Cukor nélkül a tea is keserű

A cím most több mindenre is utalhatna. Érdekes hét áll mögöttem, tele érzésekkel, történésekkel, és azt kell, hogy mondjam, hogy veszekedésekkel is. Mindazonáltal ezek a veszekedések nem köztem, és egy általam szeretett személy között zajlottak, hanem köztem, és idegenek között. Kettő főorvos asszony, egy osztályvezető főorvos asszony, egy gyógytornász, osztályos nővér és egy vizsgálatot végző asszisztens között.

Persze rögtön felmerül a kérdés, hogy velem van a probléma, de eközben a lehető legértelmesebben tudtam elbeszélgetni egy pszichiáterrel, és egy főorvos asszonnyal (aki egyben a kezelőorvosom is).

Hogy miről is van szó.

Csütörtökön otthon elestem. (okt. 27.) Kádból próbáltam meg kiszállni, de hát Tücsök ott termett és mivel nem akartam rálépni, így máshova léptem, így viszont megingott a labilis egyensúlyom, és elestem, mellkassal rá a küszöbre. Ezek után belázasodtam, a frászt hoztam a családra, majd vasárnap elmentünk az ügyeletre, mert aznap reggel magamra hoztam szívbajt, azzal, hogy reggel vért köhögtem fel. Bent persze nagyon megijedtek, hogy CF-s és vért köp, szóval rögtön be Korányiba, Budakeszire, IV. osztály. Befeküdtem, EKG, vérgáz, röntgen.

Aztán jött a hideg, és a meleg. Mivel elmúltam 18, a CF-s gondozásomat a Heim Pálban abbahagyták, és átírányítottak a Korányiba, K.K.-hoz. Nah már most, ő éppen nem volt bent, így helyette az osztályvezető főorvos asszony jött át, aki mivel mást se csinál, mint CF-s betegekkel foglalkozik, logikusan, de mégis felfoghatatlanul viselkedett velem. És mikor a hülyegyerek azt mondta, hogy neki nem volt baj a tüdejével az elmúlt 19 évében, az állandó jellegű, de semmi problémát nem okozó köhögésen kívül, a drága főorvos asszony ezt nem fogadta el, és végig úgy kezelt, mintha hülye lennék, és nem lennék tisztában azzal, hogy beteg vagyok. Ezek után elviharzott, majd bejött egy osztályos nővér, hogy akkor most beköti nekem az infúziót. Nah persze Emesének se kell több, megkérdeztem, hogy mégis mit akar nekem bekötni, és ki rendelkezett e felől. Hát, hogy antibiotikum, és a főorvos asszony. Jah, mondom az nagyon szép. És mondom, velem esetleg nem szeretné megbeszélni a kezelésemet? Hogy én mit pattogok, ő csak egy nővér. De akkor, megy és megbeszéli az orvossal. Mondom, rendben van köszönöm. Persze hozzá vágta az arcokat, és olyan stílusban beszélt, mintha már 3 éve folyamatosan beszólogatnék neki. Mire megkérdeztem, hogy annyi kérdésem mégis lehetne-e vajon, hogy mit tettem, hogy ilyen stílusba kell beszélni velem. Nagyot néz, majd megszólal, hogy semmit, elnézést kér, és elvonul. Ezzel ez le is zárult, a nővér az óta is aranyos, és kedves, és megértjük egymást.

Szerdán (nov. 2)

Eljutottunk odáig, hogy értelmesen le tudott ülni velem beszélni egy orvos, mert, hogy hosszú hétvége miatt, addig csak a hülyébbik fele talált meg. Réka doktornő abszolút kedves, értelmes, jóindulatú volt, nyitott volt a kérdéseimre, behívott az irodájába, minden kérdést megválaszolt, és mindent elmagyarázott, hogy mégis mi lesz, és mi nem. Másnap várt rám egy CT, aminek az eredményétől függött az antibiotikumos kezelés indítása.  

Megvolt a CT, elindították az antibiotikumos kezelést is, de mivel a CT-n volt egy folt, átküldtek az Érklinikára a Szívsebészeti Osztály 126-os azaz Szub.intenzív szobájába, hogy vizsgálják ki, hogy van-e aorta-repedésem. (Persze előtte még egy veszekedéssel fűszerezett találkozás a gyógytornásszal, aki mikor a mennyi váladékot köhögök fel, kérdésre azt válaszolom, hogy nem szokott semmi váladék feljönni, szintén hülyének néz, és úgy gondolja, hogy ez nem teljesen fedi a valóságot.) Mindenki frászban, Peti már otthon, de ugye idegesen, hogy akkor mi van, anyu munkahelyéről épp odatart, én itt a Korányiban mentőt várok, miközben Krisztián figyeli, mikor lázasodok be, át Érklinikára, ott le minden ruhát, rám a tappancsokat, vérnyomásmérő, feküdjek nyugodtan, miközben 4 helyről próbálnak vért venni a felvételhez szükséges vérvétel miatt. Mellettem két pasi, jönnek szívultrahangot készíteni, függönyt nem lehet elhúzni, mert hát ez a z egészségügy... Kapok gyógyszert a lázamra is, és inni is, majd meglátom anyut, akin nem csodálkoztam volna, hogyha közben szívinfarktuson lenne túl, csak a szokásos aggodalom, hogyha intenzív közeli állapotba kerülök. Beszélek vele is, majd később megérkeznek Krisztiánék is, egyesével beszélek velük is, majd a várva várt pihenés, hulla fáradt vagyok. Egészen egy fél óráig, mire olyan iszonyatosan elkezdek izzadni, hogy mikor a nővért megkérdem, hogy tegye a fejem alá a törölközőmet, csavarja a vizet belőle, mikor megtörli a hajamat vele. Kérek még egy lepedőt takaró helyett, még 2x ágytálat, (mert hát kimenni nem lehet), és két fájdalomcsillapító, és két fronti után végül sikerül elaludni is. Még este megnyugtat az osztályvezető főorvos, hogy nincsen semmi baj, másnap küldenek vissza, csak este nem akarnak szórakozni már.

Másnap (nov. 4.) csak nem akarnak visszaengedni, de órákig kell harcolni, hogy délben, végre felöltözve üljek az ágyban, és hogy egykor végre WC-re is kijussak a tolókocsival. Végül sikeresen megérkezem az első emeletre, újabb szívultrahangra, és miután az előző esti adag után, az ultrahangos doktornő újra csődbe viszi az egészségügyet azzal a mennyiségű gél használattal, amit ő lerendez, megállapítja, hogy nincs bajom. Végre elengedtek, de mentőt mivel a 6 órán belül itt lesznek, nem volt túlzottan megnyugtató, már nem vártuk meg, taxival, visszajöttünk, és újra Korányiban foglaltam el a helyem.

Újra röntgen, vérvétel, vérgáz, és minden papír kitöltése, majd naponta 3x antibiotikumos kezelés. A hétvégé eltelt, majd jött a hétfő, és a felismerés, hogy a kezelőorvosom szabin van, leszek szíves F. Főorvos asszonnyal beérni.

F. Főorvos asszony előzőek hibájába esik, ő se hisz nekem, mikor azt állítom, hogy nem a szokásos CF-s vagyok, majd mindent ki akar vizsgálni, csak azt nem, hogy vért mért köhögtem. Majd jött egy vizit ma, és a 3. főorvos asszony , aki miután kérdezett se várta meg, hogy válaszoljak, mert neki nem tetszett amit mondtam, közbeszólt, én felemeltem a hangom, hogy attól még elmondhassam amit elkezdte, mire leüvölti a fejemet, hogy ilyen hangnemet ne engedjek meg vele szemben, mire én közlöm vele, hogy akkor legyen szíves nem félbeszakítani, hanem meghallgatni, és ennyivel megtisztelni, ha már azzal úgy sem teszi, hogy hisz nekem. Mire közli vele, hogy hív hozzám egy pszichológust, és 200as vérnyomással elhagyja a szobát.

Pszichológussal jót elbeszélgetek, aki paradoxonnak látja a betegségtudatomat (mert, hogy van, és létezi, de nem foglalkozom vele), majd első emberként elhiszi nekem, hogy nem a szokásos CF-s beteg vagyok, illetve kiröhögi a helyzetet, hogy két nap alatt kiakasztottam a főorvos asszonyékat annyira hogy pszichológust hívjanak hozzám. Megígéri, hogy beszél velük, és leírja, hogy semmi baja gyereknek azon kívül, hogy elege van a kórházakból, és azt kéri, hogy beszéljenek vele, és higgyenek neki.

Röviden és tömören ennyi a történet eddig. Leszámítva egy fejezetet. Amit most leírok, aztán igyekszem, ahogy tudom feldolgozni, és minél kevesebbet foglalkozni az egésszel. Ugyanis, bejelentem a nagyérdekűnek, hogy megvan a probléma megoldása, mért is keletkeztek csonthártyagyulladások a lábamban, mért kellett műteni, és mért nem vagyok járóképes.

Történt ugyanis, hogy itt megállapították, hogy a csonthártyagyulladás mögött vérmérgezés állhat, az meg a tüdőmből kellett kiindulnia. Ami egy kezeletlen tüdőgyulladást, és szeptikus fertőzés jelent.

Emellett adottak a tények, miszerint először csak egy seb volt a lábamon, és egy bőrgyógyászat, aki kezelés gyanánt antibiotikummal tömött. Adott egy időszak, amikor két tüdőgyulladást kikezeltek, de azt is nehezen vették észre (az állandó antibiotikum szedés miatt), majd adott egy állandóan vitatott tüdőgyulladás, illetve egy betegtárs fertőzése, ami miatt külön szobába is kerültem. Összetettétek? Ennyi történt. A helytelen kezelés miatt, egy tüdőgyulladás, amit nem vettünk észre, és nem kezeltek, majd a vérmérgezéssel egyszerűen ott volt a csonthártyánál a gyulladás. Megérti bárki is, hogyha ezek után még kevésbé akarok itt lenni, és még kevésbé akarom, hogy leérjék, hogy betegnek érezzem magam?

Mert, hogy a másik, amit itt el akarnak érni, az az, hogy fogadjam el, hogy beteg vagyok, és éljek ezzel együtt. Háromhavonta jöjjek antibiotikumos kezelésre és stb... Még a pszichológus is csak azt kérdezte, hogy ugye tisztában vagyok vele, hogy a CF-s betegeknél a betegségnek transzplantáció a vége? Őszintén, nem voltam ezzel tisztában. Eddig azt kaptam csak, hogy 20 éves koromig kell kibírnom, mert addig hallnak bele nagyon sokan. Most mi történt? Kaptam egy másik, egy talán nehezebb és magasabb lécet, amit meg kell ugranom. Változik valami? Semmi. Ugyanaz vagyok, mint régen. Továbbra se fogom hagyni, hogy a betegség befolyásoljon. Egyedül attól félek, hogy sok lesz Neked, és hogyha például odáig jutnánk, hogy transzplantáció, akkor az sok lenne, és azt már nem bírnád, és lelépnél.

Amúgy, CF miatt, és a láb miatt se lenne értelmes az, amit szeretnék, de nem érdekel. Ha már van egy ilyen betegségem, amivel meg kell küzdenem, és jobban, mint gondoltam, akkor olyan munkát szeretnék végezni, amit maximálisan élvezek, és ahol maximálisan jól érzem magam. Akkor is csinálni fogom, hogyha úgy tűnik, hogy nem kellene, ha megterhel, vagy ha esetleg úgy tűnne, hogy ez nem sikerülhet. Meguntam, hogy mindenen mindig változtatok, hogy alkalmazkodjak az állapotomhoz. Amikor ha én magam végig gondolom, már rögtön ott van a szó, állapot, és nem betegség. Ez változik, és változhat, ami csak tőlem függ. Ha meg rajtam múlik, akkor már biztos vagyok a végeredményben. Szóval, bemosakodáshoz készülj, vigyázz, rajt. :) 

Rég írtam. Hogy miért? Mert egyszerűen elegem lett abból, hogy nem vagyok önmagam, nem vagyok az, aki voltam, és leginkább, hogy én eközben tudtam, hogy nem változtam. Az emberek, a kapcsolatok, a hétköznapok változtak, de én éreztem, hogy nem történt akkora horderejű dolog, mi átformált volna. Nem voltam önmagam, de mondjuk szerencsére ebből nem sokan érzékeltek sokat. Két embernek biztos, hogy feltűnt, hogy valami nem okés, de megfogalmazni már egyikőtök sem tudta, hogy pontosan mi a baj. Legalábbis így érzem.

Megszületett a határozat, hogy halasztok, IB kedvéért, mert remélhetőleg jövőre leszek olyan állapotban(lábügyileg), hogy be tudjak járni, és részt tudjak venni az órákon, és minden egyéb elfoglaltságban, amit az IB jelent. Viszont. Az orvos nagggyon nem akart amputálni, ezt értsd úgy, hogy rendesen megkaptam a magamét, hogy milyen idióta vagyok. Nem szó szerint, bár valójában majdnem.

Nagyjából azt már lehet tudni rólam, hogy én abban hiszek, hogy véletlenül nem történnek dolgok. Mindennek meg van a maga oka, és miértje, kérdés csak az, hogy erre mikor döbbenünk rá. (Vagy a többiek kedvéért, akik nem hiszek ebben, úgy is fogalmazhatnék, hogy a kérdés csak az, hogy mikor találok egy adott dolgot amivel magyarázhatom a történéseket. Ha jobban tetszik, valami amire ráfoghatom.)
Na már most. A másik alapvető szabály, amit egy ideje betartok, vagy legalábbis próbálok, az a kijelölt útról történő nem-letérés, avagy gyors visszatalálás rá. Illetve ami nem megy, azt ne erőltessük. Mindenért küzdök a vésőkig, amit akarok, és el is érem. De mindezt csak addig jó csinálni, amíg ez gördülékenyen megy.

Szóval azt hiszem harmadjára koppantam, mert azok után, hogy meggyőzöm magamat, hogy elfogadtam az amputációt, továbbra se akarnak maguktól történni a dolgok. Így úgy döntöttem, hogy ne vágjunk, adjunk esélyt továbbra is z egésznk, hátha valami segédeszközzel is meg tudjuk oldani. Hogy sikerül-e, és összejön-e az IB? Nem tudom, de egy biztos, nagy hiba lenne abbahagyni, vagy feladni, csak mert félek, hogy mi fog történni.

Agyaltam, és filmet néztem. Olvastam, és hímeztem, és egyszer csak megvilágosodtam. (Nem kapcsolták fel a villanyt.) Annyi történ, hogy rájöttem, hogy mit kezdjek az életemmel. Továbbra is úgy gondolom, hogy a pszichológia is jó , és tökéletes választás lett volna. Ha nem lett volna baja a lábamnak, valószínű, hogy a sebészetért küzdöttem volna. Azt már ugye rég elvetettem, és aztán a pszichológiát is. Aztán jöttek az öletek, de mindegyik csak egy foglalkozás lett volna, sose tudtam volna hivatásként művelni. Meg attól, hogy kitaláltam újra és újra, hogy mit kezdhetnék magammal, valahogy továbbra se lettem a régi, nem éreztem azt az erőt, azt a fajta akaratot, ami egészen eddig mindennel kapcsolatban megvolt bennem. Rátérve a lényegre. Rájöttem, hogy mit fogok csinálni. És itt jön a rejtvény.

Mert hogy, nem fogom csak úgy elárulni. :D

Ez egy olyan foglalkozás, amire abszolút nem gondoltam sose, és senki más se szerintem. Viszont. Abszolút ki tudnám élni bennem magamat, és nagyon élvezném. A lábamnak se ártana, sőt remélhetőleg még jó hatással is lenne az egészre. Ha arról van szó, otthonról is tudnék dolgozni bár ez relatív, mert kellene egy külön kis szoba hozzá. De persze ezek persze nem nagy segítségek. Viszont. suli neve : Polimoda. Az egészet nem írom le, mert abból rögtön kiderül. De szakok között lehet tippelni.
 

Egy nap, egyszer, ha vége van mindennek, és túl vagyok rajta, át fogok menni. Ha nem engedsz be, küldök egy levelet. E-mailt írok, vagy felhívlak. De egy valamit szemtől szembe meg kell kérdeznem, ha sok mindenre úgysem kapok majd magyarázatot. Megbántad? Sajnálod, amit tettél? Hogy hazudtál, és elhitetted, hogy nekem ne higgyen? Nem fogok kiakadni, mindegy mit mondasz. Igazából most már nem izgatom magamat. Mi ezzel lezártuk. Nincs mit mondanom, kérdeznem, vagy szemedre hányni bármit is. Tudod, a család mi vagyunk. Mert, hogy mi segítünk egymásnak, és ott vagyunk. Még akkor is, hogyha esetleg nem tetszik, amit a másik csinál. Attól még a család tagja. És ezt te sem tagadhatod. Mindaddig te is a család része voltál, amíg nem rekesztetted ki te saját magadat. Mert neked is elnézett sok mindent, mert családtag voltál. Ezt te dobtad el magadtól. Nem más vette el.

Azért a kérdést egyszer majd felteszem. Mert érdekel, hogy megbántad-e.  

