Keveset írok. Keveset létezem. Mármint net szintjén. De a probléma az, hogy nem csak net szintjén vannak gondok. Tényleg küzdök azért, hogy létezzek, hogy találjak értelmet neki. És miért? Mert sok a probléma, és nem érzem a lökő erőt, mért kellene küzdenem.
Elmentél, és részedről ennyi. Nem értem, és fáj. Számítottam rád, mert azt ígérted. Én betartottam mindent, és ott voltam, még akkor is amikor csak menekülni akartál. Minden energiám, és időm rád szenteltem, amikor tudtalak hívtalak, amikor tudtam segítettem, meghallgattalak, és ha bajom volt is, mindig segíteni próbáltam. Cserébe egyik percről a másikra ki vagyok dobva, és mindezt ugyanúgy teszed meg mint veled tették, telefonon. Ennek nem ez a módja, és úgy érzem megérdemeltem volna hogy eljössz, és elmondod mi a baj, és megbeszéljük. Megérdemelte volna a kapcsolatunk, hogy megbeszéljük, és ne rögtön eldobj. Elvesztettem egy barátot. Vagy egy barátnak hitt, személyt, akit lehet, hogy csak én akartam nagyon annak, aki valójában talán soha nem is lehetett volna. Szeretlek, és annak ellenére ami történt, ha kellek, továbbra i itt leszek. Mindegy mikor jut eszedbe újra, hogy én is létezem. Ha nem fogsz visszajönni, nem fogsz, de kérlek kímélj meg az újabb rugdosásoktól, és ne akard megírni nekem.
