Cukor nélkül a tea is keserű

El kellene fogynia a témának. A szavaknak, a betűknek, vagy egyszerűen csak az időnek. Sokat írok, és sok mindenről. Mindegyik más, és mégis ugyanolyan. Ha megkérdezem azokat, akik olvasták, mindenki azt mondja, imádja. És mikor arra kérdezek rá, hogy miért, ugyanazokat a válaszokat kapom. Mert annyira őszinte, és annyira én vagyok az összes írásom. De hát tudnék más lenni? Persze, biztosan. Hiszen tudunk olyan egyedről a világ másik csücskében, aki egyszer halott egy fickóról, akinek, a nagynénjének az első igaz szerelmének a kedvenc könyvének az írójának volt egy képe egy szerzetről, aki nem feltétlen azt írta a blogjába, amit érzett vagy gondolt. Higgyünk ennek a mende-mondának, hátha igaz… :)

Szóval lehetne máshogy is. Lehetnék önző, és kényeskedő. Vajon akkor mivel foglalkoznék, és mit csinálnék? Lenne nekem is egy tipikus selyemfiú kinézetű menő-csávóm, akivel jobbnál-jobb partykra járnánk? Utálnám a sulit, magas sarkúban járnék, sírnék, hogy letörik a körmöm, amit persze kéthetente megcsináltatok, minden 4. alkalommal ahogy szolizni megyek ? Vagy emögött is egy hányatott sorsú meg- nem-értett kislány lapulna, aki kötődött az apjához, de az talált egy újabb, fiatalabb csajt az anyja helyett, és lelépett? És akkor ez az álarc, amit magamra öltök egyfajta mentőöv, és menekülési taktika lenne számomra? Kivetíteném magamra, és saját életemre, amit magam előtt látok, hogy csak egy ilyen csaj az, akit nem hagynak el? Vagy legalábbis az ilyenekért hagyják ott a régit, a megszokottat. Vajon ilyen lennék?

Vagy egy alkoholista anya lánya, aki buliból – buliba járna, menekülne a valóságtól, és a hétköznapoktól, amikor neki kell összeszednie otthon az anyját, és mivel azt látja, hogy így az anyja is elfelejti, hogy az öccse nincs velük, mert két évvel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben, ő is így akarna felejteni ? A könnyen jött barátok persze ebben elsők között segítenének, majd ha a piamentes napok aránya rohamosan csökkenni kezd, és a jegyek, meg a régi igaz barátok is szép lassan leépülnek, egyik nap arra ébrednék, hogy járhatom újra a tízediket, apám, anyám üvölt velem, én meg azt sem értem mi történt velem? Lázadnék, és züllenék, a pia mellé találnék új élvezeteket, tudatmódosító, és hasonló finomságokat, vagy egyik nap egyszerűen nem kelnék fel?

Vagy lehetnék máshogy szerencsétlen. Lehetnék, mondjuk kokainfüggő csecsemő. Akinek a szülei kábszert termesztettek otthon, mert másból nem tudtak megélni. Engem mindentől megpróbáltak óvni, de egyrészt anyámon keresztül minden engem is elért, meg amúgy is, volt egy olyan rossz szokásom, hogy egyszer csak elkezdtem kúszni – mászni, és az anyag akaratlanul is bekerült a szervezetembe? Lecsuknám a szüleimet, engem meg próbálnának felnevelni, úgy hogy legalább egy kicsit értelmes életem legyen? Miközben senki sem akarja beismerni, hogy ez esélytelen, mert már függő lettem, egy ekkora gyereket meg hogy visznek elvonóra?

Esetleg nem lenne semmi gond, csendben, boldogan felnőnék a nővéremmel, anyuval és apuval, jó egyetemre mennénk tanulni, szuper karrierünk lenne, férjeink, gyerekeink, majd évekkel később szüleink rádöbbennének, hogy évekig csak éltek egymás mellett, és nem is tudnak semmit a másikról? Elválnának, de mivel nekünk is szar példánk volt, egy nap mi is szerelembe esnénk egy teljesen más pasival, mint a férjünk, és mi is vágással végeznénk? Újrakezdenénk, az életünket mondjuk 40 évesen, mert addig egyszerűen meg se próbáltuk felfogni, hogy mi is lenne ennek az egésznek a lényege? Megpróbálnánk nem struccpolitikát folytatni a meglévő kapcsolatunkba, majd rájönnénk, hogy ilyen korban már nehezebben alkalmazkodik két ember, mint fiatalon, és végül a nővéremmel együtt öregednénk meg, és sok-macskás szomszéd gyerekekkel veszekedős, házmesterrel zsörtölődő, pletykás vénasszonyok lennénk, akik egyszer megbotlanak a lépcsőn, és belehalnak a gurulásba?

Oké. Abbahagyom. Hogy mire ment ki az egész kis töprengés. Van olyan, hogy tökéletes élet, probléma nélkül? Van olyan, hogy bármilyen családi zűr nélkül nevelkedik a gyerek ? És ha igen, vajon tényleg nincs baj, vagy csak nem vesznek róla tudomást ? Vagy. Mennyi esélye van egy embernek a jelenjében, és jövőjében, ha sose látott még problémamegoldást, ha nem tapasztalta, hogy érheti a családot probléma, és katasztrófa ? Egyáltalán hogy kerülhető el, hogy a gyerekünk, egy pszichológiai eset mellett nőjön fel ? Mert, hogy az emberek nagyon kis százaléka hajlandó orvoshoz menni, ezzel szemben viszont sokkal nagyobb a száma azoknak a gyerekeknek, akiknek nem rendezett a családi háttere. Vajon csak egy alkoholistának, és szenvedélybetegnek kell csak segítség ? Egy nőnek, aki ellöki magától a gyerekét, egy apának, aki bármiféle erőszakot követ el, bármelyik családtagján, vagy egyszerűen egy célok nélkül az életét tengető nagybácsinak, nem kellene orvoshoz fordulnia ? Vagy egyszerűbb, ha a gyereknek van megtanítva, hogy ne kell rá figyelni, bolond ? Vajon meg kellene értenem, amikor az apa megöli a feleségét, két lányát, és magát is, mert nem bírta a nyomást, hogy nincs annyi pénze, ami elegendő lenne ? Vajon ez a férfi otthon mit látott a szülőktől ? Hogy ugyan így, vagy legalább is hasonló módon menekültek a helyzettől, ha nem volt elég pénzük? És hogy lett ebből egy ilyen mértékű elkeseredettség ?

Vajon van értelme sírni, és ríni, csak mert jutott egy kis nehézség ? Hülyének néz most mindenki, hogyha azt mondom, hogy inkább még örülni kellene neki ? Csak logikusan kell gondolkodni. Olyan nincs, hogy állandóan szar legyen. Matematika. Ha 100ból 99szer rossz dolog történik, majd századjára megváltozik. Vagy azután. Szóval mi lenne, hogyha mostantól örülnénk neki, hogyha valami nehézség adódna? Hiszen az azt jelenti, hogy legrosszabb esetben is hamarabb történik valami jó velünk. Vagy ha hiszünk abban, hogy egységesen van elosztva a jó, és rossz, akkor cserébe minden rosszért ön valami jó is. Nem egyszerűbb így? Persze logikusan, a jó dolognak is örülni kell. Nem kiakadni, hogy ha most jó történt, cserébe lesz jobb is, hanem megélni azt a jót, 2x, 3x, többszörösen, mint ahogyan a rosszat. És akkor összhatásként egyszer csak azt fogod érezni, hogy szerencsés vagy, és jó dolgok történnek veled. Könnyebb neked, mint neki ? Most épp lehet, de ki tudja, mit hoz a jövő. Akkor meg neki lesz könnyebb. Hát nincs jobb kedved, egyszerűen attól, hogy tudod, hogy eddig az éremnek csak a másik oldalát vetted észre? Nah, további szép napot. :)

A kiforratlan Mercedes. Fekete, kívülről úgy látszik, mintha elsötétített ablakai lennének, de ez csak megtévesztés. Csak sötétítők vannak a sima üvegablakok előtt. Amit ha ismerjük a technikáját, vagy ha eleget ültünk utasként a kocsiban, esetleg ha épp mi cseréltük az ablakokat, akkor onnantól fogva akadálytalanul látjuk az időjárást. Régebben sötétített üvegei voltak, amiket azóta kicseréltetett. Az összest még nem sikerült rajta kicserélni, de most már sokkal jobb a helyzet. Mercedes. Luxus megvan benne, a gyorsaság, és az erő is. De ez első ránézésre nem látszik. Elég fiatal kocsi, sokszor nem tudja, még mit tegyen. A csomagtartója nagysága attól függ, hányan ülnek épp a kocsijában, mert három sorülés is van, amit fel lehet hajtani. Akkor már elég kevés hely jut ugyan a pakolásra, de hát valamit valamiért. Szóval sok cuccal érkezőkből csak kevesen férnek be. Van egy állandó, sokat vissza-visszatérő utasa, nah annak is elég nagy bőröndjei vannak. Lenyitható teteje van, de csak akkor, ha tudjuk kezelni. Kényes autó. Bírja a terepet, és a különleges útviszonyokat is, de ha nem elég izgalmas, egy idő után megunja, visszafordul, és új utat keres. Ugyanakkor a meg szokott talajt szereti maga alatt tudni, és ha teheti, ilyen utat választ. GPS – e ugyan van, mégse túl hasznos. A célokat kitűzi ő, megvan hozzá az út terv is, de ha nem tetszik neki az út, akkor hamar megnyomja az újratervezés gombot. Majdnem minden olyan utas után, aki egy ideig folyamatosan van ott, és hozzáadott valamit a kocsihoz, azokat az alkatrészeket legtöbbször kidobálja, és átalakítja a rendszerét. Önprogramozás van a memóriájában, és ezt sokszor használja is. Kicsit olyan, mint K.I.T. Az időjárás sokszor borongós, de ritkán tiszta és egyértelmű. Legtöbbször együtt esik, és süt a nap, hull a hó, és olvas el azonnal. Utasai hosszú távra ne akarjanak menni vele, mert sokszor kiteszi az utasát, míg végül hosszabb útra is elviszi. Egy biztonságos, furcsa kocsi, ami néha olyan sebességgel hajt el melletted, hogy azt is kétszer meggondolod, hogy láttál-e kocsit, nem hogy azt, hogy az általad jól ismert fekete Mercedest.

5:00 - Az egész úgy kezdődött, ilyenkor keltem. Este nem aludtunk túl sokat, ráadásul előtte épp vitáztunk is talán. Nem volt nagy vita, pont ezért nem is vagyok biztos benne, de valamikor a közelében biztos volt valami. Szóval keltem reggel, felültem, és így hirtelen elöntött az izgatottság. Férjhez megyek. Ma. Nem holnap, nem két hét múlva. Vajon jól teszem? Aztán végignéztem rajta, és az egész elmúlt. Kimentem, fürdés, öltözés, Petit kelteni. Bepakoltam még arra az egy éjszakára a ruhákat, magamnak kötszereket, a gyógyszereket, és a plüss kutyámat. Mert hát nélküle nem lehet menni. Iratokat, meg az anyunak összekészített listákat.

6:15 -  Már fodrásznál, ha jól emlékszem. Hívtuk anyut, mert akkorra épp nem ért oda, mint mi, nah akkor kezdődött a stresszelés. Peti elment nekem gumicukorért, (mert hát az kell, ha nem lenne jó a kaja :P), mi meg addig beszélgettünk. Találgattuk, hogy mi lehet a játék, amit össze kell ragasztgatni, és ami miatt hamarabb oda kell érni a helyszínre. Kíváncsiak voltunk, én meg amiatt ideges. Utálom a meglepetéseket, ez meg az volt. És mivel a két család teljesen más mentalitású, így nem tudtam mire számítsak. Végül is anyuval végzett a fodrász, és én következtem. Egyedül maradtak, majd meg lett ígérve, hogy fél 9re jönnek értem. Mondanom se kell, Anita hiper-szuper gyorsan megcsinálta a hajamat, de persze senki sehol. Mobil nem volt nálam, így csak a várakozás maradt. Háromnegyedkor megjöttek, hogy akkor induljunk.

8:15 – Úgy volt, hogy fodrásztól jövök, beszállok kocsiba, és indulunk, hogy leérjünk időben. 15 perc csúszással már itt kezdtünk, mert nem ment a lepakolás olyan tempóban, mint azt számolták volna.

9:30 – Körülbelül ilyenkor érkezhettünk meg, cél előtt 1 km-rel zötykölődés és iszonyat minőségű út után egyszer csak puff, és leszakadt a kipufogónk. Érdekes érzés volt, mikor ez tudatosult bennem, meg az, hogy még kétszer kellett volna fordulnia Endrének a kocsival aznap… Ahhhhha. Megkérte az arra jövő következő kocsit, hogy vigyenek el minket a kastélyig. Szóval Peti ölbe kapott, be a kocsiba, kastély kapujában felvett, és be a kastélyba. Dekoratőrök, sminkesünk csak nézett, hogy akkor most mi is van, kicsit nem volt szokványos az ölben, gyalog érkezés. :)

9:40 - Sminkelés, miközben Petiék elmennek, mert a közelbe van egy szerviz. Én már magas fokon stresszelek, idegesít a csúszás, egyáltalán az, hogy kiesik a kezemből az irányítás. Mindenki nyugtatgat, hogy nincs baj, és nélkülünk nem fogják elkezdeni, de engem egyáltalán nem ez idegesít. Nem azzal van a baj, hogy lemaradok, vagy sem, hanem hogy utálom, ha mondok valamit, és nem tudom ezt tartani. Anyu közben inget vasalt, meg szerencsére intézte a dolgokat, meg vissza-visszajött nyugtatgatni, ami pont nem sikerült. Bocsi. Végül is Peti befutása, majd rohanás a ruhákért, és Tomiékért.

12:00 – Talán egy órás késéssel értünk a ruhaszalonba? Körülbelül. Ott mindenki aranyos volt, már vártak minket, már minden kész volt, bementünk, kifizettük a maradékot, és rögtön hozták is segíteni, betenni a kocsiba a ruhákat. Kijutni Veresegyházról szombaton délben, nem épp a legkönnyebb dolog. Finoman szólva se lehetett haladni a piac miatt összegyűjt tömeg kerülgetése miatt.  Közben telefonálgatások tömkelege. Anyu nem tudom hányszor hívott, hogy megtudja, hogy mikor érünk vissza, meg h szóljon, h már mindenki ott van… :D Persze, nem mindenki, de valahogy így is sokkal többen érkeztek hamarabb, mint ahogy meg volt beszélve. (Kiderült, nagyiék nem ettek reggel otthon, és azt várták, mikor lesz pogácsa, majd arra rögtön lecsaptak keresztapámmal. :) )

13:30 – Körül lehettünk Tomiéknél. Egy 15 perces kavargás után Havannán (puszi a lakótelep megálmodóinak), végül is sikerült beszállni a kocsiba, és elindulni. Én, meg a stressz szintem már szerintem egy testben nem tudtunk meglenni… Szétjött a hajamban a dísz, majd kiderült, hogy a dekoratőr már nincs is ott a helyszínen, hogy meg tudná oldani. Miközben fél órája már fotózáson kellene lennünk a Nellivel, és még csak akkor indultunk Havannáról. Nah ott akadtam ki másodjára. Egyszerűen én nem vagyok hozzászokva ehhez. Mindegy milyen szar a helyzet, mindig döntéshelyzetben vagyok, és irányítom a dolgaimat. Az, hogy ezen, a számomra ennyire fontos napon, nem vagyok ura a dolgoknak, csak sodornak magukkal a történések, az iszonyat rossz érzés volt. Szerencsére közben Peti látta, hogy totál kikészültem, és szervezett ő mindent, meg beszélt ő mindenkivel. Akkor volt egy kis nyugi, oda tudtam bújni hozzá, megfogni a kezét, és csak érezni, hogy ott van, hogy biztonságban vagyok, és hogy megoldjuk, mindegy mi történik. Mert ketten együtt mindig megy.

14:30 - Megnyugodtam valamennyire, és végre megérkeztünk a kastélyszállóhoz is. Újabb rosszullét, mikor rájöttem, hogy már issszonyat sokan megjöttek.. Be a szobába, én rögtön öltöztem, anyu és keresztanyám a díszemet próbálta helyrehozni, Petit sminkelte Móni, Nelli meg jött, hogy akkor mikor tudunk kezdeni. Lábam már itt nagyon fájt, és nem voltam valami jól. Peti még megpróbálta megkeresni anyujáékat, de aztán ő is felöltözött, majd irány fotózásra. Mivel már majdnem mindenki ott volt, így a fehér ruhám később már annyira nem volt meglepő, és a kék (eredetileg) vendégváró ruhámat is csak később tudtam így felvenni. Endre közben indult vissza a csapatért Pestre, akiket neki kellett még lehoznia.

15:00 – Hát kb. 3kor szabadultunk el fotózni Nellivel. Meg persze jött István is videóval. Keresztanyám meg segített fognia ruhámat, mert a cipőben a lábammal amúgy is tehetség menni, anélkül, hogy kiforduljon a bokám, de még szintemelkedés, és lejtés mellett egy abroncsos ruhát is annyira emelni, hogy ne essek el, és közben hátul se érjen le, nah ez már meghaladta a képességeimet. De megoldottuk, és jó volt. Amire innen emlékszem, az annyi, hogy állandóan vigyorgok, és hogy Nelli annyiszor szól ránk, hogy akkor mit és hogyan csináljunk, mi meg alig-alig csináljuk, amit kér. Kicsit legalább megint tudtam csak Petire figyelni, és az jó volt. Jó volt látni, hogy mosolyog, és hogy örül ő is. Sokáig nem tartott a fotózás, mert 20kor már elindultunk vissza, hogy azért elpróbálni még eltudjuk a bevonulást legalább.

15:30 – Here I am, és próba… Egy pillanat, amikor megint meg tudtam nyugodni, és ami megint sokat segített. Nem véletlenül lett ez a bevonuló zeném. Koszorúslányokkal elpróbáltuk a bemenetelt. Megbeszéltük ki hova ül le, és hogy lesz ez tökéletes. Persze. Meg, ahogy én azt elterveztem… Minden esetre beszéltünk az anyakönyvvezetővel, aki azt mondta nem probléma, ha csúszunk kicsit. Mert, hogy Endre a vendégsereg egy részével még nem jött meg. Időközben meglettek Marcsiék is, megjöttek Kálnayék is, és Peti is megnyugodott kicsit. Viszont én iszonyatosan fáztam, így bementem addig a szobába, amíg a többiek kint maradtak. Aztán a vicces rész, Mesike lázasodik… Hát persze, hogy sok a lábának, és persze hogy belázasodik a drága… Mindegy. Gyógyszer, és Peti térdére hajtott fejjel, kicsit nyugi.