Hosszú idő óta először ma éreztem igazán felszabadultnak magamat, és ma tudtam volna azt mondani bárkinek, hogyha megkérdezte volna, hogy hogy vagyok, válaszul, hogy köszönöm, jól.  Egészen néhány pillanattal ez elöttig, ezt a filmeknek, vagy az egyedüllétemnek, esetleg a könyveknek tulajdonítottam volna. 

– pillanat-

(Nem találtam a megfelelő számot a hangulathoz, és az íráshoz (N-dubz Best Behaviour ez esetben).  Visszatérve a tárgyaltakra. Történt olyan, ami miatt akár ki is akadhattam volna. Este nem aludtam, mert az egy óra alatti 4szer felriadás eltántorított szándékomtól. Viszont Tetrisben rekordot döntöttem, és megtaláltam egyik leendő szenvedélyemet, amiről majd később, egyszer biztos szót fogok ejteni. J

Ami a lényeges volt. Egyre kevésbé tudtam a film végére koncentrálni (Utolsó dal), mert, hogy egy érzés, és egy azon gondolat futkározott fel- és le bennem. Blogírás. Hogy miért, miről, azt megint nem tudtam, csak azt, hogy kell. Hogy miért? Mert eljutottam egy újabb mérföldkőhöz.

Nem tudom meddig tart, míg teljesen túl leszek rajta. Az se biztos, hogy valaha sikerül teljesen. De most már nem akarom kihasználnia nálam lévő kártyákat. Megszűnt a gyűlölet, könnyebb lett a teher. Nem szűnt meg, mint ahogy a félelem, és az érzések se múltak el, meg az emlékek se halványultak, mentséget se találtam, de megkönnyebbültem.

És miért? Mert most éreztem először igazán, hogy mellettem állsz. Azt, amit tudatosan, később csak tudat alatt, aztán már ráeszmélve, de továbbra is képtelen szabadulván tőle éreztem, eltűnt. Nem éreztem tovább, hogy bizonyítanom kellene neked. Hiszel nekem végre te is, és ezt fel is vállaltad vele szemben. Ezért mérhetetlenül hálás vagyok. És ígérem, hogy megoldok mindent. Hogy megbirkózok mindennel, és nem fogom feladni, hogy nem fogok hátranézni, és nem fogod azt érezni, hogy bármiben is többet kellett volna kapnom, vagy máshogy kellett volna cselekedned.

Lehet, lehet, hogy nem mondtam, mert mostanában volt elég problémád a költözés miatt, de Petivel, illetve Bencével már beszéltem róla. Örülök, hogy minden így történt. Hogyha akkor máshogy döntök, vagy te nem bízod rám, akkor bár nekem megszűnt volna az állandó sebzés, Atiban jobban megmaradt volna a nyoma. Biztos vagyok benne, hogyha akkor lépünk, akkor elkerülhető lett volna, hogy ennyit vágjanak a lábamból, mert nem lett volna akkora nagy helyzet, amivel meg kellett birkóznom. De én örülök, hogy így történt. Akkor lehet h nem lett volna baj a lábammal, de sokkal tovább tartott volna eljutnom odáig, hogy fel tudjam dolgozni, vagy, hogy egyáltalán el tudjak indulni az úton. Így bár problémák voltak, és egyre súlyosabb sebet okoztam magamnak a tűréssel, és makacsságommal, szerencsére sose zárkóztam annyira magamba, hogy ne vegyen körül valaki, aki bármilyen kis lépésben is, de előre mozdítson az utamon. Petivel is találkoztam, megedződtem, és tudtam lépni. Mertem lépni, és eljönni, és élni a saját életemet, ne próbababaként asszisztálni.  Nem tudom, hogy te hogy gondolod, és mit gondolsz erről. Valószínűleg, még nincs is itt az ideje, de úgy érzem, hogy nektek is jót tett, hogy eljöttem. Mert ha nem is én, hanem Peti, vagy az, hogy én őt választottam, olyan érzéseket, és viselkedést hozott felszínre, amit esetleg addig te nem vettél észre. Hogy jó lett-e volna, hogyha minden marad a régiben, nem tudom. (Mármint a ti szemszögetekből.)

Én remélem, hogy az öcsémnek intő példa lesz az az egész, amit megtapasztal, és azt, hogy te azt az életet élhesd, amit érdemelsz. Hogy egyedül, vagy mással, az a te dolgod. De én úgy gondolom, hogy túl sokat kellett neked is elviselned, és túl sok mindennel kellett neked is megbirkóznod. Megérdemled, hogy ne kelljen másnak mutatnod magadat, vagy rosszul érezned magad, hogyha nem felelsz meg az elvárásoknak, vagy, hogy ne érezd úgy, hogy vizsgáztatva vagy.

Remélem, hogy nem hibáztattok engem, te se és Ati se, és hogy nem is fog.  Annyit még, hogy az én oldalamat, engedd meg, hogy majd én mondjam el neki. Nem most, de majd egyszer.

Köszönök mindent, és nagyon szeretlek mindkettőtöket.

 Ült az út szélén, és nézte, ahogy tovasuhannak előtte a kocsik. Ahogy sietősen elhalad mellette mindenki, telefonnal a fülükön egyeztetnek mindenféle időpontokat, és rohannak sebesen, nehogy kicsit is meg kelljen állniuk, és látniuk azt, ami körülöttük történik. Egy fiatal lány a padnál épp sírva kérlelte a párját, hogy bocsásson meg neki, és ne hagyja el. A fiú csak nézett, nézte a háborgó vizet, és remélte, attól talán ő is megnyugszik. De nem bírta elviselni, amit a lány okozott, a sebet nem tudta tovább takargatni, felszakadt, és ő nem bírta tovább azt a fájdalmat. Elindult, szép lassan, és egyszerűen elsétált. A lány csak nézte, remélte visszanéz, és akkor ő odaszaladhat hozzá, de a fiú nem torpant meg. A lány csak nézte, ahogy eltűnik az alakja a távolban, és magába roskadva keresett kapaszkodót. Egyszer csak észrevette a csavargót, és odahívta magához. Az lefeküdt a lábához, a lány simogatta, ő meg hallgatta, amint a lány sír, és a barátját, a kapcsolatát gyászolja. A lány lassan megnyugodott, felkelt, és továbbment. A kutyus meg csak nézett utána búsan, felállt, és visszaballagott az út másik oldalára, és leült a helyére.

Ült, az út szélén, és nyalogatta a sebeit. Sáros volt, és nyirkos, hiszen elázott, és amikor menekült a gazdájától a nagy sietségben nem figyelte mi áll útjában, így sok helyen felsértette a bőrét, és kétszer üvegszilánkba is bele lépett. Most a sebeit nyalogatta az út szélén, és várta az új gazdáját. Néha-néha beugrottak neki a régi képek. Amikor kikötözve várta, hogy ételt kapjon, de amikor végre odadobtak valami húst neki, ahogy elég közel ért hozzá, egyszerűen rácsaptak a fejére, mire ő hátrahőkölt, és értetlenül nézett körbe. Újra megpróbálta, de csak bántották. A gazdája azt élvezte, hogyha adott neki valami kaját, ő azt hitte, hogy meg tudja enni, de csak verést kapott, a gazdája meg kinevette, és jót mulatott a nyomorúságán.

Egy kisfiú kiszúrta a túloldalon. Nézték egymást. A kisfiú, tágra nyílt barna szemekkel, a kutyus meg egyik oldalról a másikra fordítva a fejét, figyelte, és nézte a kisfiút. Olyan barátságosan nézte a kisfiú, annyi ámulattal a szemében, hogy ez őt is megbabonázta. A kisfiú az anyja nadrágját kezdte rángatni, mutogatott a kutyára, és hogy ő hazaviszi, és a kutyus vele fog aludni. Az ő kis világában ő megtalálta magának azt a társat, akit régóta keresett. Aki pótolta volna, és megadta volna azt a figyelmet, amit a szülei nem. A kisfiú nagyon vágyott a kutyusra, és minden áron haza akarta vinni. De az anyja csak telefonált, és nem figyelt rá, valami konferenciát szervezetett, az nem tűrt halasztást. Megjött a taxijuk, a kisfiúnak megfogta a kezét, és már indult is a taxi felé. De a kisfiú kitépte magát az anyja kezéből, és átszaladt az úton. A kutya ijedten figyelte, ahogy majdnem elütik a kisfiút, majd kicsit hátrébb lépett, mikor az odaért hozzá. De fiú kinyújtotta a kis kezét, a kutyus lassan közelebb merészkedett, a kisfiú meg megsimogatta. Belebújt, ölelte új pajtását, boldog volt. Az anyja ekkor ért át, szakította el a kisfiút a kutyától, átvezette az úttesten, és betette a kocsi hátsó ülésére. Közben semmit se mondott, csak veszekedett vele, hogy összekoszolta az ingjét, és haza kell ugraniuk, átöltözni emiatt. Ő közben már rég telefont ragadott újra, mikor a kisfiúnak az üveghzn szorított arcán könnyek csorogtak végig, és mikor nézte, ahogy egyre távolodnak az ő kutyusától. Azt hitte, hogy vele lehet, hogy hazaviheti. Azt hitte, hogy ők majd barátok lehetnek. A kutyus meg némán nézte, és remélte, egyszer egy ilyen fiú lesz az új gazdája.

Látta, ahogy annyiszor ott ült a kert túlsó végében, ahogy dühében, vagy szomorúsága miatt próbálta a láncot elszakítani, és addig rohangált, míg a fáradtságtól össze nem rogyott, emlékezett a keserves éjszakákra, mikor rettegett, hogy mikor verik meg újból. Emlékezett az összes pillanatra, amikor menekülni akart, kitépni magát innen, és elfutni, de mennyi estének kellett eltelnie, mire erre alkalma nyílt. Mennyiszer nézte, és tűrte, ahogy bántak vele, aztán újra és újra erőt gyűjtve próbált kitörni, szétszakítani a láncot, vagy meglazítania annyira, hogy kibújhasson. Félt, hogy nem tud majd elmenekülni, és félt, hogy újra megtalálná a gazdája, és visszavinné. Félt, hogy nem tud megmenekülni soha már.

A kutyus talált magának egy jó kis helyet, a híd alatt volt egy akkora rés, ahova ő épp le tudott telepedni, és ahol esténként, aludhatott. Ott senki nem kereste, ott biztonságban volt. Újra és újra megjelentek néhányan, akik sokszor jártak arra, arra dolgoztak, vagy tanultak, vagy csak sokszor sétáltak arra, ételt adtak neki, olyan is volt, aki játszott vele, aki megsimogatta, és olyankor örült. Megnyalta az arcukat, vagy olyan hévvel szaladt vissza hozzájuk, hogy véletlenül felborította őket, és örömében össze-visszaugrált. De ezek a látogatók sosem maradtak sokat, jöttek, de nem voltak a gazdája, egyikük sem vitte haza, egyikük sem foglalkozott vele annyit.

Eszébe jutott az a nap. Mindent előre kitalált. Hogy hogy tudja elérni, hogy egy kicsit lekerüljön a lánc, hogy hogy tereli el a figyelmét a gazdájának, és hogy megragadja a pillanatot, és elfut. Utána már csak elég gyorsnak kellett lennie. Eljött a pillanat, ő kicsit habozott, félt, még mindig rettegett, de hirtelen erőre kapott, és szaladt. Szaladt, amíg a lába bírta, nem nézte merre, hova, mennyit, csak ment, és ment. Míg végül a vízhez ért. Ott már nem ment máshova, csak annak a mentén ment, és így ingázott egyik helyről a másikra.

Egyik nap arra járt egy fiú. Letört volt, és úgy tűnt sok a baja, de mégis sétálni jött, és volt nála egy hasonló labda, mint amivel a kutyus sokat játszott. Játszott a kutyussal, amikor elfáradtak, simogatta, a kutyus meg nyalogatta a kezét, vagy a lábát. A fiú viszont elindult haza, a kutyus meg ottmaradt. De otthagyta a labdát, a kutyus meg boldogan rohant utána vele. A fiú észrevette, hogy az egyik lábát nem teszi le a földre, és meglátta h a kutyus sebesült. Felvette, és hazavitte, ellátta a sebet, bekötözgette, és ápolgatta a kutyust. Boldogok voltak, az egyiknek akadt egy kis társasága, a másik meg biztonságban érezte magát. Lassan elfelejtette, ami történt, de soha nem törlődött ki a gazdája az emlékei közül teljesen. Még ma is vannak pillanatok, amikor visszaretten, ha enni akarnak neki, és mindentől, ami csörög, és a láncra emlékezteti fél, és összerezzen. De a gazdija ilyenkor megsimogatja a buksiját, és akkor lassan eltűnik a rossz érzés.   

Hogy tervezem? Először is, este semmit nem alszok, mert nem szabad. Rémálmok csak tönkreteszik az egész napomat. A karikás szemeimhez meg már úgyis mindenki hozzászokott. Reggel könyvvel kezdek, olvasok, amíg Peti haza nem ér, aztán megmosom a hajam, felöltözünk, aztán szép lassan már indulhatunk is, anyuékkal Mekizünk egyet, hogyha 20.-a ellenére nyitva vannak, hazajövünk, vagy gyors átöltözés, vagy semmi, kocsiba be, majd egy kerülettel arrébb kocsiból ki, és máris ismerősök között vagyunk.  Buli, hangulat, jókedv, egy szép este, aztán haza, fürdés, talán egy kis beszélgetés, éééés alvás.  Így képzelem el, és remélem így is lesz. Hogy végül is mi sül ki belőle, az majd eldől. Minden esetre, nagyon szeretném, hogyha összejönne. Kérlek, kérlek, kérlek. 

 Szükséges ecsetelnem, hogy mennyire ki vagyok a lábam miatt, vagy úgyis mindenki tudja, és inkább valami új dolgot kellene végre kitalálnom, amiről írhatok? Őszintén szólva, én is röhejesnek tartom, de nem tudok mit kezdeni az egésszel. Lassan akár lenne más választásom, akár nem, már csak ezt látom lehetőségként. Véget akarok vetni, ennek az egésznek. Én egy vidám, és élettel teli lány vagyok. Ha hagynak, és tudok pörögni. Aztán persze megvannak a túlpörgéses időszakok. De könyörgöm. Kinek az életében nincsenek. És amúgy is. Az nem tart sokáig, és utána ugyanazzal az energiával pörgök. Ehelyett most mi van? Ülök, és ülök, és várom a csodát. Illetve azt, hogy teljenek a napok, és végre tudjak egyeztetni bármit is. De ez jelen esetben egyenlő a csodára várással.

Nem vagyok jó a semmittevésben. Olvasok, hímzek, takarítok, rendet teszek, tervezgetek, de lassan nincs mit csinálnom. Kifogyok azokból a tevékenységekből, ami lefoglalhatná az agyamat, és ami elhitetné velem, hogy nincs semmi baj, és teljes életet élek. De mindegy merre nézek, vagy épp mennyire csukom be a szememet, a valóság nem változik. Továbbra is egy kocsiban ülök, és várok, hogy kikerülhessek belőle. Hogy levágják a lábamat, és újakat kapjak. Mint egy cipőboltban. Nem köszönöm, ez a fajta nagyon feltörte a sarkamat, más fazont kérnék. 

 Kicsit csapongok. Innen-oda, egyszer erről beszélek, következő pillanatban, már teljesen másról. Hogy vagyok? Szarul vagyok. Miért? Mert őszintén elegem van, mindenkiből körülöttem. Nem feltétlen azért, mert bárki tett volna bármit is, pusztán azért, mert nem történik semmi. Mert senki nem lök ki a kocsiból, vagy szimplán az erkélyünkről.  

Elolvastam többek között a Klastrom titkát, Charlotte-ot, egyik angol szótáramnak 450 oldalát, az Abigélt, Az Elfújta a szelet, majd néhány részét az Animorfoknak (azt angolul), és megállapítottam valami roppant vicces dolgot. És miután meguntam h mindig a láb + amputáció/levágás különböző variációiba futok, és miután meggyanúsítottam magamat, h mindezt csak beképzelem, úgy döntöttem statisztikát gyártok. 100X találkoztam a kifejezéssel, vagy szinonimájával. Hát nem nagyszerű? Hogy mindenki, és minden könyv a javamat szolgálja? Egy biztos, hogyha ez így megy tovább, bele fogok őrülni.

Az, hogy továbbra is hiába várom, hogy bárki válaszoljon az sms-eimre, vagy átjöjjön, azt most hagyjuk. Viszont nagyon szívesen beszélnék valami teljesen más dologról. Hátha ez is könnyít pici lelkemen.

Kedves nagyszülők, avagy kedves nagynéném, vagy bárki más a családból, aki elolvassa a blogomat, vagy ha azt nem is, az apámmal kapcsolatos részekre aztán érdekes módon ku*va kíváncsi.

Roppant mód köszönöm azt a sok támogatást, és szeretetet, amivel költözésem óta körülvesztek. Nagyon köszönöm, hogy annyit érdeklődtök utánam, hogy névnapomon felköszöntöttetek, hogy eljöttetek az esküvőmre, vagy, hogy továbbra is érdeklődtök, hogy mi van velem.

