..május 25. 23:29..
Mikor felszálltunk a buszra, még nem gondoltuk, hogy ilyen vicces utunk lesz. Legalábbis érdekes, az mindenképp. Az utasok között fellelhető volt néhány volt tanárom, diáktársam, és diákom, egy aranyos kis darázzsal kiegészítve. Bár a sok műkörmös-magassarkús hölgytársaink nem szívlelték a váratlan jövevényt, ő senkit nem bántott, csak aranyosan zümmögött erre-arra.
Mindenki várta a busz indulását, mikor felszállt egy teljesen átlagosnak tűnő, kicsit talán tépett külsejű embertársunk. Vilmos herceg kopaszodó fejbúbjával, és kényszeres magában beszélő magatartásával tipikus példája a világuralomra áhítozó képregényfiguráknak.
Határozott mozdulattal letette a pulcsiját a vezető mögötti első ülésre, majd még határozottabb, enyhén gyilkos beütéssel odafordult a második menetiránnyal megegyező ülésen ülő utashoz, és a következőt mondta: „Küld már el azt aki ide akar ülni, jó? Leszaladok egy cigire.”
Kedvesen helymegőrzésre megkért utastársunk felháborodva kérdezte, mért is küldene el ő bárkit is, majd a számára felfoghatatlan mentalitású egyed viselkedése annyira kiborította, hogy lement, és ő is rágyújtott szegény.
Néhányan bosszankodtak („Ezek a mai fiatalok..”), mások megrökönyödve nézték kedves társunkat, majd gonosz én-a-vesédbe-látok-megtalállak-és-bosszút-állok pillantásával megadásra kényszerítette őket, mint vezérhím a falka alacsonyabb szintű tagjait. Megint mások csak nevettek, nem gondolták, hogy ma hamarabb kezdődik a heti hetes. A maradék statisztikát javító utas csak rázta tovább a fejét a rock lármára, ami az egész teste körül vibrált a hangerőtől, míg utolsó különleges esetünk tovább ecsetelte a kedves maminak, mért is kell pénz kéthetente műkörmösre.
Eközben dühöngő, magában az egész világra haragudó sectorosunk nyakában díszelgő névtáblájáról meg tudtuk, hogy Viktornak hívják. Mi sem igazolja jobban emberünk névválasztásának tökéletességét, mint a tény, miszerint neki megmaradt a helye, és a cigije után ugyanoda tudott visszaülni, kevésbé agresszív, ám annál inkább sokkolt utastársunk, elvesztette helyét, miközben próbált magához térni a különös birtoklási vággyal küszködő Viktorunk létezésének ténye felett.
Őrünk felérvén a hosszú, és embert próbáló cigi szünete után rögtön hozzáfogott, egy Milka szelet elfogyasztásához, illetve szeretett volna, hogyha a csoki borítása ebben közreműködött volna. Mint hogy nem, hősünk hosszú percek szenvedése után, udvariasan megkérte hozzá legközelebb álló hölgytársát, „Van valamilyen ollód? Add már ide.” Utastársunk elővette a magánál tartott körömvágó ollóját, és azon nyomban odaadta Viktorunknak. Megemlíteném, hogy ebben a döntésében, és sietségében valószínűleg ösztönzően hatott az övön hordott fegyvere, de hát kérem, mért ijedünk meg feleslegesen ilyen alakoktól?
Szóval nagy nehezen sikerült kinyitnia a csokiját, de forró melegre előre nem gondolván, a csoki megadta magát, és csak egy szétolvadt masszát talált a csomagolásban. Hangos cuppogások, és nyalakodás közepette ezt a 10 percet velünk is megosztotta. És a csúcspont? Történetünk főhőse befejezvén csokija majszolását, és annak papírját a szék, és a busz fala közé begyömöszölése után, mintegy desszertként lecsapta, már említett többek által nem szívesen látott utastársunkat. R.I.P. kisdarázs.
Elérkezvén a megfelelő megállóhoz, készülődni kezdtünk. Két lábproblémás nehezen jut el a leszállást segítő lépcsőkig. Drága őrző-védőnk közben a 3. csokiját ette, amin most ki tudtuk venni, a pillanatok törtrésze alatt szemünk előtt eltűnő darabokból, hogy epres-joghurtos ízesítésű. Otthonra mindig jól jön egy házőrző, haza is akartam vinni, de látszott rajta, hogy tipikus három hónap alatt kiöregedő fajta. Így inkább letettem róla.
Mikor fájdalmas búcsúnkhoz érve még utoljára visszafordultam, elrebegtem egy imát az újonnan bontott csokiért, végül meggondoltam magam, és csak annyit tettem hozzá (persze magamban), hogy R.I.P. Milkás Wafelini.
Köszönjük, egy újabb mintapéldánya az emberiségnek, és persze a biztonságvédelmi erőknek.