16:30 – Ez volt az az időpont, amikor már kissé problémássá vált, hogy tovább várakoztassuk az anyakönyvvezetőt is, mert neki is azt mondtuk, hogy fél órás csúszás (merthogy Endrével való telefonbeszélgetés után ezt kaptuk infónak). Szóval elkezdtük, de mielőtt még kiléptem volna, gyorsan szólni Öcsinek, hogy hozzon valami meleget, mert megfagyok. Szabályosan remegett a szám, és vacogtam, amin persze a koszorúslányaim jót nevettek, míg ki nem derült, h tényleg ennyire fázok. :) Pluszba jött az egészhez a már hónapok óta meglévő és visszatérő hányinger. Izgalmas volt így nekikezdeni.
Bevonulás koszorúslányok, párjaikkal, illetve Mariann esetében felkért kísérővel, utánuk a két kicsi, Hanna, és Virág, illetve én Öcsivel. (Itt hálás voltam annak, hogy apám nem volt ott. Nagyon nem kellett volna az alap rosszullétemhez még ő is.) A kicsik nem voltak ott a próbán, így amikor a koszorúslányok leültek, ők nem tudták, hogy a gyűrűpárnával mit is kezdjenek, de aztán Virág elvitte az asztalhoz, és odaadta az anyakönyvvezetőnek. Én is megérkeztem, majd a kistáskám, rögtön a földön landolt. (Ez még egy párszor előfordult a szertartás alatt.) Mikor leültünk, szembesültem a ténnyel, miszerint esélyem sincs megfogni Peti kezét, mert messze van. Nah ez nem esett túl jól. De mint kiderült, legalább nem csak nekem volt ezzel bajom. :) Az anyakönyvvezetőre, és amit mondott szöveget próbáltam figyelni, de sokszor tartottam ott, hogy nem bírom tovább, és elájulok. De szerencsére kibírtam, kisütött a nap, az sokat segített, és elég sok résznél, még értettem is mit mond az anyakönyvvezető. Mondjuk amúgy már az egész szöveget tudtam fejből szinte, előtte annyit olvasgattuk, mire eldöntöttük, hogy melyik is a nekünk szimpatikus szöveg.

Gyűrűfelhúzásnál Endréék is megjöttek, így sokról nem maradtak le legalább ők sem. Aláírásnál jött a megkönnyebbülés, Minkolényi Péterné. Eszméletlen jó volt ezt leírni, és nem, csak azért mert imádom, hogy végre hivatalosan is egymáshoz tartozunk, hanem mert ez nekem nagyon sokat jelent. Nagyon szeretlek, és nagyon örülök neki, hogy velem vagy, és maradsz is.

Szülőköszöntésnél jött a következő pánik, mert, hogy a nagy kavarodásba és rohanásba, én arról is lemaradtam, hogy megjöttek a szülőköszöntő csokrok, nem hogy arról, hogy azoknak ott kellene lennie a közelben. Végül is az anyakönyvvezető tudta, Peti meg látta, mert az ő oldalán volt, így senki más nem volt ideges, csak én :) . hogy szét kellett volna válnunk, és mindenki saját szülőhöz menni, köszönteni? Kérem szépen, ezt nekem senki nem mondta. Illik szabályok szerint, így illik. Az hogy esküvőn meg mit szokás, arról, ha nem szól senki, akkor nem tudok.

17:00 – Fél órás volt körülbelül a szertartás, pezsgős koccintás (nekem azért befigyelt a gyerekpezsgő :) ), aztán a fotózások. Jah, és persze a csokordobás, ami esetemben inkább földhöz vágása volt szegény csokornak, de hát, én igyekeztem.. A jó hír. Képek alapján úgy tűnt, hogy Peti lábához dobtam a csokrot, ami elég nagy beégés lett volna, videó alapján kiderül, hogy Peti nagyijának a lábához. Szóval, az mért is az én hibám, hogy ő nem vette fel? :) Meg amúgy is. Hol voltak az annyira férjhezmenni akaró lányaim? Hát mért nem vetődtek ők a csokorért? Végül is Virág kapta el a csokrot (vagy inkább vette fel), szóval ő lett a puszi birtokosa is. Bár valószínű, hogy a következő esküvő még nem az övé lesz. :) Ezek után a fotózások, csoportképek, meg simák. Jó volt, hogy Petivel nem voltunk egy helyen állandóan, hanem ő is tudott mindenkivel beszélni meg én is. Persze amikor védelem kellett, rögtön szaladtam hozzá… :)

Az úgy volt, hogy ott voltak Krisztiánék, és miután kitárgyaltuk, hogy előző este mennyire részeg volt, hogy nem emlékezetett rá, hogy felhívtam a másnap miatt, elkunyeráltam tőle a sonkás szendvicsét, ami mint kiderült az uccsó sonkás szendvics volt (aznap az volt az első dolog, amit ettem). Majd anyu odahívott, hogy a kicsik rózsaszirmokat szórjanak rám, és mivel nem akartam, hogy mindenki rám várjon, odaadtam anyunak az utolsó falatot ebből a bizonyos utolsó sonkás szendvicsből… Mondanom se kell, kitalálja mindenki, hogy mikor rám szórták a szirmokat, illetve Hanna nagy megkönnyebbülésemre, magára: P, kértem vissza a maradékomat, azt a falatot, amire felkészültem, hogy megeszem. Hát nem megette??? :D Hát de… Szóval én meg mentem Petihez bújni. :)

Megszabadultam a fátyolomtól is (kicsi vagyok, az meg nagy fátyol), alig bírtam tartani a fejem, :), szóval az először anyu, majd később keresztanyám fején landolt, anyuról, kezében a virágcsokorral, egyik kedvenc kép. :)

18:30 – Vacsi. Hát az még egy érdekes helyzet volt. Egyik oldal, ahol alig valaki, másik oldal, ahol majdnem mindenki ivott valamit. Ez jól mutatta a különbséget, és ezt mondtam fent is. A két család (baráti kör) teljesen más mentalitású. Nekem egyikkel se volt bajom, csak egy idő után már sok volt. Szerintem továbbra is arról szól az esküvő, hogy a vendégek ünnepelnek velünk, és örülnek, hogy egy számunkra olyan fontos pillanatban, élethelyzetben velünk tudnak lenni. Az esküvő az nem ivásról, és nem a vendégek igényeinek minden mértékben történő kielégítéséről szól. Szerintem. Nyílván, mint mindenhol, ahol vendégek vannak, az a lényeg, hogy ők jól érezzék magukat, de én aznap senkivel nem találkoztam, aki bármit is panaszolt volna, azon kívül, hogy mennyi idő telt el, mire megjött a vacsi. De az meg időre volt megbeszélve. Én az ottani személyzettel, és kiszolgálással maximálisan meg voltam elégedve. Persze ez csak az én véleményem.

A kezdeti kisebb balhé után végre megfogadtam azt, amit addig is mindenki mondogatott, és egyszerűen csak jól éreztem magam. Vacsora után átöltöztünk, az eredetileg ugye vendégvárónak betervezett ruhába, majd amikor már hangulatilag ott tartottunk, elkezdtünk táncolni. Persze az vicces, hogy egy nem is kicsit gyors tempójú Jackson számra kezdtünk el lassúzni, de hát érdekelt az minket? Persze a lábam miatt épp hogy lassúzni tudtam, annál többre nem voltam képes. Fizikailag. Lelkileg ugyan úgy szárnyaltam, ahogy ilyenkor szoktam, főleg Dirty Dancing 2 , meg hasonló kedvenc számokra.

Táncoltam mindenkivel ki felkért, (nem számítjuk most Norbit, aki nem a tánctéren kérdezte, amire megint nem mondtam nemet, csak utána ott nem lettem felkérve), illetve másodjára már nemet mondtam, hogyha előtte már táncoltunk. Ezért elnézést, de az én lábam nem erre van tervezve. Sajnos. Nagyon jól éreztem magam. Jó volt Bencével és Krisztiánnal táncolni, különösen. Azért még is csak ők azok, akik közel állnak még hozzám. Sikerült mindenkivel beszélnem legalább kicsit, és jól esett néha kimenni a hidegbe a koszorúslányaim, vagy épp Peti után, mikor kiakadt. 

22:00 – Elvileg körülbelül ilyenkor hozták a tortát. Hát az óriási volt. Kicsim, meg, ahogy beletörte a kést, aztán meg a disznóölő kés, és az azzal vágott tortaszeletek. Amit a kicsik kaptak „kis darabot” az nagyon vicces volt. :) Időközbe már átöltöztem a menyecske ruhámba, ami ugyanolyan nagy abroncsos szoknyás ruha volt, mint a fehér, és a kék.
És lassan igazából elérkeztünk a végére. Tortavágás után még táncoltunk, meg beszélgettünk a többiekkel, aztán 11kor úgy volt, hogy fekszünk, ami kicsit kitolódott, beszélgetések, meg problémamegoldás miatt, de túl sokáig már nem maradtunk.
Még a nekünk énekelt szám volt hátra, ami nagyon aranyos volt mindenkitől, és amin egy-két sok embernek a hangja, a videón hallatszik, leginkább mennyire félremegy. De hát az várható volt, meg annak amúgy se az volt a lényege. Szép volt, szép emlék marad.

00:45 – Kb. ilyenkor fektettük le Petit, mi még rendet tettünk, meg átkötöttem a lábam, aztán anyu elment lefeküdni, én meg a gumicukrommal elfürödni. Fél 3kor kerültem ágyba, addig lemostam az összes sminket, megettem a gumicukromnak a felét, és megnyugodtam. Nem volt rossz, és összességében nem éreztem rosszul magamat, sőt!, de hosszú volt. Mondjuk, ez tényleg abból látszik leginkább, hogy mennyi ideig fürödtem. Kellett egy több mint egy óra ahhoz, hogy leálljon az agyam, és el tudjak menni, lefeküdni. Amit persze nem tudtam megoldani, mert túl sok lett a lábamnak, és Xanax-al nem tudtam aludni a fájdalomtól. Így hallgattam egy ideig a zenét még, ami beszűrődött, aztán meg egyszerűen csak néztem magamat a tükörben (ott tudtam a tolókocsival megállni úgy, hogy ha ott fényt kapcsolok, az nem szűrődik be Petihez).

Néztem, hátha látok valami mást, közben kutattam az érzéseim, érzelmeim között is, de semmi újat nem találtam. Férjhez mentem, de ahogy számítottam is rá, semmi sem változott. Attól én még ugyanaz vagyok, és a kapcsolatunk is ugyan az. Talán annyi változott, hogy erősebben érzem, hogy egymáshoz tartozunk, és együtt van a helyünk. Jobban aggódtam érte, és erősebb volt az az érzés, hogy nekem kell rá figyelnem. Még jobban, és még többször. Talán ennyi változott meg. Illetve maga az egész nap miatt, ahogy ott volt, és ahogy képes volt megnyugtatni mindig, amiatt egy sokkal erősebb bizalom, és egy sokkal erőteljesebb biztonságérzetem van, hogyha velem van.

Magamról meg tudom, hogy továbbra sem befolyásol semmilyen külső körülmény. Se az hogy mennyit eszek (bár fogytam aznap, mert 1 tál levest, azt az egy kis sonkás szendvicset, és 3-4 darab rántott gombát ettem aznap, meg azt az 5 db gumicukrot), se az hogy lázas vagyok, vagy fáj a lábam, vagy mennyire vagyok rosszul. Hozzátenném, hogy az én oldalamon családot tekintve azért nem egy ember volt, aki nem jött el, és akinek pedig nagyon is ott kellett volna lennie. Nem azért, mert neki úgy illik. Hanem mert nekem sokat jelentett volna. Mert nekem fontos volt, és mert elég rossz volt az egészet úgy végig csinálni, hogy aznap szembesültem vele, hogy annak a családnak sosem leszek most már más csak egy nem vérszerinti rokon. Egy unoka, egy unokahúg, egy lány, akit neveltek, aki mellett ott voltak, de ha nem azt csinálja, ami szerintük normális, akkor már rögtön leveszik a kezüket rólam. Megértettem, elfogadni még nem sikerült, és feldolgozni se, de majd sikerül azt is. Eddig is sok minden történt velem. És szerintetek érdekel? Hagyom bárkinek, vagy bárminek, hogy irányítsa az életemet, és egy kicsit is rosszul érezzem magamat miatta, amikor a legboldogabbnak kellene lennem? Hát nem. Mert csak az a fontos, hogy a család másik fele ott van, és hogy nekik akkor is kellek, hogyha nem értenek egyet azzal, amit csinálok. Csak az a fontos, hogy akik körülöttem vannak, szeretnek, ismernek, és tudják mik azok a tulajdonágaim, amik rosszul is elsülhetnek. Köszönöm annak, aki eljött, és ott volt, hogy megoszthattam ezt a napot veletek, és hogy érezhettem, hogy mennyit számítunk nektek, és hogy Petit elfogadjátok mellettem.

KÖSZÖNÖM.

Változatosság kedvéért, nem tudok aludni. Szóval körbenéztem magam körül. És mit láttam ? Hát nem meglepő, hogy könyveket? Mindig, mindenki azt kérdezgeti, hogy milyen könyvet vegyen nekem. Erre sosem tudok válaszolni, és akkor mindeni azt hiszi, hogy játszom az agyam, és hasonlók. Aztán vagy eljönnek hozzám, vagy mutatok nekik 1, azaz egy darab kívánságlistát az egyik könyves oldalon. És rájönnek, hogy tényleg nincs kategóriája annak, hogy milyen könyv érdekel, ha meg azt várja tőlem bárki, hogy egyet válasszak, ami nagyon kell, azt meg még kevésbé tudom végrehajtani. Ezért szokott végül megoldásként az maradni, hogy megkapom a pénzt, és abból én sokkal olcsóbban, és sokkal több könyvet tudok venni, mint aki épp ajándékozni akart. De hogy annak is lehessen némi információja arról, milyen könyveim is vannak, illetve, mik azok, amik érdekelnek, a teljesség nélkül, most következzék egy felsorolás.

Akkor először a nyelvek: amelyik érdekel, és amelyiket szeretném majd megtanulni, tibeti, sumér, szanszkrit, japán, eszperantó, spanyol, olasz, francia, angol, vietnami, hindi, arab, török, görög, finn, latin, ógörög, héber, örmény, mongol, portugál, és számos nyelvjárás, alig-alig élő, kihalásban lévő nyelvek. Milyen könyvek vannak meg, ami ezzel foglalkozik? A nyelvek világatlasza, hindi, angol, olasz, francia, spanyol, német, arab nyelvkönyv, szótárak, szólások összegyűjtve különböző nyelveken, 2-3 könyv a rovásírásról, angol, német francia, olasz, spanyol nyelvű regények, tájékoztató füzetek, tankönyvek, filozófiai, vallási fejtegetések, anatómiai, történelmi, pszichológiai könyvek, mesekönyvek és persze a klasszikusok. Harry Potter, Animorfok, Narnia krónikái, Gyűrűk ura, Twiligh Saga, Balszerencse áradása, és persze az Eragon első két része angolul. Angol kedvencek ezen kívül: The Curious Incident, Before I die, How to be popular The Dragon Lords Daughters, Pelican Brief, (eredeti nyelvén, spanyolul mindenképpen elolvasandó): Shadow of the Wind.

Vallással, más kultúrával foglalkozó könyveim, Jézus-szútrák, Talmud részletek, Tao Te King, Zohara utazása, Jiddise Máme, a semmi hatalma, Bevezetés India örökélettanába, Buddhista betekintések, Kérdések és válaszok a Krisna-tudatól, Visszatérés Tibetbe. Hit és a vallás atlaszom is van persze, Indián dalok, Muzulmán elbeszélések, Buddhista tanmesék, és tanítások Japánból. Nehezen tudnék olyat választani, ami a leginkább tetszik, vagy amelyikért megveszek. Egyszerűen mindegyik érdekel. Nem tudom azt mondani, hogy akkor ez, meg ez.

Nah és hogy ezen kívül mi van? Sok minden.
Atlaszok, vagy egy-egy témával átfogóbban foglalkozó nagykönyv: Pszichológia, Fejlődéslélektan, Nagy drogkönyv, 1907-2007 Egyiptomi ásatások, Egyiptomi írás, és maga Egyiptom, Kelták, Asszíria és Babilónia, Térképek könyve, Katonák, és a Magyar Alkotmány és Jogtörténeti Kéziszótár, Pápua Új-Guinea, PHP feketekönyv, HTML és CSS, Harley Davidson Nagykönyv, Motorok enciklopédia, Katonai repülőgépek szerkezete, Pompei falfestmények. 

Életrajzi könyvekből szintén nagyon sok. Erzsébet magyar királynénkról, Ferenc József magánéletéről, és persze anyu és apu mellé kellett Rudolf trónörökös élete is, Gyurcsány blogkönyve, és David Merlini könyve, Windsor Edward élete, és Judy szemtől szemben könyve. Natascha Kampusch, és Koló árnyékában. Szakítópróba, és Kisiklott életek. három rákkal megküzdő ember harca, és egy kezek nélküli férfi élete. Michael Phelps, és Fidel Castro.

Történelmi könyvek, mint pl. I. és II. világháborúval foglalkozó, Egyiptommal, és magyarsággal, Tudor-dinasztia, és Boudica, Caesarok élete, és Kuba története, spanyol armada és a Maffia, vagy az Olimpiai játékok történelme. Napóleon, vagy épp a Szinuhe, Ókor régészei, és a nagy találmányok. Kleopátra élete, és Kína és Tibet kérdése. Haláltáborok, és Hitlernek írt levelek.

Regények, klasszikusok még többen, kedvencek : LOLA Rose, Hadd mondjam el..., Hercegnők útja, Üzenet a túlpartról, Fucking Berlin, London Lángokban, Johnny angyal, Nemi erőszak, Holtomiglan, Truancy, Tanamera, Rubin és füst, Családom a maffia, Álomvilág, Aurélia, Szavak nélkül, Laura, Eragon, Szétszakítva, A testvériség, A másik Boleyn lány. 

Ami még kimaradt? Etimológiai, grafológiai írások, állatokkal, és az emberekkel való kapcsolatukról szóló könyvek, Érdi Tibor riporterkönyve, Baudelaire egy álmának története, versek, és novellák, fikció és fantasy, krimi, vagy épp lányregény. Elmélkedések, vagy szenvedések. Jelképtár, és Álombiblia, Reflexológia, és politikai írások. Ranchburg Jenő könyvei közül néhány, és a Sakk automata titka. Harakiri és anekdota gyűjtemény. Anime, és Pearl Harborról képes könyv.

Hogy ez nem elég? Tessék átjönni, és megnézni a többit. 