Egy jó tanács. Hogyha nem vagytok kíváncsiak rám, hogyha nem foglalkoztok velem, akkor szálljatok le rólam, és a blogomat se olvassátok. Mert azt, hogy elolvassátok, majd úgy döntötök, hogy milyen szemtelen, és hálátlan vagyok apámmal kapcsolatban, ahhoz semmi közötök. Ahhoz meg végképp semmi, hogy a kialakult véleményem miatt, az anyámat sértegessétek, hogy milyen elcseszetten nevelt fel engem, és öcsémet. Nem akarom meghallani még egyszer, hogy bárki közli a drágalátos édesapámmal, h z anyám mért így nevelt, és mért írok én ilyeneket a blogomba. Ahhoz, hogy mit írok a blogomba, egyedül nekem van közöm. Azért írom ezt a szart, mert, például azért mert tőletek annyira kevés törődést kapok, egy szánalmas senkinek érzem magamat.  Nem tudok segítséget kérni. Hogyha nem birok a térdem miatt mondjuk megmozdulni, arra nem vagyok képes, hogy Petit megkérjem, hogy cserélje ki a macskaalmot. Mert ennyire nem megy. Képes vagyok inkább elviselni, hogy beledöglök a  fájdalomba. Vagy jobb esetben, magától kitalálja.

Soha nem volt lényeges veszekedésünk, vagy olyan igazán megmondom nektek a magamét monológom. Hozzátenném, ezt apámmal se tettem meg soha. Esküvő előtt, amikor átvittük a meghívókat, ő meg közölte, hogy nem érdekli, és nézte tovább a tv-t, akkor mondtam el egyedül a véleményemet neki. De esküszöm, hogy borítani fogom az asztalt, hogyha még egyszer egy rossz szót szól bármelyikőtök anyámra, vagy öcsémre. Semmit nem tudtok arról, hogy miről is szól ez az egész elköltözés- história. Semmit se tudtok arról, hogy én mért költöztem el, és hogy milyen a kapcsolatom, nekem, vagy öcsémnek az apjával. Azt se tudjátok, hogy sose apám volt az aki, bármikor, bármiben segített, hanem anyám. És nyugodtan cseszegessétek, és hitessétek elé vele, hogy mennyire szarul nevelt fel bennünket, de kíváncsi lennék, hogy ti hogy oldottátok volna meg az egészet. Jah és belegondoltatok már, hogy mért mondtunk el világéletünkben mindent anyánknak? Mondjuk, mert ő odafigyelt. Mondjuk, mert ő segített, és bármennyire is elcsesztünk valamit, sosem éreztette velünk azt, hogy egy szar senkik lennénk, vagy, hogy mindig mindent csak elcseszünk. Ezzel szemben apám mindig csak veszekedett, ha elrontottunk valamit. Abba sosem gondoltatok bele, hogy az öcsém mért olyan amilyen, ugye? Egyszer nem jutott eszetekbe, hogy azért ejt el mindent, és ront el mindent, ha ott az apja, mert kétségbeesetten próbál megfelelni neki?

Amúgy. Nem tudom, hogy mennyi jogotok van beleszólni abba, hogy anyám hogy nevelt fel minket. Ti mit alkottatok? Egy fiút, aki megnősült, majd elvált, aztán lett egy hosszú kapcsolata, amiben évekig ő volt eltartva, míg végül a nevelt lánya, ahogy elmúlt 18 elköltözött, és a fia a párjával szintén költözik. És ebben ti tényleg azt hiszitek, hogy ő semmit nem rontott el? Miközben szerencsétlen hülye állandóan az apjának próbált megfelelni, aki az óta beszél róla büszkén, mióta a fia sikeres lett végre? Tényleg teljesen normálisnak tartjátok ezt a nevelést, amit ti nyújtottátok, és leszóljátok, azt, amit anyám?  

Soha nem kételkedtem abban, hogy ne szeretnétek annyira, mint a többi unokátokat. Mindegy, hogy én nem vagyok vérszerinti unokátok. Ezt sosem éreztem.

És hogy mi van apámmal? Semmi. Elismerem azt a sokat, amit értünk tett. Figyelt ránk, és megvédett minket mindentől, és mindenkitől. Sokszor nekünk kellemetlen módon. De megtette. Szeretett, öcsémet talán még mindig szereti. Sosem tagadtam, azt h nem tett meg értünk mindent. Sosem mondtam, hogy nem vagyok hálás azért, mert ott volt anyám mellett. De attól még lehetett olyan dolga, ami megnehezítette számomra azt, hogy jó kapcsolatom legyen vele. Ez egy ideje megromlott, nagyon, és nekem már nagyon nehéz volt ott lennem. Én nem bírtam, és eljöttem. Hogy ettől mért utál most már mindenki, azt nem értem, és azt sem, hogy csak azért, mert azt tettem, ami az én javamat, és boldogságomat szolgálja, azért mért nem lehet már velem beszélni?

Mélységesen megbántottatok. Persze nem ez volt az első alkalom, de azt hiszem, az utolsó, amikor még hittem benne, hogy számítok nektek. Rémlik, hogy 9 évvel ezelőtt kórházba kerültem? Rémlik, hogy mama, és Liza még be is jöttetek hozzám? Erre emlékszik valaki, vagy csak én? Azzal mi lett? Utána mért lettem elfelejtve? Mindenki úgy viselkedett mintha leprás lennék. Nem volt elég hogy az összes barátom, és osztálytársam hirtelen nem beszélt velem? Még a családom egy jó részét is el kellett vesztenem? Egy 10 éves kislány szerintetek mit gondol? Hogy biztos, hogy a rokonok a tapintatlanok? Segítek. Nem. Ez a kislány várta, hogy bárki jelentkezik.

Ez a kislány várta, hogy az anyja, öccse és a nagyiján kívül, a mamája, a papója, a keresztanyja, és a nagynénijei is hívják, és bemenjenek hozzá. De hát nem kellett. Aztán a kislány rájött, hogy ez biztos az ő hibája. Hogy a családja se szereti, mert biztos, hogy rosszat csinált. Ez a kislány nem szeretett otthon lenni az apjával, de azt nem tudta, hogy ez az egész azt váltja ki, hogy ő beteg lesz. És azt hitte, hogy azért nem látogatja senki, mert ő hibás. Ez körülbelül másfél évig ment így. Mire a kislány már annyi mindennel találkozott, annyi minden felfoghatatlannal, hogy rájött, hogy ha ezt el akarja viselni, akkor komolyodnia kell. Aztán egyik pillanatról a másikra megkomolyodott, és érettebb lett. Azt hitte, hogy így könnyebb lesz. És mi volt a következő? Állandóan azt hallgatta, hogy milyen komoly, és hogy milyen érett lett, és sokkal érettebb, mint a társai, de ez nem jó. És kétségbeesett a gyerek. Hiszen el kellett viselnie mindent, de közben, amit megtalált módot erre, az nem bizonyult jónak. Mire a hülye gyerek elkezdett ismerkedni, és rájött, hogyha fiúkkal van, azok valahogy elérik, hogy jókedve legyen. Így lett a 12 éves lánynak egy 17 éves barátja. Aki bár nem feltétlen tett jót, a lány mégis jókedvű volt, és újra figyelt rá valaki. Az anyján, és nagyanyján kívül most már volt még egy ember. Aki, lám az első, odáig volt érte, hogy a lány mennyivel érettebben viselkedik, mint a kortársai. Így indult az első kapcsolata, ami másfél évig tartott (kisebb –nagyobb szünetekkel, és más fiúk kisebb-nagyobb mellékszereplésével). Míg végül a lány elfogadta, hogy ő ilyen, hogy változott, és ilyen lett, és remélte, hogy akik szeretik, el is fogadják. De mivel őt elég kevesen szerették, vagy mutatták, hogy szeretik, így úgy döntött, hogy ő nem fog olyan kedvéért változni, aki nem szereti. Így még makacsabb, és önfejűbb lett. Lassan kialakította a maga kis személyiségét, majd 15 évesen eljutott odáig, hogy elege van a pasikból. Hogy ez egy kicsit vicces, és nevetséges? Az lehet. Neki mégsem volt az. Megismerkedett egy sráccal. egy szintén idősebb sráccal, akivel jól elvolt, és első pillanattól kezdve jól megértették egymást, és olyat adott a lánynak, amit az addig nem tapasztalt, mérhetetlen nyugalmat, és biztonságot. Persze a betegség itt is bekavart, és végül a srác szakított vele. Ez volt az a pont, mikor a lány rájött, h ennek nincs értelme így. Mivel hogy a lány képtelen volt a fiú nélkül meglenni, belebotlott valakibe, akibe olyan görcsösen kapaszkodott, hogy amikor az említett fiú két hét után visszatért, csak nehezen tudta elhinni, hogy nem kell már a másikba kapaszkodnia.

Hogy mi történt ez után? A lány 18 évesen hozzáment ehhez a sráchoz, és örült neki. És mi van most? A 18 éves lány, 28nak érzi magát, és igyekszik a „normális” 18 éves életét élni, úgy hogy közben ebbe ne őrüljön bele. Mert, hogy a lány anya szeretne lenni, és dolgozni szeretne. Úgy érzi, hogy már évek óta ezt kellene tennie, de mégse jut előrébb. Hogy is jutna, hogyha hozzászokott, hogy ő már csak ilyen? A dolgok az életében, sokkal gyorsabban pörögnek, mint annak kellene. És ő csak úgy tud ezzel lépést tartani, hogyha komolyodik, és komolyodik, de könyörgöm, akkor mi lenne, ha az idő is múlna közben?

A legviccesebb rész persze, hogy a lánynak örökké lesz egy része, ami még ma is az a 10 éves kislány, aki nem érti, hogy mi történik körülötte, le akar ülni a földre, és üvölteni, hogy végre odafigyeljenek rá a szobában, és valaki felvegye, és megvigasztalja, de ez nem történik meg. És ez a legszebb az egészben. Hogy én is olyan szánalmassá válok, mint a legtöbb ember, akinek túl gyorsan, túl hamar kell felnőnie, hogy megküzdhessen az élete gerjesztette problémákkal. Egy része megreked, és egy része sose fogja tudni utolérni a másikat.  

Mi lett volna ennek az egésznek a lényege? Hogy azok, akik nem vettek részt az életemnek az utóbbi 9 évében rájöjjenek, hogy mit hagytak ki, hogy mennyire lett volna szükségem rájuk, és hogy mennyire lenne most is. Muszáj elvesztenem mindenkit, csak mert az apámmal nem tudunk kijönni?

Igazából nem tudom, hogy minek ülök le írni. Már nagyon régóta akarok írni, de valahogy úgy érzem, hogy mindegy mikor, és mért ülök le, mit akarok mondani, vagy miről akarok beszélni, egyszerűen nem tudom magamat adni, nem tudok arról írni, amiről szeretnék, minduntalan ugyanoda jutok vissza, és ugyanonnan indulok is el. Persze lehet, hogy ez azért van így, mert egyelőre nincs is előttem út. Lezárult egy rész, vár rám egy hosszú, vagy rövidebb út, mégse tudok eljutni a kezdőponthoz.

Így most spanyol dalokat hallgatok, elmerülök a szövegben, próbálom azt a kevéske szót, amit tudok megérteni, felfogni, hagyni, hogy eljusson tudatomig, miközben pötyögöm a billentyűket egymás után, és remélem, hogy értelmes mondatok fejlődnek ki belőle.

Semmi sem változott. Eltelt x idő, x hónap, és minden változatlan. Kaptam Fortetolt, mostanában azzal alszok, szedem a Claritint, és ha még az átlagnál is jobban fáj valamim, Cataflant. Vegyítve, egyet-kettőt, vagy többet. Lassan úgy érzem, hogy ha akarnám, se tudnám túlgyógyszerezni magam. Mint ahogy Cleopátra hozzászoktatta magát a méreghez (ha jól emlékszem), én meg a gyógyszerekhez. Nem egyszer előfordult már hogy a kelleténél sokkal több gyógyszer volt bennem.

Itt ülök, és olvasok, hímzek, és sorozatba menekülök. Újra és újra. Közben igyekszem feltöltekezni, amikor Peti itthon van, de ez egyszerűen nem megy. Úgy érzem, hogy húzom magammal a szakadékba. Egyszer vizsgálták a tenyeremet. Mindkettőt. Annyira mások a két tenyeremen a vonalak, hogy az megdöbbentő. Azt kaptam a fejemhez, hogy rajtam múlik, melyik is jelenti a jövőmet, és melyik a múltamat. Meg van a sorsom, az életvonalam messzemenően rövid, de a másik kezemen, ami arról árulkodik, hogy hogy élem az életemet, sokkal, de sokkal hosszabb, sőt el is tér az egyik irányba. Ha akarom ez, ha akarom az. De vajon mégis melyik lesz?

Mennyi értelme van itt ülnöm, álmodoznom, elterveznem mindent, amikor soha de soha nem adatik meg az az élet, amit én szeretnék magamnak? Mi van, hogyha mégse vagyok annyira erős, vagy csak egyszerűen nem akarom? Mi van, hogyha ragaszkodom a lábfejemhez, ahhoz, ami már nincs meg, és ha vissza akarom kapni, a levágott részeket? Mi van akkor, hogyha nem akarom túlélni, és megküzdeni az új helyzettel, a lábszár nélküli élettel? Mi van akkor, hogyha mindegy mennyire erős is a másik, mégis látom rajta, hogy soha nem tudta megemészteni, ami történt vele? Ha félek, és ha úgy döntök, hogy én nem is akarom megpróbálni? Mért baj az, hogyha én inkább elmenekülnék? Mért baj az, hogyha úgy érzem, hogy ezt nem csinálhatom? Hogyha úgy érzem, hogy ennek itt nem lesz vége. Hogy a sok megpróbáltatás, ami így gyerekkoromban él, csak bemelegítés a következőkhöz képest?

Félek a jövőmtől. Félek attól, milyen lesz, ha nem avatkozok közbe, és milyen, hogyha igen. Mi van akkor, hogyha küzdök, küzdök, de végig rossz dologért? Mi van, ha pont azért történik minden, hogy végre igen is adjam fel, és fogadjam el az egészet úgy, ahogy van. Alakítsak ki magamnak egy életet, amiben végig tolókocsiban ülök. Mi van akkor, hogyha elvileg ez van megírva nekem? És mi van akkor, hogyha tudom, hogy ezzel én teljesen megváltoznék, és olyan lennék, amilyen nem akarok. Akkor is én vagyok, hogyha közben én nem ismerem el, hogy az már én vagyok? Ér bármit is az életem, hogyha a végén azt fogom érezni, hogy más élte le helyettem az életemet? És mi van akkor, hogyha az, aki voltam, aki továbbra is akarok, már nem lehetek? Éljek tovább úgy, hogy közben soha nem tudok önfeledten pörögni, és csak élvezni, ahogy az adrenalin felpörget egy-egy próbától? Mennyiben az én életem, egy olyan élet, amiben nem vagyok jelen?

Baj, hogyha azt szeretném látni a tükörben, hogy jól nézek ki? Megvetni való, hogyha ragaszkodok a lábszáramhoz? Hogyha van olyan pillanat, amikor csak végighúzom a kezemet rajta, és azon gondolkodok, vajon meddig lesz még az én tulajdonom? Szánni való, hogyha mindent megtennék azért, hogy továbbra is fel tudjak venni egy miniszoknyát, és ki tudjak menni úgy az utcára, hogy nem fordul ki a bokám, hogy nem érzem magamat rosszul, és hogy nem esek össze minden pillanatban? Röhejes, hogy annyi minden után, amit megéltem, kétségbeesek, amikor az ujjamon alakul ki valami seb, és az dagad fel? Röhög rajtam valaki fent, amikor sírógörcsöt kapok, mert elfog a pánik, és minden pillanatban azt látom, hogy sorban vágják le az ujjaimat? Van, aki fent popcornt eszegetve kapcsolgat, majd megáll, és azt bámulja, hogy kínlódok minden egyes problémával? Röhög rajtam, mert, hogy eddig is annyi bajom volt, mint mostanában, csak most már mindentől elfog a rettegés? Vajon tényleg alaptalan a félelmem, és kezelni kellene a félelmeimet?

Nem irányítanak a félelmeim, nem rohanok mindennel orvoshoz. Nem akarok menni, mert továbbra is úgy érzem, hogy ők csak rosszat tesznek, és minden olyat magyaráznak be, amitől én csak megijedhetek. Nem irányít, csak éppen ott van állandóan. Olvasok, és zenét hallgatok, vagy csak ülök, lés tv-zek, de egy kis szöglete az agyamnak mindig pörög, forog, és egyre gyorsabban rakosgatja a képeket egymás mellé. Mégis, mindegy mit csinál, nem tud rájönni a bajomra, persze lehet, hogy ez egypár szakterületen szerzett orvosi diplomával könnyebb lenne…

Persze, nem irányít, hiszen nincs is mit irányítania. Tengetem a napjaimat, és várok a csodára. Bármire, amitől egyszer csak rádöbbenek, mit kellene tennem, mi lenne a helyes megoldás, vagy egyáltalán egy fajta megoldás.

