5:00 - Az egész úgy kezdődött, ilyenkor keltem. Este nem aludtunk túl sokat, ráadásul előtte épp vitáztunk is talán. Nem volt nagy vita, pont ezért nem is vagyok biztos benne, de valamikor a közelében biztos volt valami. Szóval keltem reggel, felültem, és így hirtelen elöntött az izgatottság. Férjhez megyek. Ma. Nem holnap, nem két hét múlva. Vajon jól teszem? Aztán végignéztem rajta, és az egész elmúlt. Kimentem, fürdés, öltözés, Petit kelteni. Bepakoltam még arra az egy éjszakára a ruhákat, magamnak kötszereket, a gyógyszereket, és a plüss kutyámat. Mert hát nélküle nem lehet menni. Iratokat, meg az anyunak összekészített listákat.
6:15 - Már fodrásznál, ha jól emlékszem. Hívtuk anyut, mert akkorra épp nem ért oda, mint mi, nah akkor kezdődött a stresszelés. Peti elment nekem gumicukorért, (mert hát az kell, ha nem lenne jó a kaja :P), mi meg addig beszélgettünk. Találgattuk, hogy mi lehet a játék, amit össze kell ragasztgatni, és ami miatt hamarabb oda kell érni a helyszínre. Kíváncsiak voltunk, én meg amiatt ideges. Utálom a meglepetéseket, ez meg az volt. És mivel a két család teljesen más mentalitású, így nem tudtam mire számítsak. Végül is anyuval végzett a fodrász, és én következtem. Egyedül maradtak, majd meg lett ígérve, hogy fél 9re jönnek értem. Mondanom se kell, Anita hiper-szuper gyorsan megcsinálta a hajamat, de persze senki sehol. Mobil nem volt nálam, így csak a várakozás maradt. Háromnegyedkor megjöttek, hogy akkor induljunk.
8:15 – Úgy volt, hogy fodrásztól jövök, beszállok kocsiba, és indulunk, hogy leérjünk időben. 15 perc csúszással már itt kezdtünk, mert nem ment a lepakolás olyan tempóban, mint azt számolták volna.
9:30 – Körülbelül ilyenkor érkezhettünk meg, cél előtt 1 km-rel zötykölődés és iszonyat minőségű út után egyszer csak puff, és leszakadt a kipufogónk. Érdekes érzés volt, mikor ez tudatosult bennem, meg az, hogy még kétszer kellett volna fordulnia Endrének a kocsival aznap… Ahhhhha. Megkérte az arra jövő következő kocsit, hogy vigyenek el minket a kastélyig. Szóval Peti ölbe kapott, be a kocsiba, kastély kapujában felvett, és be a kastélyba. Dekoratőrök, sminkesünk csak nézett, hogy akkor most mi is van, kicsit nem volt szokványos az ölben, gyalog érkezés. :)
9:40 - Sminkelés, miközben Petiék elmennek, mert a közelbe van egy szerviz. Én már magas fokon stresszelek, idegesít a csúszás, egyáltalán az, hogy kiesik a kezemből az irányítás. Mindenki nyugtatgat, hogy nincs baj, és nélkülünk nem fogják elkezdeni, de engem egyáltalán nem ez idegesít. Nem azzal van a baj, hogy lemaradok, vagy sem, hanem hogy utálom, ha mondok valamit, és nem tudom ezt tartani. Anyu közben inget vasalt, meg szerencsére intézte a dolgokat, meg vissza-visszajött nyugtatgatni, ami pont nem sikerült. Bocsi. Végül is Peti befutása, majd rohanás a ruhákért, és Tomiékért.
