Az utóbbi időben nem vagyok túl jól. Vagy a lábam makacsolja meg magát, vagy elvetélek, és műtenek, vagy lázas vagyok, vagy a legújabb, hogy vért köhögök. Gyanítom az nem jó, de hát mit csináljak. Múltkor is volt ilyen,akkor se volt semmi, gondolom akkor most se lesz.
Kimászott egy kőre, és körbe nézett. Mindenhol csak köd, és köd, fehér, átláthatatlan foszlányok, amik mindent eltakartak. Kilátás, útmutatás? Ugyan. Találd meg magad. Egy ideig mér próbált a kövekről kövekre ugrálva egyensúlyozni a magasban, de kilátástalannak tűnt. Látott egy magasabb sziklát, egy kicsit megállt, nagy levegőt vett, és neki gyűrközött. Nah ezt az utolsót, ez menni fog, onnan lesz kilátás. Felmászott, nagyon csúszott, de egy apró kis faágban sikerült megkapaszkodnia. Minden erejét bevetve felhúzta magát, és leült a tetejére. Szétnézett. Volt egy rét, egy erdő, egy kis ház. Minden olyan messze, és olyan kicsinek tűnt. Kereste az utat, az akadályokat, hátha látja, melyiket is kellene választania, hol vannak a számára könnyebben vehető nehézségek. Persze azt vastag takaró fedte, nem tárta fel a titkait, jobban tetszett neki, ha kóborolnak, vagy épp nekiszaladnak a köveknek, és láthatja, ki az aki képes megtorpanni, és aki egyenesen beleszalad az árokba. Nah és persze a kiszállás. Az se ment mindig ugyanúgy. Érdekes volt, szórakoztató. Ez volt az élete, ő volt az egyedüli aki saját maga volt, felvállalta, és élvezte nézni a küzdelmet. A bukást. Néha még a győzelmet is.
Hátranézett. Megborzongott. Azt hitte rosszul lát. Nem lehet, hogy mindez ott van, és addig is ott volt. Aztán rájött. Biztos rossz irányt néz. Az másik út, más nyomai, és más dolgai. Egy kicsi csalódott volt, de sokat nem törődött vele. Ha nem látja a pontos utat, továbbra is csak magára hagyatkozhat. Lenézett. Látta a kengurut lent. Várta, hogy ugorjon. Majd ő elkapja. De nem akart. Nem mert. Már túl sokszor kapta el. Közben annyiszor megsérült már, és még csak olyan keveset töltöttek együtt. Általában az erszényében hordozta, ha tudta, de voltak olyan részek, ahol muszáj volt egyedül menni. Amúgy is jobban szerette. Még ha azt is mondta, tudta hogy fájdalmat okoz neki. Befészkelte magát, elaludt, de közben szúrta. Nem volt már kicsi, már kinőttek a tüskéi, és fájdalmat okozott. Még ha nem is szeretett volna. A sünik szúrnak. Ilyenek. Egyedül akart menni. Jöjjön mellette de hagyja, hogy egyedül menjen. A saját útján, anélkül hogy attól félne, hogy mindig megsebzi őt. Még akkor is, ha vérzik, és ha sérült. Majd elmúlik.
Felkelt, és elindult lefelé. Meglátta a sast. Ott körözött már egy ideje. De nem tudta mit akar. Merre tart, vagy mit keres erre. Hasonlított a keselyűre. De ő már messze volt. Rég látta. Bár igaz, nem is akarta. Bízott benne, de megbánta. Kihasználta, és megtépázta, mikor már nem tudott nemet mondani a természetére. Azóta is látta el-el-szállni arrafelé, de nem tudta mit kereshet arra. Csak remélni merte, hogy nem jön vissza. Tudta, hogy amilyen hízelgő természetes van, még visszakönyörögné magát, aztán amikor nem számít rá, éhségében megint lecsapna rá. De egy kis sünire nem lehet annyiszor lecsapni. Kicsi, és nincs is sok hús már rajta. A tüskék meg nem finomak. Vagy hát kinek mi. Ő nem tudta elképzelni, hogy az valakinek ízletes falat legyen. Nem akarta a keselyűt. Hiányzott neki, de szeretett volna erős süni maradni, és nem prédává válni újra.
