Kicsit csapongok. Innen-oda, egyszer erről beszélek, következő pillanatban, már teljesen másról. Hogy vagyok? Szarul vagyok. Miért? Mert őszintén elegem van, mindenkiből körülöttem. Nem feltétlen azért, mert bárki tett volna bármit is, pusztán azért, mert nem történik semmi. Mert senki nem lök ki a kocsiból, vagy szimplán az erkélyünkről.
Elolvastam többek között a Klastrom titkát, Charlotte-ot, egyik angol szótáramnak 450 oldalát, az Abigélt, Az Elfújta a szelet, majd néhány részét az Animorfoknak (azt angolul), és megállapítottam valami roppant vicces dolgot. És miután meguntam h mindig a láb + amputáció/levágás különböző variációiba futok, és miután meggyanúsítottam magamat, h mindezt csak beképzelem, úgy döntöttem statisztikát gyártok. 100X találkoztam a kifejezéssel, vagy szinonimájával. Hát nem nagyszerű? Hogy mindenki, és minden könyv a javamat szolgálja? Egy biztos, hogyha ez így megy tovább, bele fogok őrülni.
Az, hogy továbbra is hiába várom, hogy bárki válaszoljon az sms-eimre, vagy átjöjjön, azt most hagyjuk. Viszont nagyon szívesen beszélnék valami teljesen más dologról. Hátha ez is könnyít pici lelkemen.
Kedves nagyszülők, avagy kedves nagynéném, vagy bárki más a családból, aki elolvassa a blogomat, vagy ha azt nem is, az apámmal kapcsolatos részekre aztán érdekes módon ku*va kíváncsi.
Roppant mód köszönöm azt a sok támogatást, és szeretetet, amivel költözésem óta körülvesztek. Nagyon köszönöm, hogy annyit érdeklődtök utánam, hogy névnapomon felköszöntöttetek, hogy eljöttetek az esküvőmre, vagy, hogy továbbra is érdeklődtök, hogy mi van velem.
Egy jó tanács. Hogyha nem vagytok kíváncsiak rám, hogyha nem foglalkoztok velem, akkor szálljatok le rólam, és a blogomat se olvassátok. Mert azt, hogy elolvassátok, majd úgy döntötök, hogy milyen szemtelen, és hálátlan vagyok apámmal kapcsolatban, ahhoz semmi közötök. Ahhoz meg végképp semmi, hogy a kialakult véleményem miatt, az anyámat sértegessétek, hogy milyen elcseszetten nevelt fel engem, és öcsémet. Nem akarom meghallani még egyszer, hogy bárki közli a drágalátos édesapámmal, h z anyám mért így nevelt, és mért írok én ilyeneket a blogomba. Ahhoz, hogy mit írok a blogomba, egyedül nekem van közöm. Azért írom ezt a szart, mert, például azért mert tőletek annyira kevés törődést kapok, egy szánalmas senkinek érzem magamat. Nem tudok segítséget kérni. Hogyha nem birok a térdem miatt mondjuk megmozdulni, arra nem vagyok képes, hogy Petit megkérjem, hogy cserélje ki a macskaalmot. Mert ennyire nem megy. Képes vagyok inkább elviselni, hogy beledöglök a fájdalomba. Vagy jobb esetben, magától kitalálja.
Soha nem volt lényeges veszekedésünk, vagy olyan igazán megmondom nektek a magamét monológom. Hozzátenném, ezt apámmal se tettem meg soha. Esküvő előtt, amikor átvittük a meghívókat, ő meg közölte, hogy nem érdekli, és nézte tovább a tv-t, akkor mondtam el egyedül a véleményemet neki. De esküszöm, hogy borítani fogom az asztalt, hogyha még egyszer egy rossz szót szól bármelyikőtök anyámra, vagy öcsémre. Semmit nem tudtok arról, hogy miről is szól ez az egész elköltözés- história. Semmit se tudtok arról, hogy én mért költöztem el, és hogy milyen a kapcsolatom, nekem, vagy öcsémnek az apjával. Azt se tudjátok, hogy sose apám volt az aki, bármikor, bármiben segített, hanem anyám. És nyugodtan cseszegessétek, és hitessétek elé vele, hogy mennyire szarul nevelt fel bennünket, de kíváncsi lennék, hogy ti hogy oldottátok volna meg az egészet. Jah és belegondoltatok már, hogy mért mondtunk el világéletünkben mindent anyánknak? Mondjuk, mert ő odafigyelt. Mondjuk, mert ő segített, és bármennyire is elcsesztünk valamit, sosem éreztette velünk azt, hogy egy szar senkik lennénk, vagy, hogy mindig mindent csak elcseszünk. Ezzel szemben apám mindig csak veszekedett, ha elrontottunk valamit. Abba sosem gondoltatok bele, hogy az öcsém mért olyan amilyen, ugye? Egyszer nem jutott eszetekbe, hogy azért ejt el mindent, és ront el mindent, ha ott az apja, mert kétségbeesetten próbál megfelelni neki?