Egy film, ami megint nagyon az én nyelvemen szól. A színészek (nagyrészt, bár én jobb csapatot állítottam volna össze), a kocsik ( uhhhhhhhhhhhhhhhhh azok viszont nagyon), az akció, a száguldás, a szerelem, még terhes csaj is jut bele, és fegyverek, meg a vörösen izzó képernyő, amikor tüzelnek. A hatalmas kocsik, amik mindene keresztülgázolnak, Rio De Janeiro, a különleges építészetével, a tenger, az esti utcai versenyek világa, az életérzés, nah és persze a zene. Don Omar. Héten megyek, megnézem másodjára, de amíg adják, még 2x tuti. Hogy mért ennyire jó a film? Mert ez kell a lelkemnek, mert szabadon tud száguldani ő is arra, adneralin, és hasonló finomságok. Megszűnik az összes probléma, és mindent elfelejtek. Múltkor is, csak kapaszkodtam Petibe, és próbáltam egy helyben maradni.

Hasonló az esküvőn volt, egy-két sok kedvenc számomnál. Tomboltam volna, és legszívesebben megállás nélkül táncoltam volna. Persze a lábam, ahhoz a kicsihez se volt elég, de belül minden porcikám égett a vágytól, hogy mozoghassak, hogy átadhassam magam a táncnak, a zenének, az élvezetnek. Valahogy, úgy ahogy régebben jazz baletten, vagy művészi tornán. Imádtam táncolni, egy-egy gyakorlatot tökéletesre vinni. Hiányzik, és nem csak ez a kettő. Az összes táncolás, és sportolás hiányzik, minden, amivel el tudtam szabadulni, és amivel szabadnak éreztem magam. Persze ez a könyvekkel továbbra is megvan, de akkor csak a lelkem tud szárnyalni. A testem nem. Egy fokkal jobb helyzet a kocsi. Ott még nagyon magával tud ragadni az érzés, (kizárólag zenével), és mondjuk egy német autópályán megoldható sebességnél. Azt sose fogom elfelejteni. Az örök emlék, és pont ezért Nándi te is sokkal mélyebben megmaradsz bennem, mint az elvárható lenne. Mert amikor szárnyalok, és menekülök egyik világba, akkor akaratlanul is nyitott könyv vagyok. Akkor, meg aki ott van, automatikusan bekerül egy olyan körbe. Annyi ilyen pillanat volt. Amikor jöttünk haza valahonnan este, és minden sötét volt, jobb, amikor már csillagok is voltak az égen, vagy szólt, vagy üvöltött a zene, és úgy mentünk haza. Persze ez akkor is Düsseldorfban volt a best of. Amikor jöttünk haza, és feküdtem, mert máshogy ugye még nem jöhettem haza, szólt a zene, ahhoz képest elég hangosan is, és „száguldoztunk” hazafele. Én meg behunyt szemmel feküdtem, és egyszerűen csak élveztem, máskor koreográfiák peregtek a szemeim előtt, vagy épp én táncoltam képzeletben.

Kocsis ilyen emlék, még akkor volt, amikor Gáborral jöttünk haza kórházból. Az nagyon ütött... Nem tudom mennyi idő volt, de egyik meghatározó, és egyik kiemelkedően jó hangulatú út volt az is. A kocsi, a hangulata, a zene, a tudta, hogy kórházból szabadulok hétvégére, és nem haza megyek, hanem hozzád, az egész ahogy Gábor hozzáállt a dolgokhoz. Nem mentünk túl gyorsan, de szerencsére forgalom se nagyon fogott vissza minket. Valahogy hihetetlenül biztonságban éreztem magam, kint hideg volt, és esett az eső, amiből egy kicsi hozzánk is eljutott, én végig bújtam, és egész idő alatt végig mosolyogtam. Vagy vigyorogtam. Azt már nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott még szabadnak éreztem magam, és akkor úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Mondjuk igazsághoz hozzátartozik, hogy ott is csak a lelkem tudott igazán szárnyalni, és szabadnak lenni. De az legalább teljesen, és korlátok nélkül.

Annyira szeretnék, és annyira nem tudom, hogy miben tudnám megtalálni azt, ahol el tudom engedni magamat, és ahol i tudom adni a feszültséget. Nem csak azt, ami lelkileg nyomaszt. Ha hideg van, szakad az eső, és erős a szél, ezért szeretek kint lenni. (Szintén legjobb zenével a fülemben.) Mert valahogy a szél, a lendülete, a sebessége azt érezteti velem, hogy én is képes vagyok bármire, hogy engem is bármikor felkap, és magával visz bárhova. Ilyenkor képes vagyok bőgni. De nem azért, mert szomorú vagyok, vagy, mert olyan dolog jut az esze, be, aminek nem kellene, hanem mert megkönnyebbülök. A sok stressz és probléma ott van bennem, és ezektől valahogy akkor meg tudok szabadulni. Kitárom a kezem, forgok, és forgok, miközben a szél, minden rosszat elvesz tőlem, elfújja az összes problémát. És akkor nem marad semmi, csak én meg a szél. És az eső, ami után meg mindig fényesebben süt ki nap.

Tanulság? Tartsd meg a lábad, hogy tudj táncolni, és sportolni, elszakadni innen, és megkönnyebbülni. Vagy tanulj meg repülni. Esetleg vágasd le a lábaidat, és utána tanulj meg újra táncolni és sportolni. A kettő közti állapotban ne maradj, és ha lehet, ne legyél olyan hülye, hogy ott vesztegeted az idődet. Jah, hogy pont ezt teszem? Hát, megoldanám, ha tudnám. De hát mit tegyek, ha egyszerűen én így is képes vagyok járni és minden mást is csinálni? Csak épp nem ajánlott, és jobban teszem, ha a tolókocsiban maradok, és azzal közlekedek. Hát pech.

Olyan ez mintha egy kocsi lennék. Mi kell ahhoz, hogy menjen a kocsi? Valaki, aki vezeti. Egy motor, és kerekek. A csinos felnik, és tág belső tér, már csak kiegészítés. A biztonsági öv csak plusz kellék, mint ahogy az esetleges utastársak is, akik a vezető mellett ülnek.

Magamat ismerem, és tisztában vagyok az adottságaimmal, a jó és rossz tulajdonságaimmal, az engem gátló, és segítő tényezőkkel. A vezető, aki ismeri a kocsinak minden kis részletét, és vezetni tudja azt, megvan. A motor, ami hajt, és ami nélkül nem megy, a második fő kelléke ennek az egésznek, szintén megvan. (Sajnálom azt, akinél ez nem így van. Ahol valaki más ül a vezető ülésben, és a kocsi tulajdonosa egyszerűen más utakon jár.)

Motor nélkül nem megy a kocsi sehova. Nélküled már nem menne. Az ülések, és a hátsó sorban lévő biztonsági övek megvannak. A biztos háttér, ha nem is a megszokott módon, de biztosítva van.
Három ülés van hátul. Ebből az egyiken (bal oldalt) volt biztonsági öv, de elhasználódott, és az utóbbi néhány hónapban egyszerűen használhatatlanná vált. A másikon nincs is öv. Az ülés is sokáig rejtve volt előttem. A két ülés között néhány éve viszont felfedeztem, hogy van még egy ülés. Felhajtottam, és most ott áll, és várja az utasát. Egy nagy, de tulajdonképpen eléggé meghatározhatatlan ülés. Sosem ültem még ott. Nem tudom, mit várhatok tőle. Kényelmes-e, vagy csúszkál az ember a kanyarokban, egyáltalán a huzat az ülésen milyen anyagból van, milyen a tapintása. Egyszer ki kellene próbálni. (Egyszer meg kellene keresnem, kapcsolatba lépnem vele. )Vagy nem. Ki tudja… A harmadik ülés viszont kényelmes, és biztonságos. Ott mindig is volt biztonsági öv, és valahogy maradni is fog mindig. Sőt. Mióta a másikon tönkrement az öv, a harmadikon meg ugye sose volt, kiderült, hogy ennek az egynek az öve elér odáig is. A biztos háttér megvan.

A kocsi lenyitható tetejű Audi sportkocsi. A sebességet imádja, és sose a biztonságos vezetésre tervezték. Gyönyörű meleg piros színe mindenkinek rögtön megtetszik. Csomagtartója meglepően nagy, tágas, és nehezen lehet elérni, hogy teljesen tele legyen. Mint egy zseninek az agya, ami számunkra fel foghatatlan mértékű információt be tud fogadni, úgy képes ennek a kocsinak a csomagtartója mindent elnyelni, és utána is ugyanannyi helyet biztosítani a többi cuccnak. Meglepő, hogy ilyen sokat elbír, de hát ez a kicsi kocsi erre van tervezve. A GPS már rég be lett szerelve, megvan az úti cél, az út is meg van már tervezve, és ha valahol még is útlezárásba ütközik a kicsi kocsi, egyszerűen csak jön az újratervezés, és egy másik út, ami ugyanoda vezet. A kocsi mindig gyorsan suhan el minden kis település mellett, mindegy, hogy jó idő vagy rossz idő van. Ha rossz idő van, és esik az eső, az ablaktörlőkön múlik, hogy ez mennyire viseli meg a kocsit, és meddig látszik még a rossz hangulat, a kocsi ablakain. Ugyanis lehetne elsőtétített üvege is, és akkor senki se látna ki, nem látnák, hogy milyen időjárás van, és így csak következtetni lehetne. Ennek a kocsinak nem ilyen ablakai vannak. Persze van egy sötétítő rész, ami sokszor akár magától is leenged, hogy ne lásson ki mindenki, és legyen egy kis magánélete a kocsinak, de általánosságban véve bárki láthat mindent, ami a kicsi kocsi lelkében, ami kint az időjárásban lejátszódik.

Hogy ez nektek furcsán hangozhat? Jah, hiszen ti máshoz vagytok szokva… Itt a kocsik közlekednek, mindenki a saját célja felé, és az érzelmei az időjárásban mutatkoznak meg, körülötte. A kocsi sebességében, a tulajdonságai meg a kapacitásában, és egy-két plusz felszerelésben. Ebben a világban, minden a kocsikról szól. Az csak másodlagos, hogy kit visznek épp, és hogy azok mit csinálnak bent. Az utasok emberek. Persze vannak V.I.P. Utasok, törzs utasok, egy ideig állandó utasok, és olyan is, akik csak egy reptéri transzfer idejéig szállnak be. A lényeges viszont a kocsi. Az időjárás, ami mutatja, hogy mit érez ő, az útja, amiből leszűrhető, hogy tudja, mit akar, hajt a célja felé, vagy esetleg beragadt egy körforgalomba, és a KRESZ szabályairól mit sem tudva, értetlenül kavarog körbe-körbe már hónapok óta. A lényeg az alkatrészeken, a szerelőműhelyeken, a felszereltségen van.

Az egyetlen dolog, amiben az Audi hiányt szenved, azok a gumik, illetve leginkább ezeknek a gumiknak az állandó meglétét garantáló kis csavarok. Ugyanis gumikat újra és újra feltesznek. Ilyen-olyan felnik, egyik szebb, mint a másik. Egyik ezt ígéri, másik mást. Van itt híres autóverseny (külföldi egyetem), vontató kocsi nélküli száguldás (tolókocsi, mankó nélküli lábhasználat), esetleg egy-egy szponzorcég megnyerése (államilag finanszírozott képzésre bejutás), vagy például különböző országok kocsijainak megismerése (nyelvtanulás). De hiányzik, hogy olyan gumit kapjak, ami igazán passzol, ami igazán megy a piros színemhez, ami csillapítja azt a gyorsaságot, és azt a határtalan száguldást, amibe a tökéletes felnik nélkül egyszer csak belekezd ez a kis kocsi. Mert ennek a sportkocsinak nem véletlenül van hátul három ülése, és akkora csomagtere. A kis kocsinak utasok kellenek. Mégpedig állandó utasok, akikre sokáig, mint állandó V.I.P. Utasokra, később, meg mint vissza-visszatérő, és új utasokat hozó emberekre számíthat. A kis kocsinak kell a társaság. Kellenek ezek a felnik, amik lenyugtatják, és amikkel együtt új utasok kerülnek a kocsiba.

Egy állandó utas került a kocsiba a motorral egy időben. A motor már megvan, és működik. Azzal, hogy itt vagy, nagyon sokat segítettél. Megkapta a kis kocsi a belé legjobban passzoló motort, azt, amelyik leginkább érzi, hogy milyen fokon ég a kocsi, és milyen sebességgel szeret hajtani. Te érzed leginkább, és leghamarabb, hogy mi kell még, vagy min kell kicsit alakítani, vagy, hogy épp kivel kell beszélnem, hogy a szükséges beállításokat meg tudjam változtatni, és elérjem a következő települést.

Aki a biztonsági övet intézte a hátsó sor jobb szélén lévő üléshez, az szintén sokszor ül az Audiba. A mérhetetlen biztonságot jelented. Azzal, hogy szilárdan állsz, és kitartasz mellettem. Ott vannak a biztonsági övek. Még akkor is, hogyha olyat védenek, aki neked nem tetszik, akkor is védik őket. Bármikor elviszlek téged is ahova csak akarod, mindegy, milyen idő van kint, a kis kocsi attól gurulni tud.

Aki még ilyen törzs utas személy, az az apró állítgatásokért felelős személy a műhelyben, aki a kicsi kocsi tartalékait figyeli állandóan, illetve segít letörölni az ablakokat, ha épp valami miatt nem látni tisztán. Igen. Ez lennél te, aki észhez térít, vagy csak megpróbál átalakítani, hogy kevesebb időjárási katasztrófa érjen. Bár ez majdnem mindig lehetetlennek tűnik, egy-két kisebb vihart már sikerült elkerülnöm az előrejelzéseidnek köszönhetően.

Az utolsó, a negyedik ilyen személy pedig a GPS beszerelője, és a csomagtér kialakításáért felelős személy. Ugyanis te tetted lehetővé, hogy annyit kibírjak. Miattad, érted küzdöttem évekig, ez hajtott, mikor célokat tűztem ki, és mikor újra és újra nyeltem egyet. Nem tudatosan, de ezért lett akkora a csomagtér, hiszen az elején ez a csomagtér is akkora volt, mint minden normális. Bár lehet, hogy már akkor sem volt akkora, csak egyszerűen nem lehetett belátni a nagyságát. Minden esetre a te biztonságos célba érésed volt a cél.

Igaz, ez most kicsit furán jön ki, mert beszállt az anyós ülésre a motor készítője, illetve hátra melléd az övekért, és az időjárás előrejelzéses utas, és ezek hárman azt mondták, a vezetővel együtt, hogy tegyelek ki. Hogy jön egy másik kocsi mellettünk, az majd átvesz, és inkább az vigyen tovább. Tudod nekem kicsit már túl nehéz volt az út. Földes út tele bukkanókkal, és árkokkal, ez egy sportkocsinak nehéz helyzet. Jött egy rész, ahol, ha letérek balra, egy másik kiépített betonútra érek egy kis földes útszakasz után. Én letértem erre az útra. Ami mögöttünk jött, a Volvo, az már annál inkább képes volt arra, hogy megtegye veled az utat. Így átadtalak neki, és ő vitt tovább, én meg mentem most már a saját utamon. Végül azt láttam, hogy a Volvo is lassít. Egyre inkább.  Úgy néz ki, meg fog állni, és másik irányba fog elvinni. Kiderült, hogy te kérted, és te sürgeted a megállást. Persze ennek örülök. Hiszen neked se volt könnyű ott ülni, és jobbra-balra dülöngélni, és viselni az út viszontagságait, és a Volvo akár mennyire is nagy kocsi, ő is zötykölődött. Még is valahogy olyan rossz érzés. Valahol van egy olyan érzésem, hogy akkor hiába tettem veled meg annyi részét az útnak? Persze ezt nem akarom hajtogatni, és felróni senkinek. Hiszen te beszálltál, és úgy éreztem, hogy el kell, vinnélek, oda ahova szeretnél menni. Nem mondtam el neked, hogy milyen nehéz úton kell mennem, és nem adtam meg még csak az esélyét sem, hogy te azt mond, hogy hagyjam, és ne menjek tovább. Valószínűleg te is jobban féltetted volna ezt a sportkocsit, mint hogy ilyen útra küld. A Volvo nem tehet róla, hiszen ő nem érezte, hogy ez nekem mennyire nehéz. Kérdezte, de mivel én úgy éreztem, hogy el kell, vinnélek, nem mondtam meg neki, hogy nem bírom. Később már az motoszkált bennem, hogy egy ilyen kocsit nem győzhet le egy ilyen út, és tartottam magam, még akkor is, amikor a Volvo többször is megkérdezte, hogy bírom-e. Neki teljesen más érzés volt ezen az úton mennie, érthető, hogy nem tudta. Csak le kell rendeznem magamban, hogy végre elússzon ez a óriási szürke felhő felőlem, mert ha nem, akkor ebből óriási eső lesz egyszer. Vagy még nagyobb zivatar, óriási szélviharral, ami lehet, hogy akkor viszont egy másik kocsit fog célba venni.

A sportkocsi, a Volvo, és két másik kocsi garázs átalakítás előtt áll. Hogy a két másik kocsi?
Az egyik egy Peugeot 307es. Családi autó, de kicsit persze át van alakítva. Szeret gyorsan menni, de csak ott, ahol szabad. Ugyanakkor a KRESZ-t utálja. A saját szabályai szerint megy. Sötétített üvegén csak néha és csak az ahhoz értő szemek látnak ki, hogy meglessék a kinti időjárást. Ami meg legtöbbször vihar előtti csend. Valahogy az ember azt érzi, hogy korlátozva vannak még a felhők, és a napsugarak is. Emellett elég kicsi csomagtartója van, elég hamar tele lesz. A GPS akadozik, valahogy mindig lefagy a szerver, mikor odáig jutna, hogy megtervezi az utat. Így látszólag céltalanul hajt a kocsi, ami így azért nem igaz. Tudja ő, hogy merre kell mennie, mert a kocsiba egy egyedülálló rendszer van telepítve. Saját GPS-e, és saját vezérlője van. Senki más nem tudja vezetni, csak a vezetője. Tág belső tere van, sokkal nagyobb, mint az kivülről látszik rajta. Sok hely van benne, de nem szállhat be akárki. Ellentétben a sportkocsival, akihez bárki beülhet, a Peugeot jól meggondolja, hogy ki ülhet be utasként, és azok sokszor visszatérő utasokká is vállnak. Kisebb, vagy rövidebb ideig, de visszatérő utasok. Viszont, ha valaki egyszer számára indokolatlanul kiszállt a kocsiból, az többet nem szállhat vissza. Egy kékes-zöld színű nyugodt, biztonságos kocsi.

