Cukor nélkül a tea is keserű

 Igazából ez lesz az a blog, ami valószínű, hogy sokakat, vagy esetleg mindenkit meglep. Engem nem, de hát mondjuk az érthető, mert hát attól, hogy valamiről nem írok, az még motoszkálhat bennem egy ideje. Szóval rátérve a témára. Az előbb említett okok miatt újra elgondolkoztam valamin. Mégpedig azon, hogy be kellene sétálni egy templomba. Hogy miért? Mert már egy ideje ez „kattog a fejemben”. Hogy őszinte legyek, én általános iskolában jártam hittanra, és igazából tetszett is. Nem igazán tudnám megmondani, hogy mért is hagytam abba. Minden esetre azt lehet tudni rólam, hogy nem hiszek a véletlenekben. Viszont valahogy mindegy, hogy merre mentem, a fontosabb helyszínein az életemnek, mindig volt templom is. A sulimnál is van. A kórházban, amiben legtöbbet voltam, ott is van egy. A panel mellett is van, és ahova anyuék most költöztek, ott is. Ezen kívül mindig, mindegy volt, hogy hova mentünk, meglátogattuk az ottani templomot is. Düsseldorfban a szálláshoz viszonylag közel is volt egy, de a kórházból, ahol feküdtem, konkrétan láttam egyet. Táborokban, ahol voltam, és emlékszem rá, mindenhol volt vagy egy templom, vagy egy kis szentélyrész. Tátrában, ami egy elég emlékezetes kirándulás volt nekem, szintén egy templom volt a szálloda mellett. Nyíregyházán, továbbra is az a kedvenc épületem, a templom ahol megkereszteltek. Valahogy az egész olyan, mintha mindig is ott lett volna a közelemben, hogyha egyszer hajlandó leszek nyitni, akkor legyen hova fordulnom. Leszögezném mindenkinek, aki esetleg régóta vallásgyakorló, és még is szeretne kiakadni, azon, amit írok, hogy ez tényleg nem egy egyszerű fellobbanás, hogy nah akkor innentől fogva hívő leszek. A kilenc év alatt, meg előtte is, én sokszor volt, hogy akár magamban, vagy este halkan imádkoztam. Nyílván ez is azt mutatja, hogy kapaszkodnék. Kapaszkodnék valamibe, amiben hihetek. Azért nekem már eléggé keményen kialakított véleményem van sok mindenről, és úgy alapjában véve az engem körülvevő világról. De egy részlet hiányzik, és ezt igazából már korábban is megfogalmaztam már.

Én nem tudom, miben kellene hinnem, és mit kellene elfogadnom, ahhoz, hogy hívőnek mondhassam magam. Őszintén, továbbra se tudom, hogy tényleg ez lenne-e az utam. Egy valamit tudok biztosan. Ha erre vinne az utam, akkor se tudnám feladni, amit jelenleg gondolok. Azokat a dolgokat, amik sorsszerűen történnek, azokat igen, képes lennék Istennek tulajdonítani. De mindent, nem. Nem tudom mennyire hibás elképzelés ez vagy sem, de én úgy látom, hogy mindig van két út előttem. Ez lehet az a két út, amit Ő jelöl ki nekem. De hogy melyiket választom, az csak tőlem függ. És igazából, mindegy melyiket választom. Az egyik jót hoz, a másik meg egy újabb tapasztalatot. Ezt hiszem, és ha ebbe belefér, hogy az a valaki, az Isten, akkor igen, tudok hinni a létezésében, mint ahogy mindig is hittem a létezésében valakinek, aki fentről irányít. Azt, hogy honnan van annyi energiám, hogy újra és újra jól legyek, azt továbbra is úgy gondolom, hogy az engem szerető, és engem körülvevő emberektől kapom. Azt, hogy őket ki küldi az életembe, azt már megint el tudom hinni, hogy Ő. Illetve ha nincs mellettem senki, de nekem továbbra se fogy el az erőm, akkor az ő irántam érzett szeretetéből tudom ezt származtatni, és akkor az is magyarázatot nyer.
Bent a kórházban volt a dokim, aki beszélt egy betegről, aki abban hitt, hogy őt majd Isten meggyógyítja, és azért nem vett részt a kezeléseken, de egyszer csak neki is elfogyott a hite, és beteg lett. Nah ez az, amiben én sosem tudnék hinni. Abban, hogy felajánl nekem egy utat, amin ha végigmegyek, akkor meggyógyulhatok, abban igen. De konkrétan Ő nem tud meggyógyítani, mert a testemet, a szervezetemet, én irányítom.

Nem tudom, hogy mennyire világos, vagy éppen kusza ez a bejegyzés, minden esetre most azt érzem, hogy már nagyon rég elindultam egy úton, amin most egy újabb elég nagy lépést tettem a cél eléréséhez. És ez a cél, lehet Ő.