Nehéz volt lefele, és az eső is elkezdett esni. Nézte a sast. Egy ideig mér körözött, aztán leszállt egy közeli faágra. És onnan nézte. Mintha pont őt nézte volna ki. Mintha ő kellene neki. Nem értette, hogy mit akar. Körbenézett, hátha van arra még valaki, meglát valakit, és meglátja mit keres a sas. Olyan furán nézett. Mintha többet tudna, mint más. Olyan határozottan. Mintha mindent tudott volna a süniről. Csak egy kis kolibrit látott. Idegesen fel-le cikázott, pásztázta a terepet, de persze ő se látott sokat. Aztán eltévesztette szem elől. A sas körül látta még szállni, de aztán teljesen eltűnt.
Az eső kicsit csendesedett, tovább mászott. Ahogy mászott lefele, megcsúszott, egy kis rész levált a szikláról, kigurult a lába alól, elvesztette az egyensúlyát. Próbált megkapaszkodni, de nem találta, miben lehetne. Volt egy két kavics, de mindegyik kifordult a kezéből. A gallyak, és fűszálak gyengének bizonyultak, tehetetlenül csúszott, és csapódott kövekről kövekre. Látta, hogy a kenguru is nagyon megijed, és próbálja kitalálni, hogy helyezkedjen, hogy elkapta. Még inkább kapaszkodni próbált, valahol fogást találni, hogy ne zuhanjon le. Megint csak megszúrná, és megsebezné. Nem teheti! Nem lehet! Végre sikerült megkapaszkodnia egy kiálló sziklarészben. Ott lógott, és nézett lefele. Nem tudta mit tehetne, hogyan jut ki innen. Tudta hogy ki fog, de képtelen volt rájönni, hogyan. Izzadt a keze, nedves volt a kő, érezte, hogy nincs sok esélye. Kicsit talán belefáradva is, elengedte a sziklát, és lezuhant. Becsukta a szemét, és csak a sebességet, és a szelet érezte.
Ahogy elhaladt minden kis apró morzsányi levegő mellett. Ahogy hallotta a levelek, és a kis kavicsok, a homokszemek szél-hordta ritmusos táncának csengését. Ahogy egyre lentebb zuhant, és érezte, hogy mindjárt vége és megérkezik, és vége lesz. A szél minden mozzanatát a magán érezte. De nem maradt abba. Tovább és tovább tartott. És mintha egyre hidegebb lett volna. De hiszen az nem lehet. Akkor egyre fentebb kellene jutnia. Azt ő meg nem tudja. Nem denevér ő. Azt hitte csak álmodik. Hiszen az gyakran megesik vele. Ha felsorolná mennyi mindent képzelt már össze... A világ összes lapja nem lenne elég hozzá. De kíváncsi volt. Lassan kinyitotta a szemét. Hihetetlen volt, repült, és látta maga körül a dolgokat. Hihetetlen magasan volt, mintha a kengurut is látta volna. Integetett neki? Biztos nem. Csak képzelődik. Megdörzsölte a szemét, és újra körbenézett. A sziklák, a mező, a rét, az ösvény. A nagy mocsár, és láp. Mind mind ismerős volt neki, bár innen teljesen más képet festettek. Mintha nem is ugyanaz lenne. És nem tudta elhinni. Tényleg képes lenne repülni? De hát az hogy lehet. És hirtelen egy éles kanyarral épp hogy kikerült egy fát. De hiszen ő nem is mozdult. Felnézett. Eddig eszébe se jutott, hiszen már így is számára oly mérhetetlen magasságokban szárnyalt. Két erős sárga karmot látott. Tudta hogy ismerős valahonnan. De nem tudta honnan. Nem tudta félnie kellene, vagy sem. Már rég volt, hogy utoljára jól mérte volna fel a terepet. Elég kicsi volt, sokszor volt préda, és csali. Valahogy majd innen is kikeveredik. Ha akar. De nem félt. Nem érezte hogy félnie kellett.
A sas óvatosan fogta, és szállt a sünivel. Nem tudta hogy magánál van-e, hogy érez-e. Mikor a kis süni elkezdett felmászni a kövekre, először nem is tudta, hogy mi az. Azt hitte valami pocok. Egyet már megevett a héten. Azt hitte egy újabb prédát talált. A fészkéből nézte, ahogy mászik, és mászik. Mikor elérte a hóvirágokat, már kíváncsi volt. Hogy mit akar, és mégis mit csinál. Nem tudta honnan jöhetett, hiszen ez a vidék olyan kietlen volt, elhagyatott, és lepusztult. Bármerre nézett, csak sarat, és mocsárt látott mindenütt. Volt egy-két fűszál, és odúszerű hely. De hát azzal átvészelte volna? A kolibrinek nem tetszett, ő gyorsan tovább akart menni. De ő kíváncsi volt. Meg akarta nézni. Mikor a süni feljutott a csúcsig, már abszolút nem értette. De tetszett neki. A bátorsága, a kitartása. Aztán mikor elkezdett lemászni, és megcsúszott, nagyon megijedt. Meglátta a kengurut is, rájött, hogy ő vigyáz a sünire. De hiszen olyan magasra elment. De legalább nem gondolt a keselyűkre maga körül. Itt is látott egyet, de az nem is foglalkozott vele. Mikor elkezdett zuhanni, maga se tudta mit csinál, csak egyszerűen elkapta, és szállt vele tovább. Vele akart lenni, valamiért megnyugtatta.