És hogy milyen kocsi a másik?Egy kis driftelésre, és rally-versenyekre tökéletesen átalakított erős zöldes-sárga Skoda Octavia. Biztonság, és hosszú utak. Minden körülmények között KRESZ-párti, és használni is tudja. Versenyzik, és nagyon nyerni akar, de valahogy nem jön össze neki. A felszereltség megvan hozzá. De valami mégsem kerek. GPS-ről eddig nem hallott, mostanában ismerkedik vele, és kezdi megérteni, hogy mennyivel egyszerűbben lehet így haladni, mint nélküle. Kicsit le van robbanva, de végre olyan utasai vannak, akik fizetnek is az útért, így tud alakítani egy-két dolgot végre magán, új felniket venni, ablaktörlőt cserélni stb… Eddig úgy gondolta, hogy az az utas, aki fizet az útért, az nem hálás érte tényleg. Így illik, ezért fizet. Aztán lett egy utasa, aki mindig fizetett, volt, hogy csak úgy kapott új dísztárcsákra pénzt, hogy elvitte volna bármerre. Most már kezdi megérteni, hogy vannak utasok, akik értékelik, hogyha olyan kocsiban ülhetnek. Az ő üvegei is elsötétítettek, ráadásul dupla vastagságúak. Időjárást csak akkor tudsz meg, hogyha le tudod húzni az ablakot, de akkor viszont ennek köszönhetően erősebben is érint. Ha tűz a nap, és forróság van, azt te is érzed, ha tombol a vihar, abban te is megázol, de ha nyugodt kellemes idő van, azt is jobban megtapasztalod. Szintén bárki beszállhat hozzá, és elég nagy bőrönddel is jöhetnek, mert elég tágas a csomagtartója is. Igaz, többször kell szervizbe vinni, mert a csomagtartója egyszer nagyon megsérült, és az óta csak ideiglenesen lehet mindig megszerelni, de ettől eltekintve nincs baja. A tetőt le lehetne nyitni, de valamiért egyelőre ez nem megy.

Szóval a Volvo, a Peugeot, a Skoda és az Audi garázst vált. Hogy mi lesz ebből, mi lesz a sportkocsival, és egyáltalán, milyen lesz az új helye? Ki tudja ezt.

Az biztos, hogy az Audi továbbra is üvölteti a zenét, és száguldozik, miközben mindenki más körülötte a saját kis tempójában hajt az célja felé. És hogy mért nem hajt a sportkocsi is? Hajt ő, csak túl unalmas az út, és ki-kitér egy kis száguldozásra, egy kis akadályleküzdésre. Keresi a megfelelő felniket, hátha talál, olyat-amilyet keres. Ha meg nem? Hát vár, vár és vár. Jah, hogy van itt egy kis probléma? Hát igen. Mert hát sokáig nem tud olyan gumikkal gurulni, ami nem a neki megfelelő. Egyszer csak megunja, hogy nincs meg az élete értelmét jelentő dolog, és egyszerűen feladja. Felgyorsul, és az egyik kanyarban lezuhan egy sziklás részen. Utána még lehet, hogy összeteszik. Lehet, hogy a motorja továbbra is vele akar majd hajtani, és hogy az utasok is vele tartanak. De az Audi nem tud önmaga lenni, ha nincsenek meg azok a felnik, mindegy hányszor rakják össze.

(Hogy miről is szólt ez az egész? Vagy mért is ültem le ezt megírni? Mert nem érzem, hogy olyan célt tudnék találni magamnak, amivel le tudom élni az életemet. Mindegy mit teszek, és mit tűzök ki célul, azok valahogy nem hajtanak eléggé. Nincs meg a megfelelő gumi. Mert azzal, hogy levette a kezét rólam ő is, meg másik oldalon is, egy olyan helyzetet tapasztaltam meg, amit eddig csak sejtettem. Csinálom, amit kell, mert még nincs itt az ideje, tanulok, és küzdök azért, hogy tudjak rendesen járni, de attól még nem teljes az életem. Nem teljes, amíg nem lehet gyerekem. Amíg nem tudom átadni azokat az érzéseket, amik már most bennem vannak, és ami miatt még inkább kiakasztott a két szülő viselkedése. Nem az bánt, hogy mért nem értnek meg, mért nem ismernek jobban. Hanem hogy egy szülő, hogy tehet ilyet a gyerekével. Nyílván nem tudom átérezni igazán, mit is jelent kötődni egy gyerekhez, amíg nem vagyok abban a helyzetben, de úgy látszik, valami nagyon elromlott bennem, mert én már most tudom, hogy mindegy mit akarok, és milyennek akarom nevelni a gyerekeimet, hogy mit akarok, mi legyen belőlük, csinálhatnak bármit, akkor is a gyerekeim maradnak.

Mindenkinek megvan a célja, a fő motivációja. Siker, karrier, jót tenni másokkal, gazdagnak lenni, és mindent megkapni. Nekem ez a család. Mert nem tudom mi a dolgom, és milyen gyerekeim lesznek, de amit érzek, az a megfoghatatlan, az csak arról szól, hogy nekem számukra kell biztosítanom egy biztos, és kikezdhetetlen hátteret. Hogy sikerül-e, vagy esetleg találok-e más célt, és értelmet az életemnek? Nem tudom. De az biztos, hogy ez már elég régóta bennem van, és eléggé meghatározza a döntéseim meghozatalát. )

A panellakó arisztokrata tulajdonképpen egy a költözésünk után nyomtatásba kerülő fotókönyv címe, ami igazából egy veszekedésből ránk aggasztott jelzőből, illetve az életünk egy korszakát lezáró, és leíró részből tevődött össze. De határozzuk meg mi is a panellakó arisztokrata tulajdonsága, sajátossága, és alapjában véve egyáltalán az ismérve. (Nem törekedtünk a szó szigorúan hatályban lévő definíciójának  használatára)

Az arisztokrata nemes családi sarj, akinek már csak ebből adódóan is sok pénze van, gazdag, és nem csak anyagilag, intelligencia, de legalább is műveltség szintjén mindenképpen. Neveltetéséből adódóan, sok mindenhez ért, bár sok mindenről nem tud helyzete, és anyagi státusza miatt. Aranykalitkában él, legtöbbször elkényeztetett, akár gőgös, és magasabb rendűnek tartja magát sokaknál. Mindenek előtt az illem, és etikett irányítja, a kimondatlan, és a kőbevésett szabályok.

Hogy is néz ki ez a panellakó változatában? Főleg ha házaspárról beszélünk, és nem csak egy személyről? Érdekesen. Anyagi jóllét nem jellemzi, el van, és jól él, a pénz mégse határozza meg életét, hiszen ha azt tenné, nem panelban tengetné mindennapjait. A panellakó arisztokrata elfogadja bár a helyzetet, hiszen így tanítatták, de mégse érti a helyzetét. Új dolgokat, új szabályokat, új rendszert kell megszoknia.

Esetünkben vett arisztokrata párunk könnyen vette az akadályokat. Bár hozzá voltak szokva messzemenőleg tökéletes életükhöz, valahogy még is csak sikerült megbirkózniuk az akadályokkal. Bár kezdetben keresték az őket kiszolgáló cselédeket, az öltöztető és takarító személyzetet, végül kénytelenek voltak elfogadni, hogy egyedül maradtak. Meg kellett találniuk a módját, hogy ne lepje el őket a szemét, hogy rend legyen a lakásban. Hozzáteszem az első néhány hétben várták, hogy mikor tűnik el egyik pillanatról a másikra valami csoda folytán a szemét, de legnagyobb meglepetésükre csak nem repült ki az ablakot, és dzsinnt rejtő csodalámpást se találtak, pedig az összes szőnyeg alá benéztek. Szóval a kezdeti nehézségek nélkül, megismerkedtek a legtöbbször finom, (de sokszor koromfekete betonfalatokat magukból kilövellő) pirítóskészítő géppel, majd az addig csak ámulattal bámult lyuknál, felfedezték, hogy akik onnan kijönnek, mindnek étel vagy ital van a kezében. Persze nagy bátorság kellett hozzá, hogy bemerészkedjenek oda, és felfedezzék, hogy amit csak akarna, megkaphatnak, de ezt az akadályt is sikerült legyőzniük. Másik fejezet lenne azt kielemezni, hogy miből és hogyan tudják megkeresni a mindennapi betevőjüket, de hisz arisztokraták, megoldják.

.
.
.

Folytathatnám, de ez már nekem is fáj. Bírom én a kritikát, és a negatív tulajdonságaim felsorolását, még is a valóságtól ily mértékben elrugaszkodott véleménynyilvánítás már sok. A fotókönyveinken továbbra is az arisztokraták lesznek a minket leíró megnevezés, mert úgy gondolom, hogy ez egy szintig vicces. Egy szinten túl már sok, de azon innentől fogva nem gondolkodok, ennyi volt. 

Nem szeretek itt lenni. Már nem. Valahogy ez a lakás mindig is csak egy kényszermegoldás volt. Vissza az emlékekhez, vissza oda, vissza az ő szelleméhez, a falakhoz, a bútorokhoz, amikor minden a múltat idézi, és üvölti az arcomba minden nap. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem jól magam, mert nagyon sok nyugodt, boldog pillanatom volt. Nem egyedül vagyok, hanem azzal a személlyel, aki a leginkább meg tud védeni, és meg tud nyugtatni, ha a múlt miatt kiakadok. Ez az, amiért ment. De volt nehéz időszak, és vissza-visszaköszönnek a nehéz pillanatok. Olyan is volt, hogy bemenekültem a régi szobámba, és az ágyam és az asztalom közé feküdtem, összekuporodva, ahogy régebben, ha el akartam tűnni, ha előle menekültem. Volt, amikor az ajtót becsaptam magam mögött, leültem, a lábammal kitámasztottam magam a szekrény és az ajtó mögött, és nem engedtem be. Az érzés ugyanaz volt. Kétségbeesés, ami után a régi emlékek a régi környezet miatt felerősödve eluralkodtak rajtam, és hirtelen nem tudtam hol vagyok, és mi történik, csak hogy menekülni kell. A különbség csak abban volt, hogy ki akar bejönni, és azon, hogy az illető végül bejutott. Óriási különbség van köztük. Az ember azt gondolná, hogy sokkal vékonyabb, és kevesebbet bír. Mégis mindig bejutott, a másik meg sose. Csak nagyon ritkán, amikre meg nem emlékszem szinte egyáltalán. Talán ez annak köszönhető, hogy míg az első esetben be akar jönni, és meg akar nyugtatni, és nincs olyan, hogy nem jön be, az akarat is erősebb, míg a másik esetben sokszor akár már a pia hatása miatt ez kevésbé ment, meg amúgy is üldözni a nyulat, mi értelme, ha úgyse tudjuk rendesen megfogni, mert jobbra-balra fészkelődik. Neki egyszerűbb volt megvárni a kedvezőbb alkalmat, amikor lesből támadhatott.

Kissé elragadt a múltam úgy érzem.

Nem volt mindig könnyű, de valahogy mióta tudom, hogy nemsokára szabadulok ebből a „ketrecemből” még nehezebb. Most már tényleg csak az abszolút figyelemelterelés megy, amikor mindennel foglalkozom, csak azzal nem, hogy hol vagyok. ....


.
.
.


Az elkényeztetett arisztokrata érzései. Remélem, mindenki szeretné, ezt érezné, mindenki szeretne ilyen elkényeztetett lenni. És nem azzal van a baj, ha a párom, vagy az anyám mond ilyet. Ismernek, és tudják, hogy miben vagyok elkényeztetett. Nem tagadom, van ilyen dolog. De ne olyan ember mondja ezt rám, aki nem tud rólam semmit, csak azt hiszi, hogy olyan kibaszott jó életem van apám pénze miatt, és amiatt hogy egészséges családi háttér van mögöttem. Anyám, apám, öcsém, és mindenki kinyalja a seggem a betegségem miatt. 

Hát kérdem én azoktól, akik kicsit is ismernek, hát nem igaza van? 

(A csúnya beszédért elnézést kérek mindenkitől, akinek ez zavarja a szemét, esetenként úgy érzem, hogy jobban kifejezi ez a mondanivaló lényegét, mintha szebben megfogalmaznám. Főleg hogyha megtörtént beszélgetés alapján történt a megfogalmazás.)

Sajnálom. Tudom, hogy már megbeszéltük. Tudom, hogy te megbocsájtottál, és remélem, hogy tényleg túl is vagy rajta. De nekem még mindig bűntudatom van. Nem tudom elmúlik-e, és megszabadulok-e tőle. Szerintem ez benned is ugyanúgy kérdés, csak benned más miatt. Bízok benne, hogy biztos vagy benne, hogy kellesz, és hogy sose hagynálak el másért, vagy csalnálak meg mással. Mint ahogy én is biztos vagyok benne, hogy itt vagy, és hogy nem fogsz lelépni, mindegy mekkora probléma adódik, amit meg kell oldanunk. Szeretlek, és örülök neki, hogy a férjem vagy.

Ha valaki találkozik velem, meglepődik, hogy mennyit mosolygok, vagy, hogy milyen csendben vagyok, vagy milyen közvetlen. Ha többször találkozunk, meglepődik, hogy mennyire kedvfüggő, hogy milyen vagyok, és hogy mennyi különböző színű és fajta ruhát hordok. Ha beszélget velem, meglepődik, hogy mindenre van válaszom, és mindenről van véleményem. Ha több dologról, és mélyebben beszélgetünk, meglepődik, hogy mennyi minden történt már velem, és ehhez képest milyen vagyok. Ha nagyobb belátást nyer a mindennapjaimba furcsa lesz neki az a fajta érzelemkitörés, ami bármilyen apróság miatt elő tud törni belőlem. A legeleje óta különös, és sokszor zavaró az állandó, de minden esetben nagyon intenzív figyelem, ami felé irányul. Ha beteszi a lábát valaki a szobámba, ledöbben a könyvek számán. Majd ahogy körbenéz a szín kavalkád, a különböző kategória hozza zavarba. És ha kialakul egy kötelék közöttünk, meglepődnek annak intenzitásán.

Aki nem ismer, és nem is akar ismerni, vagy valami miatt irigy rám, vagy egyéb hasonló indok, az beképzeltnek és távolságtartónak tart. Undoknak, vagy agresszívnak, mióta pénz állt a házhoz apám miatt az óta az elkényeztetett, a királykisasszony, és az arrogáns illetve legújabban az arisztokrata is belekerült a repertoárba.

Kevesen ismernek, és nem is lesz ez így máshogy soha. Persze, soha ne mond h soha, de hát, ha egyszer ismerem magamat?! Nem akarok sok emberhez közel állni, és nem is tudnék. Ha valakivel nekem egy mély érzésekkel teli kapcsolatom van, akkor arra olyan mértékben figyelek, és olyan mértékű energia bedobással állok az egészhez, hogy ezt túl sok ember esetében nem is hiszem, hogy meg tudnám oldani. Nem tudom, hogyha azokat, akik közel állnak hozzám, megkérdezném, hogy mit gondolnak rólam, milyen válaszokat kapnék. Vagyis inkább hogy milyen válaszokat kapnék, hogyha ezt más kérdezné meg tőlük. Hiszen az én szemembe mindenki finomabban fogalmaz, még akkor is, hogyha mindent őszintén elmond.
Nem vagyok hibák nélküli én sem. Mint ahogy senki sem. .... 

És hogy hogy jutottunk idáig? Végignéztem a könyveimen, és a dvd-imen. A zenék, és a ruháim. A nyelvek, kultúrák és vallások, amiket ismerni akarok, magaménak tudni, és elsajátítani. Minden változatos, és sokszínű. Amikor viszont arról van szó, hogy milyen is vagyok én, mik azok a tulajdonságok, amik meghatároznak, még is határozott válaszom van. Ruha, zene, dvd vagy könyv. Mindegyiknél ugyanattól függ, hogy mégis melyiket választom. A hangulatomtól, vagy valami mélyebbtől, ösztön, vagy nevezzük, mondjuk egy vonzó erőnek, ami minden áron azt akarja, hogy azt válasszam. Egy számot meghallgatni, vagy elolvasni egy könyvet nem annyit jelent, hogy élvezni, és túlesni rajta. Azt át kell élni, arra fókuszálni, és valahogy minden gondolatomat, figyelmemet átadni annak az egy dolognak. Sokszor ez persze összekapcsolódik. Megvan az adott fajta és színű ruha, amihez adott előadók adott számaival egy adott könyv az adott nyelven épp tökéletesen azt az élményt, azt a megoldást adja, amit már régóta kerestem. Erre nincsenek előre kidolgozott, és bevált kombinációim. Nem azért olvasok ennyi fajta könyvet, mert nincs jobb dolgom. Nem azért nézek sorozatdvd-t egész hétvégén, mert szórakozok, vagy kikapcsolok. Hanem mert van egy probléma, amire választ kell találnom, és ami nekem így megy. Gondolkodhatok én a problémán, és az esetleges megoldásokon, de csak úgy nem fogom megtalálni rá a választ. Nincs olyan, aki erre egyedül képes. Mindenki merít valamiből, és mindenki máshogy csinálja. Pont ezért vagyunk különbözőek. Nem vagyok szokványos, és talán normális sem, de nekem ez működik.
Nem eltervezett gyerek voltam. Csak úgy összejött. Mióta ezt tudom, azóta ez számomra magyarázatot ad arra, hogy miért vagyok ilyen amilyen. Mindegy miről van szó, engem az érzelmeim, az érzéseim irányítanak. Minden helyzetben, és minden körülmények között. Hogy épp mit akarok enni, vagy milyen jó étvággyal eszem azt az ételt, mit akarok elérni, és milyen hevesen küzdök érte, ki és mennyire bánt, cserébe én mennyire indulatosan, és temperamentumosan reagálok, vagy épp egy idegen szó, és milyen fokon szeretek bele abba a nyelvbe. Az egész életemet intenzíven élem, tele érzelmi viharokkal, és fejem felett csapkodó hullámokkal. Mindegy hogy jó, vagy rossz dolog miatt, de minden apróság a feje tetejére tudja állítani az addigi életemet. Legalábbis abban a pillanatban az úgy tűnik. Aztán valahogy meg is változik az életem egy része. Mert ami ennél az intenzitásnál is hatalmasabb az az önfejűségem, és a makacs „minden úgy van, ahogy én eldöntöttem” tulajdonságom. És akkor az utolsó momentum, ami a leginkább idegesítő tud lenni bennem, de persze ami számomra a leginkább természetes, az az, hogy mindent elérek, amit akarok. Mindegy, hogy mennyire lehetetlen, vagy kilátástalannak tűnő a helyzet, azt úgyis megoldom. Mert ilyen vagyok, és egyszerűen így működök. Nem tudok veszteni, ha játszok, vagy ha igen, akkor azt abban a pillanatban, ahogy esélyt látok a vesztésre, vagy nem játszom tovább, vagy nem tekintek rá tovább úgy, mint egy játékra. Mert nem vesztek. Mert bármi is történik az életben, az számomra egy újabb kis kiegészítő játéka a több szintes, végeláthatatlannak tűnő fő játéknak.  

