Végül megjöttem, és itt vagyok. Ez az a bejegyzés, amit nem csak, hogy órák óta próbálok megírni, hanem amin órák óta gondolkodok, hogy is kezdjek hozzá, és mit is írjak igazán. Féltem, hogy olyannal szembesülök, amivel nem akarok, vagy amihez kicsi vagyok mg, hogy szembenézzek. De muszáj. És hogy mi fog kisülni belőle, és miről fog szólni a bejegyzés? Azt még nem tudom, de ne, is lényeges. Egy biztos. Rólam fog szólni, belőlem fog jönni, és teljes egészében én leszek.
Mióta elköltözte, otthonról, minden más. És nem csak a környezet, a napi társaság, és a másokkal való kapcsolatom. Én is változtam. Önmagam vagyok. Azzal, hogy lejöttem, egy óriási falat döntöttem le magamban. Eddig otthon, ha kiakadtam, a szobámban összehúztam magamat az egyik zugban, és sírtam. Sírtam, sírtam és sírtam, amíg el nem múlt, és vége nem lett. Kellett volna valaki, aki ott van. De nem volt. Így amikor valaki mégis jött, állandóan ki voltam borulva, mindenkinek sírtam, vagy legalábbis folyton bújtam, mert szükségem volt rá. Most ha jön, valaki nem bújok. Nem azért, mert ne esne jól, vagy ne lenne rá szükségem. Csak most már nem létszükség. Eddig tényleg az tartotta bennem a lelket, ha valaki olyan jött át, aki szeret, és akinek az ölelésében jól éreztem magam.
Most itthon vagyok, és ha van valami, Peti lenyugtat. Ami jó, de egyben rossz is, és sok nehézséget okoz. Ugyanis mikor lebontottam a hosszú ideig építgetett falamat, sebezhetőbbé váltam. És nem bírom a veszekedéseket. Főleg Vele nem. Így ha baj van, kiakadok. Ha te is kiborulsz, hamar olyanokat mondasz, amit nem gondolsz komolyan, de amik megrémítenek, ettől megijedek, és őrült módjára próbálom kizárni a környezetet, ez esetben téged a közelemből. Fülemre szorítom a két kezem, vagy megpróbálok menekülni tőled, végső esetben kulccsal együtt próbálok kijutnia lakásból. Ez az a pont, amikor te is megijedsz, és mindent megteszel, hogy megállíts. Amikor hajlamos vagyok eszeveszett kapálózásba fogni, ami még inkább kezelhetetlenné tesz, és amikor te megpróbálsz lefogni. Hogy pontosan melyik szinten jutok el odáig, hogy gyógyszerhez nyúlok, azt nem tudom. Mindenesetre a vége az, hogy tehetetlenül bámulunk magunk elé mind a ketten, majd ahogy egyikünk lenyugszik, átöleli a másikat, és vége az egésznek.
Megbeszéljük, és megnyugtatjuk a másikat. Szeretném, ha kezelhetetlen lennék. Szeretném, ha csak elborulna az agyam, és úgy csinálnám ezeket. Könnyebb lenne, ha elvinnétek egy orvoshoz, és az mindent megoldana. De nem vagyok hülye. Nem sikerült megőrülnöm. Továbbra is normális vagyok, csak épp sebezhetőbb, és hamarabb megijedek az elvesztésedtől, mint eddig.
Kérdezted, hogy mért költöztem. Mire jó az, hogy itt vagy, és még is mi értelme az egésznek, hogyha nem vagyok boldog veled. Anyu is megkérdezte ma, hogy biztos akarunk-e így esküvőt. A válasz mindegyik kérdésre nagyon egyszerű. Azért költöztem össze veled, mert úgy éreztem, hogy van közös jövőnk, hogy folytatnunk kell, és hogy képesek vagyunk együtt élni, hogy nem rontja el a kapcsolatunkat, csak szorosabbra fűzi a szálat kettőnk között. Arra jó, hogy itt vagy, hogy velem vagy. Hogy én vagyok a legboldogabb, ha magam mellett tudlak, én vagyok a legnyugodtabb, ha odajössz, és átölelsz, ha épp történ valami, és hogy mindennél többet jelent az a két puszi, amit minden este lefekvéskor megkapok, mielőtt hozzád bújok, és nyugodtan, biztonságban elalszok. Az az értelme annak, hogy itt vagy, hogy boldog vagyok, és látom, hogy te is az vagy mellettem. És hogy biztos akarunk-e esküvőt? Igen. Ez már rég nem kérdés, és nem is fog kérdésessé válni, bármi történjék is. Ő kell,mert őt szeretem, mert ő az egyetlen személy, aki elfogad, olyannak amilyen vagyok, és segít, még akkor is, ha nehéz neki, és ha ő is rég padlón van már nehézségektől, és mert ő az egyetlen akire bárki bármit mondhat, csak azt nem, hogy nem szeret. És ez a legfontosabb. Nem?
Szóval miről is szólt ez az egész? Arról, hogy lebomlott egy olyan vastag fal, ami mindenki előtt szilárdan állt már legalább 6 éve. Ami megvédett mindentől, és mindenkitől, aki bántani akart, de ami mögé, ha volt kulcsa valakinek, nagyon egyszerűen be is engedtem. Ez a fal omlott le, és a következő falhoz lévő zárhoz már nincsenek szétszórva a kulcsok. Oda már csak az tud bemenni, akit én is akarok, és utána csak önmagamat hibáztathatom, ha rosszat engedek be.
Addig is meg igyekszem hamarabb megnyugodni, és kevésbé félni. Hiszen a félelem nem irányíthatja az életemet.
