Cukor nélkül a tea is keserű

Rohant az erdőben, szélsebesen, senki se látta, csak az árnyéka rohant láthatóan, és a levelek zörögtek, amik mellett épp elsuhant. Nme tudota merre megy, nem tudta mit csinál, nem érzékelte az időt, a környezetét, vagy a történéseket. Képtelen volt gondolkodni, elmélkedni, vagy épp csak egy pillanatra megállni, hogy rájöjjön, hogy mi is a baj. Rohant. Ennyit tudott, ennyit érzékelt. Próbált megnyugodni, lecsendesíteni a hangot, ami reggeltől estig üvöltött benne. Gondolkodni akart, érezni, érzékelni.  De képtelen volt. Túl nyugtalan volt, túlságosan félt, rettegett. Felébredt egy álomból, egy rémképekkel teli kínból, és semmi mást nem tudott tenni csak rohanni. Menekülni. El messze, más környezetbe, máshova, másokhoz, hogy valami elűzze a kísérteteket.

Máskor ha megijed, összehúzza magát, és maximum a legközelebbi biztonságos helyig szalad. Most nem. Most csak rohant, hátha ki tudja szaladni magából a rossz érzéseket. Mintha jönnének vele, és versenyeznének. Annyi dolga volt, hogy elég gyors legyen, és lehagyja őket. Csak ennyi volt a feladat. Ezért küzdött, ezért kínlódott. Hogy gyorsabb lehessen, és legyőzhesse.

Mikor már nem bírta, megállt egy kicsit kifújni magát. Pihenhetett volna. De egyszerűen semmi se működött, ami eddig igen. Semmilyen régi módszer nem vált be. Így mikor megállt ugyanolyan riadtan, és éberen figyelt, lesett, honnan csatlakozik más is az eddigiek mellé, kiket kell még túlszárnyalnia, kit kell még legyőznie, hogy nyugodtan legelhessen aztán ajd a réten.   Minden árnyékra, minden rezdülésre felkapta a fejét, koncentrált, és minden idegével figyelt, hogy észrevegye, hogy időben lássa, hogy reagálhasson az újra az ismeretlenre, a következő próbára. Tudta h eljön. Tudta hogy megjelenik. Érezte már a jelenlétét. Tudta hogy jön, hogy közeledik, hogy gyorsabb nála, és utol fogja érni. Minden utolérte eddig. De egy dolgot nem tudott még a közeledő. Hogy hosszútávon mindig ő győz. Senki se tudta még legyőzni. Volt aki felzárkózott, és egy ideig nagy előnyben volt, most meg fojtogatja, és bizonyos távokon, még meg is veri, és legyőzi. De azok csak szakaszidők. Attól még a végén lehet hogy ő győz.

Mikor megállt, a farkas vagy a sas utolérte, és próbált segíteni, nyugtatni. De ha egész nap nyugtatták volna, akkor se tudott már megnyugodni. Már érezte a közeledését, tudta hogy érzkezik, csak azt nem tudta honnan, milyen alakban, és mit akar csinálni. Tudta, érezte. Minden porcikája elárulta neki.  Remélte hogy rá támad. Hogy nem a többiekre. Sose tudta, mit bírnak, mennyire tudnak küzdeni. Őket nem ismerhette annyira, mint magát.  Csak magáról tudta, hogy és milyen iramban tud futni, mikor és miként fárad el, mi hajtja és viszi előre, és mi hátráltatja.

Szüksége volt rájuk, hogy ott legyenek, és segítsenek. Még akkor is, ha azt érezték, hogy nem tesznek eleget, és még kakor is, ha a kis őz is tisztában volt vele, hogy jelenleg nem tud annyi biztonságot kapni tőlük, hogy megnyugodjon, és a reggel elérkeztével ne rohanjon tovább, ne meneküljön, és keljen útra újra és újra. Míg csak bírja.