Ha valaki találkozik velem, meglepődik, hogy mennyit mosolygok, vagy, hogy milyen csendben vagyok, vagy milyen közvetlen. Ha többször találkozunk, meglepődik, hogy mennyire kedvfüggő, hogy milyen vagyok, és hogy mennyi különböző színű és fajta ruhát hordok. Ha beszélget velem, meglepődik, hogy mindenre van válaszom, és mindenről van véleményem. Ha több dologról, és mélyebben beszélgetünk, meglepődik, hogy mennyi minden történt már velem, és ehhez képest milyen vagyok. Ha nagyobb belátást nyer a mindennapjaimba furcsa lesz neki az a fajta érzelemkitörés, ami bármilyen apróság miatt elő tud törni belőlem. A legeleje óta különös, és sokszor zavaró az állandó, de minden esetben nagyon intenzív figyelem, ami felé irányul. Ha beteszi a lábát valaki a szobámba, ledöbben a könyvek számán. Majd ahogy körbenéz a szín kavalkád, a különböző kategória hozza zavarba. És ha kialakul egy kötelék közöttünk, meglepődnek annak intenzitásán.
Aki nem ismer, és nem is akar ismerni, vagy valami miatt irigy rám, vagy egyéb hasonló indok, az beképzeltnek és távolságtartónak tart. Undoknak, vagy agresszívnak, mióta pénz állt a házhoz apám miatt az óta az elkényeztetett, a királykisasszony, és az arrogáns illetve legújabban az arisztokrata is belekerült a repertoárba.
Kevesen ismernek, és nem is lesz ez így máshogy soha. Persze, soha ne mond h soha, de hát, ha egyszer ismerem magamat?! Nem akarok sok emberhez közel állni, és nem is tudnék. Ha valakivel nekem egy mély érzésekkel teli kapcsolatom van, akkor arra olyan mértékben figyelek, és olyan mértékű energia bedobással állok az egészhez, hogy ezt túl sok ember esetében nem is hiszem, hogy meg tudnám oldani. Nem tudom, hogyha azokat, akik közel állnak hozzám, megkérdezném, hogy mit gondolnak rólam, milyen válaszokat kapnék. Vagyis inkább hogy milyen válaszokat kapnék, hogyha ezt más kérdezné meg tőlük. Hiszen az én szemembe mindenki finomabban fogalmaz, még akkor is, hogyha mindent őszintén elmond.
Nem vagyok hibák nélküli én sem. Mint ahogy senki sem. ....
És hogy hogy jutottunk idáig? Végignéztem a könyveimen, és a dvd-imen. A zenék, és a ruháim. A nyelvek, kultúrák és vallások, amiket ismerni akarok, magaménak tudni, és elsajátítani. Minden változatos, és sokszínű. Amikor viszont arról van szó, hogy milyen is vagyok én, mik azok a tulajdonságok, amik meghatároznak, még is határozott válaszom van. Ruha, zene, dvd vagy könyv. Mindegyiknél ugyanattól függ, hogy mégis melyiket választom. A hangulatomtól, vagy valami mélyebbtől, ösztön, vagy nevezzük, mondjuk egy vonzó erőnek, ami minden áron azt akarja, hogy azt válasszam. Egy számot meghallgatni, vagy elolvasni egy könyvet nem annyit jelent, hogy élvezni, és túlesni rajta. Azt át kell élni, arra fókuszálni, és valahogy minden gondolatomat, figyelmemet átadni annak az egy dolognak. Sokszor ez persze összekapcsolódik. Megvan az adott fajta és színű ruha, amihez adott előadók adott számaival egy adott könyv az adott nyelven épp tökéletesen azt az élményt, azt a megoldást adja, amit már régóta kerestem. Erre nincsenek előre kidolgozott, és bevált kombinációim. Nem azért olvasok ennyi fajta könyvet, mert nincs jobb dolgom. Nem azért nézek sorozatdvd-t egész hétvégén, mert szórakozok, vagy kikapcsolok. Hanem mert van egy probléma, amire választ kell találnom, és ami nekem így megy. Gondolkodhatok én a problémán, és az esetleges megoldásokon, de csak úgy nem fogom megtalálni rá a választ. Nincs olyan, aki erre egyedül képes. Mindenki merít valamiből, és mindenki máshogy csinálja. Pont ezért vagyunk különbözőek. Nem vagyok szokványos, és talán normális sem, de nekem ez működik.