Közben mindegy mit hallgatok, mit nézek, vagy olvasok, valahogy újra és újra előkerül egy mondat. „Örülj neki, hogy nem vágják le a lábadat..”, „Még mindig jobb ez, mintha levágnák a lábad…”. Persze. Örüljünk neki. Nyílván nincs több szerepe ezeknek a mondatoknak, mint eddig lett volna bármiben. Azt hiszem, hogy nem is szerepelnek többször, és több helyen, mint eddig. De mostanában mindegy mit fogok meg, mihez nyúlok, milyen témában olvasok, amit akár már azért keresek, hogy csak ne kelljen újra ezzel a mondattal találkoznom, akkor is szembejön velem. Üzenek magamnak. Valamiért, valahogyan, mindig ezt teszem a szemem elé. De miért? Hogy lássam, hogy mekkora hülyeséget csinálok, ha levágatom? Hogy fogjam fel, hogy milyen nehéz döntést hozok meg ezzel? Vagy csak, hogy felfogjam, hogy igen, ennyi erőm van, hogy ezt is bemerem vállalni, még akkor is, hogyha általános vélemény, hogy ez az egyik legnehezebb akadály, amivel találkozhat valaki? Vagy megkérdőjelezésképpen, hogy tényleg van-e ennyi energiám? Sokszor úgy érzem, hogy nincs ennyi energiám. Hogy ki fogok akadni, hogy vége, hogy bele fogok roppanni, de egyszerűen nem tudom. Van olyan pillanat, amikor akarom. Amikor azt akarom, hogy vége legyen.

Egyszerűen csak vágyok rá, hogy bekerüljek a hülyék közé, gumiszobába, elzárva mindentől, amíg szép lassan teljesen beleőrülök a körülöttem zajló világ értelmetlenségébe. De nem megy. Mindegy mennyire hajtom szét magam, mennyit teperek, és mennyiszer hagyom, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, és egyszerűen csak tomboljanak, ahogy szoktak, nem tudom átlöttyinteni egy kicsit se a vizet a határon. Kezdem egyszerűen azt érezni, hogy ez vagyok én. Hogy nem is vagyok normális. Egyszerűen egy nagy adag akaraterő. Ennyi vagyok. Érzelmek, és küzdelem. Nehézségek, és akadályok. Ez az életem. És ehhez jön egy test, és ami azzal jár. Földi élet, javak, és stb… De vajon mennyiben lenne más, hogyha hirtelen kiköltöznék egy kolostorba Thaiföld egyik eldugottabb erdős-barlangos részére? Mennyiben éreznék mást? Hiányozna bármi innen?

Azt érzem, hogy rég rossz úton járok. Hogy az egészet megelőzhettem volna egy mondattal, egy dologgal, egy szimpla nem-el, vagy igen-el. Mi van, ha határozott lettem volna, odaálltam volna eléd, és azt mondom, hogy nem. Nem akarom, hogy velünk legyen, küld el, és nem is akarom látni többet. Vajon vége lett volna? Vajon lenne még lábfejem, és tudnám élni az életemet, amit akartam?

Nem erre vágytam. Kicsiként, amit elképzeltem, abból most nem sok minden van. Mit akartam? Táncolni, és lovagolni, pörögni, és mindent kipróbálni, amihez kedvem van, mindent, ami nehéz, és ami kitartást igényel. Azt, ami évekig enyém volt. A család, a boldogság. Félem, rettegés, rossz dolgok nélkül. Persze enélkül nincsen élet. Nyílván ez az, amit mindig mindenki meg akar tanítani a gyerekének, hogy éljen ebben a világban. Hogy barátkozzon meg a gonosz, a rossz jelenlétével, és hogy ne forduljon ő is arra az oldalra. Hogy ne váljon belőle is olyan, mint az apjából/anyjából. Hogy a pia nem megoldás, hogy a drogok nem menekítenek meg a legsötétebb árnytól sem, és hogy a látszat, örökké csak az marad?

Közben rátaláltam egy kedvenc számomra. Régi szám, kórházas éveimből valók. AZOK az évek. Ami már sosem múlik el nyomtalanul. Ehhez hasonló mondat, meg a Gyűrűk Ura végén van. Hogy van, ami már örökké megváltozik. Azt hiszem, én is ilyen vagyok. Mindegy, mennyire próbálok a régi maradni, mennyire szeretnék az lenni, változok. Folyamatosan, megállíthatatlanul. Nem tudok, vagy egyszerűen csak nem akarok megbirkózni ezzel az egésszel változás nélkül? Vajon mennyiben nagy tett az, hogyha megküzdök mindennel, de közben egy tíz éves szintén maradok? Vagy az már beteges, és ne vigyem túlzásba? Arany középút, és az mindent megold? Csináljam, amit helyesnek, jónak, vagy épp akkor egyszerűen csak az elfogadhatónak, megvalósíthatónak tartok? És mi van, ha nincs ilyen megoldás? Vagy mindig van, csak én nem veszem észre?

Lehet, hogy valami elvette a képességemet, hogy meglássam a megoldást, a legnehezebb problémában is? Lehet, hogy egyszerűen lassan vége lesz, anélkül, hogy azt valaha is felfoghatnám? Elmúlik, olyan gyorsan, mint ahogy elkezdődött? Egy nap majd arra ébredek, hogy tudok járni, és hogy minden a régi? Tud egyáltalán az lenni? Nem hiszem.

Legszívesebben beköltöznék egy Austen regénybe. Nyugodt, és kiszámítható környezet. A szabályokkal, az illemkódexszel, az állandó elvár, és megkövetelt viselkedés, a megszabott, és meghatározott út, erre mész, ebben hiszel, ez vagy te, ha nem, akkor kitagadunk az örökségből, és nincs már lehetőséged, csak egy ranggal, vagy vagyonnal járó házasságkötés? Vagy alapból szegény családba tartoznék, és elrendezett házasságokkal kellene a szüleink későbbi megélhetését és bebiztosítani? Aztán szülni három-négy gyereket, majd ha felnőnek kiházasítani őket, és ezzel kifújt az életem? Szürke lenne, de biztonságos.

Vajon melyik ér többet? Egy szürke, de biztonságos, vagy tarka, de veszélyekkel teli? Nyílván az utolsót választanám, hiszen engem a vérem hajt, de könyörgöm, muszáj tényleg ilyennek lennem?

Megváltozhatnék, persze azt akarnom kellene. Én meg nem akarom. Van, amit akarok, és azon változtatok is. De ezen? Minek. Hogy a lábam, az életem, és életcélom után azt is elveszítsem? Akkor mi marad nekem? Tényleg egy szürke kisegér, aki nem mozdul ki, nem csinál semmit, nem beszél senkivel, csak bólogat, és helyesel, aztán ha nem tetszik valami, nyelek egyet, és azzal el van intézve? Hát tényleg segítene ez rajtam? Vagy bármi egyéb?

Van bármi is, amit tehetnék, van bármi értelme annak, hogy ezt most mind leírtam? Vagy ezek után megint annyit fogok kapni, hogy nagyon tetszik, mert én vagyok, vagy kislányom, ne haragudj, de ez nekem túl elvont volt, vagy jaj, már megint ennyit kell olvasni? Egyáltalán várom én, hogy bárki, aki ezt olvassa, értelmesen álljon hozzá, és adjon választ arra, ami bennem tombol? Van bárki, aki vissza tudna rázni? Vagy aki van, az meg már úgyse figyel rám és talán már sosem fog annyira, hogy segítsen? És vajon, más rájön-e, hogy segíteni kellene, és ugrasztani azt is, aki amúgy egy cseppet sem foglalkozik azzal, hogy mi van velem? Vagy mért is várnám el, hiszen az egy álom volt? Volt egy-két barátság, aminek vége? Fogadjam el, és temessem el az egészet? Vagy van esély rá, hogy megkapok azt a támaszt, ami egyszeriben ki lett húzva a lábam alól? Férjhez mentem. És mi történt? Elvesztettem két támaszt, és kaptam egy elvileg mindennél erősebbet, ami viszont meg állandóan inog a viták, és a fejemhez vágott szavak súlya miatt? Akkor most mit csináljak? Rohanjak előre, ne törődjek semmivel, és hagyjam eltűnni az érzéseket, amik itt vannak továbbra is a szívemben?

Tényleg ennyire nehéz szeretni, és velem lenni?

Akinek fel kellene fognia belőle valamit, nem fogjam vagy továbbra is csak anyámnak mondja el az érzéseit. Aki fontos lenne hogy lépjen, nem fog, és senki más se fog szólni neki, hogy mennyire hiányzik, egy-két támogató szó,és jelenlét.
Aki meg az a támasz lenne, amire leginkább szükségem van, vagy napokkal késöbb fogja csak elolvasni, vagy utána nem is lesz semmi változás.

Szóval megírtam ezt a hagyománytól is eltérően hosszú elmélkedést, miközben semmi haszna nem lesz. Sebaj, azért lesz mit olvasni.

Mi a legszebb az egészben? Rájöttem, hogy július 10.én már egy jórészét a kiakadásom okának leírtam. És történt valaki? Az ott említettek felfogták, amit írtam? Nem. Akkor minek próbálkozok újra és újra???

 Meg tudod parancsolni egy viharnak, hogy ne tomboljon? Egy vulkánnak, hogy ne törjön ki, vagy egy lavinát megállásra tudsz kényszeríteni? Persze hogy nem. Ezeknek mind az a lényege. Hogy tombolnak, hogy nagy erővel lecsapnak, mindegy mi történik.

Ha akarnám, se adnám fel azt a tulajdonságomat. Hirtelenharagú vagyok, indulatos, robbanékony, sokszor akár szeszélyes. De máskor meg céltudatos, szenvedélyes, és élettel teli. Tudok élvezni. Akár egy jól sikerült ételt, vagy egy jól megkomponált számot. Egy vihart, egy pillanatot, egy érzést, egy ölelést, egy csókot. Ilyenkor magas fokon égek, szárnyal a lelkem, és nincsen semmi problémám.

Ezekből a pillanatokból van mostanában kevés. És hiába keresem, hogy mit tudnék tenni, hogy ez ne így legyen, hiába próbálom megtalálni az irányt, amerre mennem kellene, nem megy. Külföld, és IB. Mert ha küzdök, akkor utána, amit elérek, szárnyalok. Nem elég, hogy bekerüljek Cambridge.-i Egyetemre. Elsők között kell bekerülnöm. Miért? Mert így üt az érzés, így van utána egy olyan intenzitású öröm, és elégedettség, ami sokáig eltarthat. Legalábbis biztos, hogy egy olyan pont lesz, amire bármikor szívesen emlékszek vissza, és bármikor ugyanazzal az örömmel fog eltölteni.

Szárnyalni akarok, tombolni, és kiadni magamból azt a mérhetetlen feszültséget, szomorúságot, és haragot, ami bennem van, a tehetetlenség, a türelem, és a küzdelem miatt. 3 évet várni arra, hogy utána legyen egy ilyen pont, az nem csak hogy hosszúnak tűnik, de kockázatos is. Mindent egy lapra feltenni, nem éri meg. És nem is hiszem, hogy képes lennék rá.

Amikor össze-vissza forgok ki a kezedből, és „menekülök”, így-úgy csavarom ki magamat, és ugrálok, és bukfencezek, és mindent elkövetek, csak hogy szabaduljak tőled, az egy szempontból, akkor vicces, de más oka is van. Mert akkor mozgok, levegőben vagyok, és sokszor olyan dolgokat csinálok, amit én se hiszek el, és fogok fel rögtön. De megint azt érzem, hogy végre én vagyok. Kicsit olyan, mint amikor jazz- balettoztam.

Nem fogom abbahagyni. Nem tudom. Tombolnak bennem az érzéseim. És mint említettem már, ha akarnám, se adnám fel ezt. Szükségem van mozgásra. Hogy ez képtelenség a lábammal? Nem érdekel. Táncolnom kell, mozognom, futnom, úsznom, lovagolnom. Élvezni akarom az életemet megint legalább annyira, mint régebben. Hogy megint olyat akarok, ami lehetetlen? Hogy vegyek vissza, nőjek fel, és végre valahára törődjek bele, hogy ez nem lehetséges? Nem fogok. Nem fogok megkeseredetten olyan életet élni, amiben minden körülöttem élő életét is megkeserítem. Nem akarok a miatt nyafogni, hogy mi bajom van. Nem érdekel. Nem tudom, hogy hogy, de meg fogom oldani. Valamit majd kitalálok. Ugyanolyan teljes életet fogok élni, mint régebben is. Nem érdekel, hogy ez mibe kerül. Ha kell, kézen állok, és úgy fogok jobbra-ballra forogni. Ki kell tudnom fejezni magamat újra. Mint régen.  

Mért nem írok blogot? Mert elegem van. Unom, hogy senki nem figyel arra, amit mondani akarok. Beszélek, beszélek, beszélek, és utána teljesen olyan, minthogyha nem is ülne ott senki. Drága egy, és drága kettő. Nagyon meg tudtok sértődni azon, hogyha átjöttök, akkor nem ugrok a nyakatokba, és mennyire szánalmasan érzitek magatokat, és haszontalannak. Mellettem, és úgy amúgy is minek jöttök át. Hajrá. Mondjuk, magatokba lehetne nézni, és rádöbbenhetnétek, hogy mondjuk milyen érzés, hogy 20.jára se mondok semmit, és csak én írok olyan smst, hogy hiányoztok, mikor találkozunk, vagy éppen annyit, h tudjátok, hogy fontosak vagytok, és szeretlek titeket is. Rájöttetek azóta, hogy néhány napja esetleg olyanom is volt, hogy névnap?? Vagy úgy ismertetek meg, hogy csak azért, mert nektek nem lényeges, akkor engem már minek felhívni, és annyit mondani h boldog névnapot?

Esetleg belegondolt bárki is mostanában körülöttem, hogy miért nem írok blogot? Hogy vajon mégis mi lehet az oka annak, hogy nem nyílok meg?

Lehet, hogy kissé szánalmasnak érzem magam. Akkor hadd osszak meg valamit a kedves érdeklődőkkel. Egy óriási, hatalmas nullának érzem magam. Undorítónak, tehetségtelennek, és tehetetlennek. Az utolsó vizsgám után eszébe jutott bárkinek, hogy annyit mondjon, hogy igen, ügyes vagy? Hogy tudom, hogy ez mennyire nehéz volt neked? Bárki, aki esetleg észreveszi, hogy mennyit ülök a gép előtt? Hogy mennyire keveset, és nehezen alszok? Nem az a baj, hogy a régi álmaim vannak. Lettek újak. Merthogy azt érzem, hogy mindenkit elvesztek, mert semmire se jó, hogy itt vagyok. Senki nem mondja el az érzéseit, a bajait, vagy szimplán csak, hogy mi történt vele. A saját férjemnek könyörögnöm kell, hogy elmondja, hogy mitől van kiborulva? A legjobb barátomról semmit se tudok, mert semmit se mond el. Persze a szülinapi buliba már meg se vagyok hívva, fel se merült, hogy menjek. A másik, aki bármennyire is furcsa, de igen is számít, és nem poénból szenvedek azért, hogy néha két mondatot beszéljünk, az égvilágon semmit nem oszt meg velem. Eddig legalább a barátnőjétől megtudtam a dolgokat. De mivel szakítottak, most már onnan se. Jah. Kihagytam, hogy múltkor le lett üvöltve a fejem, amiért nem jutott eszembe magamtól, hogy odamehetnék. Azért, mert unom, hogy ha próbálkozok, akkor vagy ellöknek, vagy szimplán lényegtelennek mutatja mindenki, hogy ott vagyok. A három barátnő, akiknek elvileg szintén fontos vagyok, ha én nem telefonálok, vagy jelentkezem, várhatok akármeddig, nem történik semmi. Nagyon sajnálom, hogy béna vagyok, és nem tudok kiszállni ebből a rohadt tolókocsiból. Sajnálom, hogy nem vagyok képes két métert se menni a cipőmben, mert kifordul a bokám. Marad az, hogy mindenkit hívogatok, és lassan könyörgök azért, hogy valaki jöjjön, és úgy tegyen, mintha érdekelné, hogy mi van velem. Persze a számat ne nyissam ki. Dühös vagyok, mert valaki tönkreteszi anyámat, és öcsémet. És mit csinálhatok én? Fogjam be, és legyek tekintettel.

És befogom, és tekintettel vagyok. Mindig, és mindenkire. Épp ezért akkor szíves engedelmetekkel újra elmenekülök a kis álomvilágomba. Mert még egy éjszakát nincs kedvem átbőgni.

