Szeretnék én én, lenni. Élni az életemet, úgy ahogy nekem tetszik, és úgy, hogy azok, akiket szeretek elfogadnak, olyannak amilyen vagyok, és elfogadják a tetteimet is, és az alapján élik az életüket. Van, aki belekavar az életembe, aki ott tesz, keresztbe ahol tud. És azt hiszem, hogy levelet fogok írni. Lévén, hogy annyi nem volt, hogy válaszoljon, amikor elköltöztem, nem valószínű, hogy egyhamar találkozunk. Nem mintha szeretném. De az utóbbi 8 évem arról szólt, hogy szívtam, tűrtem, és elviseltem. Közben mindenki szemében továbbra is maradtam a jó kislány, nem borítottam a bilit, nem csináltam fesztivált, és vele, a kamasz lázadásos visszabeszéléseken kívül, egy konfliktushelyzetem nem volt. Sose kérdeztem, hogy miért csinálja, és mi mozgatja. Jobban foglalkoztatott, hogy féltem, hogy rettegtem, és kerültem. Most szeretném elmondani. Az egészet. A legelejétől. Mért is kellett akkor megjelennie, ott maradnia, nevelnie, és aztán mindent elrontania. Mért nem tiszteli a másikat, mért tesz, keresztbe ott ahol tud, mért nem viselkedik úgy, ahogy egy szülőnek kellene. Mért akar mindenkit elüldözni mellőlem, és mért igyekszik minden mozdulatával tönkretenni. Mért nem hagy békén, fogadja el, hogy nem olyan vagyok, amilyen lányt szeretett volna, és ennyi.
Felesleges? Lehet. De meg fogom tenni, mert szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy érezzek magamban annyi erőt, hogy szembe tudok vele szállni, mert ha nem, akkor hogy akarok saját lábra állni, ha ellene nem vagyok képes kiállni, és megmondani a véleményemet?
Szóval visszakapcsolva. Szeretném, ha nem kellene arra figyelnem, mivel kit bántok meg, milyen kapcsolatba zavarok bele a jelenlétemmel, a tetteimmel, de ezt nem tudom megtenni. Ha önzőbb lennék, megtehetném. De túlzottan hozzászoktam. Megszoktam, hogy más boldogsága, nyugalma, biztonságos környezete fontosabb, mint az én jóllétem, az én menekülésem, az én érdekeim. Hiszen én erős vagyok, és mint kiderült, tényleg sokkal több van bennem, mint hinné bárki. Szarul vagyok, legszívesebben csak feküdnék, benyugtatóznám magam, leinnám magam, vagy szimplán kiugranék valami magas helyről. Amit nyílván nem tehetek meg, és amivel megint sokakat megbántanék, amivel megint sok mindenki életét felforgatnám, egy-két embernek tönkre is tenném az életét, esetleg az okot találna a történtben a saját útja végéhez érkezéséhez. Ezt nem tehetem meg, + megígértem, hogy holnapig semmi ilyet nem csinálok. Jelenleg ennyire van energiám. Mégis itt vagyok, mégis írok, és továbbra is próbálom megoldani a felmerülő problémákat. Igyekszem nyugodt maradni, és összeszedett, miközben megint vita van, egyben lenni, és sikerül is. Hiszen, én szívom magamba az energiát... Ahogy ez néhány hete meg lett állapítva rólam.
Végezetül. Kíváncsi vagyok rá, mikor lesz vége. Mikor tudom azt mondani, hogy ha el nem is felejtettem, túl vagyok, rajta nem fáj már, nem félek, és elmúltak a rossz érzések. Vajon azzal megoldódik? Vagy utána jön megint valami? Én is olyan vagyok, mint a néhány nem happyendes film főszereplője? Akivel mindig valami rossz történik, próbálkozik, szeretné élni az életét és boldog lenni, de a végén, még is csak megbukik? Mint a rákos, vagy leukémiás kissrácok, és lányok. Akiket nézed, látod, hogy hatalmas erő van bennük, küzdenek, évek óta, vagy akár születésüktől fogva. Mégis mosolyognak, és nevetnek, ha plüsst, vagy valami más aranyos, számukra kedves játékot kapnak, kicsit boldogok, és kicsit megnyugszol, majd jön egy újabb hullám, és megint fájdalomtól eltorzult arcot látsz magad előtt, és akárhogy próbálkozol, nem tudsz nekik segíteni. Mások bennem is ilyet látnak? Egy állandóan mosolyogni próbáló, de közben fájdalom-hegyekkel küzdő lányt? Én is ilyen vagyok? Vagy leszek? Vagy ki tudok innen kerülni? Tudok annyi erőt összeszedni még? Van kibe kapaszkodni, és kijutni innen? És egyáltalán van hova?
A börtönbe zárt rabok vannak úgy, hogy ki akadnak jutni, és menni akarnak, aztán egyre és egyre több bajba kerülnek, egyre több ideig vannak, és végül, mikor kikerülnek, nem találják helyüket a világban, mert ők, a benti körülményekhez szoktak hozzá. Vajon én is már csak kórházakban tudok élni, és minden egyes problémát kórházi benntartózkodással tudok csak megoldani? Vagy annak ellenére, hogy ebben nőttem fel, el tudom hinni, hogy vannak egészségesek, hogy egy vagyok a többiek közül, akik az utcákat járják, akik suliba járnak, és élik az életüket, ahogy normális lenne? Én is abba a világba vagyok való? Egyáltalán el tudom hinni, hogy az a világ, az én világom? Hogy a betegségek, egyszer még távol leszek tőlem, és egyszer még furcsállni fogom, hogy miben éltem évekig? Van normális élet ennyi szívás után?
