Igazából nem tudom, hogy minek ülök le írni. Már nagyon régóta akarok írni, de valahogy úgy érzem, hogy mindegy mikor, és mért ülök le, mit akarok mondani, vagy miről akarok beszélni, egyszerűen nem tudom magamat adni, nem tudok arról írni, amiről szeretnék, minduntalan ugyanoda jutok vissza, és ugyanonnan indulok is el. Persze lehet, hogy ez azért van így, mert egyelőre nincs is előttem út. Lezárult egy rész, vár rám egy hosszú, vagy rövidebb út, mégse tudok eljutni a kezdőponthoz.
Így most spanyol dalokat hallgatok, elmerülök a szövegben, próbálom azt a kevéske szót, amit tudok megérteni, felfogni, hagyni, hogy eljusson tudatomig, miközben pötyögöm a billentyűket egymás után, és remélem, hogy értelmes mondatok fejlődnek ki belőle.
Semmi sem változott. Eltelt x idő, x hónap, és minden változatlan. Kaptam Fortetolt, mostanában azzal alszok, szedem a Claritint, és ha még az átlagnál is jobban fáj valamim, Cataflant. Vegyítve, egyet-kettőt, vagy többet. Lassan úgy érzem, hogy ha akarnám, se tudnám túlgyógyszerezni magam. Mint ahogy Cleopátra hozzászoktatta magát a méreghez (ha jól emlékszem), én meg a gyógyszerekhez. Nem egyszer előfordult már hogy a kelleténél sokkal több gyógyszer volt bennem.
Itt ülök, és olvasok, hímzek, és sorozatba menekülök. Újra és újra. Közben igyekszem feltöltekezni, amikor Peti itthon van, de ez egyszerűen nem megy. Úgy érzem, hogy húzom magammal a szakadékba. Egyszer vizsgálták a tenyeremet. Mindkettőt. Annyira mások a két tenyeremen a vonalak, hogy az megdöbbentő. Azt kaptam a fejemhez, hogy rajtam múlik, melyik is jelenti a jövőmet, és melyik a múltamat. Meg van a sorsom, az életvonalam messzemenően rövid, de a másik kezemen, ami arról árulkodik, hogy hogy élem az életemet, sokkal, de sokkal hosszabb, sőt el is tér az egyik irányba. Ha akarom ez, ha akarom az. De vajon mégis melyik lesz?
Mennyi értelme van itt ülnöm, álmodoznom, elterveznem mindent, amikor soha de soha nem adatik meg az az élet, amit én szeretnék magamnak? Mi van, hogyha mégse vagyok annyira erős, vagy csak egyszerűen nem akarom? Mi van, hogyha ragaszkodom a lábfejemhez, ahhoz, ami már nincs meg, és ha vissza akarom kapni, a levágott részeket? Mi van akkor, hogyha nem akarom túlélni, és megküzdeni az új helyzettel, a lábszár nélküli élettel? Mi van akkor, hogyha mindegy mennyire erős is a másik, mégis látom rajta, hogy soha nem tudta megemészteni, ami történt vele? Ha félek, és ha úgy döntök, hogy én nem is akarom megpróbálni? Mért baj az, hogyha én inkább elmenekülnék? Mért baj az, hogyha úgy érzem, hogy ezt nem csinálhatom? Hogyha úgy érzem, hogy ennek itt nem lesz vége. Hogy a sok megpróbáltatás, ami így gyerekkoromban él, csak bemelegítés a következőkhöz képest?
Félek a jövőmtől. Félek attól, milyen lesz, ha nem avatkozok közbe, és milyen, hogyha igen. Mi van akkor, hogyha küzdök, küzdök, de végig rossz dologért? Mi van, ha pont azért történik minden, hogy végre igen is adjam fel, és fogadjam el az egészet úgy, ahogy van. Alakítsak ki magamnak egy életet, amiben végig tolókocsiban ülök. Mi van akkor, hogyha elvileg ez van megírva nekem? És mi van akkor, hogyha tudom, hogy ezzel én teljesen megváltoznék, és olyan lennék, amilyen nem akarok. Akkor is én vagyok, hogyha közben én nem ismerem el, hogy az már én vagyok? Ér bármit is az életem, hogyha a végén azt fogom érezni, hogy más élte le helyettem az életemet? És mi van akkor, hogyha az, aki voltam, aki továbbra is akarok, már nem lehetek? Éljek tovább úgy, hogy közben soha nem tudok önfeledten pörögni, és csak élvezni, ahogy az adrenalin felpörget egy-egy próbától? Mennyiben az én életem, egy olyan élet, amiben nem vagyok jelen?