Jah. Már vagy egy hete próbálom elmondani, hogy szeretnék kimenni angliai egyetemre tanulni. Halasztok egy évet, dokival megbeszélem, hogy addig érje el, hogy járóképes legyek, vagyis valszeg amputálni fog, utána IB, és ki egyetem. Valamilyen nyelv szak, amiben a 3. évemet „külföldön” töltöm a választott nyelv gyakorlásával. Örülök, hogy elmondhattam, és megoszthattam ezt a hírt mindenkivel. …

Sokat gondolkodok mostanában. Illetve ez így nem igazán álja meg a helyét. Tanulok, tanulok, és tanulok, és küzdök azért, hogy jól legyek, és bebizonyítsam a tanáraimnak, hogy tudom az anyagot. Van, aki ebben most egyáltalán nincs meggyőzve, és nem is csodálom. Általános vélemény, hogy nem leszek képes az érettségit megcsinálni. Nem hibáztatom őket, hiszen finoman szólva se vagyok a helyzet magaslatán. Egyre rosszabbul vagyok, és egyre nehezebb felkelni, még egyszer kinyitni a könyvet, még egyszer nekiesni, és újabb és újabb apróságokat megjegyezni. És mindezt azért, hogy a kérdéses vizsga napján nem hogy a kiegészítő, de sokszor az alap anyagrész se jusson eszembe? Hát csodálatos... 3 2esem, és 1 3asom van. Ez lennék én ? Komolyan? Van, aki ezt tényleg elhiszi? Vagy nekem is el kellene, és beletörődni, hogy igen is ez van? Szívesen elfogadnám. De az 5ösök, nem ezt igazolják. És hogyha figyelembe vesszük, hogy az 5ösöket akkor szereztem, amikor jól voltam, a 2eseket meg akkor, amikor gyógyszerek tömkelege volt bennem, és pusztultam a fájdalomtól, talán értelmet nyer. Illetve nyerne, hogyha ez nekem elég lenne. Egy dolog motivál. Hogy a 12es jegyeim milyenek lesznek. Ha abban is lesz 2es, akkor szólok Hutusnak, hogy megcsinálom az évet rendesen. Nem azért, mert jobb jegyet akarok. Hanem mert nem érzem jogosnak, hogy szívességet kérjek (hogy megcsinálhassam a 2 évet 1 alatt), hogyha nem teljesítek a tőlem elvárható módon. Nem élek vissza a bizalommal, és a segítséggel, amit Hutus nyújt.

Gondolkodtam, vajon mit is jelent az, hogy mindent kibírni, és állandóan küzdeni. Mikor i van vége mindennek, és mikor borul ki az ember teljesen. A szervezetem valahogy nagyon nem bírja. Hogy a feszült állapotot, vagy a szimpla létezést? Inkább utóbbira tippelnék. De tény, hogy ront a dolgokon a stressz, és valahogy úgy érzem, még akkor is, hogyha hülyén hangzik, hogy ellenem küzd a saját szervezetem. Valahogy amint csinálni akarok valamit, vagy valami nekem fontos dolog történik, akkor mindig beüt valami gikszer a lábammal, vagy szimplán a szervezetemmel.

Viszont. Mostanában nem először éreztem azt, hogy vége van, és ennek egy részének a blogon is van nyoma, a többinek meg bennem, és még inkább Petiben. Változatlanul erős vagyok, és úgyis megküzdök, amivel kell, vagy amit kitalálok magamnak. Óriási célokat tűzök ki magam elé, amit sokszor nagyon nehéz azon a fokon teljesíteni, ahogy azt magamtól megkövetelném. Mikor a padlón van az ember, tényleg nem marad már, csak az idő. Mérhetetlen sok idő, amikor visszanézhetünk, és feltűnhet a magasban tornyosuló lépcső azon foka, amelyiken percekkel ezelőtt még nekünk is biztos helyünk volt. És úgy érzem, hogy egyetlen dolog kell ahhoz, hogy kibírj mindent, küzdj, és csinálj mindent. Az elhatározás. Nem az a fajta, h akkor két hét múlva leteszem a cigit. Hanem az a fajta, hogy soha nem is gyújtottam rá...

Jól leszek, és jól is vagyok. Mindegy mit mond a fáradt, és kimerült szervezetem. Mindegy, hogy mit árul el a testbeszédem, és mindegy, hogy mi minden történik velem és körülöttem.

A lényeg, hogy itt vagyok, és küzdök.

Felmerült a kérdés, miszerint miben nyilvánul meg az, hogy küzdünk egymásért a kapcsolatban, egyáltalán mitől jó egy kapcsolat, vagy, hogy lehet a másikat szeretni megfelelően, vagy tenni a másikért, lenni a másikért, de az egészet nem túlzásba vinni.

Valahogy az emberek a környezetemben azt hiszik, hogy tapasztaltabb vagyok, mint ők, és egyszerű válaszaim vannak az ilyen kérdésekre, csak azért, mert férjhez mentem, és láthatóan jól működő kapcsolatunk van. Én ezt nem gondolom így. Mármint hogy többet tudnék, csak mert idáig jutottunk.  Az, ami erre talán okod adhat, az maximum annyi, hogy mint minden másban, ebben is maximalista vagyok, így talán az átlagnál jobban figyelek arra, hogy mi kell a másiknak, és a kivitelezést is próbálom a lehető legmegfelelőbben kivitelezni.

Mi a kapcsolat alapja? A feltétlen szeretet, és bizalom. Ez minden bizonnyal. Az, hogy a másik fontosabb legyen, hogy tudjunk kompromisszumot kötni, még akkor is, ha ez elég nehezünkre esik. Ennek persze nem kell magától értetődően mennie, vagy minden rossz érzés, és huzavona nélkül megtörténnie. Nyílván, hogyha nem volt még hosszú távú kapcsolata valakinek, vagy eddig csak a saját igényeihez volt szokva, akkor ez nehéz. Nálam ez különösképpen az volt. Én nagyon makacs vagyok, így maga az állandó kompromisszumkötés, nekem nehezebben megy. Szívesen teszem, mert ha neki így jobb, akkor sokszor ez elég nekem ehhez, de attól még nehezemre esik azt mondani, h nem küzdök, azért amit akarok, hanem beadom a derekamat. Hogyha még nem éltek együtt, akkor sokszor költözés után ezért is nehezebb. Megszoktátok, hogy abban a kevéske időben, amit együtt voltatok a másik jobban kész volt arra, hogy értetek tegyen, és azt nézze neked mi a jobb. Aztán összeköltözés után, a közös lakás válik az otthonotokká, ahol mindenki elengedi magát. És hirtelen az a lényeg, h ő mitől van jól, és ehhez igazodtok. Egy ideig. Aztán rádöbbentek, hogy ez már nem ugyanaz a kapcsolat, és amikor arra kerül a sor, hogy megbeszéljétek, hogy mit hogyan, és ki miben enged a másik miatt, ott jönnek a viták, és veszekedések.

Miben nyilvánul meg az állandó küzdelem a másikért?Hogy tipikus tankönyvi példát említsek. Hogyha a másik nem hajlandó lehajtani azt az istenverte WC-ülőkét, akkor nem árt egy nagy levegőt venni, elszámolni 10ig, 20ig passz… és egyszerűen ezt nekünk megtenni. Ha mindenhol otthagyja a kávés poharát, és az üres tejes dobozt, meg a zoknijait széthajigálja, és a csokis papírok is lassan már csak a mosdó padlójáról nem kerültek elő, sokszor nem érdemes veszekedni. Persze, megbeszélni és szólni lehet, de aztán ettől se kell sokat várni. Egy rossz beidegződés lassan, és fájdalmasan múlik el. :) Addig, sokszor nekünk kell nyelni, és nem veszekedni. Ez is egyfajta küzdelem. Magaddal, hogy annak ellenére, hogy utálod, és nem fogadod el ezt, nézz át rajta, és pakold el újra és újra a helyére a dolgokat.
Küzdelemnek számít szerintem az, hogy az ember mindig meg akarjon felelni a párjának, akinek ezzel egy időben viszont az a legfontosabb dolga, hogy meggyőzze, hogy neki nem kell megfelelni. Mert ha az ember görcsösen meg akar felelni, az se neki, se a környezetének nem jó. Lényeges, hogy tudja a másik, hogy ott vagyunk mellette, mindegy mi történik. De közben ne vegye készpénznek a szeretetünket, és jelenlétünket. Ne éljen vissza azzal, hogy mi biztosítjuk a támogatásunkról.

Fontos egy kapcsolatban szerintem a humor, a nevetés, a közös dolgok (mi pl. UNO-zni kezdtünk, és iszonyat jót tesz nekünk). Hogy megtalálja az ember a közös hangot a másikkal, és akarjon változtatni a dolgain. Törekszek arra, hogy csak jobb legyek, hogy a különböző helyzetekben, és szerepekben maximálisan helyt álljak, hogy tudjak róla, és értsem, miről beszél. Hogy figyeljek rá, tudjak hallgatni, és meghalljam, ha segítséget kér, és figyeljek rá olyan szinten, hogy észrevegyem az apró árulkodó jeleket, hogyha épp gondja van, vagy kezd kicsúszni a talaj a lába alól. Hogyha változik, ha változtat, vagy csak ha próbálkozik. Ott lenni, és szeretni. Talán ez az, ami a leginkább lényegesebb. Érezni, hogy a világot jelentem neki. Mindig arra vágyni, hogy ott legyen, de mégis hagyni, és küldeni el akár, hogy élje az életét. Ne hanyagolja el a barátait, és a családját, de rám is legyen ideje. Egyensúly. A kapcsolatban, a felek között, és úgy összességében mindenben.

Összeségében viszont úgy gondolom, hogy nem tudok segíteni senkinek. Alapigazságokat, és észrevételeket tudok elmondani, a saját kapcsolatom, vagy volt kapcsolataim alapján. De egy kapcsolat receptjét, csak az a két ember határozhatja meg, aki részese a kapcsolatnak. Csak az találhatja meg a kincseket rejtő láda kulcsát, akik ott vannak aszigeten. Én hiába mondom, hogy ezt, és úgy, hogyha ti máshogy viselkedtek a kapcsolatban. Mert amilyen az ember önmagában, és amilyen tulajdnságai akkor dominálnak, annyira különbözik attól, akivé egy kapcsolat résztvevőjeként válik.

Hülyeséget csinálok? Hagynom kéne az egészet, átjelentkezni egy normális, átlagos gimibe, és játszva levizsgázni évvégén, aztán ha eljutok odáig, bejutni egy középszintű egyetemi szakra, megcsinálni úgy ahogy, aztán találni egy nagyjából jól fizető melót? Persze. Egyszerű lenne, logikus, és talán pont a leginkább megfelelő út nekem, hogyha a lehetőségeimet tekintem. De vajon, illene-e hozzám? Nem hiszem.

Kiborultam. Nem is kicsit. Itt vagyok a finishben.  Egy hét sincs már, és eldől, meg tudom-e csinálni vagy sem. Történik-e valami velem, illetve helyesebben teszek-e végre valamit, amire büszke tud lenni más? Egyrészről örülök, és élvezem, mert óriási kihívás. De más részről, és ez az, ami inkább dominál, ideges vagyok, és aggódok. Nem akarok belesülni, és nem akarom, hogy azzal kelljen szembesülnöm, nekem, és mindenki másnak, hogy nem vagyok képes erre.

A költözés, és a házasság két szép dolog, ami nyílván egy jó adag felelősséggel is jár. Ehhez jön még hozzá, hogy eddig az anyagi biztonságunk nem volt meg. Elkezdtem melózni, és azt csinálom is. Persze közben ez csak tanítás, és mit tudom én, hogy ki hogyan értékeli. Lázas vagyok, és fáj a lábam. Nagyon sokszor, és erősen. Aludni nem tudok, utoljára hétfő este aludtam. Kedden felkeltem, és az óta összesen 6 órát, ha aludtam. Nagyon fáradt vagyok, és nem érzem jól magam. Ma megint belázasodtam, és alig tudtam tanulni, majdnem egy egész nap kiesett az időmből. 

Rátérve akkor az előző bejegyzésre, mert, hogy nyílván az érdekel a legjobban mindenkit. A nagy bizonyítási lázban kicsit elhagytam magamat. Nem tudom mikor volt utoljára egy olyan nap, amikor azt éreztem volna, hogy igen én vagyok, igen önmagam vagyok, és olyan, amilyen mindig is voltam. Tanulás, és közben dolgozás. Pénz, és számlák. Házimunka itthon, tolókocsizás mindig, és állandóan. Lázasodás, és lábfájás. Figyelem, és gondoskodás, főzés, és a legnehezebb, bevásárlás. De csinálom, és itt vagyok. De hogy önmagam nem vagyok az biztos. És igen, ma úgy éreztem, hogy vége van, hogy megszakadok a sok dolog között, és egyszerűen nem láttam értelmét. Nem éreztem azt, hogy számítana, hogy mit, és mennyit teszek, csak azt, hogy a tetteimmel/létezésemmel nehézséget okozok. Egy sms volt, amitől elkezdtem bőgni, (és kb. 6 órán keresztül abba se hagytam), és ami után nem tudtam semmit se megtenni a különböző variációkból, amik átfutottak az agyamon.  Mi a legnehezebb? Hogy egymásra alig jut időnk a többi kevésbé lényeges dolog mellett.

Mert. És ezt nem kellene elfelejtenünk. Ha nincs pénzünk, és valamit épp nem tudunk megvenni, vagy ha már rég porszívózni kéne a lakásban, vagy mosni, vagy a suliban nem tudok megcsinálni egy vizsgát, vagy nem jön össze egy állásinterjú, az mind nem számít. Lehet pótolni, megvár a házimunka, és azt is könnyen el lehet fogadni, hogyha épp nincs valamire pénz. De ha már a másikat veszítjük el, vagy a másik szeretetét érezzük sokkal kevesebbnek, és a figyelemért lassan már bármit megtennénk, akkor már nem ilyen egyszerű a helyzet. A másikat nem tudjuk pótolni.

Megoldás? Rangsorolni kellene a dolgokat, és maximálisan előtérbe helyezni a másikat, mint legfontosabb tényezőt az életünkben. Akkor meg lehet beszélni mindent, mert a figyelem, és szeretet hatására az emberek hallgatni, és beszélni is jobban tudnak a másikkal.

Építsük újra amit a vihar lerombolt. Kezdjük el újra, aztán ha újra lecsap, majd újra építünk. Aztán egyszer, csak rájön a vihar, hogy itt nem érdemes tombolnia. Nem?

Ült, és nézte az utcát. Várta, hogy feltűnik, hogy visszajön hozzá. Nem jött, és ő meg nem nyugodott. Tudta, hogy rossz ez így, és hogy nem teheti tönkre mások életét. Hogy azzal, hogy ő van, többet árt, mint segítene. Nincs mire büszkének lenni, nincs egy értelmes cselekedete. Neki volt igaza, hogy állandóan csak kihasználta. Lehet, hogy ő csak erre jó. Küzdeni, küzdeni és küzdeni. Addig, amíg van értelme. A kicsi póni még utoljára szabadon engedte  az érzéseit, hagyta, hogy úgy sírjon, mint még soha. Hogy kimerültségében végül már gondolkodni se tudjon, csak lenni. Ült, nézte az utcát, és várt. Mért nem elég hogy szeretik egymást? Mert közben tönkreteszik egymást. Szép, és erős szerelem, de rombol, és keveset hagy maga mögött. Amíg csak végigsüvített a prérin, addig nem volt baj. Nem volt az útjában semmi. Most lakott területeken tombol, és zúzza darabokra mások életét, álmait. Ha néha el is fogy az ereje, összegyűjti, és máshol, máskor újra lecsap. De most egy tornádó közelébe került. Menekülne, de az a másik örvény beszippantja. Egy lesz vele. Az meg mindenre lecsap, és lehet, hogy még többet elpusztít maga körül, mint amik még csak egy nagyobb szél volt. Vége lesz, és a lerombolt életek, meg majd újra felépítik az életüket. DE utána már nem kell újra- és újra. Nem lesz, aki folyton csalódást okoz.

Említettem valaha, hogy egy kicsikét idegesít, hogyha nem tudom úgy szervezni az életemet, ahogyan azt én szeretném? Hát most akkor említem…

Tanulok, és vizsgázok. Igyekszem bebizonyítani a lehetetlent továbbra is. Hogy amit akarsz, azt bármi áron bármikor, és bárhogyan meg tudod csinálni, csak igazán akarnod kell. Ez az, ami nálam igen erős módon befigyel. Őszinte leszek. Nem egyszerű az életem, de nem is volt soha. Lehet, hogy nem is lesz. Ez illik hozzám, valahogy ez vagyok én. Jól vagyok, de csak azért, mert megint nincs időm rosszul lenni, és igazából már annyira kivagyok, hogy már jól vagyok. Érthető ez? Valahogy pont egy ilyen érthetetlen szabály szerint működik az életem. Túlhajtom magam. Megint. De megmutatom, hogy meg tudom csinálni, és hogy nekem sikerülni fog. Eközben persze nem ártana a nyugalom. A biztos háttér. Persze az nehéz, mert hát ilyenkor hiszti vagyok, és ideges. Valahogy hamarabb jutunk el vitáig ilyenkor. Biztos, hogy miattam, én vagyok sokkal idegesebb, mint átlagban.

Mostanában annyiszor feljött, és annyiszor beszéltünk róla, hogy már nem tudom, hogy az egészet beképzelem-e, vagy tényleg így van. Nehezíti az egészet, hogy vizsgázok. Még nehezebben ítélem meg, mikor is mondok igazat, vagy épp hazudok magamnak is. Egy-egy nyugodt pillanatban a jó kérdésre adott rögtönzött válasz persze mindent elárul, de azokra meg ki figyel. Bírom még, és ez a lényeg. Most ez a fontos.