Valahogy úgy van ez, hogy felteszel egy játékot a gépre, és játszol vele. Nem a tipikus játék. Olyan keverékfajta. Nem nehezedik minden szint, de vannak könnyebb és nehezebb szintek. Mint ahogy kis játékok is, amikkel plusz pontokat, bónuszokat, és egyéb finomságot lehet összegyűjteni. Megvannak a különböző szinteken a különböző elvárások. Például ha egy hotelépítés játék a játékod, akkor meg van adva, hogy hány hotelt kell felhúznod adott idő alatt az adott területen. Esetleg a nehezebb pályákon meg van szabva különböző kritérium, amivel a hotelnak rendelkeznie kell. Építened kell egy háromszintes meg egy kétszintes hotelt, hogy több turistát vonz a körzetbe, miközben meg van, hogy mennyinek kell lennie az éves jövedelmednek a többi körzetben lévő hoteled bevételeiből. Hogyha a háromszintes hotel mondjuk egy ötöst jelent, a kétszintes meg egy hármast, le tudjuk fordítani ezt úgy, hogy az adott időszakban az a célod, hogy mondjuk, matekból szerezz egy ötöst, és egy hármast, azért, hogy a tanárod, vagy a szüleid jobban értékeljék a munkádat, miközben a többi tantárgyad átlagának is meg van adva, hogy mennyinek kell lennie. Vagy egy teljesen más helyzetre fordítva, meg kell csinálnod egy OKJ-s képzést az egyetemen végzett szakodon kívül, hogy minél sikeresebb lehessen a karriered, vagy minél többen elismerjék a képzettséged, miközben viszont arra is törekedned kell, hogy ugyanannyi energiát fektess a kapcsolataidba, a munkádba, és az otthoni tennivalóidba, mint azelőtt. Vagy ez most egy kicsit sok volt? Nah ez az, ilyen, amikor hagyom, hogy elszabaduljon a gépezet a fejemben.

Azok után, hogy a vonaton írtam, egy relatíve nem is rövid bejegyzést, úgy gondoltam, hogy megint dőlni fog belőlem a szó, és le se tudom állítani magam, hogy leírjak mindent, ami eszembe jut a különböző éppen aktuális dolgaimról. Ehelyett kiakadtam, és azzal voltam elfoglalva, hogy ahelyett, hogy új virágokat meg fákat ültettem volna, csak egyre több bogarat találtam, amit ki kell irtani. Volt már néhány igazán különleges, de veszélyes hangyám eddig is, de most egy akkora bolyt találtam, ami nem kis időmbe telt kiirtani.

Nem akartam erről írni, meg ezzel foglalkozni, de nem megy. Jelenleg ez idegesít legjobban. Hozzáteszem, ez megint csak azt bizonyítja, hogy továbbra sem tudok azokkal a dolgokkal foglalkozni, ami nekem lényeg, engem érint, hanem ami másoknak esik szarul.
Ez persze nem teljesen igaz. Mert jelenleg éppen hogy engem is zavar, és a támadások többsége inkább engem ér. Csak hogy én pont azok miatt vagyok legkevésbé kiakadva.
Nem értem, hogy valaki hogy lehet ilyen.

De akkor összeszedném, hogy mit is gondolok, érzek, vagy csak csinálok ebben a kapcsolatban. Három és fél évvel ezelőtt volt egy srác, akivel el tudtam volna talán képzelni, hogy „járjak”, de ami persze nem jött össze. Ahogy az összes többi ilyen kapcsolatom se, ahol valami pluszt láttam a srácokban. Maradtam hosszabb-rövidebb ideig barát, illetve egy segítség, egyfajta tükör, aminek a segítségével elég gyorsan talált mindenki párt magának. Kicsivel több, mint három éve mindennel foglalkoztam csak éppen egy lehetséges párkapcsolattal nem. Aki ismer, tudja mik történtek akkor velem. Tudja, hogy elindultam egy úton, amikor már nagyon utáltam otthon lenni, és aminek egy személy volt az oka. Kórházból haza, otthonról megint csak kórházba. Ezt játszottam. Utáltam otthon lenni, de utáltam a kórházat is. Egyik se volt jó. Otthon ki voltam szolgáltatva neki, a kórházban meg hiányzott a társaság. Közben jó volt egyedül lenni, és annak ellenére, hogy Bencével akkor már alakult a barátság kettőnk között, valahogy ahogy őt kicsit kirángattam a zárkózottságából, úgy lettem én egyre inkább az. Eközben látszólag maradtam a régi. Bebújtam egy álarc mögé, és nem tudtam megszabadulni tőle. Nem tudtam közel engedni szinte senkit, mindegy mennyire próbálta bárki is. Bűntudatom volt a sok kórház miatt, mert tisztában voltam, hogy nekem kellene az ellen tennem, hogy ez ne így legyen, mégse tudtam. Műtét műtét után, vagdosás, és közben küzdelem olyan apró dolgokért, ami másnak fel se tűnik az életében. Összességében továbbra se voltam kiborulva, egyszerűen nem tudtam megtörni. Ugyanolyan mosolygós, és pozitív voltam, bár amikor magamba fordultam, akkor már lehet, hogy ekkor tájt is ijesztő voltam. Minden esetre én a sok szar között továbbra is jól voltam. Volt miért küzdenem, miért kitartanom, és haladtam előre, mindegy hogy mennyire lassan.

Ekkor toppantál te be az életembe. Mint egy hurrikán. Megjelentél, és mindent felkavartál bennem. Nem tudtam mit tegyek, és mit csináljak, hogy meg érdemeljelek, hogy kitart mellettem, és engem akarj te is, legalább annyira, mint amennyire én akartalak már akkor is téged. Lassan haladtunk, de valahogy még is gyorsan. Egyik pillanatról a másikra egymás mellett találtuk meg a biztonságot. Mind ketten menekültünk a múltunk, a jelenünk elől, és a másik ebben pont kapóra jött. Segítettünk egymáson, és vártunk egymásra. Alakultunk, és alakítottunk magunkon, hogy minél inkább meg tudjunk felelni egymásnak.

Egyre többet voltam kórházban, te meg mindig ott voltál. Kezdtem megérteni, milyen érzés az, amikor van valaki, akire tudsz számítani, aki ott van, aki szeret, és aki mindezt miattad és nem a génjei miatt teszi. (Nem értékelem kevésbé anyu a te jelenlétedet, és segítségedet sem. De ez volt az első eset, amikor azt tapasztaltam, hogy aki nem a családtagom, az is ki tud tartani mellettem.)
Anyun kívül, nem igazán volt más, aki jött volna hozzám. Atinak fontos volt, hogy mi van velem, de korából adódóan ezt nem igazán tudta kimutatni, nem jött sokszor, nem maradt sokáig. Egyedül nagyi volt, aki még bejárt, amikor fent volt. A többi családtag nem jött, nem foglalkozott senki azzal, hogy milyen érzés nekem ott bent lenni, újra és újra úgy, hogy ők meg nem is foglalkoznak az egésszel. Váratlanul ért, hogy jöttél, hogy ragaszkodtál hozzá, hogy ott legyél a műtéteimnél. Volt olyan, amikor úgy gondoltam, hogy én nem akarok felkelni. Hogy nyugodtan történjen velem bármi a műtét közben, engem nem érdekel. Valahogy ez azután dőlt meg. Úgy éreztem, hogy vagyok elég jó, hogy szerethető vagyok, és igen is sokat érek. Ezt addig nem tudtam. Reméltem, de egy anya mindegy milyen van, ott van veled, és szeret. Egy öcs, és nagymama szintén. Így az, hogy ők ott voltak nem volt biztosíték.

Sok mindenen mentünk keresztül. Voltak nehéz időszakok, részemről leginkább apám miatt. De valahogy mindig sikerült. A legeleje óta mindent meg tudunk beszélni, és ennek én mindig nagyon örültem. Valahogy mindig óvni akartalak, kivédeni azokat a helyzeteket, amik miatt kibukhatsz, és amik fájdalmat okoznak. Szerettelek, és maximálisan ki akartam élvezni minden oldalát annak, hogy bíztál bennem, és tényleg együtt voltunk.
Hányszor feküdtünk, vagy ültünk, és csak bújtunk egymáshoz? Hányszor volt olyan, hogy hatodjára néztünk meg egy filmet, de még akkor se tudtunk rá figyelni, mert csak beszélgettünk, vagy éppen csak reménykedtünk. Hogy féltünk minden gondolatunkat megosztani a másikkal, nehogy az túl sok, vagy túl nagy lépés legyen a másiknak.

Eljutottunk odáig, hogy költözés. Féltem tőle. Tudtam, hogy szerelek, és hogy ez az érzés annyira mélyen gyökerezik bennem, hogy néhány sajátos szokásod miatt ez még nem fog megváltozni. Tudtam, hogy jobban szeretlek, mint hogy apróságokon fenn akadjak, és végül elveszítselek. Féltem, hogy szertefoszlik a tündérmese, és te hirtelen rájössz, hogy nem erre vágytál, neked teljesen mások az igényeid, mint amit én nyújtani tudok. Elmentél, és féltem, hogy újra el fogsz. Hogy ha akkor megijedtél, akkor máskor is meg fogsz, hogy egyszer csak újra elvesztelek.

Mikor költöztünk, én nagyon ki voltam készülve. Erről vagy 4 ember tudott eddig, de hát igen, nem kicsit. Rettegtem, hogy pont ezért, mert sok leszek neked a bajaimmal, lelépsz, vagy nem fogod bírni. Utáltam azokat a pillanatokat, amikor ki voltam akadva, de egyszerűen bármennyire is küzdöttem ellene, nem tudtam megnyugodni. Azt hiszem éreztem a vesztem. Szerintem már akkor felmerült bennem a kérdés, hogy mért is küzdöttem vele évekig, ha most egy apróság miatt így ki van bukva. Ezt tetézte, hogy te is rosszul voltál, és bármennyire is próbáltam rád figyeli, nem akartad elfogadni az én segítségemet.

Túl vagyunk azon az időn is, és sikerült megnyugodnunk. Továbbra is vitázunk, de alaptermészetemből kiindulva ez nem is fog már nagyon változni. Szükségem van rá, hogy kiadjam feszültséget, és ha arról van szó, akkor veszekedjek, hogy a következő pillanatban meg már tudjak bújni. Valahogy én így működök. De valahogy ez be is vált nekünk. Eddig, ha kétszer feküdtünk le úgy, hogy nem beszéltünk meg valamit? Szerintem ez nagyon jó arány.

És az utolsó lényegesebb momentum. Az esküvő. Nagyon meglepődtem, és nagyon nagyon pozitívan csalódtam benned aznap. Bámulatos volt, ahogy mindent intéztél, és segítettél, hogy minél kevesebb dolog adódhasson, ami miatt még tovább csúszunk. Hogy figyeltél, és ott voltál állandóan. Hogy segítettél, és fogtad a kezem, ha épp alig bírtam menni a lábamon. Az egész esküvő nagyon meghitt volt, de egyben nagyon fura érzés is. Valahogy nem éreztem másnak a kapcsolatukat. Se akkor, se az óta. Előtte is ugyanannyira erősnek éreztem a köztünk lévő köteléket, mint az óta. Ami esetleg megváltozott az óta, az az, hogy felerősödött bennem a „védjünk meg ösztön”. Valahogy kialakult, egy „az én férjem, és csak rajtam keresztül gázolhatsz át rajta is” érzés. Mindent megtennék azért, hogy ne legyen baj, és hogy minél több problémától tudjalak megkímélni. Érzem, hogy ez a házasság nem volt rossz döntés, és azt érzem, hogy megtaláltam a helyemet a világban. Megtaláltam azt a kis szigetet, ahova elmenekülhetek ha baj van, ahol biztonságban vagyok, és ahol védett helyen vagyok.

Vonaton ülök. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a megfelelő idő és hely arra, hogy blogot írjak, de attól megpróbálkozom a lehetetlennel. :)

Sok minden van, amiről kellene írnom, vagy már kellett volna. Sokszor le is ültem, de valahogy sosem volt elég energiám, vagy elég kitartás bennem hozzá. Igazából arra a kérdésre, hogy miért nem, arra nem vagyok benne biztos, hogy értelmes választ tudnék. Az se biztos, hogy ez bármilyen más kérdésre menne. Legutóbb talán az esküvő előtt írtam. Azóta sok mindenkinek nem mondtam meg a véleményemet, sok mindenről hallgattam, és sok minden volt amit emésztenem kellett, hogy fel is fogjam, hogy mi történik körülöttem, vagy mi változik állandóan.

Azt eddig is tudtuk, hogy nehezen viselem a változást. Alkalmazkodok, az könnyen megy, de elfogadni, és megbékélni a helyzettel, már nehezen megy. Úgy tudnám ezt legegyszerűbben megfogalmazni, hogy megkapom a leírását az új helyzetnek. Az alapján én kidolgozom az új „használati utasítást”, ami tartalmazza az új helyzetben felmerülhető kérdéseket, illetve helyzeteket, illetve az azokra adott helyes reakciót. De a kézikönyv elsajátítása, és gyakorlatba ültetése már nehezebb, és összetettebb feladat. Így az első időkben, bár létezek, és tudom, mi folyik körülöttem, mégsem vagyok igazán ott. Az általam elkövetett hibák, vagy csak egyszerű cselekvések is rajtam kívül állnak. Az alaprendszer fut, de a kiegészítő programokat még csak telepítik, és csak utána jön a futtatás. Ez az időszak most elég sokáig eltartott nálam. Lehet, hogy azért mert a programok telepítése mellett futtatva is volt több program is, ami terhelte a gépet, és azt a helyzetet eredményezte, hogy nem tudta rangsorolni a különböző feladatokat. Egyszerre akart mindent csinálni. És hát ha egyszerre akarsz több mappát is átmásolni, az is mindig tovább tart, mintha egymás után másolnád őket.
Szóval ez az időszak most elég hosszan eltartott. Ezért az időszakért elnézést kérek attól a két embertől, akik hozzám a legközelebb állnak, akik ott voltak, és megpróbáltak segíteni, még akkor is, ha nem tudták, hogy azt éppen hogyan tehetnék meg.
Azért volt ez az eset most más mint a többi, mert nem egy egyszerű kiakadásról volt szó. Hiszen akkor menekülök a világból, az előző metaforát folytatva kikapcsol a gép, és nem indul a BIOS. Egyszerűen nincs semmi baj a rendszerrel, csak nem futtatja magát. Ilyenkor vagy mindenkibe belekötök egy-két akár több napig, vagy Grace klinikát nézek. Esetleg más új elfoglaltságba fojtom bánatomat, vagy mondjuk megkeresem a megfelelő könyvet, elolvasom, és megoldottam a problémát, Ilyen szempontból a könyvek rendszer telepítő cd-k, amiből meg kell találni azt az egyet, amelyiket épp vissza akarjuk telepíteni, vagy ha kisebb kiakadásról van szó, akkor csak egy-egy alapprogram sérült még, és annak a telepítő cd-jét kell újra megtalálni. Szóval ellentétben az eddigi problémákkal, most nem egyszerű telepítésről volt szó, hanem túlterheltségről, és pont arról, hogy működött a rendszer, csak nem tudta a kiegészítő programokat még futtatni, amikor már rég programot kellett volna írnia velük. Nem volt látszólag semmi bajom (egy-két esetet leszámítva), csak elvoltam, és mindent halogattam. Persze az avatott szakember már itt észrevette a problémát, de azonosítani nem igazán tudta senki.  

Valahogy egészen addig ameddig Bence be nem állított, ez volt a „normális”. Telepítés folyt, nem tudtam meddig tart, és mikor lesz már vége, de már nagyon elegem volt. A vége fele tetőzött az egész, amikor már mindent megtettem volna, hogy vége legyen, mert úgy éreztem, megint mindent tönkreteszek ezzel az egésszel. Nem volt rövid, majdnem 3 hét volt, míg az összes telepítést befejeztem, vagy legalább már látom a végét a sornak.
Most már jól vagyok, felfogom a dolgokat, és tervezni is elkezdtem. Igyekszem behozni a lemaradást, de attól még félek. Félek, hogy megint lesz valami gubanc, és hogy erre én megint 1-2 hét alatt eszmélek rá, majd plusz 1-2 hét lesz a megoldása a problémának. Nem tudom, mit tudnék tenni, de annyi vigasztal, hogy egyre inkább tisztában vagyok az érzéseimmel, a tulajdonságaimmal, és az összes motivációmmal. Így bármi is változik, azt talán hamarabb észreveszem, mint eddig bármikor. Talán. Persze semmi sem biztos. De most már legalább itt vagyok, és amíg befejeződnek a telepítések, én már futtatok egy-két programot, és belekezdtem a programozásba is. Gyakorlatban hasznosítjuk a már leírtakat. Illetve ma még csak tesztelünk, aztán mehet élesben az egész. De Nyíregyháza ez sokat segített. Itt jobban működik a szerver. :)

"Though comfort and peace are beyond reach
I'll offer my heart"

Elegem van. Nagyon a végét járják az idegeim. Nem szoktam ennyire ideges lenni, most nagyon az vagyok. Nem tudok mit csinálni. Nem tudok megnyugodni. Nem tudok önmagam lenni. Nem tudok mosolyogni, bízni abban, hogy minden megoldódik, vagy csak abban, hogy egyszer vége lesz a szarnak. Túl sok ez nekem. Nem tudom, miért nem lehet egy kicsi nyugtom. Nekem még nem jár egy kis biztonság? Legalább egy téren. Anyagilag nincs biztonságom, egészségügyileg még inkább nem, lelkileg lenne egy csomó támaszom, mégse tudok igazán támaszkodni rájuk. Rettegek attól, hogy nem fog menni. Hogy nem tudom megoldani. Mért nem jár nekem egy kis nyugalom? Csak egy kis idő, amikor hátradőlhetek, és megnyugodhatok, hogy igen is van meló? Mért nem kaphatok egy kis időt, amikor kapok levegőt, és a lábamnak sincs baja? A szerelmet megkaptam, de tényleg ekkora árat kell érte fizetnem? Hogy soha nem érezhetem magam biztonságban?

Mit szeretnék? Azt, ha lenne melód, ha nem cigiznél, és hogyha jól lennél. Ha tudnánk csak arra figyelni kicsit, hogy együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Ha nem a meló, az egészségem, és a pénz miatt kellene idegeskedni. Ha meg tudnám csinálni a vizsgáimat, és az esküvőt úgy, hogy nyugodt vagyok?

Mit szeretnék még? Egy értelmes apát. Egy kis családot veled. Megértést, időt, és türelmet a kapcsolatunkhoz. Nyugalmat a rokonokkal, és csendest szétválást, ha odáig juttok. Azt, hogy tudjak segíteni öcsémnek, és hagyja is hogy segítsek, ha baj van. Ha bíznál magadban, és lenne egy határozott fellépésed. Ha nem csak a bajt, hanem a jót is magadhoz vonzanád néha. Ha fel tudnál kelni, és együtt tudnánk túl lenni a problémákon. Ha a felelősség nem teher lenne.

Szeretnék megnyugodni.

Gondolkodtam, hogy mégis mit kellene írnom, tennem, egyáltalán éreznem. Most abban az állapotban vagyok, hogy normális esetben, illetve a nap nagy részében nem gondolok semmit, vagy csak nem foglalkozom vele.

