Már fél éve. Újra. Ahogy az előző alkalommal, a mostani alkalommal se sikerült jobban kiviteleznem, ugyan oda jutottam. Talán annyi előnyöm van, hogy még kevésbé vagyok képes önző lenni. Ha rajtam múlna, vége lenne. Nem látom a végét, nem látom, hogy bármikor is eljussak odáig, hogy rendesen járok, amire meg szükségem van. Fogadd el, aki vagy, úgy ahogy vagy. Persze. Ezt teszem, csak én úgy vagyok az, aki vagyok, hogy megyek, futok, sportolok. Erre jelenleg nulla kilátás van így, ebben a formában. Sok a tüdőm is, és az egész, sokat vagyok rosszul, vért köhögök, vagy csak tonnaszámra jön fel váladék, amitől hányingerem van. Közben nem vagyok terhes, nincs miért élnem. Kiért küzdenem. Magamért már rég nem küzdök. Azt útközben elhagytam valahol. De hogy miért nem történik semmi mégse? Mert jelenleg épp túl sokan vannak a közelemben, akikkel nem tehetem meg, és akiknek van elég baja azon kívül is, hogy most azzal foglalkozzanak, vagy ne-adj-isten, azt dolgoznák fel, hogy engem elvesztettek. Beteg. Tudom. Ez van. Tessék így szeretni. Vagy ne. :D
Szóval tolókocsi. (Azt most hagyjuk, hogy nem tudom elfogadni, hogy abban ülök.) Újra és újra elmegyünk ide-oda, bámulnak, és néznek, és sajnálnak. Erre mit csinál a hülye gyerek? Újra kocsiba száll. Egyszer csak jobb lesz. És elmondjam mi a vicces? Hogy rohadtul nem. :D Rohadt szar minden alkalommal. Egyedül az tud enyhíteni rajta, amik egy bástyaként ott vannak támasznak. Ez két dolog/személy. Pisti, és Nyíregyháza. Bujtosin kétszer kiborultam a kocsiból (eső áztatta föld nem jó terep a kis-kerekeknek). Mégse ez a legrosszabb emlékem, hanem az, amikor Peti kiborított a kocsiból egyszer. Kétszer mentünk, csak úgy sétálni. Egy Petivel. Egy Pistivel. Egy Pesten. Egy Nyíregyen. Tény, a Petis vége veszekedéssel zárult (inkább ő veszekedett, én bőgtem), de ezt leszámítva is tudjuk, melyik nyer. Nyíregyen, kocsival voltam moziban. Az konkrétan az egyik legjobb élményem. Szóval működik ez, de leginkább csak akkor, ha mindkét tényező adott.
Ötletem még nincs, hogy mit tegyek, hogy ezek mind megoldódjanak, de rajta vagyok.
Két dolog van, ami biztos. Utálom Pestet, és szükségem van ara, hogy otthon legyek. És arra is, hogy otthon érezhessem magam. Elsőhöz Nyíregyháza, másodikhoz Pisti közelsége kell. Bármikor valami bajom volt mostanában, vagy az egyikre, vagy a másikra jutottam. Ha meg van az otthon, jól vagyok. Ha minkét része, akkor meg önmagam vagyok.