Sokszor szóba jött mostanában a kérdés, hogy mi is tenne engem boldoggá, elégedetté, mitől is lennék igazán én, ki is vagyok én valójában. Ez egy érdekes kérdés, és nem vagyok benne biztos, hogy úgy tudom megválaszolni, hogy az igaz legyen, vagy teljesen őszinte. Mondjuk ezért jó a blog, mert itt legalább az megy. Kell-e nekem olyan meló, amit szeretek is csinálni, vagy amivel jól kereshetek? Nem igazán. Van egy maximalizmusom, és egy a rendszertől igencsak eltérő látásmódom, de mégis ügyesen alkalmazott beilleszkedési képességem. Ez egy érdekes helyzetet teremt. De ami ennél sokkal jobban meghatároz, az valami belső „kényszer”. Nem akarok suliba járni, és vizsgázni. Feleslegesnek tartom, és időpocséklásnak. Vagy a meglévő tudásomra támaszkodás, vagy a lehető legkevesebb időt igénylő képzések peregnek a szemem előtt, ha arról van szó, hogy mit szeretnék csinálni, miből akarok majd megélni. Miért? Mert nem számít. Mert az, hogy miből, és mennyi pénzem lesz, nem érdekel. A szerencse forgandó, a pénz jön, és megy is. Annyi a kérdés, hogy mire költöm, amikor van, és mit csinálok, amikor nincs. Mire költöm? Arra, akit szeretek. Lényegtelen mi lesz a melóm, és milyen keresetem lesz. A lényeg, hogy legyen kivel megosztani. Hogy legyen kivel nevetni, amikor csak az önirónia segít, vagy legyen kivel örülni, hogyha épp örömöt tudok szerezni.  A fontos a család, a barátok, az érzelmek. Mi a célom? Szerető, gondoskodó anyának lenni. Hogy ez unalmas, és más célomnak is kell lennie? Persze, van, de csak arra az esetre, ha ez már biztosítva van, ha ezt a magaménak tudhatom. Önző vagyok, mert szeretnék egy csodát magunknak. Önző vagyok, mert nem egyet szeretnék. Felmerült, hogy ez nem lehet elég nekem. Hogy nagyon mást mutattam magamból, mert nem így ismertek meg. Nekik is igazuk van. Vágyom a tanulásra, és a képzésekre. De nem azért, mint a többiek. A tanulás élvezete, és a tudás varázsa. Ez az, ami vonz. Persze, ha úgy érzem, hogy nekem is megadatik a csoda, hogy megtapasztaljam, milyen anyának lenni, elgondolkodok, és végül olyan képzést, és célt választok, amivel ha úgy teljesítek, akár kerülhetek jó helyre, biztos, és jól fizetett állásba. De ez úgysem rajtam múlik. Nem fogom üldözni a szerencsémet, vagy minden áron élni az életemet. Eddig is megpróbáltam maximálisan alkalmazkodni azokhoz az eseményekhez, amik fordulatot hoztak az életembe. Ez most sincs máshogy.  Ha fel tudok készülni, tudok úgy tanulni, és vizsgázni, bekerülök olyan helyre, ahonnan könnyen megfoghatok egy jól-fizetett ígéretes állást. Látok lehetőségeket, vannak ötletek, és akár még egy szép kis üzlet-hálózatot is ki tudunk építeni. De ez nem rajtam fog állni. Mindig küzdeni fogok mindenért, ami számomra fontos, vagy amit már egyszer eldöntöttem, vagy megígértem. De az összes engem érő történést befolyásolni úgysem tudom. Majd meglátjuk, merre kell továbbmennem, addig meg maradok azon az úton, amit most magam előtt látok.

Kirohanva az eső miatt, ha időközben el is állt, meg nem is igazán esett, legalább gondolkodni kint maradtam kicsit. Persze utána kivittem a telefont is. Biztos, ami biztos, legyen zene. Rájöttem valamire. Azon kívül, hogy csendes környék kell. Nekem magasan kell lennem. (Ami feltételezi, hogyha lent van csak bolt, akkor rögtön kocsi, és jogsi és kell, gyerekek esetén gyerekülés, és akkora kocsi, hogyha nem akarom őket otthon hagyni annyi időre se, márpedig nem.) Szóval.

Nem bízok az emberekben. A sötétség megnyugtat, a hideg is, a szél is, és a magasság is. Most ha így visszaemlékszek, akkor tényleg mindig ott éreztem nagyon jól magam, ahol magasan voltunk. Sarudon a táborban sokkal rosszabbul, mint a Tátrában, ahol gyönyörű kilátásom volt. Magyarlukafán (talán ott volt a szálláshelyünk, fentebb, mint a többieké.) Csibetáborba, már imádtam felfele menni (egyszerűbb volt kocsival, mert ott szólt zene, -egy, és nem tettem tönkre a lábam – kettő.), de legjobban a táboron belül is a legfelső részen ültem le mindig, és ott nevettem, sírtam a legnagyobbakat, ott nyíltam meg leginkább. Veszprémben is felfele kellett gyalogolni a táborunkhoz. (Ha ott voltunk Gyuribával táborban, ahol én Márjámmal, és Henivel voltam egy szobában, és haza akartam menni.) Amikor családdal utaztunk, é két vonat indulása között megálltunk (tényleg nem tudom hol), ott is volt egy kis domb, amiről legurulhattunk (Tudom, az kicsi volt, sokkal kisebb, mint a Tátrában.) Vagy Bad Kleinkirchheimben a felvonó, meg ott alapból az egész falu (város) egy völgyben volt (ha jól emlékszem).

Ha nem magas hegyek, akkor vizek, mint Düsseldorfban az a kis folyó (?), Nyíregyháza, és a Bujtosi, ami örök, és a best of marad. Miskolctapolca és az ottani kis tó, Velencéről ne beszéljünk, Tunéziáról, leginkább persze a tengeri hajóút…., Garda-tó és csak a Tisza, mikor újra- és újra átmegyünk rajta. Vagy a Duna, amit már láttunk egy két országból, a Temze, és a Csalagút….

És persze az ezekkel együtt járó egyszerű zöld területek. Tátra, a Hyde Park, Bujtosi …

Egy emlék, ahol park is, viszonylagos magasság is, és valamiféle víz is volt, Nándi, Öcsi, Anyu. (gondolom apám is ott volt,) kocsiba mi biztos, hogy már totál elázva mentünk vissza, mert annyira ömlött az eső, mintha dézsából öntenék… A kastély, templom (őszintén nem tudom mi volt az,) zárva volt, vagy alapból nem is lehetett bemenni, csak a kertbe, és szerintem oda nem jött be apám, mert akkor minek alapon. Nálam volt egy könyv is, és olvastam, és úgy mentem, hogy magam elé se néztem, de éreztem a természetet magam körül, meg persze mikor elkezdett (hála az égnek) esni az eső, akkor azt is. Esős élmény, amikor megyek vissza Nándihoz a Schönbrunn-i kastélytól (mert nem bírja a lábam), és szintén szakad az eső.

Kórházas kilátás, örök emlék, ahogy megy le a nap, és pont úgy süt be az ablakon, hogy az egész folyosón világosság van, és a házak, és a szmog eltűnik, a szomszéd ház tetején lévő óra az egyetlen, ami még ott van, és jelen van. Az egyetlen jelen lévő. (Bőr.o. Heim Pál.)
Belgyógyászat, karácsony ablakban, nézem, ahogy hull a hó, és ahogy a padokat, fákat, a kórház épületeit összekötő kis utakat, a fajátékokat, mindent maga alá temet a hó, a nővérek gyümölcssalit készítenek, mert alig vagyunk bent néhányan. Egy kicsi felsír, de hamar megnyugszik, mert jönnek a szülők hozzá is. Ma jönnek mindenkihez. Karácsony van.
OBSI – erkélyen, temetőre látni. Kicsit lehangoló? Nem mondom, hogy nem, de akkor már nem az volt. Valahogy jó volt, persze este, sötétben, lehetőleg amikor esett az eső. Amikor már a kocsimban ültem kint, és váltva beszéltem Esztussal, és Petivel. Nagyon jó volt, megnyugtató, és felszabadító.
OORI – főépület. Hova is fogok kerülni, hogyha műtenek. Később nem jött be. De hatalmas a tér, hatalmas az erkély, egyszerűen nem is értem, hogy lehet ez egy kórház erkélye, beleszeretek abban a pillanatban.
OORI-szálló. Bár kivételesen rosszullétből indul, a tárva ablakból való bambulás, az eső esik, szél fúj, és én meg nyugodtan tudok sírni, nem lényeg, nem kell elbújnom, és úgy tennem, mint ha nem lenne semmi bajom. Van, de Krisztián is tudja, és egyszerűen csak megvigasztal. És vége. Arra a napra.

Emlék, Jánosban (k.) ülni a sötétben, az alvásterheléses EEG estélyén, amit leginkább azzal töltöttem, hogy Balázzsal beszélgettem. Sötét, és mégis egy hang állandóan beszél hozzám, megnyugtat a hangja, a tudat, hogy ott van, hogy ő is fent van, jó az érzés, hogy bár egyedül vagyok, mégse. Bár telefonálunk, és ’ott van’, mégse. Persze ablak végig nyitva, és árad be a hideg, és mikor nem beszéltünk, szólt a zene a laptopból.

OORI-ban, ülni a folyosón, sötét van, mindenki alszik, én laptopozok, szól a zene, blogot írok, majd Zombikat ölök, közben szabad vagyok. Mikor elkezd esni az eső, dohányzónál kiszökök, és ázok, miközben szól a zene, és élvezem a nagy fák és a nagy szél hatását, ahogy végigfut a hideg a hátamon, én beleborzongok, és csak azt érzem, hogy jó helyen vagyok. 3 óra alatt 2 monster, majd egy hang fél 3kor, egy addig hideg idegentől, kérsz zserbót, hozok ki. Egy rövid ismertség, egy szintén nyíregyházi sráccal, aki akkor épp pont azt nyújtotta, ami kellett. Azt a kis pluszt, hogy elhozta nekem, a szülőhelyemet, azzal, hogy ő ott volt.

Annamarival az este, mikor búcsú bulit tartottunk, és mindent megpróbáltunk magunkba tömni, közben egyáltalán nem figyelve, hogy hangosak vagyunk-e, a lány szobában csak mi voltunk, mindenki mást hazaengedtek. Dobáltuk ki a kaját, és vicces volt. Hihetetlen. Csak a szél fújt, és csontig kinyitottuk az ablakot, Áginak (nővér) kint meg kellett sülnie ahhoz, hogy ne legyen huzat.

A Valóvilág X. része, (Milo nyert), mikor mindenki azért izgult, hogy mi lesz a vége, már csak azért is, mert közel van a kórház a VV villához, így minden tűzijáték, minden füstös, és egyéb látványos show elemet láttunk a szobánkból is.

Az este amikor Gerivel (I. Mohamed) egymásnak irogattunk, és ő állandóan ki-be futkorászott a mi és a saját szobájuk között, miközben az összes csaj csak drukkolt, hiszen kórházban, és egy fiúnak tetszeni… Nagy dolog. Első (és utolsó) fiatalabb „pasim”, az állandó L.L.Junior hallgatás, az ő biztonságot adó átkarolása, az együtt UNO-zásunk, és az a bizonyos este, mikor ott aludt velem, mert megbeszélte Ágival.

Feri, és Zsuzsi, mikor ott ülnek, velem kint a folyosón, a szokásos pizsamámban, és a maximális jókedvemmel, mikor Zsuzsi elköszön, hogy ő menne, Ferire nézek, hogy elköszönjek, valami rossz, valamitől hirtelen megijedek, kihúzták lábam alól a talajt, hirtelen nem akarom, hogy elmenjen, majd elhangzik a mondat, amit sose reméltem, én itt maradok Mesivel, még le kell győznöm, UNO-ban. Sosem sikerült, de az hol számított már?

Dani, és amikor hoz egy széket, hogy leüljön az ajtómmal szemben, mert nem mehetek ki a szobából, el vagyok különítve az 1.es szobába. Leül, és levelezni kezdünk. Ott van, és egész nap levelezünk, este sms, és mindig ott van. Hoz nekem egy csomag cukrot, ami nagy szám, mert cukorbeteg, neki olyat hoznak, de az nagyon drága. Nekem akkoriban minden bajom van (orvosok szerint), és cukordiétázom. Azon versenyzünk, kit szúrnak meg többször.

Annamarival a kezelések, amikor ülünk a kezelőben, és minden létező dolgot kibeszélünk, közben hol Kondorosi, hol Szalai betéved, mindenki keres valakit.. A lehető legtöbbet röhögünk, majd az én kezelésem után, még bent maradok, és megvárom, de beállít anyu a szokásos két szatyorral, így megyek a szobámba be vele.

Zsoltival ülni az asztalnál, és beszélgetni a lányáról, arról, hogy most fogja először látni, és hogy leköltözik hozzájuk. Amiről még senki se tud, hogy otthagyja a melóhelyet, és ott fog élni, én megijedek, mert ő vigasztalt, mikor Bodától visszaértünk, és mikor 10 éves gyereknek közölte a pasi, hogy le kell vágni mindkét lábát bokából. Ő vigasztalt, ölelt át, és ezzel automatikusan beállt az apaszerepbe. De benne is maradt, egészen addig, amíg el nem kellett mennie. Flörtölt mindenkivel, mikor kezelésekre vitt, vagy gyógytornára.. Csilla meg Noémi… :), de mindig meghallgatta, hogy hogy vagyok, és mindig kérdezett.

Tomi, és amikor flörtölni próbál velem, pókerezünk velük állandóan, próbálkozik, és csinálja a fesztivált, kell a népnek a szórakozás, de nem érdekel. Nem tudja elfogadni, hogy nem, tipikusan addig kell neki a csaj, amíg meg nem kapja, és ha nem kapja meg, kiakad. Majd beszól valamit, mikor már elege van, mire egyszerű a válaszom, leönthetem kólával. Dehogyis. Én ahhoz kicsi vagyok, azt úgysem merem. Úgysem? Tessék, azzal a mozdulattal fél üveg kóla landol a pizsamáján, és a nagyfiú abban a pillanatban kapja le a felsőjét, és kezd el sikítani, mint egy kiscsaj. De legalább a lányok elhúzták a függönyt, és ők látnak egy jó pasi felsőtestet.

OORI – mikor jó idő volt, (de fújt a szél :P) ,és körbementünk amerre csak tudtunk ott a környéken. Faleveleket gyűjtöttünk, hogy utána én lepréselhessem őket. Közben beszélgetünk, mindenről, és közben még sincs baj. Boldog vagyok, régóta először önfeledten örülök. Mikor visszafele megyünk a 3as pavilonhoz, az emelkedőn legurulhatok a kocsimmal. Adrenalin adrenalin hátán. Isssssszonyat jó, és mehetek még egyet. Persze a hangulat miatt kell egy kis driftelés is a csúszásba, Peti legnagyobb bánatára.

OBSI és a kismillió pillanat, mikor eltolnak műteni, de ott van anyu, és Peti. Mikor tolnak be, és izgatott vagyok. Műtéttől? Gyógyszertől? Inkább utóbbi. A tudat, hogy megint aludni fogok, hogy megint elönt az a tudatlanság, az a hirtelen egyik percről a másikra érkező érzés, mikor az altató eléri a vénáimat, és számolnék, de már nem tudok. Azt se érzem már, hogy nem tudok számolni, csak egyszerűen elalszok. És felkelek, és megint ott vagytok. Ez kellene minden nap.

Mikor egyenruhában is bejöttél, ott voltál, és megnyugtattál. Leültél mellém az ágyra, felültem, ráddőltem, néztem kifele az ablakon, és csak merengtem. Nem gondolkodtam, nem olt semmi az eszemben. Csak akkor és ott, veled, és csak azt érezni, hogy ott vagy, hogy ver a szíved, és ahogy te hozzámérsz, az érintéseid, a simogatásod. A biztonság.

OORI – mikor este fent voltunk, Rozina, Böbe, meg passz, és mindent összeettünk (én legalábbis), és nevettünk mindenen, és mindent meg lehetet beszélni, kibeszélni az összes hülyét, és kicsit kiengedni a feszültséget, csak érezni, hogy jóóó, és nyugodt vagyok. Közben Megasztár, és anyuval minden másodikat megbeszélni milyen volt.
A szökések, a nyugodt éjszakák, hogy soha senki nem gyanakodott, vagy inkább csak nem árulták el, a biztonság. Az ottani jó levegő. Az álmok nélküli alvás, vagy legalábbis mindig fel lettem keltve, ha álmodtam valamit. A természetes, nyugodt légkör, ahol nem éreztem magam gáznak, csak mert baj van a lábammal, csak mert nem tudok járni vele. A sok lökött rajzfilm, meg a filmek, amik be lettek téve, de majdnem mindegyiken elaludtam.

Az éjszakák, amikor ott tudtam aludni, amikor éreztem, hogy szeretsz, és hogy van jövőnk, hogy megoldunk mindent, még akkor is, ha máskor ez nem úgy tűnt. A kórházból oda meneteles éjszaka a legjobb, mikor a lehető legnyugodtabb voltam, de ami utána kegyetlenül nem jött ki jól, mert annyira jó volt, és a kórházba vissza meg annyira nem, hogy másnap másik végletbe estem.

És persze a Karinthy-s emlék, amikor a zongoránál ülünk, és próbálom elérni, hogy Bence megnyíljon, illetve annál többet, hogy sírjon, és kiadja magából. Amikor ölelést ölelés követ, beszélgetés, elszaladás, újra vissza, majd megint el, végül az este rosszul záródik, De csak csatát nyertél,  a háborút én.

