Összeszorította a szemét, és hallgatta az esőt. A csendet, ahol csak az eső halk hangja hallatszott. Emlékezett a tegnapi viharra, és tudta, hogy a csendes, apró cseppek tömege szép lassan átalakul valami naggyá, erőssé, és félelmetessé. Tudta hogy ma is vihar lesz. Hogy ilyen idő van., és hogy nem lesz vége. Talán már soha.
Óvatosan kinyitotta a szemét, és megfordult. Látta ahogy elszállt a sas a kolibrivel. A kolibri már messze járt, soha nem is akart tőle semmit, csak hogy minél távolabb legyen tőle. Hogy a sas is távol legyen, és ne mentse meg újra, és ne segítse. A sas most is visszanézett. Vissza-vissza szállt, mondta hogy nincs baj. Itt lesz. De mindig a kolibri után szállt, aki meg egyre messzebb járt. Tudta, hogy elveszíti, hogy ha nem gondolja meg magát a kis madár, szép lassan, fájdalmasan elveszti a sast. Érezte. A legelejétől. És mondta a sasnak, hogy n mentse meg. De nem hallgatott rá. Tehetetlenül állt. Imádkozott, hogy a kolibri visszaforduljon. Hogy meggondolja magát, hogy esélyt adjon neki. Nem akarta megsérteni. De ő egy süni volt, a kolibri meg nagyon kicsi. Ha nem tett semmit, csak hagyta hogy elkapja a sas, az is túl sok volt, és közben is megszúrta a kolibrit. Csendben ült a köveken, és nézte a sast, amint lassan eltávolodott az alakja. Hálás volt és szomorú. De inkább szomorú. Fájt, és csak sírni tudott.
Nehezen tudta tartani magát, fázott, fájt a seb, ami azóta nem nézett ki túl jól, és rosszabb lett. Nem bírta tartani magát. Megcsúszott, és leesett. Próbálta összehúzni magát de nem volt túl sok energiája. A kenguru nem volt a közelben, végigbucskázott a köveken, és elgyengülten, egy nagy csobbanással egy pocsolyában landolt. Felszakadt a seb újra, és vérzett. A süni az oldalára fordult, összekucorodott, és várt. Várta, hogy felébredjen. Vagy elaludjon.