Baj, hogyha azt szeretném látni a tükörben, hogy jól nézek ki? Megvetni való, hogyha ragaszkodok a lábszáramhoz? Hogyha van olyan pillanat, amikor csak végighúzom a kezemet rajta, és azon gondolkodok, vajon meddig lesz még az én tulajdonom? Szánni való, hogyha mindent megtennék azért, hogy továbbra is fel tudjak venni egy miniszoknyát, és ki tudjak menni úgy az utcára, hogy nem fordul ki a bokám, hogy nem érzem magamat rosszul, és hogy nem esek össze minden pillanatban? Röhejes, hogy annyi minden után, amit megéltem, kétségbeesek, amikor az ujjamon alakul ki valami seb, és az dagad fel? Röhög rajtam valaki fent, amikor sírógörcsöt kapok, mert elfog a pánik, és minden pillanatban azt látom, hogy sorban vágják le az ujjaimat? Van, aki fent popcornt eszegetve kapcsolgat, majd megáll, és azt bámulja, hogy kínlódok minden egyes problémával? Röhög rajtam, mert, hogy eddig is annyi bajom volt, mint mostanában, csak most már mindentől elfog a rettegés? Vajon tényleg alaptalan a félelmem, és kezelni kellene a félelmeimet?
Nem irányítanak a félelmeim, nem rohanok mindennel orvoshoz. Nem akarok menni, mert továbbra is úgy érzem, hogy ők csak rosszat tesznek, és minden olyat magyaráznak be, amitől én csak megijedhetek. Nem irányít, csak éppen ott van állandóan. Olvasok, és zenét hallgatok, vagy csak ülök, lés tv-zek, de egy kis szöglete az agyamnak mindig pörög, forog, és egyre gyorsabban rakosgatja a képeket egymás mellé. Mégis, mindegy mit csinál, nem tud rájönni a bajomra, persze lehet, hogy ez egypár szakterületen szerzett orvosi diplomával könnyebb lenne…
Persze, nem irányít, hiszen nincs is mit irányítania. Tengetem a napjaimat, és várok a csodára. Bármire, amitől egyszer csak rádöbbenek, mit kellene tennem, mi lenne a helyes megoldás, vagy egyáltalán egy fajta megoldás.
Közben mindegy mit hallgatok, mit nézek, vagy olvasok, valahogy újra és újra előkerül egy mondat. „Örülj neki, hogy nem vágják le a lábadat..”, „Még mindig jobb ez, mintha levágnák a lábad…”. Persze. Örüljünk neki. Nyílván nincs több szerepe ezeknek a mondatoknak, mint eddig lett volna bármiben. Azt hiszem, hogy nem is szerepelnek többször, és több helyen, mint eddig. De mostanában mindegy mit fogok meg, mihez nyúlok, milyen témában olvasok, amit akár már azért keresek, hogy csak ne kelljen újra ezzel a mondattal találkoznom, akkor is szembejön velem. Üzenek magamnak. Valamiért, valahogyan, mindig ezt teszem a szemem elé. De miért? Hogy lássam, hogy mekkora hülyeséget csinálok, ha levágatom? Hogy fogjam fel, hogy milyen nehéz döntést hozok meg ezzel? Vagy csak, hogy felfogjam, hogy igen, ennyi erőm van, hogy ezt is bemerem vállalni, még akkor is, hogyha általános vélemény, hogy ez az egyik legnehezebb akadály, amivel találkozhat valaki? Vagy megkérdőjelezésképpen, hogy tényleg van-e ennyi energiám? Sokszor úgy érzem, hogy nincs ennyi energiám. Hogy ki fogok akadni, hogy vége, hogy bele fogok roppanni, de egyszerűen nem tudom. Van olyan pillanat, amikor akarom. Amikor azt akarom, hogy vége legyen.