Elkezdett közeledni a talaj, a sas le akarta tenni. De hát pont a hídra, aminek el voltak törve a deszkái. Nem akart leszállni, nem akarta hogy letegye, főleg hogy oda. A sas is érezte, hogy baj van. Az addig nyugodt süni kapálódzni kezdett, és az életéért küzdött. Inkább tovább szállt. Ki kellett kerülnie hegyes sziklákat, és csupasz ágtalan fákat. Mikor megkerülték, meglátott még több keselyűt. A süni egyenesen reszketni kezdett. Nem tudta mi történhetett vele, mit csináltak vele. Irányt váltott. Látott egy mezőt, csupa rózsával Arra indultak hát. Volt egy két akadály, de a sas azokat könnyen vette. Hiszen ő az ég ura volt. Neki azok az akadályok semmiségek voltak. De egyre inkább féltette a sünit. Össze-össze rezzent, vagy épp mozdulatlanná dermedt. Elképzelni se tudta mi lehet. A mezőhöz érve, mikor letette a sünit, irdatlan iramban elkezdett rohanni, mintha az életéért küzdene. Meglátott egy hiénát, aki egyenesen a sünit nézte. Mint aki előre tudja, hogy fogja szétcincálni. Felkapta, és inkább visszaindult vele a sziklához, ahonnan elkapta.
Mikor már majdnem ott voltak, engedett egy kicsit a szorításon, mire a süni mozdulatlanná vált, kicsúszott a karmai közül, és épphogy csak elkapta. Nagyon megrémült, hogy mit okozott. Nem tudta. Elfelejtette, hogy ennyire fél. Amilyen gyorsan csak tudott sietett vele a kenguruhoz, hogy újra biztonságban legyen. Nem akarta bántani.
Mikor a kenguruhoz értek, nagyon hálás volt a sasnak. Bár megijedt, és nem is kicsit, és kevésszer rezzent össze az úton, valahogy azt érezte, hogy a sas valami új dolog az életében. Mintha minden mozdulatára reagált volna, és mintha mindent megértett volna. Akár csak mintha réges rég követné őket. De eddig még sose látta. Nem lehetett ott korábban. Mikor odanézte csak azt látta, ahogy a kis kolibri ott szálldos a sas fejénél, és mintha nagyon menne már. Félt, hogy a sas elmegy, hogy nem látja őt többet. Bemászott az erszénybe, és őrült a megszokott biztonságos melegnek, és a kenguru szívverésének minden dobbanásának. Hosszan feküdt , és lélegzett együtt, lassan az ütemre. Lassan, míg végül elaludt.
Mikor felébredt, még mindig ott volt, de valami nem stimmelt. Amikor lezuhant a kőről, felsértette magát, és vérzett. A kenguru aggódott, látta a szemében a félelmet, az aggodalmat. Körülnézett, és meglátta a másik szempárt. De ott is ugyan azt az aggódást látta. Nem értette. Hiszen neki nincs baja. Megpróbált felkeli, de nem ment. Összegömbölyödött, behúzta a lábait, és gurulni próbált. Fájt, de ment. Akkor még nincs minden veszve. Lefeküdt a kenguru, bekucorodott elé, összehúzta magát, és becsukta szemét. Mielőtt elaludt volna, kinyitotta még egyszer, mert szárnysuhogást hallott. Megijedt. A sas volt az. De csak közelebb szállt, és lefeküdt ő is. Nézte a sast, és közben arra gondolt, hogy nem szeretné, ha elmenne. Jó volt szállni vele, megvédte, és ami nagyon fontos volt. Mikor a sas a karmaiban tartotta, őt nem sértette meg. Tudta, hogy őt is megsértheti. De végre újra azt érezte, hogy nem csak fájdalmat tud okozni.
