Rég volt ilyen rossz reggelem. A rémálmaim továbbra se tűntek el, megvannak, és itt vannak, csak annyi változott, hogy ha Pisti egyből nem ébred fel, nem akarom felkelteni, és inkább csendben, egyedül próbálok túl lenni az egészen.
Ma nem ez volt. Hanem álmodtam. Mindegy, hogy konkrétan mi történt, annyi a lényeg, hogy megint mindent megtettem amit tudtam valakiért, majd annak ez nem volt elég, és megsértődött, és nem volt hajlandó beszélni velem tovább. Nagyon rossz volt, mert folyton próbálok megfelelni annak a néhány embernek aki mellettem áll, és sose érzem, hogy menne. Valamivel mindig baj van. Vagy azzal, hogy milyen vagyok, vagy azzal, hogy kötődök, hogy írok, vagy beszélek. És ezek azok a dolgok, amikbe ha beledöglök se tudok változtatni már. Kötődök. Nem is kicsi, és beszélek, nem is keveset. De mért nem lehet ezt elfogadni? Én soha senki mellől nem léptem még le. Nekem mindegy mi a szart csinált bárki, attól még nem szerettem kevésbé. Nincs más, aki ezzel ugyanígy lenne ??
Szóval megint a kemény megfelelési vágy volt, és az érthetetlen csalódás, hogy megint elcsesztem valamit, és elvesztettem valakit. Eközben esküvőm is volt (Pistivel), és már utána voltunk, a vacsora részén, és nem értettem miről beszélnek, mert rájöttem hogy semmire se emlékszem, csak az űrre, hogy az a személy nem volt ott, és nem tudtam ellene mit tenni, mert az egész az én hibám volt. Nyilván az egész abból ered, hogy bár nagyon boldog voltam az esküvő miatt, de közben nagyon rossz is volt, mert 4 embert akkor veszítettem el. Úgy, hogy előtte a Petis esküvőn ott voltak, akkor kiálltak mellettem, de itt meg nem. Fura hogy akkor, amikor a fél családom eltűnt a francba, mert hogy csak, és mert hogy apám nem támogat minket, leginkább csak az unokatesóim hiányoztak, a többieknek csak nagyon örültem, hogy ott vannak, és egyben, és akkor nagyon meg is bizonyosodtam benne, hogy rájuk számíthatok. Így amikor Pistivel összeházasodtam, az hiányzott a legjobban. Az a 4 személy, akik nem jöttek el, és nem voltak ott. Meg persze a már tegnap említett barátom, akit a volt férjem magával vitt.
Ott voltam, elkezdtem bőgni, és senki nem vett észre belőle semmit, mintha hirtelen láthatatlanná váltam volna. Aztán megfordultam, és a hátam mögött megláttam mindenkit, akit elveztettem. Aki bármikor is közel állt hozzám, de aztán lelépett. Mindenkit. Tényleg. Még egy csuklyás pasi is volt, akinek nem láttam az arcát, gyanítom az akart apám lenni. Mindenki ott volt, és megvetően, kárörömmel az arcukon néztek rám. Egy szót se szóltam, nem tudtam, képtelen voltam. Egyszerre voltam iszonyat boldog, és teljesen reménytelen is, mert tudtam, hogy úgyse tudok közelebb kerülni hozzájuk, a valóságban nincsenek ott, és már soha nem is lesznek. Örültem, és közben eszméletlenül fájt. És ez teljesen letaglózott. Felébredtem, de nem akartam, vissza akartam gyorsan aludni, hogy legalább látni lássam őket. Persze nem ment.
Helyette, valami eszméletlen ólom súly nehezedett a vállamra, a mellkasomra, az egész testemre, azt éreztem, hogy képtelen vagyok felkelni. Annyira elfárasztott, hogy azt éreztem, hogy muszáj pihennem, mert így nem tudok felkelni. (Értem én, hogy előtte is aludtam, de csak még fáradtabb voltam mint előtte.) Pisti is látta, hogy baj van, próbált volna megnyugtatni, meg simogatni, de mondtam neki, hogy ne. Csak aludni akartam. Újra látni őket, vagy csak pihenni, és elérni, hogy eltűnjön ez a nehéz súly rólam.
Végül legalább 1 órát még aludtam utána, és amikor utána kivitt Pisti, még akkor is nehezen tudtam felkelni, és nehezen tudott kivenni, mert képtelen voltam megtartani magam, és segíteni, nagyjából olyan volt, mintha aludnék, olyan nehéz volt vinni, és tartani, pedig már fent voltam. A súly azóta eltűnt, de az érzés itt maradt. Az érzés,. hogy megint elrontottam, ahogy már annyiszor. Nem kéne hogy érdekeljen, és nem kellene törődnöm vele, de akkor mégis miért? Nem tudom, mert ilyen vagyok, mert szeretni akarok, de valahogy mindig az derül ki, hogy túl sok, és kevésbé kellene. Már csak arra kéne rájönni hogyan.
