Gondolkodtam, hogy mégis mit kellene írnom, tennem, egyáltalán éreznem. Most abban az állapotban vagyok, hogy normális esetben, illetve a nap nagy részében nem gondolok semmit, vagy csak nem foglalkozom vele.
Így egy héttel esküvő előtt, már tényleg elmondhatom, hogy egész nap apró kérdésekre válaszolok, és döntök. Nem élvezem, de nem is nagyon van ellenemre. Érdekes, izgulni nem izgulunk. Se én, se ő. Valahogy nincs értelme. Szeretjük egymást, az összes többi meg csak kirakat része. Nem akarom, hogy tökéletes legyen a nap, nem izgulok, hogy nem lázasodok-e be aznap, vagy, hogy fog kinézni a hajam, tökéletes lesz-e a sminkem, vagy jól fog-e állni a ruha. Ami idegesít az egyedül az, hogy a tolókocsit nem tudom kihagyni a történetből. De ez se azért fáj, mert esküvő. Hanem mert ez egy fontos pont az életemben, és eldöntöttem, hogy nem lesz baja a lábamnak, és még se engedi, és továbbra is nekem kell alkalmazkodnom hozzá. Ezt meg sose fogom megszokni, és megszeretni.
