Elmeséljem, hogy mi a rosszabb annál, mikor szabadságra vágysz, meg mindenre, ami a szülőktől való távolságot jelenti? Az, mikor mindezt már megkaptad, és újra visszakényszerülsz. Megkaptad, és élvezted, és kezelted. Nem buktál el, nem menekültél vissza, nem futamodtál meg. Kiálltad a próbát, és bizonyítottál magadnak. Majd hirtelen minden felborult, és ugyan ott tartasz, ahol voltál. Nyilván nem olyan gáz a helyzet, mert nem ugyanaz a szituáció, ami volt. Ami miatt konkrétan menekültem, az nincs, és megszűnt létezni. De azzal, hogy már egyszer elmentem, iszonyat sok újabb probléma lett generálva. Itt nem tudom otthon érezni magam. Tök jó hogy közel vagyok, és anyuval vagyok, és itt vagyok. Nyilván sok segítséget jelent, h nem egyedül vagyok, bár eddig se voltam sose segítség nélkül. Nem vagyok hálátlan, és nem is akarok annak tűnni. De egyszerűen semmi sem olyan. Nincs helye a gépemnek, nincs asztalom, amihez le tudok ülni, ha meg anyu gépéhez ülök, akkor úgy érzem, h tőle veszem el a helyet. Hétköznap napközben ez nem gáz, mert anyu dolgozik, de amúgy igen. Van az én szobám, a tv-szoba, anyu szobája, a konyha, a mosdó. Minden messze, és iszonyatosan sok tér. Én ennyi teret nem tudok bejárni. Konkrétan nem. A lakásban, reggeltől estig a nappaliban voltam. Ott gépeztem, tv-ztem, a mosdó nem volt messze. (Nem annyira, mint most a szobámból.) Este nappaliban aludtam. Kaját készítettem, nappaliban a szivacson. (Előkészületek). Ha kaját kellett csinálni, elfértem a konyhában. Egy rohadt nagy üres tér, tudtam jobbra-balra forogni, semmi se volt útban, elfértem a kocsival, odafértem a tűzhelyhez. Enni bent ettem a szivacson. Mindent ott csináltam. Nem kellett nagy távolságot megtenni, nem szembesültem reggeltől estig azzal az érzéssel, vagy hát nyilván a valósággal, hogy képtelen vagyok menni, és értelmesen használni a lábamat. Új kajákat csináltam, bármit, ami eszembe jutott, belekóstoltam a főzésbe, és élveztem, bátran, és merészen, amit épp kigondoltam azt hozzáadtam a recepthez. Ezt most nem tudom. Akkor ettem, fürödtem, tanultam, gépeztem, hímeztem, amikor akartam. Ha nem tudtam aludni, szimplán fent maradtam, hajnalban csináltam kaját, és elvoltam. Itt ezt nem tudom megtenni, mert közben anyut felkelteném.
....
Szóval semmi sem ugyanaz, még csak hasonló se, és fogalmam sincs, hogy hogyan szokjak vissza abba, ami volt. És ez a kapcsolatomra is igaz. Könyörgöm. Én férjhez mentem, azért mert komolyan gondoltam, mert úgy gondoltam, h leélem az életemet vele, együtt éltünk, problémáink voltak, és megoldottuk. És nem zavart, nem voltam kiakadva. Nem volt pénz, és valami kaja kellett, vártuk, hogy mikor lesz órám, amiből lesz pénz, aztán rögtön ment Peti vásárolni. Aztán a fele pénz eltűnt. Már nem először, és újra órát tartottam és próbáltam elérni, h férjem ne hazudjon nekem, é elmondja, h cigire költi a pénzt. De a magam ura voltam. És azt, akit szerettem, akivel közösen terveztem, minden nap láthattam, vele voltam, vele élhettem. Az egész életem összeomlik, majd hihetetlen szerencsém van, és találok egy hasonló személyt, csak 60000000x jobb, és nagyszerűbb kiadásban. Mire nem tudok vele lenni, csak hétvégente. Most komolyan??? Tényleg??? .....
Rohadtul nem bírom, és szeretnék lemenni. Lent lenni legalább egy hetet, de képtelen vagyok, mert láss csodát, nem tudok menni (lassan már 1 hónapja), újra tolókocsi, csak tolókocsi, mert seb seb hátán. Képtelen vagyok lemenni a vőlegényemhez, az egyetlen emberhez, aki meg tud nyugtatni.
Hozzátenném, hogy a Petivel való kapcsolatomban szépen lassan egy „akit-Petike-akar-Mesikévé” alakultam, és semmilyen vágyamra, érzésemre nem hallgattam, majd a szakítás után hideg zuhanyként ömlöttek rám az addig elfojtott érzések. Aminek az lett a következménye, hogy 3 hónapon keresztül menekültem, bármerre, bárhova ahova csak tudtam, hogy ne Pesten legyek. És a vicces. Ez nem múlt el. Egyszerűen azt érzem, hogy megfolyt ez a hely. Haza kell mennem. Muszáj. De. Nem tudok. Éjjen.
Jah. és még egy nagy poén. A minap jöttem rá, hogy lehet, hogy soha az életemben nem leszek képes elköltözni innen, mert, hogy itt van anyu. És nincs pasi, még csak az öcsém se, és most komolyan egyedül kellene hagynom, és közben élvezni az „egyedüllétet” ? Mert, hogy nyílván nekem ott lesz a férjem, és konkrétan a családom összes maradék tagja is, mert, hogy mindenki Nyíregyházi. Ha lelépek. Illetve lelépnék valamikor.
És ha már itt tartunk. Továbbra is gyereket szeretnék. Lassan már megszállottan, és kétségbeesetten, és beléptem azon nők táborába, akik havonta bőgnek, ha megjön a menstruációjuk, mert szembesülnek a ténnyel, hogy megint nem sikerült. Jelenleg abban a fázisban tartok, (valaki biztos van a földön, aki megért), hogy minden nőtől, és vele együtt a róla készült riporttól kiakadok, akinek összejön. Ami érzéseim szerint rohamosan megszaporodott. Legjobb esetben csak lehalkítom a tv-t. És igen, tudom, hogy nem kell rágörcsölnöm, és van időm, meg hogy egyesek szerint fiatal vagyok még hozzá, először a sulit csináljam meg rendesen, meg ne kockáztassam, hogy annyit romoljon az egészségi állapotom, meg, hogy ha nem leszek terhes, akkor is tudok örökbe fogadni, vagy sorra járni a számtalan teherbeesési, és megtermékenyítési lehetőséget. Vagy hagyjam, és majd ha lemondok róla, és nem görcsölök, akkor biztosan összejön. Egy a bibi itt. Soha nem tudtam feladni, azt, se amit kellett volna, vagy amit már mindenki más igen, vagy ha mindenki más is azt mondta már. Egyszerűen képtelen vagyok. És az a baj, hogy ezen változtatni se tudok, mert ha el is érem, h ezt feladjam, és ne görcsöljek rajta, akkor később bármi másnál is tudok ere hivatkozni és feladni azt is. Márpedig ha én csak egyszer is precedens teremtek, és feladok akármit, legyen bármiről is szó, elvesztem. Onnantól fogva számtalan és megannyi helyzettel találkozhatok, amikor megfutamodhatok, és ha egyszer igen, máskor is megtenném. Akkor meg mi lenne belőlem? Egy önsajnálkozó, szerencsétlen, célok nélküli roncs.
Lehet, hogy azt kihagynám.