12:00 – Talán egy órás késéssel értünk a ruhaszalonba? Körülbelül. Ott mindenki aranyos volt, már vártak minket, már minden kész volt, bementünk, kifizettük a maradékot, és rögtön hozták is segíteni, betenni a kocsiba a ruhákat. Kijutni Veresegyházról szombaton délben, nem épp a legkönnyebb dolog. Finoman szólva se lehetett haladni a piac miatt összegyűjt tömeg kerülgetése miatt. Közben telefonálgatások tömkelege. Anyu nem tudom hányszor hívott, hogy megtudja, hogy mikor érünk vissza, meg h szóljon, h már mindenki ott van… :D Persze, nem mindenki, de valahogy így is sokkal többen érkeztek hamarabb, mint ahogy meg volt beszélve. (Kiderült, nagyiék nem ettek reggel otthon, és azt várták, mikor lesz pogácsa, majd arra rögtön lecsaptak keresztapámmal. :) )
13:30 – Körül lehettünk Tomiéknél. Egy 15 perces kavargás után Havannán (puszi a lakótelep megálmodóinak), végül is sikerült beszállni a kocsiba, és elindulni. Én, meg a stressz szintem már szerintem egy testben nem tudtunk meglenni… Szétjött a hajamban a dísz, majd kiderült, hogy a dekoratőr már nincs is ott a helyszínen, hogy meg tudná oldani. Miközben fél órája már fotózáson kellene lennünk a Nellivel, és még csak akkor indultunk Havannáról. Nah ott akadtam ki másodjára. Egyszerűen én nem vagyok hozzászokva ehhez. Mindegy milyen szar a helyzet, mindig döntéshelyzetben vagyok, és irányítom a dolgaimat. Az, hogy ezen, a számomra ennyire fontos napon, nem vagyok ura a dolgoknak, csak sodornak magukkal a történések, az iszonyat rossz érzés volt. Szerencsére közben Peti látta, hogy totál kikészültem, és szervezett ő mindent, meg beszélt ő mindenkivel. Akkor volt egy kis nyugi, oda tudtam bújni hozzá, megfogni a kezét, és csak érezni, hogy ott van, hogy biztonságban vagyok, és hogy megoldjuk, mindegy mi történik. Mert ketten együtt mindig megy.
14:30 - Megnyugodtam valamennyire, és végre megérkeztünk a kastélyszállóhoz is. Újabb rosszullét, mikor rájöttem, hogy már issszonyat sokan megjöttek.. Be a szobába, én rögtön öltöztem, anyu és keresztanyám a díszemet próbálta helyrehozni, Petit sminkelte Móni, Nelli meg jött, hogy akkor mikor tudunk kezdeni. Lábam már itt nagyon fájt, és nem voltam valami jól. Peti még megpróbálta megkeresni anyujáékat, de aztán ő is felöltözött, majd irány fotózásra. Mivel már majdnem mindenki ott volt, így a fehér ruhám később már annyira nem volt meglepő, és a kék (eredetileg) vendégváró ruhámat is csak később tudtam így felvenni. Endre közben indult vissza a csapatért Pestre, akiket neki kellett még lehoznia.
15:00 – Hát kb. 3kor szabadultunk el fotózni Nellivel. Meg persze jött István is videóval. Keresztanyám meg segített fognia ruhámat, mert a cipőben a lábammal amúgy is tehetség menni, anélkül, hogy kiforduljon a bokám, de még szintemelkedés, és lejtés mellett egy abroncsos ruhát is annyira emelni, hogy ne essek el, és közben hátul se érjen le, nah ez már meghaladta a képességeimet. De megoldottuk, és jó volt. Amire innen emlékszem, az annyi, hogy állandóan vigyorgok, és hogy Nelli annyiszor szól ránk, hogy akkor mit és hogyan csináljunk, mi meg alig-alig csináljuk, amit kér. Kicsit legalább megint tudtam csak Petire figyelni, és az jó volt. Jó volt látni, hogy mosolyog, és hogy örül ő is. Sokáig nem tartott a fotózás, mert 20kor már elindultunk vissza, hogy azért elpróbálni még eltudjuk a bevonulást legalább.
15:30 – Here I am, és próba… Egy pillanat, amikor megint meg tudtam nyugodni, és ami megint sokat segített. Nem véletlenül lett ez a bevonuló zeném. Koszorúslányokkal elpróbáltuk a bemenetelt. Megbeszéltük ki hova ül le, és hogy lesz ez tökéletes. Persze. Meg, ahogy én azt elterveztem… Minden esetre beszéltünk az anyakönyvvezetővel, aki azt mondta nem probléma, ha csúszunk kicsit. Mert, hogy Endre a vendégsereg egy részével még nem jött meg. Időközben meglettek Marcsiék is, megjöttek Kálnayék is, és Peti is megnyugodott kicsit. Viszont én iszonyatosan fáztam, így bementem addig a szobába, amíg a többiek kint maradtak. Aztán a vicces rész, Mesike lázasodik… Hát persze, hogy sok a lábának, és persze hogy belázasodik a drága… Mindegy. Gyógyszer, és Peti térdére hajtott fejjel, kicsit nyugi.