Egyszerűen csak vágyok rá, hogy bekerüljek a hülyék közé, gumiszobába, elzárva mindentől, amíg szép lassan teljesen beleőrülök a körülöttem zajló világ értelmetlenségébe. De nem megy. Mindegy mennyire hajtom szét magam, mennyit teperek, és mennyiszer hagyom, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, és egyszerűen csak tomboljanak, ahogy szoktak, nem tudom átlöttyinteni egy kicsit se a vizet a határon. Kezdem egyszerűen azt érezni, hogy ez vagyok én. Hogy nem is vagyok normális. Egyszerűen egy nagy adag akaraterő. Ennyi vagyok. Érzelmek, és küzdelem. Nehézségek, és akadályok. Ez az életem. És ehhez jön egy test, és ami azzal jár. Földi élet, javak, és stb… De vajon mennyiben lenne más, hogyha hirtelen kiköltöznék egy kolostorba Thaiföld egyik eldugottabb erdős-barlangos részére? Mennyiben éreznék mást? Hiányozna bármi innen?
Azt érzem, hogy rég rossz úton járok. Hogy az egészet megelőzhettem volna egy mondattal, egy dologgal, egy szimpla nem-el, vagy igen-el. Mi van, ha határozott lettem volna, odaálltam volna eléd, és azt mondom, hogy nem. Nem akarom, hogy velünk legyen, küld el, és nem is akarom látni többet. Vajon vége lett volna? Vajon lenne még lábfejem, és tudnám élni az életemet, amit akartam?
Nem erre vágytam. Kicsiként, amit elképzeltem, abból most nem sok minden van. Mit akartam? Táncolni, és lovagolni, pörögni, és mindent kipróbálni, amihez kedvem van, mindent, ami nehéz, és ami kitartást igényel. Azt, ami évekig enyém volt. A család, a boldogság. Félem, rettegés, rossz dolgok nélkül. Persze enélkül nincsen élet. Nyílván ez az, amit mindig mindenki meg akar tanítani a gyerekének, hogy éljen ebben a világban. Hogy barátkozzon meg a gonosz, a rossz jelenlétével, és hogy ne forduljon ő is arra az oldalra. Hogy ne váljon belőle is olyan, mint az apjából/anyjából. Hogy a pia nem megoldás, hogy a drogok nem menekítenek meg a legsötétebb árnytól sem, és hogy a látszat, örökké csak az marad?
Közben rátaláltam egy kedvenc számomra. Régi szám, kórházas éveimből valók. AZOK az évek. Ami már sosem múlik el nyomtalanul. Ehhez hasonló mondat, meg a Gyűrűk Ura végén van. Hogy van, ami már örökké megváltozik. Azt hiszem, én is ilyen vagyok. Mindegy, mennyire próbálok a régi maradni, mennyire szeretnék az lenni, változok. Folyamatosan, megállíthatatlanul. Nem tudok, vagy egyszerűen csak nem akarok megbirkózni ezzel az egésszel változás nélkül? Vajon mennyiben nagy tett az, hogyha megküzdök mindennel, de közben egy tíz éves szintén maradok? Vagy az már beteges, és ne vigyem túlzásba? Arany középút, és az mindent megold? Csináljam, amit helyesnek, jónak, vagy épp akkor egyszerűen csak az elfogadhatónak, megvalósíthatónak tartok? És mi van, ha nincs ilyen megoldás? Vagy mindig van, csak én nem veszem észre?
Lehet, hogy valami elvette a képességemet, hogy meglássam a megoldást, a legnehezebb problémában is? Lehet, hogy egyszerűen lassan vége lesz, anélkül, hogy azt valaha is felfoghatnám? Elmúlik, olyan gyorsan, mint ahogy elkezdődött? Egy nap majd arra ébredek, hogy tudok járni, és hogy minden a régi? Tud egyáltalán az lenni? Nem hiszem.
