Egy film, ami megint nagyon az én nyelvemen szól. A színészek (nagyrészt, bár én jobb csapatot állítottam volna össze), a kocsik ( uhhhhhhhhhhhhhhhhh azok viszont nagyon), az akció, a száguldás, a szerelem, még terhes csaj is jut bele, és fegyverek, meg a vörösen izzó képernyő, amikor tüzelnek. A hatalmas kocsik, amik mindene keresztülgázolnak, Rio De Janeiro, a különleges építészetével, a tenger, az esti utcai versenyek világa, az életérzés, nah és persze a zene. Don Omar. Héten megyek, megnézem másodjára, de amíg adják, még 2x tuti. Hogy mért ennyire jó a film? Mert ez kell a lelkemnek, mert szabadon tud száguldani ő is arra, adneralin, és hasonló finomságok. Megszűnik az összes probléma, és mindent elfelejtek. Múltkor is, csak kapaszkodtam Petibe, és próbáltam egy helyben maradni.
Hasonló az esküvőn volt, egy-két sok kedvenc számomnál. Tomboltam volna, és legszívesebben megállás nélkül táncoltam volna. Persze a lábam, ahhoz a kicsihez se volt elég, de belül minden porcikám égett a vágytól, hogy mozoghassak, hogy átadhassam magam a táncnak, a zenének, az élvezetnek. Valahogy, úgy ahogy régebben jazz baletten, vagy művészi tornán. Imádtam táncolni, egy-egy gyakorlatot tökéletesre vinni. Hiányzik, és nem csak ez a kettő. Az összes táncolás, és sportolás hiányzik, minden, amivel el tudtam szabadulni, és amivel szabadnak éreztem magam. Persze ez a könyvekkel továbbra is megvan, de akkor csak a lelkem tud szárnyalni. A testem nem. Egy fokkal jobb helyzet a kocsi. Ott még nagyon magával tud ragadni az érzés, (kizárólag zenével), és mondjuk egy német autópályán megoldható sebességnél. Azt sose fogom elfelejteni. Az örök emlék, és pont ezért Nándi te is sokkal mélyebben megmaradsz bennem, mint az elvárható lenne. Mert amikor szárnyalok, és menekülök egyik világba, akkor akaratlanul is nyitott könyv vagyok. Akkor, meg aki ott van, automatikusan bekerül egy olyan körbe. Annyi ilyen pillanat volt. Amikor jöttünk haza valahonnan este, és minden sötét volt, jobb, amikor már csillagok is voltak az égen, vagy szólt, vagy üvöltött a zene, és úgy mentünk haza. Persze ez akkor is Düsseldorfban volt a best of. Amikor jöttünk haza, és feküdtem, mert máshogy ugye még nem jöhettem haza, szólt a zene, ahhoz képest elég hangosan is, és „száguldoztunk” hazafele. Én meg behunyt szemmel feküdtem, és egyszerűen csak élveztem, máskor koreográfiák peregtek a szemeim előtt, vagy épp én táncoltam képzeletben.
Kocsis ilyen emlék, még akkor volt, amikor Gáborral jöttünk haza kórházból. Az nagyon ütött... Nem tudom mennyi idő volt, de egyik meghatározó, és egyik kiemelkedően jó hangulatú út volt az is. A kocsi, a hangulata, a zene, a tudta, hogy kórházból szabadulok hétvégére, és nem haza megyek, hanem hozzád, az egész ahogy Gábor hozzáállt a dolgokhoz. Nem mentünk túl gyorsan, de szerencsére forgalom se nagyon fogott vissza minket. Valahogy hihetetlenül biztonságban éreztem magam, kint hideg volt, és esett az eső, amiből egy kicsi hozzánk is eljutott, én végig bújtam, és egész idő alatt végig mosolyogtam. Vagy vigyorogtam. Azt már nem tudom. Csak azt tudom, hogy ott még szabadnak éreztem magam, és akkor úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Mondjuk igazsághoz hozzátartozik, hogy ott is csak a lelkem tudott igazán szárnyalni, és szabadnak lenni. De az legalább teljesen, és korlátok nélkül.
Annyira szeretnék, és annyira nem tudom, hogy miben tudnám megtalálni azt, ahol el tudom engedni magamat, és ahol i tudom adni a feszültséget. Nem csak azt, ami lelkileg nyomaszt. Ha hideg van, szakad az eső, és erős a szél, ezért szeretek kint lenni. (Szintén legjobb zenével a fülemben.) Mert valahogy a szél, a lendülete, a sebessége azt érezteti velem, hogy én is képes vagyok bármire, hogy engem is bármikor felkap, és magával visz bárhova. Ilyenkor képes vagyok bőgni. De nem azért, mert szomorú vagyok, vagy, mert olyan dolog jut az esze, be, aminek nem kellene, hanem mert megkönnyebbülök. A sok stressz és probléma ott van bennem, és ezektől valahogy akkor meg tudok szabadulni. Kitárom a kezem, forgok, és forgok, miközben a szél, minden rosszat elvesz tőlem, elfújja az összes problémát. És akkor nem marad semmi, csak én meg a szél. És az eső, ami után meg mindig fényesebben süt ki nap.
Tanulság? Tartsd meg a lábad, hogy tudj táncolni, és sportolni, elszakadni innen, és megkönnyebbülni. Vagy tanulj meg repülni. Esetleg vágasd le a lábaidat, és utána tanulj meg újra táncolni és sportolni. A kettő közti állapotban ne maradj, és ha lehet, ne legyél olyan hülye, hogy ott vesztegeted az idődet. Jah, hogy pont ezt teszem? Hát, megoldanám, ha tudnám. De hát mit tegyek, ha egyszerűen én így is képes vagyok járni és minden mást is csinálni? Csak épp nem ajánlott, és jobban teszem, ha a tolókocsiban maradok, és azzal közlekedek. Hát pech.