Így egy héttel esküvő előtt, már tényleg elmondhatom, hogy egész nap apró kérdésekre válaszolok, és döntök. Nem élvezem, de nem is nagyon van ellenemre. Érdekes, izgulni nem izgulunk. Se én, se ő. Valahogy nincs értelme. Szeretjük egymást, az összes többi meg csak kirakat része. Nem akarom, hogy tökéletes legyen a nap, nem izgulok, hogy nem lázasodok-e be aznap, vagy, hogy fog kinézni a hajam, tökéletes lesz-e a sminkem, vagy jól fog-e állni a ruha. Ami idegesít az egyedül az, hogy a tolókocsit nem tudom kihagyni a történetből. De ez se azért fáj, mert esküvő. Hanem mert ez egy fontos pont az életemben, és eldöntöttem, hogy nem lesz baja a lábamnak, és még se engedi, és továbbra is nekem kell alkalmazkodnom hozzá. Ezt meg sose fogom megszokni, és megszeretni.

A szoba forgott, és nem akart megállni. Bohócok, és orvosok, ismerős arcok, és ismeretlenek. Senki se volt a szobában. Kitárta a karjait, hogy megnyugodjon újra, de senkibe nem ütközött. A szoba olyan kicsi volt, hogy ő is alig fért el benne. De ott volt, és a falon lévő képek egyre gyorsabban és gyorsabban váltakoztak előtte. Nem értette miért történik ez, hogy mit kellene csinálnia, hogy lecsillapodjon az egész. Próbált az ágyba kapaszkodni, nehogy elessen, de nem bírta már. Nagyon szédült, és mikor már nem bírta tovább a zsongást a fejében, elájult.

 Mikor kinyitotta a szemét, nem forgott már a szoba. Nézte a képeket, mindegyik a helyén volt. Mintha élnének, és néznék őt, de nem mozogtak, és hosszas nézegetés után se tűnt valóságosnak, amit hitt. Csak a képzelete játszott vele, nem mozogtak a képek. Lassan felült, és várta, hátha történik valami. Nem történt semmi.  Elindult az ajtó felé, megijedt, hirtelen rossz érzése támadt, de kilépett az ajtón.

Találkozott két másik könyvvel. Volt egy, amelyik kinyílt, érdekes volt, és szórakoztató, de át voltak ázva a lapok, itt-ott egy két tintafolt volt rajta, és a szaga se volt jó. A másik könyvnek egyszerű volt a borítása. Volt rajta egy jel, amit még nem ismert, de nagyon érdekesnek találta. A könyv nem nyílt ki, nem mutatott semmit. A könyv címét és szerzőjét el lehetett olvasni, de azt is csak nehezen. Viszont nagyon érdekesnek találta. Nem tudott róla semmit, de tetszett neki a színe. Nem igazán tudta meghatározni, hol szürkének, hol kéknek látta, mintha mindig változna. Odament hozzá, és vele kezdett beszélgetni.

Pahet régóta figyelte a kis piros könyvet a sötétkék gerincével. Tudta, hogy neki sokáig ott kell lennie, legalábbis remélte, hogy a kis könyv nem fog más társat keresni. Volt egy útitársa, egy zöld-lila csíkos enciklopédia, ami már vele volt egy ideje. Nagyon sok lakat volt rajta, de a kis piros könyv nagyon sok kis kulcsot megkeresett már, és amúgy is, ő is kezdett már jóban lenni Nun istennel. A zöld könyv meg az ő pártfogoltja volt. Duamutef ott volt mostanában Pahet közelében, mert az ő „könyve” mostanában sokat volt a kis piros könyvvel. De Pahet ezt jónak látta, mert azóta a kicsi könyv csak még könnyebben hallgatott az „isteni szóra”, a segítségre. De Széth már közeledett, bár sokan feltartották. De Pahet és Nun aggódva nézte, ahogy közeledik feléjük Széth.

A kis piros könyv nézte a lila-zöld csíkokat, és nem értette. Sikerült kinyitnia a könyvet, és beleolvasott, és hihetetlen dolgokat talált benne. Ő érezte, hogy ez lesz, és tudta, hogy kövesse az ösztöneit, de nem értette, mások mért nem látják ezt az érdekes könyvet. Ez az enciklopédia, nem hogy tele volt információval, de az oldalai is gyönyörűek voltak. Kis négyzetek, és körök, ennyiből állt a díszítés, de a kompozíció nagyon is látványos, és lenyűgöző volt. Legalábbis neki. Sokat segített neki, és most is azt várta, hogy segítsen neki. Bizonytalan volt. Nagyon kötődött a kék könyvhöz, de az mostanában inkább szürke volt, és az oldalai is elég sárgák. Nem értette, hogy lehet ez a könyv ugyanaz, mint amelyik annyira érdekesnek tűnt sokszor. De erre még a csíkos enciklopédia se tudta a választ.

Apóphisz sokszor volt a közelében. Pahet néha úgy gondolta, hogy a kis könyv meg fogja adni magát, és bele fog sétálni Amentet egyik csapdájába. Féltette, hiszen neki kellett rá vigyáznia, és szeretett is vigyázni rá. Jól használta a kis könyv a segítségeket, amit kapott, de már sokan voltak, akik bántották, és akik nem engedték, hogy nyugodt maradjon.  A kékesszürke könyv is segítette sokszor, de sokszor ő is csak nehézség volt. Nem azért mert ott volt, hanem mert mindig annyira nehéz volt eldönteni, hogy maradni is fog-e.  

Szelket odaért Pahet és Duamutef mellé. Sokat beszélt velük, és nagyon jól kijöttek egymással. Letelepedett melléjük, és ő is ott maradt. Úgy érezte fontos, hogy vigyázzon a két könyvre, hiszen neki ez volt a feladata. Pahet segíteni akart, de nem tudott. A kis könyv nem engedte, hogy beleavatkozzon tovább az életébe. Emlékezett arra, amit tanult, és használta is, de már nem kért az istenekből. Sok volt neki a sok skorpiófej, és kígyóistenség.

Hirtelen felébredt, és csak azt érezte, hogy forog körülötte a szoba. Újra ott volt, és mintha semmi sem változott volna. De az, hogy visszaemlékezett az elejére, segített. Az, hogy megmutatták neki, hogy nincs egyedül, megkönnyebbülés volt. Úgy érezte, mindegy, hogy mi történik vele. Amíg fent istenségek találkoznak egymással, és vesznek össze, és amíg az ő kapcsolataik irányítják az ő életét is, addig nem tehet mást, csak alkalmazkodik. Bízik az érzéseiben, a hitében, és él, ahogy tud. Át akarta gondolni a sok szép emléket ami Szelket megérkezéséig vezetett. Szerette volna átlátni, hogy most kik vannak körülötte, és mit kellene látnia, amit nem lát, mit kellene tennie, amit még nem tett meg.

De tudta, erre nincs módja. Egyetlen egy dolgot tesz. Próbál eligazodni a könyvek között, a címek, és szerzők neveiből, saját ismereteiből, és legalább a tartalomjegyzékekből eldönteni ki is az, akinek a közelében maradjon, kitől féljen, és kit kerüljön el leginkább. Volt egy csúnya, régi, tintafoltokkal teli fekete könyv. Vastag volt, és nagy. Ijesztő, és mégis szánalmas. Őt tudta, hogy elkerüli, és tudta, hogy a kis színváltós kék-szürke kiskönyv mögé el tud bújni bármikor. Tudta, hogy a zöld-lila csíkos enciklopédia mindig segíteni fog, és akár bújtatja, ha kell. Tudta, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell, pontosan azokkal beszélget, akikkel kell, és hogy nem lesz baja. De a többiek olyan sokan voltak, és annyi lap volt nyitva, annyi minden volt a közelben, hogy nem tudta, melyiket is olvassa először, és melyiket zárja be rögtön.

Sokszor érzem azt, hogy sok mindenen túl vagyok már, tudok küzdeni, és már hozzászoktam a problémákhoz, illetve akár a „tehetetlennek érzem magam” érzéshez. Mégis újra és újra történik valami. Egyszerűen nem is tudom, hogy mit mondjak.

Életemben először nem a problémák mennyiségére mondom, hogy sok, hanem az érzések sokszínűségére. Nem tudom, mit érzek, illetve hogy úgy általában most mi is van.

Költözés, nem költözés. Várakozás, és idő. Esély és próbálkozás. Okok és ürügyek. Titkok, és dolgok, amik a felszínre kerültek. Hazugságok, képtelenségek, és találgatások. Elfogultság, és kétszínűség. A pénz hatalma, és irányítóvá tétele. Behódolás, és eltartottság. Hús és vér, család, és támogatás. Hátat fordítás, és hazug érzések. Évekig tartó képmutatás és hirtelen elhatárolódás. Unoka, és gyermek. Egyik, és másik. Emberismeret, és önismeret. Félelem, és agresszió. Hatalom, és uralkodni vágyás. Álmok, és vágyak. Tervezés, és bebiztosítás. Próbaidő, és vagyonmegosztás. Enyém, tiéd, övé. Rettegés, és kiábrándultság. Hosszú hitegetések, és végső beismerés. Veled, ha nem, majd pótollak.

Egyszerűen nem tudom, mit írjak, hogy írjam, és még is egyáltalán mit csináljak. Hol kellene kezdenem? Induljak el tőle? Mit miért csinál, és csinált, indokokat, okokat keresve? Akkor rájövök, hogy miért gondolnak mások mindent, csak azt, nem ami van? Megtudom, hogy hirtelen a szeretet mért nincs meg? Fogadjam el, hogy márpedig itt a pénz irányít? Nyeljem le, hogy arra nem képesek, hogy felvállalják, hogy miatta most minden megváltozott velem kapcsolatban is? Nézzem végig, ahogy undorító módon azt bántja, aki az egyik legfontosabb nekem?

Én oldalamat nézve. Fogadjam el, hogy már pedig hiába próbáltam megóvni mindenkit, hiába szenvedtem évekig, végül szétszakad a család? Vagy van értelme, mert akkor még jobban megviselte volna ŐT? Most már elég nagy, és kibírja? Tényleg ennyire elhatárolódott tőle ő is? Hagyjam, hogy mindenki azt higgye, hogy ő a hibás, és uszított minket ellene? Megérdemli egyáltalán, hogy végignézzem, ahogy mindent megnehezít, és tönkretesz? Vagy nyissam ki a számat, és meséljek, hogy milyen a kisfiuk? Vagy utálom még mindig annyira, hogy szívesen lecsukatnám? Legyek aranyos, és fogjam be, úgy hogy közben totálisan hiábavalónak érzem a sok fájdalmat, amit ő okozott?

Sokan szeretnék azt hinni, hogy amennyit kötelező, annyit tanulnak, kikerülnek a suliból, és ezzel végeztek. Aztán ahogy elkezdenek munkát keresni, akár saját tapasztalat alapján, akár csak a társaik példáján megtanulják, hogy nem megy minden olyan egyszerűen, mint a suliban. Aztán valahova felveszik őket, és újra és újra csak az újabb tanulnivalóval szembesül az ember, újabb és újabb elvárások, továbbképzések, készségfejlesztés, akár előrelépés miatt magasabb fokú szakképesítés, tanfolyam elvégzése. Hogy emellett az emberekről, emberi természetekről, és az élet többi dolgáról mennyit kell még tanulnia mindenkinek, azt meg ne is említsük…

Úgy érzem, hogy amekkora mennyiségű tananyaggal terhelnek minket a suliban, később legalább akkora terhet fognak jelenti az apró, de szükséges változtatásunk a mi szemléletünkben. Nem hülyeség, amit csinálnak, mert ha arra a tudásra nincs is szükséged (mert amire van azt később egyetemen, tanfolyamon újra megtanulod), a nyomásra, és az ahhoz való szoktatásra igen is szüksége van mindenkinek.

Nem tudom, hogy mért ekkora a nyomás az embereken, mért függünk ennyire a pénztől, és egyéb tényezőktől, és mért teszünk saját magunknak is csak egyre nehezebbé a létezést, de valami magyarázat biztos van rá. Összességében én úgy gondolom, hogy egy ideig fejlődünk, minden téren, és minden fajta teremtmény, elérünk egy pontot, ami nem feltétlen kiváló, de mindenféleképpen megfelelő, amilyen körülmények között nagyon egyszerűen tudnánk élni, és létezni, csak az a baj, hogy ezzel mi sosem elégszünk meg.

Az én véleményem szerint, akár itt, akár más helyeken is, minden faj ugyanezt játssza. Alapokról kezdenek, fejlesztenek, fejlődnek, majd végül túlzásba viszik. És ahogy túlzásba viszik, ez a visszájára fordul, és már csak a saját magunk elpusztítása felé haladunk az állandó fejlesztésekkel. Éles emlékként él bennem, amikor megnéztem a Titanicot, és ahol mutatták, hogy ahogy egyre több részt önt el a víz, egyszer csak nem bírja, és kettétörik. Nah arra tudnám ezt az egészet hasonlítani, elindultunk az egyik oldalról, felértünk a csúcsra, és onnan más csak lefele, amíg el nem érjük a vizet, és bele nem fulladunk mind.

Elpusztítunk mindent, és mindenkit magunk körül, a bolygó megnyugszik, pihen egy kicsit, aztán egyszer csak újra élet lesz rajta, akik ha ugyanolyan hülyék, mint mi, ugyanúgy el fogják pusztítani magukat. És akkor valaki, aki meg nézi az üvegen keresztül a háziállatait, meg röhög rajtunk, hogy milyen hülyék vagyunk? (Vagy ezt megint ne keverjem bele ide?)

Most, hogy eljutottam odáig, hogy lezárjam az egészet, beleolvastam az elejébe, hogy honnan is indultam. És rájöttem, hogy pont nem ez lett volna a téma, amiről írni akartam.

Hozzátenném, hogy ez az egész csak azért érdekel annyira, mert szeretném „nyugalomban” felnevelni majd a gyerekeimet, és szeretném látni, ahogy az unokáim, felnőnek, és igazán szeretném megélni ezeket a dolgokat. Nem kell problémamentes élet, és minden valóságtól elrugaszkodott elvárás. Csak az esély, hogy én is átélhessem azt, amit mondjuk nagyanyám.

És akkor tanulásra visszatérve….

Úgy érzem, hogy sokan nem szeretnek tanulni, és ezen valahogy változtatni kellene. Mert hát, mint ahogy már sorra vettük, nagyon sok helyzetet hoz az élet, amikor tanulnunk kell, és ha ösztönösen úgy állunk hozzá, hogy nem, akkor saját helyzetünket nehezítjük meg. Én szeretek tanulni, de hát én sose voltam normális, meg amúgy is, nekem módom volt arra, hogy normális tanulási módszereket találjak, és alakítsak ki magamnak. Azt hiszem, ezzel mindenkinek meg kellene próbálkoznia. Egy nyáron, vagy olyan időszakban, amikor kevesebb dolga van (több ideje van magára), leülni, és elkezdeni valami olyasmit tanulni, ami érdekli. A lényeg az, hogy hatékony legyen a tanulás. Minden leckét, fejezetet különböző módon sajátítsunk el. (hanganyaggal, olvasással, a fejezet lemásolásával, annak, tartalmának rajzos, montázsos kidolgozásával, feladatkészítéssel, a szövegből adott szavak későbbi behelyettesítésével, fotografikus memória esetén akár csak a lapozgatással, az oldalak vizsgálatával) A végén kérjük meg egyik családtagot, rokont, bárkit, hogy hagy mondjuk fel neki a fejezetet. Amelyik fejezetből a legtöbbet el tudtuk mondani, azt a tanulási módot kell innentől fogva tökéletesíteni, kitalálni, hogy mi az, ami még segíthet. Például, ha az olvasás segít, de unalmas a téma, a szövegkiemelő használatával, vagy a témában újabb könyvek olvasásával, egészen addig, amíg valami érdekeset nem találunk. Ezek után már csak annyi lehet a probléma, hogy kevés az idő a tananyag mennyiségéhez képest. Itt megint csak több lehetőség van, a legfontosabb az, hogy az a kevés idő, a lehető legélvezetesebb legyen, mert akkor könnyebben megy minden. Kevés alvás/sok alvás, változó, van, aki úgy tud jobban teljesíteni, ha előtte kevesebbet aludt, és jobban fel van pörögve, van, akinek kipihentnek kell lennie, és úgy van a legjobb formájában.

A lényeg az, hogy mindenki ismerje meg saját magát, az igényeit, a képességeit, és ahhoz mérten alakítsa ki az életét. Ha nem erőltetsz, olyat mi nem megy, vagy nem neked való, sokkal több sikerélményed lehet.  Persze láttunk már olyat is, hogy aki egyáltalán nem szeret, beszélgetni előadónak megy, és naponta 4-5 előadást tart, és beletanult, és most már megy neki, de ahhoz akaraterő kell, erős céltudatosság, és mérhetetlen kitartás. Hosszútávon viszont még akkor is, hogyha mindez a három dolog meg van, én nem ajánlanám senkinek. Jobb, ha megtanulod elfogadni magad olyannak amilyen vagy, és az alapján élni, mint állandóan azért tenni, hogy megváltoztasd magad.

Sokat gondolkodtam mostanában. Hozzáteszem sokat sírtam, lázasodtam, és aggódtam is. Számolgattam, hogy hogy jövünk ki a pénzünkből, és hogy jut mindenre. Utóbbi napokban aztán eljutottam odáig, hogy Grace klinikát néztem, jobban mondva Grey’s Anatomy, hiszen a 7. évad részeit néztem, nyílván angolul, így a magyar fordítást nem érzem helyén valónak. Szóval ezt néztem. Ebből van, aki pontosan meg tudja mondani, milyen állapotban voltam, van, aki csak tippel, más meg esetleg azt hiszi, hogy végre kikapcsoltam egy kicsit.

Minden rész egy adott dologra fókuszál, egy adott „bölcsességet” jár körül, mutatja be az életben előforduló változataiban, valóságos élethelyzetekben. Nyílván a valóságban általában több dolog is igaz lehetne mindenre, én mégis úgy gondolom, hogy hónapok óta tartott egy fejezet az életemben, ami úgy néz, ki lassan lezárul. Ennek a tanulságát osztanám meg most mindenkivel. Ez egyszerűen egyetlen egy dologról szól. A nagy számok törvényéről.

Ez minden helyzetben, és minden nézőpontból igaz. Pl.: olyan nincs, hogy mindig veszekedj a másikkal, és ha mindig mindent megbeszéltek, akkor se jussatok megoldásra. Egyszer, egy idő után, úgyis megtaláljátok. Olyan nincs, hogy minden lehetőség rossz, és semmi sem jön össze. Persze olyan sincs, hogy minden rendben lesz mindig, és nem sokkal be a szervezeted, ha állandó stresszhelyzetben van. De olyan sincs, hogy állandóan lázas vagyok, állandóan orvoshoz járunk, és sehol nem látszik baj. Ha 12x vagyok egymás után lázas, akkor 13. alkalommal már nem. De ha még akkor is, akkor 14. alkalommal már még kevesebb esély van rá. És mért van ez így? Mert egyensúly igen is létezik. Mindent tekintve, mindenki életében, és mindig. Vagy épp senki életében, és soha. De akkor is ott van. (Tudom, ennyire ne menjek bele.)