Legszívesebben beköltöznék egy Austen regénybe. Nyugodt, és kiszámítható környezet. A szabályokkal, az illemkódexszel, az állandó elvár, és megkövetelt viselkedés, a megszabott, és meghatározott út, erre mész, ebben hiszel, ez vagy te, ha nem, akkor kitagadunk az örökségből, és nincs már lehetőséged, csak egy ranggal, vagy vagyonnal járó házasságkötés? Vagy alapból szegény családba tartoznék, és elrendezett házasságokkal kellene a szüleink későbbi megélhetését és bebiztosítani? Aztán szülni három-négy gyereket, majd ha felnőnek kiházasítani őket, és ezzel kifújt az életem? Szürke lenne, de biztonságos.
Vajon melyik ér többet? Egy szürke, de biztonságos, vagy tarka, de veszélyekkel teli? Nyílván az utolsót választanám, hiszen engem a vérem hajt, de könyörgöm, muszáj tényleg ilyennek lennem?
Megváltozhatnék, persze azt akarnom kellene. Én meg nem akarom. Van, amit akarok, és azon változtatok is. De ezen? Minek. Hogy a lábam, az életem, és életcélom után azt is elveszítsem? Akkor mi marad nekem? Tényleg egy szürke kisegér, aki nem mozdul ki, nem csinál semmit, nem beszél senkivel, csak bólogat, és helyesel, aztán ha nem tetszik valami, nyelek egyet, és azzal el van intézve? Hát tényleg segítene ez rajtam? Vagy bármi egyéb?
Van bármi is, amit tehetnék, van bármi értelme annak, hogy ezt most mind leírtam? Vagy ezek után megint annyit fogok kapni, hogy nagyon tetszik, mert én vagyok, vagy kislányom, ne haragudj, de ez nekem túl elvont volt, vagy jaj, már megint ennyit kell olvasni? Egyáltalán várom én, hogy bárki, aki ezt olvassa, értelmesen álljon hozzá, és adjon választ arra, ami bennem tombol? Van bárki, aki vissza tudna rázni? Vagy aki van, az meg már úgyse figyel rám és talán már sosem fog annyira, hogy segítsen? És vajon, más rájön-e, hogy segíteni kellene, és ugrasztani azt is, aki amúgy egy cseppet sem foglalkozik azzal, hogy mi van velem? Vagy mért is várnám el, hiszen az egy álom volt? Volt egy-két barátság, aminek vége? Fogadjam el, és temessem el az egészet? Vagy van esély rá, hogy megkapok azt a támaszt, ami egyszeriben ki lett húzva a lábam alól? Férjhez mentem. És mi történt? Elvesztettem két támaszt, és kaptam egy elvileg mindennél erősebbet, ami viszont meg állandóan inog a viták, és a fejemhez vágott szavak súlya miatt? Akkor most mit csináljak? Rohanjak előre, ne törődjek semmivel, és hagyjam eltűnni az érzéseket, amik itt vannak továbbra is a szívemben?
Tényleg ennyire nehéz szeretni, és velem lenni?
Akinek fel kellene fognia belőle valamit, nem fogjam vagy továbbra is csak anyámnak mondja el az érzéseit. Aki fontos lenne hogy lépjen, nem fog, és senki más se fog szólni neki, hogy mennyire hiányzik, egy-két támogató szó,és jelenlét.
Aki meg az a támasz lenne, amire leginkább szükségem van, vagy napokkal késöbb fogja csak elolvasni, vagy utána nem is lesz semmi változás.
Szóval megírtam ezt a hagyománytól is eltérően hosszú elmélkedést, miközben semmi haszna nem lesz. Sebaj, azért lesz mit olvasni.
Mi a legszebb az egészben? Rájöttem, hogy július 10.én már egy jórészét a kiakadásom okának leírtam. És történt valaki? Az ott említettek felfogták, amit írtam? Nem. Akkor minek próbálkozok újra és újra???