Amit a legelején elkezdtem, mielőtt elborítottak volna az emlékek, az az, hogy félek az emberektől. Félek földszintes házban élni, csak ráccsal az ablakon, de akkor is az ajtó…. Ha kinézek, csak másik házat látok, meg a földet, az autókat, csak ennyit. Ez nem nekem való. Magasság kell, zöld, és nyugalom. Nem tudok olyan helyen élni, ahol nincs meg. Addig keresek, míg meg nem fogom találni. Álmaim háza magasan, de minimum egy domboldalon van.

(Elöljáróban. Nem amputálták a lábamat. De ezeket az érzéseket, most csak sebekkel, és későbbi részben mással tudtam kifejezni. Nyílván, ha erről lenne szó, előzménye is lenne, és nem csak úgy megosztanám. Szóval nem megijedni, csak újabb metafora.)

Lázas vagyok. Megint, vagy újra, ki tudja. Hajtok ezerrel. Hogy magamért, vagy másért, azt ne boncolgassuk. Bírom, mert nem adom fel. Küzdök, mert mindig ezt csinálom, és ehhez vagyok hozzászokva. Küzdök, mert nem adhatom fel, mert akkor olyan szinten megváltozok, hogy elfelejtek önmagam lenni. Nem vagyok jól, de aki mostanában eltöltött velem 2 óránál többet (kb. ennyi kell ahhoz, hogy maximálisan feloldódjak), tudja ezt. Kivéve azt, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy érzéseim vannak, velem is történnek dolgok, és szarul is esik egy-két dolog. De hát csajból van, nem hibáztatjuk. Itt kérek elnézést Zsuzsitól, és Krisztitől, nyílván nem rájuk gondoltam, Mariann meg úgyse olvas, lévén nincs net. Mindegy. Szóval.

Ha lehet, most még több minden kavarog a fejemben. Hálát adok érte, hogy valami elmebeteg módon van összetéve a fejem, mert amúgy, már biztos, hogy nem bírnám. Most jól jön, hogy kissé elvont vagyok. Tegnap megfogalmaztam azt, hogy mit is érzek, és hogy is látom magamat. Állandóan megszúrnak. Egy késsel állandóan belém vágnak, legtöbbször persze csak egy személy. Őt én is állandóan megszúrom, de nem direkt csinálom. Tudom, hogy ő se direkt csinálja. Egyszerűen álunk egymásnak háttal, védekezünk a ránk támadó emberek/dolgok ellen, és közbe egy-egy fordulás közben, egy-egy védekezésben a másik is megsérül. Olyan is van, hogy aki rám támad, az utána őt sebzi meg, mert én lebukok előle. Úgy érzem, hogy én jobban elkerülöm a szúrásokat. Helyesbítek. Jobb arányom van, az összes szúrás tekintve. Én a késeket nem tudom jól felmérni. Mert amíg több elől tudok elfordulni, és ellenállni, annyi erővel viszont, amik eltalálnak, azok mélyebben találnak, mint a többi. Ez persze annak is köszönhető, hogy akiben bízom, vagy amiben bízom, onnan kisebb kést remélek, ha már el kell fogadnom egyáltalán azt, hogy jön kés. A másik épp most váltott taktikát. Legalábbis nekem úgy tűnik. Most már kevesebbszer szúr meg véletlenül, miközben védekezik. Kezdünk belejönni. Mint a Mr. és Mrs. Smith. Hogy elsőre azok se tudták azt a részt tökéletesen megcsinálni, az is biztos. Mi ennyivel vagyunk jobbak. Mi elsőre túléljük. Persze, tudom, ők is túlélnék, mert a filmben ők sosem véreznek el. De hát ezért jó, hogy nem filmben játszunk szerepet.

Szóval ott vagyok én is, meg ő is sok-sok sebbel. Ő beköti a sebeit, és hagyja, hogy begyógyuljon. Valahogy neki azok könnyebben mennek. Nyílván, ami nagyobb seb, azt én is többször átkötöm, hogy ne fertőződjön le, ne legyen baj. A probléma az én sebeimmel van. Mert relatíve két választásom volt még tegnap. Vagy rábízom valakire, nyílván rá, hogy kötözgesse állandóan a sebeimet, de azzal saját magamat adom a kezébe, és segítséget kérek, amire sosem voltam igazán képes. Vagy bekötöm magamnak, elszorítom, és majd eláll a vérzés. Lehet, hogy túl szoros, és akkor már vér se jut azokra a helyekre, és akkor végem van. De hát kipróbálni ki lehet…. Végül persze sebeim nagy bánatára az első megoldást választottam (relatíve, mert nem igazán volt választásom). Hiszen így sokáig tart, és állandó fertőtlenítés, és kenegetés, és a többi. De megpróbáljuk ezt.

Ma valami megváltozott. Olyan, mintha levágták volna a lábamat. Azt hiszem ez történt, de nem tudom biztosan. Még nem kelhetek fel, és még nem nézhetem meg. De olyan érzés. Hirtelen enyhült a fájdalom, a feszítés, a tehetetlenség érzés, de később ez csak nagyobb adagban fog rám törni. Ha fel tudok ülni, és tényleg látom is, hogy mi történt, látni fogom, hogy bár sok sebemtől megszabadultam, sok késszúrástól, kaptam egy sokkal nagyobb, és fájdalmasabb sebet. Amiben nem tudom, hogy fog tudni majd segíteni, kötözgetni, mert ez megint egy merőben új helyzet. Minden esetre el fogom fogadni, ezzel is meg fogok küzdeni, de nem könnyű.

..

..május 25. 22:18 (Már vagy 3 órája készült, folyamatosan.)..

Mi a jó házasság titka? Több is van. Mi a jó kapcsolat titka? A szenvedélyes szerelem, és a szoros barátság titka? Mindegyiknek más és más. Az én házasságomban nem csak férjként nézek a páromra. Barátom is, szerelem is, néha apa, vagy olyan mintha a fiam lenne. Alapjában véve az, hogyha együtt élnünk egy másik emberrel, már az bonyolult, és sok energiát vesz ki belőlük. Persze csak akkor, ha figyelembe vesszük a másik létezését. Mert akkor kisebb-nagyobb mértékben mindenféleképpen alkalmazkodnunk kell a másikhoz. Hogyha ehhez egyfajta kötődés is társul, már nehezebb a helyzet, mert már bezavarnak a képbe az érzelmek, és a bizonyos mértékű függés a másiktól, és a „tetteink-hatással-vannak-a-másikra-is” érzés. Ami persze így kimondottan nem igaz, mert az egy dolog, hogy a lakótársam például naponta megiszik legalább egy üveggel, rajtam múlik, h leülök mellé, és iszok vele, vagy csak azt veszem észre, hogy már megint az otthoni, régi emlékeket idézi fel azzal, hogy iszik.

Szóval, ez egy igazán összetett dolog, és minél több területen bízunk meg a másikban, és minél több téren van jelen az életünkben, ez a kapcsolat annál nehezebbé válik. Nem véletlen az alapvető kérdés, miszerint lőjünk-e házi nyúlra. Talán akkor van könnyebb helyzetünk, ha közel azonos mértékű érzelmi alapú az összes kötődés. Ha az egyedüli szülőként nevelő apa, anya szerepet is betölt, vagy ha a lakótársunk haverrá is válik, vagy éppen kollegánk is. Ha a gyerekünket tanítjuk a suliban, vagy férjünk a főnökünk a munkahelyen, vagy a nővér, anyaszerepet is gyakorolna a húgán, akkor már elkezdődnek a bajok.

Miből adódnak ezek a problémák? Talán leginkább abból, hogy a két szerep különbözik egymástól. Más dolgokhoz van a köze a főnöködnek, és a férjednek. Amivel még nem lenne probléma, ha az emberek tudnának azonosulni egy adott szereppel, és élethelyzettel. Ez esetben. Hogyha a férj nem adna több munkát a feleségének, csak mert otthon vitáztak valamit, Vica versa. De azt veszem észre, hogy az emberek nehezen kezelik a különböző szerepeket külön. Nyílván, akinek ez jobban megy, jobban helyt áll az ilyen helyzetekben.

Tudom, hogy velem nem könnyű együtt élni. Vannak hibáim. Illetve itt megint előhoznám azt, amit régebben megfogalmaztam már egyszer. Nem gondolom, hogy lenne rossz tulajdonságom. Egyszerűen csak azt, h egyazon tulajdonságok számba jöhetnek jó, és rossz tulajdonságként is a különböző helyzetekben. Az, hogy véghezviszem, amit eltervezek, jól jön a suli, később állás, és ezáltal anyagiak szempontjából. Akkor, amikor van egy adott étel, mait elsőre tökéletesen kéne kiviteleznem, megint csak jól jön. Hogy eközben viszont nagyon sok vita származhat belőle, az a rossz oldala. Ilyen szempontból úgy érzem, hogy nem nehéz velem, mert ha már ketten vagyunk, számít annyira a másik, hogy nem tervezek anélkül, hogy neki tetszene. Illetve hogy teljesen őszinte legyek. Egyedül tervezem meg a dolgokat vagy az előtte lévő beszélgetés, és elképzelések alapján, vagy az ismereteimre alapozva, és minden olyan kérdésben, amiben nem tudok dönteni, az összes lehetőségre készítek egy tervet, aztán még plusz néhány teljesen más a másiknak esetleg tetsző alternatívát, aztán leülünk megbeszélni. Ha addig még nem, sorra vesszük a fő dolgokat, majd az alapján, már csak azokat az ötleteket mondom el, ami abba belefér, és a végén leszűkítjük a kört, és döntünk. Ugyanis. Utálok valamit 66jára is megcsinálni, de nem befejezni. Ez itt jó jön, mert nem kell többször leülni, és megbeszélni, h mire jutottunk, majd tovább keresgélni az újabb elképzelések alapján, de amikor vizsgáról van szó, már inkább zavaró tényező. Pont azért, mert nem szeretek valaminek többször nekifutni, így elsőre tökéletesen, vagy olyan szinten kell sikerülnie, ahogy azt én elvárom magamtól. Ez több stresszt, és több időt vesz el a felkészülésnél, olyan dolgoktól, amit esetleg szintén meg kellene csinálnom, de nem teszem. Nem kérek segítséget. Ami előny, hogyha arról van szó, h a másik végre kicsit kikapcsol, és nem kell állandóan körülugrálnia, vagy előny, mert újabb és újabb megoldások kitalálására ösztönöz, amivel egyedül is meg tudom oldani az adott helyzetet, de például ha mosásról van szó, amit enyhén szólva nem tudok megoldani segítség nélkül, akkor a pólók, és a nadrágok bánják.
Hogy mit gondolok a saját házasságomról, és hogy kapcsolódik az egész a címhez? Úgy, hogy pont a fent említettek miatt bármennyire is fáj, be kellett látnom végérvényesen, hogy szeretni nem elég. Azzal, hogy szeretem, és mindent megteszek érte/körülötte azzal saját magától, ha kettő helyett növesztek még 6 kart, és azzal kapálózok, akkor se tudom megmenteni. Az utóbbi napok nem voltak épp a legkönnyebbek egyikünk számára se. Úgy gondolom, hogy megoldottuk, és hogy együtt akkor is képesek leszünk mindent megoldani, hogyha már mindenki más vesztett ügynek gondolja az egészet. A másik iránti határtalan szeretet, az mindkettőnkben megvan. Még a szerelem is ugyanúgy ég mindkettőnkben, ha nem jobban, mint eddig, de persze ez talán normális a fiatal házasoknál. Amíg ez az erős szeretet megvan, addig nem lesz problémánk, mert hol az egyikünk, hol a másikunk enged a másik vágyainak, kívánságainak. Viszont amíg a szerelem nem múlik el, addig a vitáink is meglesznek. Mondjuk, a természetünkből adódóan sosem leszünk csendes pár, de amíg a szerelem, és az ezzel társuló szenvedély megvan, addig mindkettőnknél bezavar a racionális érvelésbe, és konfliktuskezelésbe, így meggondolatlan következtetéseket vonunk le, és vitázunk. :) De közben ezt nem érzem úgy, hogy baj lenne, mert amíg a vitákhoz hasonlóak a békülések is, addig nincs nagy baj.

Alapjában véve szerintem pont kiegészítjük egymást, amíg nagyon sok dologban viszont egyezik a véleményünk, ízlésünk. Ami még nagyon fontos, az a humor. Ez a másik terület, ahol tökéletesen kiegészítjük egymást, és mindig van egy-egy félmondatunk, vagy hasonló, a másik hülyeségéhez, vagy esetleg olyan dolgához, ami nem tetszik nekünk, és akkor azt sokkal, jobb poénokkal elütni, meg akár „szívni egymás vérét”, mert az épp jól esik. Nagyon tetszik, amikor épp esik a hó a lakásban, vagy megint a békafarm kerül terítékre, külön jó, hogyha a hiszti béka is előkerül. Ezek aranyosak, és szerintem ezek azok, amiket akár évek múlva is emlékezni fogunk.

Az, hogy mindketten akaratosak vagyunk, vagy legalábbis vannak helyzetek, amikor, az nekem pont hogy tetszik. Nyílván azt kellene mondanom, hogy jó engedni a másiknak, és látni, hogy neki jó. De ilyen helyzetekben sokszor inkább azon versenyzünk, hogy ki adja be hamarabb a derekát. Ilyen az, amikor egy semmiségen veszekszünk. Egyikőnk elvonul, aztán várjuk, h a másik odajöjjön. Aztán amikor egyikünk megunja, kibékülünk. De addig is olvasunk, TV-zünk, vagy gépezünk, játszunk tovább. Komolyan nem akadunk ki a másikra, tudjuk, h mindegy mi a vége a vitának, attól semmi lényeges sem változik, még is jót tesz egy kis versengés. Megmérettetés. És nem csak a nyertesnek hasznos, a vesztes ugyan úgy tanul belőle.

Hogy mi a lényeg, és meddig érzem azt, hogy minden rendben lesz? Ameddig beszélünk, értjük, amit a másik mond, vagy elhallgat, és ameddig egy nyelvet beszélünk. Mert nem baj az, hogyha néha bezárkózunk, vagy egyszerűen leengedünk egy falat a kettőnk közé. Probléma ott van, hogyha a másik ilyenkor nem tesz meg mindent azért, hogy bejusson. Mert annál nagyobb biztonságban sosem leszünk, mint a legbelső fal mögött. Nyílván ez kockázatos, és az ember mindent elveszthet, hogyha rossz embert enged be.

De a jó dolgok mindig kockázattal járnak. Főleg a rosszak... Egy a lényeg. Az embernek tudnia kell, hogy mit vár magától egy kapcsolatban, és a másiktól, és mik azok az igényei, amik nélkül nem tud önmaga lenni. Igen, ez a két legfontosabb dolog. Ismerd, és szeresd önmagad. Mert akkor vagy képes csak mást is szeretni, és megismerni.

Jah. Két dolog, ami összeköt minket, az adrenalin függőség, és a tömegiszony. Jah, és ami mindig segít, vagy legalább is jót tesz a kapcsolatunknak, az az, hogy mindig mindent megbeszélünk. Legalábbis lefekvésig. Így nem söpörjük szőnyeg alá. Kétszer volt eddig csak olyan, amikor veszekedés közben (abban a státuszban, amikor épp nem szóltunk egymáshoz) bealudtunk.

Tenni akarás, és küzdelem nélkül az egész semmit sem ér. Szeretni, megnyugodni, és elkönyvelni, hogy megszereztük a másikat, és most már mindegy mi történik, ott van velünk, támaszkodni rá, nem elég. Engedni kell, és küzdeni, kompromisszumot kötni, és figyelni. Tenni a másikért, és meghallgatni. Bízni, és úgy viselkedni, hogy a másik is bízni tudjon.

..május 25. 23:29..

