A kisegér elnyúlt a földön, és levegőért kapkodott. Élni akart, szeretni, és érezni. Átélni a szépet és a jót, legyőzni a gonoszat, és átugrani az akadályokat a faparipájával. De kezdett felébredni az álomvilágból. Ez nehezebb, mint gondolta. De nem azért, nem azok voltak a nehezek, amire eddig is figyelmeztették a többiek. Pont ezek a többiek, illetve ezek egy része nehezítette meg az átkelést. Az elefánt csapdái, súlyosan megsebesítették, és sok kötés védte már így is a kisegért. De már nem csak az elefánt állított csapdát. Az oroszlán a tigristől akarta elűzni, a tigrist akarta meggyőzni, hogy a kisegér mennyire kicsi is valójában, és sose lesz elég nagy ahhoz, hogy a párja legyen, vagy, hogy kicsit is hasonlítson az oroszlánhoz. Az oroszlán sok állatot legyőzött már, és erre büszke volt. A tigris nem értette mire büszke, mert szerinte csak a pávián miatt tudta legyőzni az állatokat, de ez mindegy is volt. Az oroszlán azt akarta, hogy a tigrisnek olyan társa legyen, aki legalább annyira jó, mint az oroszlán, vagy ha nem annyira jó, akkor legalább hallgasson az oroszlánra, és akarjon olyan jó lenni.
A kisegér nem hallgatott az oroszlánra. Ő tudta, hogy győzheti le az állatokat a saját erejével, más segítsége nélkül. A kisegér erős volt, és sokan tudták, hogy sokkal erősebb, mint a legtöbb oroszlán vagy elefánt. De most mégis kimerült. Most csak feküdt ott, és várta, hogy a tigris megvédje, és odafeküdjön mellé. A tigrist ilyenkor is odaengedte, mert tudta, ő az, aki segíthet neki. De most ezt is nehezen tette meg. Félt. Félt, hogy az oroszlán mégiscsak eléri, amit akar, és a tigris el fog menni. És akkor ő egyedül marad, és egyedül kell átvergődnie magát a mocsaras vidéken, ami most előtte állt.
Szerette a tigrist, de sok helyen megsértették az oroszlán és elefánt csapdái. Sok helyen vérzett, és nem tudta mit tegyen. A kisegér csak feküdt, és várta a tigrist, vagy valakit, aki bekötözi a sebeit.