16:30 – Ez volt az az időpont, amikor már kissé problémássá vált, hogy tovább várakoztassuk az anyakönyvvezetőt is, mert neki is azt mondtuk, hogy fél órás csúszás (merthogy Endrével való telefonbeszélgetés után ezt kaptuk infónak). Szóval elkezdtük, de mielőtt még kiléptem volna, gyorsan szólni Öcsinek, hogy hozzon valami meleget, mert megfagyok. Szabályosan remegett a szám, és vacogtam, amin persze a koszorúslányaim jót nevettek, míg ki nem derült, h tényleg ennyire fázok. :) Pluszba jött az egészhez a már hónapok óta meglévő és visszatérő hányinger. Izgalmas volt így nekikezdeni.
Bevonulás koszorúslányok, párjaikkal, illetve Mariann esetében felkért kísérővel, utánuk a két kicsi, Hanna, és Virág, illetve én Öcsivel. (Itt hálás voltam annak, hogy apám nem volt ott. Nagyon nem kellett volna az alap rosszullétemhez még ő is.) A kicsik nem voltak ott a próbán, így amikor a koszorúslányok leültek, ők nem tudták, hogy a gyűrűpárnával mit is kezdjenek, de aztán Virág elvitte az asztalhoz, és odaadta az anyakönyvvezetőnek. Én is megérkeztem, majd a kistáskám, rögtön a földön landolt. (Ez még egy párszor előfordult a szertartás alatt.) Mikor leültünk, szembesültem a ténnyel, miszerint esélyem sincs megfogni Peti kezét, mert messze van. Nah ez nem esett túl jól. De mint kiderült, legalább nem csak nekem volt ezzel bajom. :) Az anyakönyvvezetőre, és amit mondott szöveget próbáltam figyelni, de sokszor tartottam ott, hogy nem bírom tovább, és elájulok. De szerencsére kibírtam, kisütött a nap, az sokat segített, és elég sok résznél, még értettem is mit mond az anyakönyvvezető. Mondjuk amúgy már az egész szöveget tudtam fejből szinte, előtte annyit olvasgattuk, mire eldöntöttük, hogy melyik is a nekünk szimpatikus szöveg.
Gyűrűfelhúzásnál Endréék is megjöttek, így sokról nem maradtak le legalább ők sem. Aláírásnál jött a megkönnyebbülés, Minkolényi Péterné. Eszméletlen jó volt ezt leírni, és nem, csak azért mert imádom, hogy végre hivatalosan is egymáshoz tartozunk, hanem mert ez nekem nagyon sokat jelent. Nagyon szeretlek, és nagyon örülök neki, hogy velem vagy, és maradsz is.
Szülőköszöntésnél jött a következő pánik, mert, hogy a nagy kavarodásba és rohanásba, én arról is lemaradtam, hogy megjöttek a szülőköszöntő csokrok, nem hogy arról, hogy azoknak ott kellene lennie a közelben. Végül is az anyakönyvvezető tudta, Peti meg látta, mert az ő oldalán volt, így senki más nem volt ideges, csak én :) . hogy szét kellett volna válnunk, és mindenki saját szülőhöz menni, köszönteni? Kérem szépen, ezt nekem senki nem mondta. Illik szabályok szerint, így illik. Az hogy esküvőn meg mit szokás, arról, ha nem szól senki, akkor nem tudok.