Nem eltervezett gyerek voltam. Csak úgy összejött. Mióta ezt tudom, azóta ez számomra magyarázatot ad arra, hogy miért vagyok ilyen amilyen. Mindegy miről van szó, engem az érzelmeim, az érzéseim irányítanak. Minden helyzetben, és minden körülmények között. Hogy épp mit akarok enni, vagy milyen jó étvággyal eszem azt az ételt, mit akarok elérni, és milyen hevesen küzdök érte, ki és mennyire bánt, cserébe én mennyire indulatosan, és temperamentumosan reagálok, vagy épp egy idegen szó, és milyen fokon szeretek bele abba a nyelvbe. Az egész életemet intenzíven élem, tele érzelmi viharokkal, és fejem felett csapkodó hullámokkal. Mindegy hogy jó, vagy rossz dolog miatt, de minden apróság a feje tetejére tudja állítani az addigi életemet. Legalábbis abban a pillanatban az úgy tűnik. Aztán valahogy meg is változik az életem egy része. Mert ami ennél az intenzitásnál is hatalmasabb az az önfejűségem, és a makacs „minden úgy van, ahogy én eldöntöttem” tulajdonságom. És akkor az utolsó momentum, ami a leginkább idegesítő tud lenni bennem, de persze ami számomra a leginkább természetes, az az, hogy mindent elérek, amit akarok. Mindegy, hogy mennyire lehetetlen, vagy kilátástalannak tűnő a helyzet, azt úgyis megoldom. Mert ilyen vagyok, és egyszerűen így működök. Nem tudok veszteni, ha játszok, vagy ha igen, akkor azt abban a pillanatban, ahogy esélyt látok a vesztésre, vagy nem játszom tovább, vagy nem tekintek rá tovább úgy, mint egy játékra. Mert nem vesztek. Mert bármi is történik az életben, az számomra egy újabb kis kiegészítő játéka a több szintes, végeláthatatlannak tűnő fő játéknak.
Valahogy úgy van ez, hogy felteszel egy játékot a gépre, és játszol vele. Nem a tipikus játék. Olyan keverékfajta. Nem nehezedik minden szint, de vannak könnyebb és nehezebb szintek. Mint ahogy kis játékok is, amikkel plusz pontokat, bónuszokat, és egyéb finomságot lehet összegyűjteni. Megvannak a különböző szinteken a különböző elvárások. Például ha egy hotelépítés játék a játékod, akkor meg van adva, hogy hány hotelt kell felhúznod adott idő alatt az adott területen. Esetleg a nehezebb pályákon meg van szabva különböző kritérium, amivel a hotelnak rendelkeznie kell. Építened kell egy háromszintes meg egy kétszintes hotelt, hogy több turistát vonz a körzetbe, miközben meg van, hogy mennyinek kell lennie az éves jövedelmednek a többi körzetben lévő hoteled bevételeiből. Hogyha a háromszintes hotel mondjuk egy ötöst jelent, a kétszintes meg egy hármast, le tudjuk fordítani ezt úgy, hogy az adott időszakban az a célod, hogy mondjuk, matekból szerezz egy ötöst, és egy hármast, azért, hogy a tanárod, vagy a szüleid jobban értékeljék a munkádat, miközben a többi tantárgyad átlagának is meg van adva, hogy mennyinek kell lennie. Vagy egy teljesen más helyzetre fordítva, meg kell csinálnod egy OKJ-s képzést az egyetemen végzett szakodon kívül, hogy minél sikeresebb lehessen a karriered, vagy minél többen elismerjék a képzettséged, miközben viszont arra is törekedned kell, hogy ugyanannyi energiát fektess a kapcsolataidba, a munkádba, és az otthoni tennivalóidba, mint azelőtt. Vagy ez most egy kicsit sok volt? Nah ez az, ilyen, amikor hagyom, hogy elszabaduljon a gépezet a fejemben.
