Tombol a vihar a tengeren. A hullámok vadul csapdossák a hajó oldalát, minden kötelet szorosabban meghúznak, és megfeszítenek, nehogy valami nagyobb kár keletkezzen. A matrózok fel-le rohangálnak a fedélzeten, ide-oda kapnak, próbálnak mindent megóvni, de nem tudnak annyi helyen lenni egyszerre.
A víz mélységei sok mindent rejtenek el a kíváncsi szem elől. Van ott minden. Régi vihar nyoma ként hajódarabkák, egy-egy borosüveg úszik magányosan, egy-egy deszkalap, akár egészben akár már több darabban. Piszkos a víz, de a felszínen nem túl sok látszik ebből. Normális esetben.
Most viszont egy deszkalapot durván vág az egyik hullám a hajó orrához. A fa éles, hiszen nagyon sok vihart megélt már, ami mindig tört le belőle darabokat, míg mostanra olyan éles lett az egyik oldala, hogy azt lassan már késélként is lehetett volna használni. Ahogy repítette a tajtékzó tenger ereje, hirtelen csak nekicsapódott valaminek. Pontosabban beleállt a hajó orrába ez a kis fadarab.
A vihar lecsendesedéséig itt biztonságban volt. Legalábbis elméletileg még mindig így tűnt a legjobbnak. De nem tudta utána mi lesz, utána visszakerül-e valahogy, és ha igen merre sodródik. Félt, és kapálózni akart. Segítségért kiáltani, vagy egyszerűen csak szerette volna, hogyha meghallhat, hogy véget vessen ennek az egésznek. Olyan régóta hánykolódott már. De nem tudott mit tenni. Ő csak egy fadarab volt, amit a víz kénye-kedvére úsztatott arrébb és arrébb, és amit a hullámok oda csaptak, ahova épp kedvük volt. Egy eszköz volt, egy játékszer, vagy fegyver. De nem irányította a sorsát.