17:00 – Fél órás volt körülbelül a szertartás, pezsgős koccintás (nekem azért befigyelt a gyerekpezsgő :) ), aztán a fotózások. Jah, és persze a csokordobás, ami esetemben inkább földhöz vágása volt szegény csokornak, de hát, én igyekeztem.. A jó hír. Képek alapján úgy tűnt, hogy Peti lábához dobtam a csokrot, ami elég nagy beégés lett volna, videó alapján kiderül, hogy Peti nagyijának a lábához. Szóval, az mért is az én hibám, hogy ő nem vette fel? :) Meg amúgy is. Hol voltak az annyira férjhezmenni akaró lányaim? Hát mért nem vetődtek ők a csokorért? Végül is Virág kapta el a csokrot (vagy inkább vette fel), szóval ő lett a puszi birtokosa is. Bár valószínű, hogy a következő esküvő még nem az övé lesz. :) Ezek után a fotózások, csoportképek, meg simák. Jó volt, hogy Petivel nem voltunk egy helyen állandóan, hanem ő is tudott mindenkivel beszélni meg én is. Persze amikor védelem kellett, rögtön szaladtam hozzá… :)
Az úgy volt, hogy ott voltak Krisztiánék, és miután kitárgyaltuk, hogy előző este mennyire részeg volt, hogy nem emlékezetett rá, hogy felhívtam a másnap miatt, elkunyeráltam tőle a sonkás szendvicsét, ami mint kiderült az uccsó sonkás szendvics volt (aznap az volt az első dolog, amit ettem). Majd anyu odahívott, hogy a kicsik rózsaszirmokat szórjanak rám, és mivel nem akartam, hogy mindenki rám várjon, odaadtam anyunak az utolsó falatot ebből a bizonyos utolsó sonkás szendvicsből… Mondanom se kell, kitalálja mindenki, hogy mikor rám szórták a szirmokat, illetve Hanna nagy megkönnyebbülésemre, magára: P, kértem vissza a maradékomat, azt a falatot, amire felkészültem, hogy megeszem. Hát nem megette??? :D Hát de… Szóval én meg mentem Petihez bújni. :)
Megszabadultam a fátyolomtól is (kicsi vagyok, az meg nagy fátyol), alig bírtam tartani a fejem, :), szóval az először anyu, majd később keresztanyám fején landolt, anyuról, kezében a virágcsokorral, egyik kedvenc kép. :)
18:30 – Vacsi. Hát az még egy érdekes helyzet volt. Egyik oldal, ahol alig valaki, másik oldal, ahol majdnem mindenki ivott valamit. Ez jól mutatta a különbséget, és ezt mondtam fent is. A két család (baráti kör) teljesen más mentalitású. Nekem egyikkel se volt bajom, csak egy idő után már sok volt. Szerintem továbbra is arról szól az esküvő, hogy a vendégek ünnepelnek velünk, és örülnek, hogy egy számunkra olyan fontos pillanatban, élethelyzetben velünk tudnak lenni. Az esküvő az nem ivásról, és nem a vendégek igényeinek minden mértékben történő kielégítéséről szól. Szerintem. Nyílván, mint mindenhol, ahol vendégek vannak, az a lényeg, hogy ők jól érezzék magukat, de én aznap senkivel nem találkoztam, aki bármit is panaszolt volna, azon kívül, hogy mennyi idő telt el, mire megjött a vacsi. De az meg időre volt megbeszélve. Én az ottani személyzettel, és kiszolgálással maximálisan meg voltam elégedve. Persze ez csak az én véleményem.
A kezdeti kisebb balhé után végre megfogadtam azt, amit addig is mindenki mondogatott, és egyszerűen csak jól éreztem magam. Vacsora után átöltöztünk, az eredetileg ugye vendégvárónak betervezett ruhába, majd amikor már hangulatilag ott tartottunk, elkezdtünk táncolni. Persze az vicces, hogy egy nem is kicsit gyors tempójú Jackson számra kezdtünk el lassúzni, de hát érdekelt az minket? Persze a lábam miatt épp hogy lassúzni tudtam, annál többre nem voltam képes. Fizikailag. Lelkileg ugyan úgy szárnyaltam, ahogy ilyenkor szoktam, főleg Dirty Dancing 2 , meg hasonló kedvenc számokra.
Táncoltam mindenkivel ki felkért, (nem számítjuk most Norbit, aki nem a tánctéren kérdezte, amire megint nem mondtam nemet, csak utána ott nem lettem felkérve), illetve másodjára már nemet mondtam, hogyha előtte már táncoltunk. Ezért elnézést, de az én lábam nem erre van tervezve. Sajnos. Nagyon jól éreztem magam. Jó volt Bencével és Krisztiánnal táncolni, különösen. Azért még is csak ők azok, akik közel állnak még hozzám. Sikerült mindenkivel beszélnem legalább kicsit, és jól esett néha kimenni a hidegbe a koszorúslányaim, vagy épp Peti után, mikor kiakadt.
22:00 – Elvileg körülbelül ilyenkor hozták a tortát. Hát az óriási volt. Kicsim, meg, ahogy beletörte a kést, aztán meg a disznóölő kés, és az azzal vágott tortaszeletek. Amit a kicsik kaptak „kis darabot” az nagyon vicces volt. :) Időközbe már átöltöztem a menyecske ruhámba, ami ugyanolyan nagy abroncsos szoknyás ruha volt, mint a fehér, és a kék.
