Hosszú idő óta először ma éreztem igazán felszabadultnak magamat, és ma tudtam volna azt mondani bárkinek, hogyha megkérdezte volna, hogy hogy vagyok, válaszul, hogy köszönöm, jól. Egészen néhány pillanattal ez elöttig, ezt a filmeknek, vagy az egyedüllétemnek, esetleg a könyveknek tulajdonítottam volna.
– pillanat-
(Nem találtam a megfelelő számot a hangulathoz, és az íráshoz (N-dubz Best Behaviour ez esetben). Visszatérve a tárgyaltakra. Történt olyan, ami miatt akár ki is akadhattam volna. Este nem aludtam, mert az egy óra alatti 4szer felriadás eltántorított szándékomtól. Viszont Tetrisben rekordot döntöttem, és megtaláltam egyik leendő szenvedélyemet, amiről majd később, egyszer biztos szót fogok ejteni. J
Ami a lényeges volt. Egyre kevésbé tudtam a film végére koncentrálni (Utolsó dal), mert, hogy egy érzés, és egy azon gondolat futkározott fel- és le bennem. Blogírás. Hogy miért, miről, azt megint nem tudtam, csak azt, hogy kell. Hogy miért? Mert eljutottam egy újabb mérföldkőhöz.
Nem tudom meddig tart, míg teljesen túl leszek rajta. Az se biztos, hogy valaha sikerül teljesen. De most már nem akarom kihasználnia nálam lévő kártyákat. Megszűnt a gyűlölet, könnyebb lett a teher. Nem szűnt meg, mint ahogy a félelem, és az érzések se múltak el, meg az emlékek se halványultak, mentséget se találtam, de megkönnyebbültem.
És miért? Mert most éreztem először igazán, hogy mellettem állsz. Azt, amit tudatosan, később csak tudat alatt, aztán már ráeszmélve, de továbbra is képtelen szabadulván tőle éreztem, eltűnt. Nem éreztem tovább, hogy bizonyítanom kellene neked. Hiszel nekem végre te is, és ezt fel is vállaltad vele szemben. Ezért mérhetetlenül hálás vagyok. És ígérem, hogy megoldok mindent. Hogy megbirkózok mindennel, és nem fogom feladni, hogy nem fogok hátranézni, és nem fogod azt érezni, hogy bármiben is többet kellett volna kapnom, vagy máshogy kellett volna cselekedned.
Lehet, lehet, hogy nem mondtam, mert mostanában volt elég problémád a költözés miatt, de Petivel, illetve Bencével már beszéltem róla. Örülök, hogy minden így történt. Hogyha akkor máshogy döntök, vagy te nem bízod rám, akkor bár nekem megszűnt volna az állandó sebzés, Atiban jobban megmaradt volna a nyoma. Biztos vagyok benne, hogyha akkor lépünk, akkor elkerülhető lett volna, hogy ennyit vágjanak a lábamból, mert nem lett volna akkora nagy helyzet, amivel meg kellett birkóznom. De én örülök, hogy így történt. Akkor lehet h nem lett volna baj a lábammal, de sokkal tovább tartott volna eljutnom odáig, hogy fel tudjam dolgozni, vagy, hogy egyáltalán el tudjak indulni az úton. Így bár problémák voltak, és egyre súlyosabb sebet okoztam magamnak a tűréssel, és makacsságommal, szerencsére sose zárkóztam annyira magamba, hogy ne vegyen körül valaki, aki bármilyen kis lépésben is, de előre mozdítson az utamon. Petivel is találkoztam, megedződtem, és tudtam lépni. Mertem lépni, és eljönni, és élni a saját életemet, ne próbababaként asszisztálni. Nem tudom, hogy te hogy gondolod, és mit gondolsz erről. Valószínűleg, még nincs is itt az ideje, de úgy érzem, hogy nektek is jót tett, hogy eljöttem. Mert ha nem is én, hanem Peti, vagy az, hogy én őt választottam, olyan érzéseket, és viselkedést hozott felszínre, amit esetleg addig te nem vettél észre. Hogy jó lett-e volna, hogyha minden marad a régiben, nem tudom. (Mármint a ti szemszögetekből.)
Én remélem, hogy az öcsémnek intő példa lesz az az egész, amit megtapasztal, és azt, hogy te azt az életet élhesd, amit érdemelsz. Hogy egyedül, vagy mással, az a te dolgod. De én úgy gondolom, hogy túl sokat kellett neked is elviselned, és túl sok mindennel kellett neked is megbirkóznod. Megérdemled, hogy ne kelljen másnak mutatnod magadat, vagy rosszul érezned magad, hogyha nem felelsz meg az elvárásoknak, vagy, hogy ne érezd úgy, hogy vizsgáztatva vagy.
Remélem, hogy nem hibáztattok engem, te se és Ati se, és hogy nem is fog. Annyit még, hogy az én oldalamat, engedd meg, hogy majd én mondjam el neki. Nem most, de majd egyszer.
Köszönök mindent, és nagyon szeretlek mindkettőtöket.
