Rég írtam blogot, már várták is, meg nem is, de leginkább én akartam már írni. Csak valahogy mindig úgy voltam vele, hogy amit írni akartam, mire leírtam volna, már nem volt aktuális. Nem volt lényeges, vagy egyszerűen, csak értelmét vesztette az egész. Nem fogok most metaforákat használni, más világban írni. Most nagyon is itt vagyok, és nagyon is itt létezem. Itt vagyok, és kiabálok. Legszívesebben mindenkinek a mellkasára szorítanám a fejemet, úgy hogy ő két kezével átölel, és órákig ül velem így. Befognám a fülem, vagy valami zene szólna, nem ez a lényeg, csak legyek biztos, nyugodt helyen. Mindegy hogy ez kinek a két karja. Persze olyan szempontból nem mindegy, hogy mindenkinek kellene a két karja.
Volt egy majdnem zökkenőmentes hétvégém. A zökkenőt én generáltam, illetve én döntöttem úgy h márpedig foglalkozni akarok a problémáddal. De sok volt. Sok volt, hogy tudtam h igazam lesz, mégis kellett. Nem is én lettem volna, hogy ha nem hívlak át, és ha nem döbbenek rá, hogy újra és újra a megérzéseim az egyetlenek, amiben bízhatok. Azt akkor egy nyugodt estének könyveltem el. Te utána nem értetted, mért teszem tönkre a nyugodt hétvégét, amit végre a párommal tölthetnék. Nem értettem, hogy mi közöd van hozzá, mért szólsz bele, és ha Petinek nem volt semmi baja, neked mért van. Azóta te megértetted a miérteket, viszont én meg egyre inkább csak megkérdőjeleztem magamban az akkori döntésemet.
Leírhatnám a többi apró dolgot, a többi lényegtelen, de létező problémát, az összes kis vitát, és civakodást, az összes mozzanatot, és történést, ami odáig vezetett, hogy hétfőn 2kor átszállítottak a János kórház Neurológiai osztályára. Arról a két napról is írhatnék, részletezhetném, és leírhatnám a foszlányokat, amik megmaradtak. Leírhatnám h kinek kellett volna ott lennie, és e helyett kivolt ott, hogy ki mit rontott el, és hogy mért mondta a szervezetem azt, hogy elég volt ebből a világból. De nincs energiám. Nem azért, mert olyan kevés van, és mert szarul lennék, csak azért, mert megint máshol van szükség az enegiáimra. Küzdenem kell, és léteznem. Tudomást vennem a problémákról, és megbirkózni velük, és segítséget kérni. Persze az kérdéses mennyire fog menni. Egy vicces dolog se ártana? Szombaton nagykorúvá válok.