És lassan igazából elérkeztünk a végére. Tortavágás után még táncoltunk, meg beszélgettünk a többiekkel, aztán 11kor úgy volt, hogy fekszünk, ami kicsit kitolódott, beszélgetések, meg problémamegoldás miatt, de túl sokáig már nem maradtunk.
Még a nekünk énekelt szám volt hátra, ami nagyon aranyos volt mindenkitől, és amin egy-két sok embernek a hangja, a videón hallatszik, leginkább mennyire félremegy. De hát az várható volt, meg annak amúgy se az volt a lényege. Szép volt, szép emlék marad.
00:45 – Kb. ilyenkor fektettük le Petit, mi még rendet tettünk, meg átkötöttem a lábam, aztán anyu elment lefeküdni, én meg a gumicukrommal elfürödni. Fél 3kor kerültem ágyba, addig lemostam az összes sminket, megettem a gumicukromnak a felét, és megnyugodtam. Nem volt rossz, és összességében nem éreztem rosszul magamat, sőt!, de hosszú volt. Mondjuk, ez tényleg abból látszik leginkább, hogy mennyi ideig fürödtem. Kellett egy több mint egy óra ahhoz, hogy leálljon az agyam, és el tudjak menni, lefeküdni. Amit persze nem tudtam megoldani, mert túl sok lett a lábamnak, és Xanax-al nem tudtam aludni a fájdalomtól. Így hallgattam egy ideig a zenét még, ami beszűrődött, aztán meg egyszerűen csak néztem magamat a tükörben (ott tudtam a tolókocsival megállni úgy, hogy ha ott fényt kapcsolok, az nem szűrődik be Petihez).
Néztem, hátha látok valami mást, közben kutattam az érzéseim, érzelmeim között is, de semmi újat nem találtam. Férjhez mentem, de ahogy számítottam is rá, semmi sem változott. Attól én még ugyanaz vagyok, és a kapcsolatunk is ugyan az. Talán annyi változott, hogy erősebben érzem, hogy egymáshoz tartozunk, és együtt van a helyünk. Jobban aggódtam érte, és erősebb volt az az érzés, hogy nekem kell rá figyelnem. Még jobban, és még többször. Talán ennyi változott meg. Illetve maga az egész nap miatt, ahogy ott volt, és ahogy képes volt megnyugtatni mindig, amiatt egy sokkal erősebb bizalom, és egy sokkal erőteljesebb biztonságérzetem van, hogyha velem van.
Magamról meg tudom, hogy továbbra sem befolyásol semmilyen külső körülmény. Se az hogy mennyit eszek (bár fogytam aznap, mert 1 tál levest, azt az egy kis sonkás szendvicset, és 3-4 darab rántott gombát ettem aznap, meg azt az 5 db gumicukrot), se az hogy lázas vagyok, vagy fáj a lábam, vagy mennyire vagyok rosszul. Hozzátenném, hogy az én oldalamon családot tekintve azért nem egy ember volt, aki nem jött el, és akinek pedig nagyon is ott kellett volna lennie. Nem azért, mert neki úgy illik. Hanem mert nekem sokat jelentett volna. Mert nekem fontos volt, és mert elég rossz volt az egészet úgy végig csinálni, hogy aznap szembesültem vele, hogy annak a családnak sosem leszek most már más csak egy nem vérszerinti rokon. Egy unoka, egy unokahúg, egy lány, akit neveltek, aki mellett ott voltak, de ha nem azt csinálja, ami szerintük normális, akkor már rögtön leveszik a kezüket rólam. Megértettem, elfogadni még nem sikerült, és feldolgozni se, de majd sikerül azt is. Eddig is sok minden történt velem. És szerintetek érdekel? Hagyom bárkinek, vagy bárminek, hogy irányítsa az életemet, és egy kicsit is rosszul érezzem magamat miatta, amikor a legboldogabbnak kellene lennem? Hát nem. Mert csak az a fontos, hogy a család másik fele ott van, és hogy nekik akkor is kellek, hogyha nem értenek egyet azzal, amit csinálok. Csak az a fontos, hogy akik körülöttem vannak, szeretnek, ismernek, és tudják mik azok a tulajdonágaim, amik rosszul is elsülhetnek. Köszönöm annak, aki eljött, és ott volt, hogy megoszthattam ezt a napot veletek, és hogy érezhettem, hogy mennyit számítunk nektek, és hogy Petit elfogadjátok mellettem.
KÖSZÖNÖM.