Ami a lényeg. Volt egy nehéz időszak, ami ha a blogomon nem is látszik, de elég jól átvészeltem. Úgy éreztem, hogy kész vagyok rá, és amikor az élet próbára tett, én talpon is maradtam. Lehet, hogy nem először, de biztos, hogy első olyan alkalommal, amire máskor is emlékezni fogok, büszke vagyok magamra. Aztán ez tűnhet bárkinek úgy, hogy beképzelt vagyok, vagy sajnáltatni akarom magamat, vagy, hogy mástól függök. Én tudok mindent, ami engem körbevesz, az érzéseimet, és a korlátaimat. Tudom, hogy kire hallgassak, és kinek a véleménye számít a legkevésbé. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, ki milyennek tart, vagy ki szerint mit kellene máshogy csinálnom.

Jól érzem magam. Bár sokszor van kevés erőm ahhoz, hogy bármit is csináljak (kivigyek valamit a konyhába stb..), attól összességében jól vagyok. Sorra vettem a céljaimat, a vágyaimat, minden olyan dolgot, amit szeretnék megcsinálni, és elérni, és örömmel vettem, hogy ebben van segítségem, és hogy tudunk kompromisszumot kötni, és hogy nem kell lemondanom semmiről. Remélem, lassan megnyugszunk, és végre tudjuk csak kicsit élvezni az együttlétet, és nem csak a problémákat fogod meglátni. Szeretlek. J

Tombol a vihar a tengeren. A hullámok vadul csapdossák a hajó oldalát, minden kötelet szorosabban meghúznak, és megfeszítenek, nehogy valami nagyobb kár keletkezzen. A matrózok fel-le rohangálnak a fedélzeten, ide-oda kapnak, próbálnak mindent megóvni, de nem tudnak annyi helyen lenni egyszerre.

A víz mélységei sok mindent rejtenek el a kíváncsi szem elől. Van ott minden. Régi vihar nyoma ként hajódarabkák, egy-egy borosüveg úszik magányosan, egy-egy deszkalap, akár egészben akár már több darabban. Piszkos a víz, de a felszínen nem túl sok látszik ebből. Normális esetben.

Most viszont egy deszkalapot durván vág az egyik hullám a hajó orrához. A fa éles, hiszen nagyon sok vihart megélt már, ami mindig tört le belőle darabokat, míg mostanra olyan éles lett az egyik oldala, hogy azt lassan már késélként is lehetett volna használni. Ahogy repítette a tajtékzó tenger ereje, hirtelen csak nekicsapódott valaminek. Pontosabban beleállt a hajó orrába ez a kis fadarab.

A vihar lecsendesedéséig itt biztonságban volt. Legalábbis elméletileg még mindig így tűnt a legjobbnak. De nem tudta utána mi lesz, utána visszakerül-e valahogy, és ha igen merre sodródik. Félt, és kapálózni akart. Segítségért kiáltani, vagy egyszerűen csak szerette volna, hogyha meghallhat, hogy véget vessen ennek az egésznek. Olyan régóta hánykolódott már. De nem tudott mit tenni. Ő csak egy fadarab volt, amit a víz kénye-kedvére úsztatott arrébb és arrébb, és amit a hullámok oda csaptak, ahova épp kedvük volt. Egy eszköz volt, egy játékszer, vagy fegyver. De nem irányította a sorsát.

Roppant keveset írok ide. Roppant keveset foglalkozom, úgy általánosságban véve önmagammal. Érzem magamban az erőt, hogy menjek, és csináljam, mindent varázsoljak tökéletesre magam körül, de mégse tudom. Valami mégis gátol, visszahúz, és nem enged. Pedig lenne mit csinálni, mivel foglalkozni.

Szervezni kell az esküvőt, az állandó apróságok megoldásával, ennek ez a baja, másnak más, mindent hangoljunk össze és oldjuk meg. Összességében ehhez se tudok másként állni, mint hogy ami sürgős azt megoldom, ami nem, annak csak hiszek a megoldódásában. (Kicsit erőltetett szó lett.) Jól haladunk, és nem hiszem, hogy bármi is rosszul sülne el végül, a napon.

Pénzkérdés. Muszáj kezdeni vele valamit, mert magától nem oldódik meg, és mindent felőrül maga körül. Mindenre hatása van, és mindent befolyásol. Nem mondhatom, hogy szarban vagyunk, mert mindig segítesz, de nincs meg a biztos alap, ahhoz Peti kellene.  Én nagyon vágyom rá, és szükségem van rá. Ennyit azért hoztam a múltamból, hogy nem tudom elviselni, hogy valaki éljen mellettem, de ne legyen állandó keresete.

Nah a nagy kérdés, mi is jön harmadiknak. Persze a suli. Vészesen vizsgáznom kellene, hogy mind a két évet megcsináljam még júniusig. De nem tudom. Nem csak azt, hogy hogy fogom megcsinálni, hanem, hogy hogy találok rá időt például. Mert jelenleg mindenem van, de időm nincs, mert amikor van, akkor meg láz miatt nem alkalmas.

Persze, csak hogy bonyolódjon az egész, lázasodok. Már egy hónapja szinte minden nap. Szédülök, hányingerem van (mondjuk az már október óta), és senki se tudja, mi bajom van. Orvoshoz járok megint újra és újra, és sehova se jutunk. Ebben következő lépés hogy mucos-okat felhívjam, hogy milyen lett a CT-m, ill. nőgyógyászaton időpontot kérjek. Jah persze közbe el kellene mennem a bőrklinikára, mert ott végeznek vérvételből antibiotikumokra allergiás tesztet, és meg kellene nézni, mi az, amire talán nem vagyok allergiás, hogyha gáz van, tudjanak valamit adni nekem.

Eközben lassan be kéne adnom a jelentkezésemet a két nyelvvizsgára, amit készülök letenni, de lehet, hogy halasztani fogom őket kicsit, mert tényleg nem tudom, mennyire tudnék most rájuk koncentrálni. Szeretnék jó eredményt elérni végre, mert ahhoz képest, hogy a nyelvek érdekelnek leginkább, abban tudok a legkevesebbet felmutatni eddig. Ami legjobb esetben is szerencsétlenség, de lassan eljutunk odáig, hogy abban kételkedek, hogy akkor most ez se az én világom? Akkor viszont mi az, ami igen?

Ehhez jön hozzá, hogy rendben kell tartani a lakást, takarítani, porszívózni nem árt néha, mosni, vasalni szintén, (persze apróbb, de időigényesebb mozzanatai ezeknek, mint pl. a teregetés, hajtogatás, ruhába elpakolás nem érdemel külön szót, valóságban még is sok idő eltelik vele). Főzni, aztán mosogatni, rendet tartani, és úgy általános értelemben rendszerezni a dolgokat, hogy minden a helyén legyen, de közben figyelni rá, hogy mindig mennyi kaja van, vagy mit kell venni, ne 6x járkáljon már le a boltba Peti is. (persze akkor számolgatni, hogy hogy jövünk ki jól, miből mennyit és hogy) És persze van két aranyos macskánk, aki sokszor jól jön, mert tényleg jó dolog leülni és babusgatni őket, amikor épp mindenből elegem van, de azon kívül annyira rosszak, és annyira nehezen nevelhetők, még úgy is, hogy most már mind a ketten következetesen nevelünk, így is nehéz. Azt meg ne is említsük, hogy macskaalom, és hasonlók, mert mindenhol borítanak, és aztán meg lehet törölgetni, és takarítani utánuk.

Történés, és cselekvés szempontjából, talán ennyi, de ezeken felül vannak még a kapcsolataim, hiszen mit érne az egész, ha nem lenne megosztani a problémát mással. A probléma az, hogy a más, vagy mások jelenleg inkább még lentebb húznak, és még több okot adnak aggódásra, gondolkodásra, vagy csak egyszerű találgatásra, hogy akkor most mi is legyen.

Kezdetnek ő. Jó hír? Megtaláltam. (elméletileg).  Rossz hír? Nem tudom, mit kezdjek vele. Megkereshetem, és beszélhetek vele. „Helló, szia, én vagyok. Beszélgetünk?” Nem valószínű, hogy ez ilyen könnyen menne. Félek. Attól, hogy nem kellek, és azt kell elfogadnom attól nem. Az benne van a pakliban, és ahogy Bencének múltkor is mondtam, ahhoz hozzá vagyok szokva, hogy óriási érzelemhullámokban élem az életem, így az nem visel meg, hogyha valami nagyon kiborít, mert utána valami apróság meg úgyis nagyon feldob. De nem tudom, hogy viszonyuljak, hozzá, az egész helyzetet, mit mondjak és mit nem. Az ügyben továbblépésre most még nincs pénz, de nem is baj, mert egyelőre dönteni se akarok. Ha odaérünk, úgyis 2 perc alatt osztok-szorzok, pro – és kontra ellenében, mindent összevetve úgyis döntök, de most még nem akarok. Amúgy is, nem jobb nekem, amíg megvan a tökéletes, de elérhetetlen ideál valahol a fellegekben, és biztos bizonytalanként ott lebeg felettem a lehetősége?

Olyan, mint egy kisgyerek. De most komolyan. Duzzog és hisztizek, ahelyett, hogy megbeszélnék a dolgot veled. Nem értem, de őszintén, nem is akarom érteni. Idegesít, hogy ezt csinálja, hogy függőben hagy minden kérdést, hogy nem képes dönteni, vagy a másiktól döntést kérni, kompromisszumot kötni, vagy egyszerűen csak nem foglalkozni a dologgal. Nem látom értelmét annak, amit csinál, ahogy csinálja, és amennyi ideje csinálja. Nem kellene foglalkoznom vele, mert csak magamnak okozok nehéz éjszakákat azzal, hogy nappal is sokat gondolkodok a hülyeségein, de nem tudok eltekinteni tőle. Mert azt bántja, akit én nagyon szeretek. Ráadásként? Pont miattam bántja.

K. Szeretlek, és hiányzol, és nem tudom, mi van veled. Illetve persze, hogy tudom, hiszen elmondtad, de mégse tudom, mert olyan messze vagy, és olyan távolinak tűnik az egész, hogy baj van, és nem bírod, és segítség kellene, de hogy adjak, ha találkozni se tudunk. Nem tudom, mit csináljak, vagy mit és hogyan, hogy jó legyen, vagy jobb, vagy legalább kicsit is elviselhetőbb. Itt vagyok, és mindig is itt leszek, ezt már többször is mondtam neked, de nem tudom, mennyire számítasz erre a támaszra, erre a segítségre, egyáltalán mennyire akarod hagyni, hogy segítsek. Örülnék neki, hogyha legközelebb, ha gáz van, szólnál, felvennéd a telefont, vagy csak kinyomnál, de legalább valamit reagálnál arra, ha kereslek. Aggódtam, és még most se tudom abbahagyni, mert féltelek.

Kevesebb dolognak kellene foglalkoztatnia, és akkor talán tudnék normálisabb tanácsot adni. De nem tudok. Sokszor van, hogy azt akarom mondani, hogy maradj, és ne menj el. Nem tudom mi lesz velem nélküled, főleg, hogyha kint meg kevés vagy szinte semmi időd nem lesz velem beszélni, vagy velem foglalkozni. Nem akarlak elveszteni. Tényleg olyan vagy mintha a bátyám lennél, és nem akarom, hogy eltűnj az életemből. De eközben nem akarok önző lenni, és nem akarom, hogy itt maradj, hogyha téged kifele húz a szíved. Azt hogy mit érzel, én tényleg nem tudhatom. Szeretném, hogy ki menj, hogy fedezz fel egy más, egy új világot, hogy kóstolj bele abba, hátha az jobb neked, és hátha ott jobban érzed magad. Én tényleg várni fogok rád, és nagy hatással vagy a világra magad körül. Legalábbis az én világomra mindenképp. Félek találkozni veled. Szükségem lenne rá, hogy odabújjak, és átöleljelek, és csak öleljelek, és öleljelek, mert jelenleg nem tudok mi mást csinálni. Úgy érzem, hogy ki fogsz menni, és addig meg szeretnék minél többet kapni. De tudod mit? Lehet, hogy csak szimplán hisztis vagyok, és ürügyet keresek, amire ráfoghatom a mérhetetlen mennyiségű ölelésigényemet. :)

Végül. Lehet, hogy nem kellene mindent részletesen leírnom, nem tudom, hogy fog sikerülni, úgyis te olvasod majd először, ha nem tetszik, akkor majd leveszem. Nem kicsit aggódok miattad, és nem kis fejtörést jelentesz nekem mostanában. Tegnap ezt részletesen megbeszéltük, hogy miért. Nem vagyok benne biztos, hogy te az én helyemben, nem mondtad volna le az egész esküvőt. Hozzá kell, tegyem, hogy hirtelen haragú vagy, így sokszor meggondolatlanul cselekszel, és amikor első reakcióként lemondanál mindent, azt később úgyis megbánnád. Tudom, hogy utána ugyan úgy ott tartanál, hogy el akarsz venni, hiszen nem véletlenül készülünk most se esküvőre, és nem kényszerítve vagy erre az egészre. Azt is jól tudjuk, hogy érzelmek terén, én mindig a szívemre hallgatok, és csak hosszú csata után az eszemre, de arra is már leginkább csak akkor, amikor a szívem is kételkedik már. Szeretlek, és tudom, hogy ez nem könnyű neked. Tudtam is, hogy lehet, kicsit kiakadsz, de nem számítottam rá, hogy ennyire. Ez túl sok, és ezzel tényleg kezdenünk kell valamit, mert így sokáig nem mehet ez tovább. Szeretlek, és, csak azért mert baj van, nem fogok lelépni. Én mondtam, hogy itt vagyok, és itt is leszek, mindegy mi történik veled. Hisz emlékszel:

„ Kis hajó az élet tengerén,
Ketten vagyunk, csak Te meg Én,
Viharban, forró napsütésben
Halálig együtt az élet tengerében.
Szeretni kell, nagyon szeretni,
S minden vihart könnyebb elviselni,
S ha majd egyszer véget ér az élet,
Utolsó mondatom: szeretlek Téged.”

Ha odáig jutunk, hogy kórház lesz belőle, akkor azt is megcsináljuk, és ha utána egy fél évre kiütnek, akkor azt a fél évet is megcsináljuk. Mondtam neked, hogy megoldjuk, és túl leszünk mindenen. De ahhoz az kell, hogy te is akard, elfogad, hogy ez van, és hogy változtatnunk kell közösen. És meg fogjuk csinálni, de tudnia kell anyudnak is róla. Neki te vagy a legfontosabb, és mikor összeköltöztünk, megkért, hogy figyeljek rád. Ami nem csak egy gesztus volt, hanem ő tényleg azt reméli, hogy vigyázok, és ha van valami, akkor tudni fog róla, mert a fia vagy, és neki tudnia kell ezekről a dolgokról. Szerinted anyum hogy fogadná, ha egyszer csak felhívnád, hogy bevittek kórházba, és kiütve fekszem bent, mert összeomlottam? Szerinted utána hogy bízna abban, hogy figyelsz rám eléggé? Sehogy. Mert mindig attól félne, hogy valamiről megint lemarad, és nem fognak neki időben szólni, és csak késő lesz bármit tennie értem. Ezt nem csináljuk meg anyuddal. Lehet, hogy erőszakos lesz, és ki fogja találni, hogy mit, és hogy csinálj. De ha nem tetszik, megmondod neki, és ennyi. De tudnia kell. És ha miatta nem is akarod megtenni, tedd meg miattam. Segíts nekem ennyit. Ne akard, hogy egyedül kelljen ekkora felelősséget vállalnom, hogy egyedül vagyok rád, és arra, hogyha történik veled valami. Nem merem bevállalni. Később szívesen, bármikor. De most még nincs akkora tapasztalatom ezzel a betegséggel, hogy egyedül tudjak ítélni, döntést hozni, és biztonságban tudni téged. Kérlek. Segíts nekem, és kérjünk segítséget együtt. Mutasd meg, hogy tudsz felelősségteljesen viselkedni, és felmérni a helyzetet, hogy tennünk kell valamit. Nem lesz baj. Ígérem, hogy megoldjuk a problémát.

Mindenkinek van egy sorsa. Egy végzete, ami elől nem menekülhet. Illetve hogy pontosítsak. Elfutni előle éppen el tud, de elmenekülni nem. Mehet más úton, mint ami ki van kövezve, de ugyanoda jut. És nem csak a végcélre értve. Vannak bizonyos dolgok, amiken át kell esnünk, amiket meg kell tapasztalnunk, és amiből tanulnunk kell, hogy azzá váljunk, akik vagyunk, azt az életet éljük, amit kell, és hogy véghezvihessük azt, amiért itt vagyunk. A sok véletlen, a sok egybeesés, nem véletlen. Ha azt gondoljuk, hogy mi vonzzuk magunkhoz a dolgokat. Az is tökéletesen helyes. De nem mindegy mikor, és mit. Valami, ami irányít, ami legalább a támpontokat megadja, az valahol létezik rajtunk kívül.

Első eset – ő. Régóta van egy álma, egy vágya, és egy célja. Úgy néz ki, most eléri ezt a célt. De félek. Hülyén hangozhat. De mindig is úgy láttam/hittem, hogy az vesz körbe minket, amit szeretnénk, vagy legalábbis azt vesszük észre. Sok nehézség volt körülötted, és sokszor érezhetted úgy tudatosan, vagy tudat alatt, hogy szabadulni akarsz innen. Elvágyódtál, és ha tudtál mentél is. Most is mész. De túl messze, túl régi célt fogsz elérni. És nem tudom mi vár ott. Biztos, hogy változtat az életeden. Te ezt örömmel, és izgalommal várod. Ezért örülök neki. De önző vagyok. Félek, hogy elvesznek tőlem, és hogy neked ezt kell ott megtalálnod. Vagy ennek kell ott megtörténnie veled. Lehet, hogy hülyén hangzik. Lehet, hogy neked ez sok. De úgy érzem, hogy mindig is elvágyódtál innen, ez az út, meg mindig jelenthette a „végső táncot”, hogy az Elizabeth-hez hasonlítsam. Nem kérem, és nem szeretném, ha akár a hülyeségem, akár a valós félelmem miatt lemondanád. Úgy érzed, hogy el kell menned, menj el. Mint mondtam már, futni lehet, menekülni nem. Ha nekem meg az a sorsom, hogy hamar magamra maradjunk ilyen tekintetben, akkor meg azzal fogunk megbirkózni. Én csak félek, mert nem akarlak elveszteni.