Amúgy. Nem tudom, hogy mennyi jogotok van beleszólni abba, hogy anyám hogy nevelt fel minket. Ti mit alkottatok? Egy fiút, aki megnősült, majd elvált, aztán lett egy hosszú kapcsolata, amiben évekig ő volt eltartva, míg végül a nevelt lánya, ahogy elmúlt 18 elköltözött, és a fia a párjával szintén költözik. És ebben ti tényleg azt hiszitek, hogy ő semmit nem rontott el? Miközben szerencsétlen hülye állandóan az apjának próbált megfelelni, aki az óta beszél róla büszkén, mióta a fia sikeres lett végre? Tényleg teljesen normálisnak tartjátok ezt a nevelést, amit ti nyújtottátok, és leszóljátok, azt, amit anyám?
Soha nem kételkedtem abban, hogy ne szeretnétek annyira, mint a többi unokátokat. Mindegy, hogy én nem vagyok vérszerinti unokátok. Ezt sosem éreztem.
És hogy mi van apámmal? Semmi. Elismerem azt a sokat, amit értünk tett. Figyelt ránk, és megvédett minket mindentől, és mindenkitől. Sokszor nekünk kellemetlen módon. De megtette. Szeretett, öcsémet talán még mindig szereti. Sosem tagadtam, azt h nem tett meg értünk mindent. Sosem mondtam, hogy nem vagyok hálás azért, mert ott volt anyám mellett. De attól még lehetett olyan dolga, ami megnehezítette számomra azt, hogy jó kapcsolatom legyen vele. Ez egy ideje megromlott, nagyon, és nekem már nagyon nehéz volt ott lennem. Én nem bírtam, és eljöttem. Hogy ettől mért utál most már mindenki, azt nem értem, és azt sem, hogy csak azért, mert azt tettem, ami az én javamat, és boldogságomat szolgálja, azért mért nem lehet már velem beszélni?
Mélységesen megbántottatok. Persze nem ez volt az első alkalom, de azt hiszem, az utolsó, amikor még hittem benne, hogy számítok nektek. Rémlik, hogy 9 évvel ezelőtt kórházba kerültem? Rémlik, hogy mama, és Liza még be is jöttetek hozzám? Erre emlékszik valaki, vagy csak én? Azzal mi lett? Utána mért lettem elfelejtve? Mindenki úgy viselkedett mintha leprás lennék. Nem volt elég hogy az összes barátom, és osztálytársam hirtelen nem beszélt velem? Még a családom egy jó részét is el kellett vesztenem? Egy 10 éves kislány szerintetek mit gondol? Hogy biztos, hogy a rokonok a tapintatlanok? Segítek. Nem. Ez a kislány várta, hogy bárki jelentkezik.