Mikor felszálltunk a buszra, még nem gondoltuk, hogy ilyen vicces utunk lesz. Legalábbis érdekes, az mindenképp. Az utasok között fellelhető volt néhány volt tanárom, diáktársam, és diákom, egy aranyos kis darázzsal kiegészítve. Bár a sok műkörmös-magassarkús hölgytársaink nem szívlelték a váratlan jövevényt, ő senkit nem bántott, csak aranyosan zümmögött erre-arra.
Mindenki várta a busz indulását, mikor felszállt egy teljesen átlagosnak tűnő, kicsit talán tépett külsejű embertársunk. Vilmos herceg kopaszodó fejbúbjával, és kényszeres magában beszélő magatartásával tipikus példája a világuralomra áhítozó képregényfiguráknak.
Határozott mozdulattal letette a pulcsiját a vezető mögötti első ülésre, majd még határozottabb, enyhén gyilkos beütéssel odafordult a második menetiránnyal megegyező ülésen ülő utashoz, és a következőt mondta: „Küld már el azt aki ide akar ülni, jó? Leszaladok egy cigire.”
Kedvesen helymegőrzésre megkért utastársunk felháborodva kérdezte, mért is küldene el ő bárkit is, majd a számára felfoghatatlan mentalitású egyed viselkedése annyira kiborította, hogy lement, és ő is rágyújtott szegény. 
Néhányan bosszankodtak („Ezek a mai fiatalok..”), mások megrökönyödve nézték kedves társunkat, majd gonosz én-a-vesédbe-látok-megtalállak-és-bosszút-állok pillantásával megadásra kényszerítette őket, mint vezérhím a falka alacsonyabb szintű tagjait. Megint mások csak nevettek, nem gondolták, hogy ma hamarabb kezdődik a heti hetes. A maradék statisztikát javító utas csak rázta tovább a fejét a rock lármára, ami az egész teste körül vibrált a hangerőtől, míg utolsó különleges esetünk tovább ecsetelte a kedves maminak, mért is kell pénz kéthetente műkörmösre.
Eközben dühöngő, magában az egész világra haragudó sectorosunk nyakában díszelgő névtáblájáról meg tudtuk, hogy Viktornak hívják. Mi sem igazolja jobban emberünk névválasztásának tökéletességét, mint a tény, miszerint neki megmaradt a helye, és a cigije után ugyanoda tudott visszaülni, kevésbé agresszív, ám annál inkább sokkolt utastársunk, elvesztette helyét, miközben próbált magához térni a különös birtoklási vággyal küszködő Viktorunk létezésének ténye felett.
Őrünk felérvén a hosszú, és embert próbáló cigi szünete után rögtön hozzáfogott, egy Milka szelet elfogyasztásához, illetve szeretett volna, hogyha a csoki borítása ebben közreműködött volna. Mint hogy nem, hősünk hosszú percek szenvedése után, udvariasan megkérte hozzá legközelebb álló hölgytársát, „Van valamilyen ollód? Add már ide.” Utastársunk elővette a magánál tartott körömvágó ollóját, és azon nyomban odaadta Viktorunknak. Megemlíteném, hogy ebben a döntésében, és sietségében valószínűleg ösztönzően hatott az övön hordott fegyvere, de hát kérem, mért ijedünk meg feleslegesen ilyen alakoktól?
Szóval nagy nehezen sikerült kinyitnia a csokiját, de forró melegre előre nem gondolván, a csoki megadta magát, és csak egy szétolvadt masszát talált a csomagolásban. Hangos cuppogások, és nyalakodás közepette ezt a 10 percet velünk is megosztotta. És a csúcspont? Történetünk főhőse befejezvén csokija majszolását, és annak papírját a szék, és a busz fala közé begyömöszölése után, mintegy desszertként lecsapta, már említett többek által nem szívesen látott utastársunkat. R.I.P. kisdarázs.
Elérkezvén a megfelelő megállóhoz, készülődni kezdtünk. Két lábproblémás nehezen jut el a leszállást segítő lépcsőkig.  Drága őrző-védőnk közben a 3. csokiját ette, amin most ki tudtuk venni, a pillanatok törtrésze alatt szemünk előtt eltűnő darabokból, hogy epres-joghurtos ízesítésű. Otthonra mindig jól jön egy házőrző, haza is akartam vinni, de látszott rajta, hogy tipikus három hónap alatt kiöregedő fajta. Így inkább letettem róla.
Mikor fájdalmas búcsúnkhoz érve még utoljára visszafordultam, elrebegtem egy imát az újonnan bontott csokiért, végül meggondoltam magam, és csak annyit tettem hozzá (persze magamban), hogy R.I.P. Milkás Wafelini.

Köszönjük, egy újabb mintapéldánya az emberiségnek, és persze a biztonságvédelmi erőknek.

Gyűlöllek. Mérhetetlenül, és teljes erőbedobással. Az összes energiám erre megy el, mert nem tudok nem foglalkozni vele. Utállak azért, amit csináltál, amilyen voltál, amilyen vagy. Szerintem sose néztél rám úgy, mint a lányodra. Egy kellék voltam, ami együtt járt anyámmal. Egy kis hülye, akit meg kellett nyerni magadnak, és akkor nyertél anyámnál is. Undorító vagy. Törődtél velem, mindent megkaptam, és te egészen múlt év novemberig neveltél, és segítettél? Persze, de miben, és hogy? Végig irányítani próbáltál mindenkit, és mivel én voltam rád a legnagyobb veszéllyel, így engem leginkább. Egyáltalán hogy az istenbe gondoltad ezt? Egy dolog valakit nem szeretni, csak elfogadni, és közben úgy tenni, mintha… De bántani, összezavarni, és egy életre megpecsételni ? Hogy azt érezzem, hogy hibás vagyok, hogy tettem azért, hogy úgy viselkedtél velem? Normális vagy? Nem is érdekel. Felfordul tőled a gyomrom. Évekig tűrtem neked mindent, és hagytam, hogy tönkretegyél. Miután már meg tudtam tenni, kitörtem ebből a helyzetemből, és ahhoz fordultam, aki tényleg szeret, és te ezek után behisztizel? Mint egy óvódás, egyszerűen nem fogadod el, hogy ez van, hanem kitartasz a saját igazad mellett? Hajrá. Nem jöttél el az esküvőre. ÉLVEZTED? Jót röhögtél otthon, vagy a családoddal? Remélem. Közben az utolsó csepp volt a pohárban, amit ellenem tettél. Elérted, hogy szerencsétlennek érezzem magam, hogy tényleg azt érezzem, hogy velem van a baj, hogy nincs egy normális apám. De tudod, ez nem az én hibám. Engem lehet szeretni, és értékelni, és tudok olyat csinálni, ami miatt még fel is lehet nézni rám. De ezt csak akkor, hogyha valaki elfogad, és megismer. Te erre nem voltál képes 18 év alatt, és akkor te nevezed magadat az apámnak? Röhejes. Nem vagy jobb, mint a vérszerinti apám. Az legalább felvállalta, hogy nem kíváncsi rám, te meg évekig hitegettél mindenkit. Egy világot döntöttél össze bennem, majdnem ráment az egészségem, és végül sikeresen majdnem én is. Gratulálok. Legyél büszke magadra. Egyetlen egy dolgot kívánok, azt is csak a te érdekedben. Ne nehezítsd meg azoknak az életét, akik nekem a legtöbbet jelentik, mert akkor nagyon meg fogod ütni a bokádat. És mivel nagyon nem ismersz, nagyon meg fogsz lepődni, ha az aranyos, befenyített kislányod egyszer csak úgy dönt, hogy nem fogja be tovább a száját. Szóval, ha már így elcsesztél mindent, akkor én a te helyedben, legalább már most már visszafognám magam.

Ugráltunk a vonaton. Boldogok voltunk, mindenféle akadálypályákon mentünk, kapukon kellett egyik helyről a másikra jutni, miközben kapaszkodtam a tetejébe, mert kis rejtvények voltak, és megoldást kellett megnyomni, és minél több pontot kaptál, annál ügyesebb voltál. Rám szóltak, hogy azok túl egyszerű feladatok nekem, keressek másikat, de amúgy is, ne most, mert mindenki ebédel. Tovább mentünk, de nem foglalkoztattuk magunkat. Aztán bejutottunk egy olyan kocsiba, ami tele volt betegekkel, és halottakkal. Elkezdtem futni, és keresni őt. (James Franco – Pókember – Harry Osborn)

Volt egy pasim, akit a legjobb barátjával (csaj)(Bagaméri Ági BŐRo.) kerestünk a sok Irakban harcolt, és ott megsebesült katona között. Végül megtaláltuk, őt azzal nyugtatta, hogy felejtse el, és lépjen túl az egészen, nekem meg nem mondott semmit. Csak hagyta, hogy sírjak és sírjak majd azt mondta a barátjának, hogy nem tud mit tenni, mert én úgyis bele fogok ebbe roppanni. Én már nem tudom nélküle tovább csinálni.

Aztán voltak ilyen bogarak. (Feketék, 6lábúak és szokatlanul szögletesek voltak. Kicsit hasonlók mint a csillagkapu egyik részében azok a robotbogarak. És bloodtrackereknek hívták őket. (Mért csak angol nevük volt, nem tudom.)) Amik a meghalt állatok teteméből ettek, és megérezték az ízüket, és onnantól fogva azt is meg akarták enni, aki ezekből az állatokból evett. Mi meg egy olyan helyen voltunk, ahol télen ezt kaptuk kajának. Mármint döglött állatokat, amiket utána megkóstoltak ezek a bogarak. Mármint azokat a darabokat, amiket mi nem ettünk meg. Aztán ezeknek a bogaraknak a széklete is pusztított, mert láttuk, hogy az a hernyó, aki ezt megette, egyszerűen szétrobbant utána.

Ezek után azzal kezdtek el játszani, két hülye, (3. pav – Józsika, Balázs) hogy ilyen hernyókat kerestek. Majd az egyiket úgy dobták, hogy pont a hátamon robbant szét. Azt megpróbálták leszedni, miközben mindenféle járványügyi, szakértő, meg híradósok tömkelege próbált meg a főnökkel (Amanda Tapping – Sanctuary) beszélni, és csak gyanítottam, hogy velem függ össze, mert mindenki rám nézett sajnálkozva. Letakarították rólam az elpusztult állatmaradékot, aztán mikor megkérdeztem, hogy mehetek-e akkor, a nővér (Batta Ági – Bőro.) nem mondott semmit, csak bámulta a leleteimet.

Majd megszólalt, hogy én AIDS-es vagyok. Mire én mondtam, hogy ez lehetetlen, de a legújabb leleteimből ez látszik. És a vulkán kitört. Üvöltöttem, és ordítottam, hogy jöjjön valaki, majd a két régi orvosommal kezdtem el üvölteni (Asbóth, Kondorosi) miszerint értsék meg végre, hogy felnőttem, és elmondhatnák végre, hogy mi bajom van. Ütöttem őket, és hisztiztem, hogy nem vagyok már kislány,(mint a BŐR osztályon), hogy mindent eltitkoljanak előttem. Odajött a főorvos, aki Derek Shepherd volt (Grace klinika – 6. évad – amikor ő a sebészeti főorvos a kórházban), azzal, hogy azt akarták, hogy menjek haza, mert tudták, hogyha elmondják, bent fogok maradni a kórházban, és nem tudnak hazaküldeni, meghalni. Ők meg nem akarnak egy értelmetlen esettel foglalkozni.

Beálltam a forgó ajtóba, és senki se tudott mit kezdeni velem. Hívták a családomat. Apám (Vin Diesel – Halálos Iramban 5 – Dominic Terreto), férjem Peti, és egy húgom (Allison Miller – Királyság - Michelle Benjamin) volt még. Hazamentünk, de én veszekedtem Petivel, hogy hagyjon békén, és eljöttem a házunkból. Ő ott maradt egyedül. Apámékhoz hazamentem, és ott elvonultam a szobámba, de előtte még volt egy apám, aki elkezdett velem üvölteni, hogy ne higgyem, hogy magamba roskadhatok, és utána hagyja h vérmérgezésben meghalljak.

Aztán apám találkozott az álmomban már harmadik alakot felvevő pasim (Hayden Christensen – Star Wars III. – Anakin Skywalker) nővérével (Kriszti), megkérdezte, hogy milyen ember is ő, féltsen-e engem, vagy jó kezekben vagyok, de meg lett nyugtatva, hogy a lehető legnagyobb biztonságban leszek. Elmagyarázta neki, hogy a bádogházaknál melyikben laknak ők, és menjen el nyugodtan, ismerje meg a családot, és rá fog jönni.

Én meg közben láttam egy szőke kislányt, aki egy páré volt. Peti volt az apja, de csak a nevelőapja, de akivel együtt volt (valami szőke, hisztis pi…a), nem szerette a gyereket. A gyerek a barna hajú nénit szerette úgy, mint az anyját, és akkor valaki azt mondta nekem, hogy ő lesz az. Ő lesz a kislány, akit együtt nevelnek fel, láttam a film végét. Futott a kislány, és nem tudtam hova. Aztán rájöttem, felém fut. (Kívülről láttam magamat.)

Egyetlen egy dolog volt. A szobámban kuporogtam, és sírtam. Nem tudtam, hogy hogy lettem AIDS-es, és mégis miért. Mért nincs vége, és mért nem élhetek egyszerűbb, és simább jövőt. Nem akartam semmit, csak a férjemet. Kiabáltam, és sírtam, de semmi. Vártam, és vártam. Aztán beugrott milyen durván löktem el magamtól, és mondtam neki, hogy hagyjon békén. Nem tudom. De azt akartam, hogy odajöjjön és átöleljen. Velem legyen. Végül felálltam, és elindultam.

A színészeknél azért írtam oda mindent, melyik film, és melyik rész, ilyesmi, mert pont azon a hangon beszéltek, úgy néztek ki, és olyanok voltak, mint az a szerepük szerint normális. Ez volt az álmom, ami után ma délben arra keltem, hogy harangoznak.

Miért vagyok egyedül? Miért nem jó, úgy ahogy van? Miért gondolja így? Miért viselkedik úgy? Miért változik minden egy idő után? Miért jó érzés, ha üvölt a zene? Miért szereti a csigákat? Miért csak hazug lehet politikus? Miért nincs sok pénze mindenkinek? Miért állandóak a dolgok? Miért tökéletes a természet? Miért küldte haza Alekosz Olgát? Miért érdekel ez mindenkit? Miért irányítana a pénz? Miért nem vagy itt velem? Miért van mindig valami baj? Miért akart ennyire gyereket? Miért halt meg? Miért jó a csendben hallgatás? Miért kell takarítani? Miért „ugat” aki fél? Miért nem írok levelet? Miért tesz úgy, mintha semmi sem történt volna? Miért hisz Istenben? Miért szereti a csokoládét? Miért dolgozik annyit? Miért nem csinál már semmit? Miért ilyenek veled? Miért szakad rád minden csőstül? Mért nem tudok lazítani? Mért kell fotókönyvet csinálni? Miért mentél férjhez? Miért hiszed, hogy bármi változni fog? Miért nem viszel fogorvoshoz? Miért van baj körülötte? Miért nem tudunk segíteni, úgy ahogy rég? Miért írsz, ahelyett, hogy beszélnél? Miért veszekszel? Miért vagy féltékeny rám? Miért nem tetszik, amit vettem? Miért nem azt kapom, amit akartam? Miért ér csalódás? Miért kell kompromisszumot kötni? Miért nem küld árajánlatot? Mit mondana, ha megkérdezném, miért csinálta? Miért nem veszi észre, hogy tönkretesz? Miért az a cél, hogy minél rosszabb legyen? Miért vagy más vele is, nem csak velem? Miért nem hívsz? Miért nem tudom merre vagy? Miért hagysz szenvedni? Miért szervezel, ha nem vagy biztos? Miért akarod, ha nem? Miért jó ez neki? Miért nem esik le már most, hogy mit akar ezzel elérni? Miért nem voltunk még ott? Miért nehéz döntés az igazság annyi embernek? Miért hiszi azt, hogy hazudhat, hogy óvjon valakit? Miért nem hagyjátok békén szegényt?

Megint nem alszom. És miért nem? Hát erre most mondhatnék sok mindent. Mondhatnám azt, hogy jól esik beszélni Petivel 2 óránként, és azért maradok fent. Mondhatnám, hogy DVD-zek, és izgalmas a film. Mondhatnám, hogy nem vagyok álmos. Mondhatnám, hogy már próbáltam, de nem sikerült aludni, vagy egyszerűen csak ráfogni a lábamra, rossz álmokra, rosszullétre, vagy frontra.  És amíg az első kettő igaz, de csak ürügyként állnak helyt, addig a többi még csak nem is lenne igaz a ma estémre. Illetve a tegnap estémre, és ma hajnalomra.

Azt hittem, hogy jó, hogyha leülök blogot írni, de nem tudom. Ülök, nézek magam elé, és nincs semmi, amiről írnék. Vagy inkább annyi van, hogy nem akarok most dönteni? Lehet, nem tudom. Kicsit úgy érzem, hogy megállt az idő bennem. Valami miatt elakadtam, és egyszerűen bár mindenki éli az életét körülöttem, én mégse jutok se előrébb, se hátrébb. Mintha megfagytam volna, és mindenki próbálna kiolvasztani, de semmivel sem megy.

Nincs energiám. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy egyszerűen nem akarok energiát fordítani olyan dolgokra, amit feleslegesnek tartok? Megint időt, és energiát fecsérelni arra, hogy valami változzon, amikor, hogy utána továbbra is azzal szembesüljek, hogy négy fal közé vagyok zárva, meg egy hülye tolókocsiba? Köszönöm, elég volt.

Legszívesebben most vagy bömbölnék, vagy üvöltetnék valami zenét ESZMÉLETLEN hangosan. Vagy csak átélném a ma reggelt, mikor Peti átölelt, én meg csak sírtam, és ennyi. Nem volt más. Megállt minden, és csak szorítottam magamhoz, miközben potyogtak a könnyeim. Mért sírtam? Mert hiányzott. Viszont normális, hogy emiatt így kibukok? Kevéssé valószínű.

Valami van, valami változik, vagy pont hogy kellene neki, de nem teszi? Nem tudom. De sürgősen rá kell jönnöm, hogy mit csináljak magammal, és hogy kezeljem a hülyeségeimet, mert ez így nem jó. Hosszútávon meg még kevésbé. Hogy stílszerű legyek. Vissza kell kapcsolni a GPS-t, és új felniket kell feltetetni. A régiek elkoptak. És nem ártana a csomagtartóból is kipakolni egy-két bőröndöt. Mondjuk olyanokat, amik már évek óta ott vannak.