Szükséges ecsetelnem, hogy mennyire ki vagyok a lábam miatt, vagy úgyis mindenki tudja, és inkább valami új dolgot kellene végre kitalálnom, amiről írhatok? Őszintén szólva, én is röhejesnek tartom, de nem tudok mit kezdeni az egésszel. Lassan akár lenne más választásom, akár nem, már csak ezt látom lehetőségként. Véget akarok vetni, ennek az egésznek. Én egy vidám, és élettel teli lány vagyok. Ha hagynak, és tudok pörögni. Aztán persze megvannak a túlpörgéses időszakok. De könyörgöm. Kinek az életében nincsenek. És amúgy is. Az nem tart sokáig, és utána ugyanazzal az energiával pörgök. Ehelyett most mi van? Ülök, és ülök, és várom a csodát. Illetve azt, hogy teljenek a napok, és végre tudjak egyeztetni bármit is. De ez jelen esetben egyenlő a csodára várással.
Nem vagyok jó a semmittevésben. Olvasok, hímzek, takarítok, rendet teszek, tervezgetek, de lassan nincs mit csinálnom. Kifogyok azokból a tevékenységekből, ami lefoglalhatná az agyamat, és ami elhitetné velem, hogy nincs semmi baj, és teljes életet élek. De mindegy merre nézek, vagy épp mennyire csukom be a szememet, a valóság nem változik. Továbbra is egy kocsiban ülök, és várok, hogy kikerülhessek belőle. Hogy levágják a lábamat, és újakat kapjak. Mint egy cipőboltban. Nem köszönöm, ez a fajta nagyon feltörte a sarkamat, más fazont kérnék.