Ez a kislány várta, hogy az anyja, öccse és a nagyiján kívül, a mamája, a papója, a keresztanyja, és a nagynénijei is hívják, és bemenjenek hozzá. De hát nem kellett. Aztán a kislány rájött, hogy ez biztos az ő hibája. Hogy a családja se szereti, mert biztos, hogy rosszat csinált. Ez a kislány nem szeretett otthon lenni az apjával, de azt nem tudta, hogy ez az egész azt váltja ki, hogy ő beteg lesz. És azt hitte, hogy azért nem látogatja senki, mert ő hibás. Ez körülbelül másfél évig ment így. Mire a kislány már annyi mindennel találkozott, annyi minden felfoghatatlannal, hogy rájött, hogy ha ezt el akarja viselni, akkor komolyodnia kell. Aztán egyik pillanatról a másikra megkomolyodott, és érettebb lett. Azt hitte, hogy így könnyebb lesz. És mi volt a következő? Állandóan azt hallgatta, hogy milyen komoly, és hogy milyen érett lett, és sokkal érettebb, mint a társai, de ez nem jó. És kétségbeesett a gyerek. Hiszen el kellett viselnie mindent, de közben, amit megtalált módot erre, az nem bizonyult jónak. Mire a hülye gyerek elkezdett ismerkedni, és rájött, hogyha fiúkkal van, azok valahogy elérik, hogy jókedve legyen. Így lett a 12 éves lánynak egy 17 éves barátja. Aki bár nem feltétlen tett jót, a lány mégis jókedvű volt, és újra figyelt rá valaki. Az anyján, és nagyanyján kívül most már volt még egy ember. Aki, lám az első, odáig volt érte, hogy a lány mennyivel érettebben viselkedik, mint a kortársai. Így indult az első kapcsolata, ami másfél évig tartott (kisebb –nagyobb szünetekkel, és más fiúk kisebb-nagyobb mellékszereplésével). Míg végül a lány elfogadta, hogy ő ilyen, hogy változott, és ilyen lett, és remélte, hogy akik szeretik, el is fogadják. De mivel őt elég kevesen szerették, vagy mutatták, hogy szeretik, így úgy döntött, hogy ő nem fog olyan kedvéért változni, aki nem szereti. Így még makacsabb, és önfejűbb lett. Lassan kialakította a maga kis személyiségét, majd 15 évesen eljutott odáig, hogy elege van a pasikból. Hogy ez egy kicsit vicces, és nevetséges? Az lehet. Neki mégsem volt az. Megismerkedett egy sráccal. egy szintén idősebb sráccal, akivel jól elvolt, és első pillanattól kezdve jól megértették egymást, és olyat adott a lánynak, amit az addig nem tapasztalt, mérhetetlen nyugalmat, és biztonságot. Persze a betegség itt is bekavart, és végül a srác szakított vele. Ez volt az a pont, mikor a lány rájött, h ennek nincs értelme így. Mivel hogy a lány képtelen volt a fiú nélkül meglenni, belebotlott valakibe, akibe olyan görcsösen kapaszkodott, hogy amikor az említett fiú két hét után visszatért, csak nehezen tudta elhinni, hogy nem kell már a másikba kapaszkodnia.
Hogy mi történt ez után? A lány 18 évesen hozzáment ehhez a sráchoz, és örült neki. És mi van most? A 18 éves lány, 28nak érzi magát, és igyekszik a „normális” 18 éves életét élni, úgy hogy közben ebbe ne őrüljön bele. Mert, hogy a lány anya szeretne lenni, és dolgozni szeretne. Úgy érzi, hogy már évek óta ezt kellene tennie, de mégse jut előrébb. Hogy is jutna, hogyha hozzászokott, hogy ő már csak ilyen? A dolgok az életében, sokkal gyorsabban pörögnek, mint annak kellene. És ő csak úgy tud ezzel lépést tartani, hogyha komolyodik, és komolyodik, de könyörgöm, akkor mi lenne, ha az idő is múlna közben?
A legviccesebb rész persze, hogy a lánynak örökké lesz egy része, ami még ma is az a 10 éves kislány, aki nem érti, hogy mi történik körülötte, le akar ülni a földre, és üvölteni, hogy végre odafigyeljenek rá a szobában, és valaki felvegye, és megvigasztalja, de ez nem történik meg. És ez a legszebb az egészben. Hogy én is olyan szánalmassá válok, mint a legtöbb ember, akinek túl gyorsan, túl hamar kell felnőnie, hogy megküzdhessen az élete gerjesztette problémákkal. Egy része megreked, és egy része sose fogja tudni utolérni a másikat.
Mi lett volna ennek az egésznek a lényege? Hogy azok, akik nem vettek részt az életemnek az utóbbi 9 évében rájöjjenek, hogy mit hagytak ki, hogy mennyire lett volna szükségem rájuk, és hogy mennyire lenne most is. Muszáj elvesztenem mindenkit, csak mert az apámmal nem tudunk kijönni?
