Mért nem írok blogot? Mert elegem van. Unom, hogy senki nem figyel arra, amit mondani akarok. Beszélek, beszélek, beszélek, és utána teljesen olyan, minthogyha nem is ülne ott senki. Drága egy, és drága kettő. Nagyon meg tudtok sértődni azon, hogyha átjöttök, akkor nem ugrok a nyakatokba, és mennyire szánalmasan érzitek magatokat, és haszontalannak. Mellettem, és úgy amúgy is minek jöttök át. Hajrá. Mondjuk, magatokba lehetne nézni, és rádöbbenhetnétek, hogy mondjuk milyen érzés, hogy 20.jára se mondok semmit, és csak én írok olyan smst, hogy hiányoztok, mikor találkozunk, vagy éppen annyit, h tudjátok, hogy fontosak vagytok, és szeretlek titeket is. Rájöttetek azóta, hogy néhány napja esetleg olyanom is volt, hogy névnap?? Vagy úgy ismertetek meg, hogy csak azért, mert nektek nem lényeges, akkor engem már minek felhívni, és annyit mondani h boldog névnapot?
Esetleg belegondolt bárki is mostanában körülöttem, hogy miért nem írok blogot? Hogy vajon mégis mi lehet az oka annak, hogy nem nyílok meg?
Lehet, hogy kissé szánalmasnak érzem magam. Akkor hadd osszak meg valamit a kedves érdeklődőkkel. Egy óriási, hatalmas nullának érzem magam. Undorítónak, tehetségtelennek, és tehetetlennek. Az utolsó vizsgám után eszébe jutott bárkinek, hogy annyit mondjon, hogy igen, ügyes vagy? Hogy tudom, hogy ez mennyire nehéz volt neked? Bárki, aki esetleg észreveszi, hogy mennyit ülök a gép előtt? Hogy mennyire keveset, és nehezen alszok? Nem az a baj, hogy a régi álmaim vannak. Lettek újak. Merthogy azt érzem, hogy mindenkit elvesztek, mert semmire se jó, hogy itt vagyok. Senki nem mondja el az érzéseit, a bajait, vagy szimplán csak, hogy mi történt vele. A saját férjemnek könyörögnöm kell, hogy elmondja, hogy mitől van kiborulva? A legjobb barátomról semmit se tudok, mert semmit se mond el. Persze a szülinapi buliba már meg se vagyok hívva, fel se merült, hogy menjek. A másik, aki bármennyire is furcsa, de igen is számít, és nem poénból szenvedek azért, hogy néha két mondatot beszéljünk, az égvilágon semmit nem oszt meg velem. Eddig legalább a barátnőjétől megtudtam a dolgokat. De mivel szakítottak, most már onnan se. Jah. Kihagytam, hogy múltkor le lett üvöltve a fejem, amiért nem jutott eszembe magamtól, hogy odamehetnék. Azért, mert unom, hogy ha próbálkozok, akkor vagy ellöknek, vagy szimplán lényegtelennek mutatja mindenki, hogy ott vagyok. A három barátnő, akiknek elvileg szintén fontos vagyok, ha én nem telefonálok, vagy jelentkezem, várhatok akármeddig, nem történik semmi. Nagyon sajnálom, hogy béna vagyok, és nem tudok kiszállni ebből a rohadt tolókocsiból. Sajnálom, hogy nem vagyok képes két métert se menni a cipőmben, mert kifordul a bokám. Marad az, hogy mindenkit hívogatok, és lassan könyörgök azért, hogy valaki jöjjön, és úgy tegyen, mintha érdekelné, hogy mi van velem. Persze a számat ne nyissam ki. Dühös vagyok, mert valaki tönkreteszi anyámat, és öcsémet. És mit csinálhatok én? Fogjam be, és legyek tekintettel.
És befogom, és tekintettel vagyok. Mindig, és mindenkire. Épp ezért akkor szíves engedelmetekkel újra elmenekülök a kis álomvilágomba. Mert még egy éjszakát nincs kedvem átbőgni.
Jah. Már vagy egy hete próbálom elmondani, hogy szeretnék kimenni angliai egyetemre tanulni. Halasztok egy évet, dokival megbeszélem, hogy addig érje el, hogy járóképes legyek, vagyis valszeg amputálni fog, utána IB, és ki egyetem. Valamilyen nyelv szak, amiben a 3. évemet „külföldön” töltöm a választott nyelv gyakorlásával. Örülök, hogy elmondhattam, és megoszthattam ezt a hírt mindenkivel. …
