Ugrált a trambulinon. Fel-le, fel-le, és újra csak fel-le. Már rég ki akart szállni. Nem volt baja a helyzettel, hogyha volt valaki, aki ott volt a közelben. Több szerencsétlen is ugrált mellette trambulinokon. Mindenki azért jött ide, hogy jobb legyen neki. Azt ígérték, így megkönnyebbülnek, vége lesz a sok idegeskedésnek. Persze nem lehet akármikor abbahagyni, szóval ne arra készüljenek, hogyha megunják, kiszállhatnak, hanem arra, hogy kell egy kis idő, míg ezt megtehetik.
Én is itt voltam, és fel-le ugráltam. Már rég értelmetlennek láttam, és nem volt benne semmi örömöm. Nekem nem is a normálisat adták. Valami felújított, valami újat, ami ugyanannyira hatásos, de még kevésbé lehet belőle olyan gyorsan kiszállni. Itt voltam, mosolyogtam a közönségnek, szerettek engem nézni, hozzám mindenki odajött. Mindenki átugrált kicsit, mindenki tiszteletét tette. Fiatal, aranyos, csinos, vicces lány, akit lehet ugratni. Ki ne szeretné az ilyet.
Még is egyedül érezte magát sokszor. Meg voltak neki is a vendégei, a „kintiek” akik, nem trambulinoztak, élték életüket. Jöttek hozzá, elvileg még figyeltek is rá, bár neki sokszor nem ez volt az érzése. Este, mikor már mindenki csak álmában ugrált, és mikor csitult a hangzavar, ő továbbra is csak ugrált és ugrált. Nem tudott mást tenni. Nem tudott aludni, és nem érezte magát biztonságban. Kevés volt, amit a többiektől kapott, és nem tartott ki elég ideig, hogy elűzze az álmokat. Szeretett volna pihenni, és nem ugrálni minden este. De nem tudott. Bárhogy próbálkozott, egyedül érezte magát.
