A panellakó arisztokrata tulajdonképpen egy a költözésünk után nyomtatásba kerülő fotókönyv címe, ami igazából egy veszekedésből ránk aggasztott jelzőből, illetve az életünk egy korszakát lezáró, és leíró részből tevődött össze. De határozzuk meg mi is a panellakó arisztokrata tulajdonsága, sajátossága, és alapjában véve egyáltalán az ismérve. (Nem törekedtünk a szó szigorúan hatályban lévő definíciójának használatára)
Az arisztokrata nemes családi sarj, akinek már csak ebből adódóan is sok pénze van, gazdag, és nem csak anyagilag, intelligencia, de legalább is műveltség szintjén mindenképpen. Neveltetéséből adódóan, sok mindenhez ért, bár sok mindenről nem tud helyzete, és anyagi státusza miatt. Aranykalitkában él, legtöbbször elkényeztetett, akár gőgös, és magasabb rendűnek tartja magát sokaknál. Mindenek előtt az illem, és etikett irányítja, a kimondatlan, és a kőbevésett szabályok.
Hogy is néz ki ez a panellakó változatában? Főleg ha házaspárról beszélünk, és nem csak egy személyről? Érdekesen. Anyagi jóllét nem jellemzi, el van, és jól él, a pénz mégse határozza meg életét, hiszen ha azt tenné, nem panelban tengetné mindennapjait. A panellakó arisztokrata elfogadja bár a helyzetet, hiszen így tanítatták, de mégse érti a helyzetét. Új dolgokat, új szabályokat, új rendszert kell megszoknia.
Esetünkben vett arisztokrata párunk könnyen vette az akadályokat. Bár hozzá voltak szokva messzemenőleg tökéletes életükhöz, valahogy még is csak sikerült megbirkózniuk az akadályokkal. Bár kezdetben keresték az őket kiszolgáló cselédeket, az öltöztető és takarító személyzetet, végül kénytelenek voltak elfogadni, hogy egyedül maradtak. Meg kellett találniuk a módját, hogy ne lepje el őket a szemét, hogy rend legyen a lakásban. Hozzáteszem az első néhány hétben várták, hogy mikor tűnik el egyik pillanatról a másikra valami csoda folytán a szemét, de legnagyobb meglepetésükre csak nem repült ki az ablakot, és dzsinnt rejtő csodalámpást se találtak, pedig az összes szőnyeg alá benéztek. Szóval a kezdeti nehézségek nélkül, megismerkedtek a legtöbbször finom, (de sokszor koromfekete betonfalatokat magukból kilövellő) pirítóskészítő géppel, majd az addig csak ámulattal bámult lyuknál, felfedezték, hogy akik onnan kijönnek, mindnek étel vagy ital van a kezében. Persze nagy bátorság kellett hozzá, hogy bemerészkedjenek oda, és felfedezzék, hogy amit csak akarna, megkaphatnak, de ezt az akadályt is sikerült legyőzniük. Másik fejezet lenne azt kielemezni, hogy miből és hogyan tudják megkeresni a mindennapi betevőjüket, de hisz arisztokraták, megoldják.
.
.
.
Folytathatnám, de ez már nekem is fáj. Bírom én a kritikát, és a negatív tulajdonságaim felsorolását, még is a valóságtól ily mértékben elrugaszkodott véleménynyilvánítás már sok. A fotókönyveinken továbbra is az arisztokraták lesznek a minket leíró megnevezés, mert úgy gondolom, hogy ez egy szintig vicces. Egy szinten túl már sok, de azon innentől fogva nem gondolkodok, ennyi volt.
Nem szeretek itt lenni. Már nem. Valahogy ez a lakás mindig is csak egy kényszermegoldás volt. Vissza az emlékekhez, vissza oda, vissza az ő szelleméhez, a falakhoz, a bútorokhoz, amikor minden a múltat idézi, és üvölti az arcomba minden nap. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem jól magam, mert nagyon sok nyugodt, boldog pillanatom volt. Nem egyedül vagyok, hanem azzal a személlyel, aki a leginkább meg tud védeni, és meg tud nyugtatni, ha a múlt miatt kiakadok. Ez az, amiért ment. De volt nehéz időszak, és vissza-visszaköszönnek a nehéz pillanatok. Olyan is volt, hogy bemenekültem a régi szobámba, és az ágyam és az asztalom közé feküdtem, összekuporodva, ahogy régebben, ha el akartam tűnni, ha előle menekültem. Volt, amikor az ajtót becsaptam magam mögött, leültem, a lábammal kitámasztottam magam a szekrény és az ajtó mögött, és nem engedtem be. Az érzés ugyanaz volt. Kétségbeesés, ami után a régi emlékek a régi környezet miatt felerősödve eluralkodtak rajtam, és hirtelen nem tudtam hol vagyok, és mi történik, csak hogy menekülni kell. A különbség csak abban volt, hogy ki akar bejönni, és azon, hogy az illető végül bejutott. Óriási különbség van köztük. Az ember azt gondolná, hogy sokkal vékonyabb, és kevesebbet bír. Mégis mindig bejutott, a másik meg sose. Csak nagyon ritkán, amikre meg nem emlékszem szinte egyáltalán. Talán ez annak köszönhető, hogy míg az első esetben be akar jönni, és meg akar nyugtatni, és nincs olyan, hogy nem jön be, az akarat is erősebb, míg a másik esetben sokszor akár már a pia hatása miatt ez kevésbé ment, meg amúgy is üldözni a nyulat, mi értelme, ha úgyse tudjuk rendesen megfogni, mert jobbra-balra fészkelődik. Neki egyszerűbb volt megvárni a kedvezőbb alkalmat, amikor lesből támadhatott.
Kissé elragadt a múltam úgy érzem.
Nem volt mindig könnyű, de valahogy mióta tudom, hogy nemsokára szabadulok ebből a „ketrecemből” még nehezebb. Most már tényleg csak az abszolút figyelemelterelés megy, amikor mindennel foglalkozom, csak azzal nem, hogy hol vagyok. ....
.
.
.
Az elkényeztetett arisztokrata érzései. Remélem, mindenki szeretné, ezt érezné, mindenki szeretne ilyen elkényeztetett lenni. És nem azzal van a baj, ha a párom, vagy az anyám mond ilyet. Ismernek, és tudják, hogy miben vagyok elkényeztetett. Nem tagadom, van ilyen dolog. De ne olyan ember mondja ezt rám, aki nem tud rólam semmit, csak azt hiszi, hogy olyan kibaszott jó életem van apám pénze miatt, és amiatt hogy egészséges családi háttér van mögöttem. Anyám, apám, öcsém, és mindenki kinyalja a seggem a betegségem miatt.
Hát kérdem én azoktól, akik kicsit is ismernek, hát nem igaza van?
(A csúnya beszédért elnézést kérek mindenkitől, akinek ez zavarja a szemét, esetenként úgy érzem, hogy jobban kifejezi ez a mondanivaló lényegét, mintha szebben megfogalmaznám. Főleg hogyha megtörtént beszélgetés alapján történt a megfogalmazás.)
