A szoba forgott, és nem akart megállni. Bohócok, és orvosok, ismerős arcok, és ismeretlenek. Senki se volt a szobában. Kitárta a karjait, hogy megnyugodjon újra, de senkibe nem ütközött. A szoba olyan kicsi volt, hogy ő is alig fért el benne. De ott volt, és a falon lévő képek egyre gyorsabban és gyorsabban váltakoztak előtte. Nem értette miért történik ez, hogy mit kellene csinálnia, hogy lecsillapodjon az egész. Próbált az ágyba kapaszkodni, nehogy elessen, de nem bírta már. Nagyon szédült, és mikor már nem bírta tovább a zsongást a fejében, elájult.
Mikor kinyitotta a szemét, nem forgott már a szoba. Nézte a képeket, mindegyik a helyén volt. Mintha élnének, és néznék őt, de nem mozogtak, és hosszas nézegetés után se tűnt valóságosnak, amit hitt. Csak a képzelete játszott vele, nem mozogtak a képek. Lassan felült, és várta, hátha történik valami. Nem történt semmi. Elindult az ajtó felé, megijedt, hirtelen rossz érzése támadt, de kilépett az ajtón.
Találkozott két másik könyvvel. Volt egy, amelyik kinyílt, érdekes volt, és szórakoztató, de át voltak ázva a lapok, itt-ott egy két tintafolt volt rajta, és a szaga se volt jó. A másik könyvnek egyszerű volt a borítása. Volt rajta egy jel, amit még nem ismert, de nagyon érdekesnek találta. A könyv nem nyílt ki, nem mutatott semmit. A könyv címét és szerzőjét el lehetett olvasni, de azt is csak nehezen. Viszont nagyon érdekesnek találta. Nem tudott róla semmit, de tetszett neki a színe. Nem igazán tudta meghatározni, hol szürkének, hol kéknek látta, mintha mindig változna. Odament hozzá, és vele kezdett beszélgetni.
Pahet régóta figyelte a kis piros könyvet a sötétkék gerincével. Tudta, hogy neki sokáig ott kell lennie, legalábbis remélte, hogy a kis könyv nem fog más társat keresni. Volt egy útitársa, egy zöld-lila csíkos enciklopédia, ami már vele volt egy ideje. Nagyon sok lakat volt rajta, de a kis piros könyv nagyon sok kis kulcsot megkeresett már, és amúgy is, ő is kezdett már jóban lenni Nun istennel. A zöld könyv meg az ő pártfogoltja volt. Duamutef ott volt mostanában Pahet közelében, mert az ő „könyve” mostanában sokat volt a kis piros könyvvel. De Pahet ezt jónak látta, mert azóta a kicsi könyv csak még könnyebben hallgatott az „isteni szóra”, a segítségre. De Széth már közeledett, bár sokan feltartották. De Pahet és Nun aggódva nézte, ahogy közeledik feléjük Széth.
A kis piros könyv nézte a lila-zöld csíkokat, és nem értette. Sikerült kinyitnia a könyvet, és beleolvasott, és hihetetlen dolgokat talált benne. Ő érezte, hogy ez lesz, és tudta, hogy kövesse az ösztöneit, de nem értette, mások mért nem látják ezt az érdekes könyvet. Ez az enciklopédia, nem hogy tele volt információval, de az oldalai is gyönyörűek voltak. Kis négyzetek, és körök, ennyiből állt a díszítés, de a kompozíció nagyon is látványos, és lenyűgöző volt. Legalábbis neki. Sokat segített neki, és most is azt várta, hogy segítsen neki. Bizonytalan volt. Nagyon kötődött a kék könyvhöz, de az mostanában inkább szürke volt, és az oldalai is elég sárgák. Nem értette, hogy lehet ez a könyv ugyanaz, mint amelyik annyira érdekesnek tűnt sokszor. De erre még a csíkos enciklopédia se tudta a választ.
Apóphisz sokszor volt a közelében. Pahet néha úgy gondolta, hogy a kis könyv meg fogja adni magát, és bele fog sétálni Amentet egyik csapdájába. Féltette, hiszen neki kellett rá vigyáznia, és szeretett is vigyázni rá. Jól használta a kis könyv a segítségeket, amit kapott, de már sokan voltak, akik bántották, és akik nem engedték, hogy nyugodt maradjon. A kékesszürke könyv is segítette sokszor, de sokszor ő is csak nehézség volt. Nem azért mert ott volt, hanem mert mindig annyira nehéz volt eldönteni, hogy maradni is fog-e.
Szelket odaért Pahet és Duamutef mellé. Sokat beszélt velük, és nagyon jól kijöttek egymással. Letelepedett melléjük, és ő is ott maradt. Úgy érezte fontos, hogy vigyázzon a két könyvre, hiszen neki ez volt a feladata. Pahet segíteni akart, de nem tudott. A kis könyv nem engedte, hogy beleavatkozzon tovább az életébe. Emlékezett arra, amit tanult, és használta is, de már nem kért az istenekből. Sok volt neki a sok skorpiófej, és kígyóistenség.
Hirtelen felébredt, és csak azt érezte, hogy forog körülötte a szoba. Újra ott volt, és mintha semmi sem változott volna. De az, hogy visszaemlékezett az elejére, segített. Az, hogy megmutatták neki, hogy nincs egyedül, megkönnyebbülés volt. Úgy érezte, mindegy, hogy mi történik vele. Amíg fent istenségek találkoznak egymással, és vesznek össze, és amíg az ő kapcsolataik irányítják az ő életét is, addig nem tehet mást, csak alkalmazkodik. Bízik az érzéseiben, a hitében, és él, ahogy tud. Át akarta gondolni a sok szép emléket ami Szelket megérkezéséig vezetett. Szerette volna átlátni, hogy most kik vannak körülötte, és mit kellene látnia, amit nem lát, mit kellene tennie, amit még nem tett meg.
De tudta, erre nincs módja. Egyetlen egy dolgot tesz. Próbál eligazodni a könyvek között, a címek, és szerzők neveiből, saját ismereteiből, és legalább a tartalomjegyzékekből eldönteni ki is az, akinek a közelében maradjon, kitől féljen, és kit kerüljön el leginkább. Volt egy csúnya, régi, tintafoltokkal teli fekete könyv. Vastag volt, és nagy. Ijesztő, és mégis szánalmas. Őt tudta, hogy elkerüli, és tudta, hogy a kis színváltós kék-szürke kiskönyv mögé el tud bújni bármikor. Tudta, hogy a zöld-lila csíkos enciklopédia mindig segíteni fog, és akár bújtatja, ha kell. Tudta, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell, pontosan azokkal beszélget, akikkel kell, és hogy nem lesz baja. De a többiek olyan sokan voltak, és annyi lap volt nyitva, annyi minden volt a közelben, hogy nem tudta, melyiket is olvassa először, és melyiket zárja be rögtön.