 Második eset – te. Szintén régi álomról van szó, pont ezért téged is csak bíztatlak. Hogyha épp aktuális agylövésed lenne, akkor is azt mondanám, hogy menj, mert a lényeg, hogy mindig tudj a szívedre hallgatni – szerintem- . Itt nem igazán félek. Ha mész is, számomra itt maradsz. Itt van a helyed a szívemben, ez nem fog megszűnni. Még akkor sem, ha esetleg később kint találod meg a párod, és ott telepszel le. Tudom. Erre még felesleges gondolni. De ismersz. Ezt szoktam. Mindent végigveszek, hogy mi lehet a vége. Legrosszabb esetben egy akkor közel 4 éves kapcsolatnak ott lesz vége, hogy elmész.  De neked ezt kell tenned, menned kell, mert valami miatt neked kint kell lenned. Hogy ez munka, vagy párkapcsolat, életfelfogás, politika, vagy vallás témát fogja érinteni, vagy bármi mást, az úgyis kiderül. Bármi is történik, veled kapcsolatban esélyesnek érzem, hogy ha egy más világba kell belátnod, ha a tapasztalás a cél, akkor esélyesnek érzem, hogy neked a politikában kell majd kint találnod valamit, amit utána itthon „honosíthatsz”. Másba nem mennék bele, majd kiderül úgyis minden, de mint a másik esetben, itt is biztos vagyok benne, hogy menned kell, és meg kell találnod a miérteket.

Harmadik eset – mi. Itt az álom, az inkább bennünk élt. Sose fogalmaztuk meg igazán, csak éreztük, hogy szükségünk van a biztos háttér megteremtésére, amint erre képesek vagyunk. Összefogtunk, és elkezdtünk egy életet. Közösen. Amiből mi tudjuk, hogy nincs visszalépés. Amiből tudjuk, hogy többet árt, ha kiszakadunk belőle, vagy ha hagyjuk kárba veszni, mintha inkább mindent megtennénk, hogy újra és újra működésre bírjuk, ha esetleg majd eljutunk odáig, hogy nem forog magától tovább. Szükségünk van a másikra, mert valami összeköt. Mert valami erős lánc egymáshoz fűz, valami dolgunk van együtt. Csak remélni tudjuk, hogy sok időt tudunk együtt tölteni, hogy a végzet is így akarja, vagy legalább elnézi, hogyha mi ezt választjuk. J Szeretlek, és kíváncsian várom a fejleményeket. Szívesen fogok bele ebbe, és várom, hogy mit hoz nekünk az élet. A közös élet.  

A kisegér elnyúlt a földön, és levegőért kapkodott. Élni akart, szeretni, és érezni. Átélni a szépet és a jót, legyőzni a gonoszat, és átugrani az akadályokat a faparipájával. De kezdett felébredni az álomvilágból. Ez nehezebb, mint gondolta. De nem azért, nem azok voltak a nehezek, amire eddig is figyelmeztették a többiek. Pont ezek a többiek, illetve ezek egy része nehezítette meg az átkelést. Az elefánt csapdái, súlyosan megsebesítették, és sok kötés védte már így is a kisegért. De már nem csak az elefánt állított csapdát. Az oroszlán a tigristől akarta elűzni, a tigrist akarta meggyőzni, hogy a kisegér mennyire kicsi is valójában, és sose lesz elég nagy ahhoz, hogy a párja legyen, vagy, hogy kicsit is hasonlítson az oroszlánhoz. Az oroszlán sok állatot legyőzött már, és erre büszke volt. A tigris nem értette mire büszke, mert szerinte csak a pávián miatt tudta legyőzni az állatokat, de ez mindegy is volt. Az oroszlán azt akarta, hogy a tigrisnek olyan társa legyen, aki legalább annyira jó, mint az oroszlán, vagy ha nem annyira jó, akkor legalább hallgasson az oroszlánra, és akarjon olyan jó lenni.

A kisegér nem hallgatott az oroszlánra. Ő tudta, hogy győzheti le az állatokat a saját erejével, más segítsége nélkül. A kisegér erős volt, és sokan tudták, hogy sokkal erősebb, mint a legtöbb oroszlán vagy elefánt. De most mégis kimerült. Most csak feküdt ott, és várta, hogy a tigris megvédje, és odafeküdjön mellé. A tigrist ilyenkor is odaengedte, mert tudta, ő az, aki segíthet neki. De most ezt is nehezen tette meg. Félt. Félt, hogy az oroszlán mégiscsak eléri, amit akar, és a tigris el fog menni. És akkor ő egyedül marad, és egyedül kell átvergődnie magát a mocsaras vidéken, ami most előtte állt.

Szerette a tigrist, de sok helyen megsértették az oroszlán és elefánt csapdái. Sok helyen vérzett, és nem tudta mit tegyen. A kisegér csak feküdt, és várta a tigrist, vagy valakit, aki bekötözi a sebeit.

Nem értem. Őt sem, magamat sem, senkit sem. Sok, és elegem van. Pihenni akarok, és nyugalmat magam körül. Nem érdekelnek mások nyafogásai, és hisztijei, se a dühkitörések, meg az értelmetlen egymásnak esések, és az, amikor a másiknak számunkra se érthető okok miatt teszünk keresztbe.

Elegem van belőled. Egyszer se írtam még neked, illetve sosem jelöltem külön színnel, most sem fogom. Nem vagyok kíváncsi a véleményedre, nem érdekel, mit szólsz ahhoz, hogyha elolvasod, amiket írok. Kiteszem a blogomat, és olvashatja mindenki. És ezzel már előled se bujkálok többet. Meguntam, elegem lett. Nem irányíthatod az életemet. Most már nem. Túl sokáig hallgattam, túl sokáig nem érdekelt semmi. Nem vagy hajlandó elfogadni, hogy nélküled is képes vagyok létezni? Vagy, hogy tökéletesen megvagyok nélküled? Hogy irányítom az életemet, és nem esek össze? Nem vagy hajlandó elfogadni a páromat, és azt sem hogy már a vőlegényem, aki nem sokára a férjem lesz? Nem akarsz eljönni az esküvőre, mert az téged nem érdekel? Hát hajrá. Tedd azt, amit akarsz. Tegyél, keresztbe ott ahol tudsz, nem érdekel. Nélküled is megoldom a dolgaimat. Azért egyet hozzátennék. Undorítónak tartom, ahogy anyával bánsz. Hogy őt bünteted, csak mert ő akkor is szeret, hogyha nem úgy élem az életem, ahogy ő eltervezte. Hogy vele szúrsz ki, őt hozod kellemetlen helyzetekbe a gyerekes játékaid miatt. Őt is és mást is. De tudod, ezek megint olyan dolgok, amivel nem vagyok hajlandó túl sokat foglalkozni. Szerettem volna leülni veled, és elbeszélgetni, hogy mégis mi értelme van anyámmal kiszúrnod. De nem teszem. Mert tökéletesen elvagyok így is. A ti kapcsolatotok, oldjátok meg. Ha meg nem tudod, akkor te cseszted el, és nem miattam megy tönkre a család. Nem mintha lenne bármi, amit családnak nevezhetsz még, amikor a fiad hozzád se akar szólni, én meg összeveszek veled, mert felfoghatatlan, ahogy hozzáállsz, és ahogy kezeled a dolgokat.

Lenne itt még valaki. Illetve két valaki is. Az egyik számít rá, vagy számíthat rá, hiszen gyakran szoktam ide írni neki, a másik viszont megint egy olyan, akinek soha nem írtam még, nem hiszem, hogy olvasni fogja, de muszáj leírnom, kiírnom, hogy jól legyek.

Szerinted te csak kérdeztél egy apróságot, és mi ezt fújtuk fel, és ebből lett végül egy nagy veszekedés, amit utána nem tudtatok egymással lerendezni, és kedden arra jöttem haza, hogy megint összevesztetek. Nem tudom mire jó ez neked. Nagyon sok mindent mondtál nekem, és mivel még mindig elég nagymértékben próbálok megfelelni a környezetemnek, ez eléggé meg is viselt. De ez nem a te gondod, ezt majd megoldjuk ketten. De nem értem, mert nagyon sok olyat vágtál a fejemhez, ami alaptalan, nem jogos, és elég becsmérlő. Rám nézve, meg arra, hogy ilyennek ismertél meg. Mégse hisztizek, mégse veszekszek veled. El tudok felejteni mindent, csak azért mert az vagy aki, és neki szüksége van rád, és fontos vagy neki. Viszont. Nem értem, hogy mért nem tudsz kibékülni vele, és mért kell tovább húzni az agyát, és idegesíteni. Nincs elég baja nélküled, fokozd már lécci még egy kicsit… Látod, erre mondtam, hogy nem értem, hogy tudsz így viselkedni. Az anya, mindig anya marad, a gyereke meg mindig a legfontosabb. Nem a büszkeséged. A gyereked.

Neked meg. Kis hülye. Szeretlek, de ne csináld ezt. Nem használ, ha vele foglalkozol, nem használ, ha azon agyalsz, és ha idegesíted magad rajta. Felejtsd el, vágj jó pofát, és ennyi. Nincs szükséged arra, hogy még kevesebb emberre számíthass magad körül. Itt vagyok, és segítek. Tudod jól, de neked is segítened kell, hogy jól legyél. Tudom, hogy aggódsz. Miattam is, és még valaki nagyon fontos miatt. De jól lesz, vigyázunk, és figyelni fogunk. Többet hívjuk, vagy többet megyünk, de rendben lesz. Meg fogjuk oldani, és ha tudja, hogy mellette vagy, jól lesz ő is. De neked most van egy fontos feladatod. Még pedig, hogy ne add fel, bízz magadban, és találd meg azt a melót, ami jó lesz neked. Szeretlek. És itt vagyok, és segítek. Melózok és tanítok, ahogy tudok, meg amennyit tudok. De az nem segít azon, hogy ideges vagy attól, hogy még mindig itthon ülsz. Szóval tessék a sarkadra állni, és megmutatni nekik, hogy megy ez neked, hogy megtalálod, és hogy igen is tökéletes melóhelyet találsz. :)

Sok minden van, amit le kellene írnom, amit egyáltalán tisztázni kellene magamban. De nincs energiám. Nem akarok rosszul lenni, nem akarok kicsit is kevésbé boldog lenni. Szeretem az életemet. Szeretem, hogy sikerül, amit elérek, és nincs baj. Hogy nem aggódok, csak tudom, mit akarok, és ezért sikerül is.
Büszke vagyok magamra. Mindegy mennyire hangzik ez egósan. Sokat jelent, hogy kocsiban ülök, mégis el tudtam menni, bementem az állásinterjúra a többi 15tel együtt. Nem hívtak vissza, de nem is ez volt a cél. Egyszerűen meg tudtam csinálni, és végigcsináltam. Remegtem, és féltem. A többiektől, vagy úgy alapjában véve magamtól, hogy nem bírom, és feleslegesen akadok ki megint. Örülök, hogy ott voltál, hogy tudtam, hogyha baj van, lemehetek hozzád, és azonnal hazamegyünk. De ezt most nekem kellett megoldanom. És ment. Utána beszéltem a Timivel, aki továbbra is fenntartotta az állásajánlatát maga mellett, amit most úgy döntöttem, hogy el is fogadok.
És ma itthon tudtam tanulni is. Újra. Úgy, hogy nem hajszoltam túl magam, és úgy, hogy élveztem, amit csináltam. Tudok tanulni, tudok melózni, és mi a legjobb?
Hogy közben a lakás is rendben van, és még főzésre is van energiám. Egyszerűen, úgy ahogy van az egész szuper. Mindenre tudok figyelni, és nincs semmi baj.
Közben elkezdem az arabot, és közben én meg tudok tanítani is másokat.

Jah, és persze az esküvő. Haladunk, és egyre jobban érzem magam. Annak ellenére, hogy múlt héten volt egy kis balhé, jól vagyok. Nem tudom mennyire hat még rám, ő vagy a hülyeségei, de megpróbálom minél inkább kizárni. A gondolataimból, és az életemből.

Ki akartam tenni a beszélgetésünket. De nem tettem. Úgy gondoltam, hogy lehet kiakadnál, és annak ellenére, hogy vége van, attól még nem akarlak feleslegesen kiakasztani. Megtudtam végre, hogy mért is lettem elküldve, és nem esett túl jól. Nem is igazán értem, és nem is fogom. Nem hibáztatom magam, és életemben először, semmiben nem érzem, hogy máshogy kellett volna cselekednem. Az hogy nem bíztál bennem, nem nyíltál meg, így én nem találtam ki magamtól mit kellene tennem, vagy hogy te nem tudtál szólni, csak elvárni, hogy minden úgy működjön ahogy te elvárod, csak mert azt mondtam, hogy tudok bánni az emberekkel az nem az én hibám. Aki az én barátom, arra én figyelek, mindent megteszek érte, és a kapcsolatért. Ezért tudok bánni az emberekkel. Előfordul, hogy sikerül annyira ismernem valakit, hogy érzem ha baj van, és hogy mit kellene tennem egy-egy találkozás alkalmával. De nem hiszem, hogy minden esetben tudnom kellene, főleg azt nem , hogy saját kútfőből kellene kitalálnom, hogy mit csináljak veled.

Örülök, hogy vége van, hogy ki tudlak zárni az életemből, és hogy el tudlak engedni. Remélem rájössz majd, hogy így nem lehet másokkal bánni, és igen is neked is tenned kell azért, hogy egy kapcsolat működjön, hogyha bajod van, és a másik nem jön rá, akkor neked kell elmondanod. Nem rögtön léptetni, és aztán elmagyarázni, hogy mi miért is volt.

Végül megjöttem, és itt vagyok. Ez az a bejegyzés, amit nem csak, hogy órák óta próbálok megírni, hanem amin órák óta gondolkodok, hogy is kezdjek hozzá, és mit is írjak igazán. Féltem, hogy olyannal szembesülök, amivel nem akarok, vagy amihez kicsi vagyok mg, hogy szembenézzek. De muszáj. És hogy mi fog kisülni belőle, és miről fog szólni a bejegyzés? Azt még nem tudom, de ne, is lényeges. Egy biztos. Rólam fog szólni, belőlem fog jönni, és teljes egészében én leszek.

Mióta elköltözte, otthonról, minden más. És nem csak a környezet, a napi társaság, és a másokkal való kapcsolatom. Én is változtam. Önmagam vagyok. Azzal, hogy lejöttem, egy óriási falat döntöttem le magamban. Eddig otthon, ha kiakadtam, a szobámban összehúztam magamat az egyik zugban, és sírtam. Sírtam, sírtam és sírtam, amíg el nem múlt, és vége nem lett. Kellett volna valaki, aki ott van. De nem volt. Így amikor valaki mégis jött, állandóan ki voltam borulva, mindenkinek sírtam, vagy legalábbis folyton bújtam, mert szükségem volt rá. Most ha jön, valaki nem bújok. Nem azért, mert ne esne jól, vagy ne lenne rá szükségem. Csak most már nem létszükség. Eddig tényleg az tartotta bennem a lelket, ha valaki olyan jött át, aki szeret, és akinek az ölelésében jól éreztem magam.

Most itthon vagyok, és ha van valami, Peti lenyugtat. Ami jó, de egyben rossz is, és sok nehézséget okoz. Ugyanis mikor lebontottam a hosszú ideig építgetett falamat, sebezhetőbbé váltam. És nem bírom a veszekedéseket. Főleg Vele nem. Így ha baj van, kiakadok. Ha te is kiborulsz, hamar olyanokat mondasz, amit nem gondolsz komolyan, de amik megrémítenek, ettől megijedek, és őrült módjára próbálom kizárni a környezetet, ez esetben téged a közelemből. Fülemre szorítom a két kezem, vagy megpróbálok menekülni tőled, végső esetben kulccsal együtt próbálok kijutnia lakásból. Ez az a pont, amikor te is megijedsz, és mindent megteszel, hogy megállíts. Amikor hajlamos vagyok eszeveszett kapálózásba fogni, ami még inkább kezelhetetlenné tesz, és amikor te megpróbálsz lefogni. Hogy pontosan melyik szinten jutok el odáig, hogy gyógyszerhez nyúlok, azt nem tudom. Mindenesetre a vége az, hogy tehetetlenül bámulunk magunk elé mind a ketten, majd ahogy egyikünk lenyugszik, átöleli a másikat, és vége az egésznek.

Megbeszéljük, és megnyugtatjuk a másikat. Szeretném, ha kezelhetetlen lennék. Szeretném, ha csak elborulna az agyam, és úgy csinálnám ezeket. Könnyebb lenne, ha elvinnétek egy orvoshoz, és az mindent megoldana. De nem vagyok hülye. Nem sikerült megőrülnöm. Továbbra is normális vagyok, csak épp sebezhetőbb, és hamarabb megijedek az elvesztésedtől, mint eddig.

Kérdezted, hogy mért költöztem. Mire jó az, hogy itt vagy, és még is mi értelme az egésznek, hogyha nem vagyok boldog veled. Anyu is megkérdezte ma, hogy biztos akarunk-e így esküvőt. A válasz mindegyik kérdésre nagyon egyszerű. Azért költöztem össze veled, mert úgy éreztem, hogy van közös jövőnk, hogy folytatnunk kell, és hogy képesek vagyunk együtt élni, hogy nem rontja el a kapcsolatunkat, csak szorosabbra fűzi a szálat kettőnk között. Arra jó, hogy itt vagy, hogy velem vagy. Hogy én vagyok a legboldogabb, ha magam mellett tudlak, én vagyok a legnyugodtabb, ha odajössz, és átölelsz, ha épp történ valami, és hogy mindennél többet jelent az a két puszi, amit minden este lefekvéskor megkapok, mielőtt hozzád bújok, és nyugodtan, biztonságban elalszok. Az az értelme annak, hogy itt vagy, hogy boldog vagyok, és látom, hogy te is az vagy mellettem. És hogy biztos akarunk-e esküvőt? Igen. Ez már rég nem kérdés, és nem is fog kérdésessé válni, bármi történjék is. Ő kell,mert őt szeretem, mert ő az egyetlen személy, aki elfogad, olyannak amilyen vagyok, és segít, még akkor is, ha nehéz neki, és ha ő is rég padlón van már nehézségektől, és mert ő az egyetlen akire bárki bármit mondhat, csak azt nem, hogy nem szeret. És ez a legfontosabb. Nem?

Szóval miről is szólt ez az egész? Arról, hogy lebomlott egy olyan vastag fal, ami mindenki előtt szilárdan állt már legalább 6 éve. Ami megvédett mindentől, és mindenkitől, aki bántani akart, de ami mögé, ha volt kulcsa valakinek, nagyon egyszerűen be is engedtem. Ez a fal omlott le, és a következő falhoz lévő zárhoz már nincsenek szétszórva a kulcsok. Oda már csak az tud bemenni, akit én is akarok, és utána csak önmagamat hibáztathatom, ha rosszat engedek be.

Addig is meg igyekszem hamarabb megnyugodni, és kevésbé félni. Hiszen a félelem nem irányíthatja az életemet.