 Megint eljutottam odáig, hogy nem tudom azt mondani, hogy jól vagyok. Jó lenne, meg örülnék neki, de hát, ha egyszerűen nem azt érzem, akkor nem tudom azt mondani. Megint csak az van, ami már eddig is előfordult egy jó párszor, és ami megint nem lesz meglepő fordulat annak, aki régebb óta ismer. Járkálok, és programokat szervezek magamnak, és tényleg minden nap megyek valahova. Ezt a részét elmondani nem tudom, hogy mennyire élvezem. Menni (mindegy, hogy hova), miközben azzal küzdök, hogy igen is lábon maradjak, bár lehet, hogy beteges, de nekem óriási örömet okoz, mert nap, mint nap bizonyítok magamnak. Ami az egészet elrontja, az mindig a hazaérkezés, és az azt követő lázasodás. És bár nem érdekel, mert attól örülök annak, ami aznap történt, de még is csak ez az apró kis gondolat, ha több egymást követő nap is megtörténik, akkor már elég erőteljesen rontja az alaphangulatomat. Minden esetre igazából most sem érzem azt, hogy rosszul érezném magam, de mondjuk ma nem is lázasodtam.

Tegnap megint megnézett egy doki, változatosság kedvéért egy olyan, aki eddig még nem tette, akivel már találkoztam, de egyedül egy személyben sose próbálta megoldani a problémát. Nah most már róla is el lehet mondani, hogy megpróbálta. Mondott egy kenőcsöt (amivel már régebben volt kezelve), illetve egy gyógyszert, egy lézeres kezelést, illetve egy teljesen más dolgot, egy kamrás kezelést, amit a búvárokon is alkalmaznak. (Persze utóbbi kettő önköltséges.) Hozzájön ezekhez még, hogy a mobilizátorral tavasszal nem tudom, milyen cipőt fogok tudni hordani, el kellene mennem Korányiba, íratni papírt az alapbetegségemről, azzal elmenni a jegyzőhöz, és megírni az új papírokat a közgyógyomhoz, hogy utána ingyé tudjon egy gyógycipész cipőt készíteni nekem. De persze ez már megint rohadt sok másik kérdést vet fel, kezdve azzal, hogy Korányiba, tuti bent akarnak tartani leg. 1 hétig, mai már megint nem alkualap, főleg nekem nem.

És persze tegnap megint eljutottam odáig, hogy az amputálást emlegettem (hozzáteszem, a doki feltevése miatt valszeg), mert tulajdonképpen tényleg, most megint járok, de minden nap lázas vagyok. Ha ez az állapot nem szűnik, és nem szokik hozzá a szervezetem ahhoz, hogy terhelve van a lábam, akkor az egész megint nem ér semmit, és úgyis az lesz a vége, hogy inkább amputáltatok. Mellesleg megjegyezném ez elég szar helyzet már megint, de mondjuk, ezzel nem akarok foglalkozni. Szóval, ha odáig jutok, akkor majd megint döntök, és majd megint eldől minden. Addig meg mindent csinálunk tovább, ahogy eddig is. J

 Együtt volt a négyes újra. A kis csapat már elfogadta a döntést,és megnyugodtak, most mégis olyasmi történt, amit egyikük se várt. A távolban a sast látták, ahogy egy veréb felé száll, hátra-hátra néz, de csak száll, és száll tovább. A sirályra nézték, kutatva bármi jel után, amiből ki találhatják, hogy vajon mit gondol. De a sirály, csak nézte, és nézte. A sebei gyógyultak, és érzelmek híján mást nem érzett, csak hogy gyógyul.

De hirtelen hatalmas dübörgésre lettek figyelmesek, odakapták a fejüket, és a csikót látták, ahogy tőle szokatlan vágtába kezdett, hogy utolérje a másik lovat. Azt a lovat, akit ők nem ismertek. Nem ismerték, de nem is volt lényeges. Csak a vadlovat nézték, és vártak.

-Rendben. Ha menni akar, menjen. Ha vele akar, vele menjen. – majd fogta, és olyan sebesen tűnt el, hogy mire feleszméltek, már a nyomát se látták. Csak azt értették, hogy neki vannak érzelmei, és hogy fáj neki. A ló meg csak ment előre, és jobbra, a falnál balra, és előre az erdőig. Nyargalt, amilyen sebesen csak tudott, és közben minden dühét beleadta minden mozdulatába, az összes izmának összes rezdülésébe. Csak fájdalom, és keserűség volt benne.

-Majd elmúlik. Vége lesz. – kiáltotta a skorpió, amit ha akart volna se tudott volna elhinni. Ő sose gondolkodott. Nem bízott az ilyen dolgokban. Csak fájt neki. 

 Szóval, amit említettem ki. Két fajta ember ismer engem. Egy, aki olvassa a blogomat, és beszélget velem. (Itt ugye nem ritka az, hogy hamarabb tudja, hogy miről szól a blog, ha már hamarabb beszéltünk.) Ők azok, akikre azt mondom, hogy nah igen, ők ismernek.

És másik kategória : Akik olvassák a blogomat, és értelmezik azt, de velem nem beszélnek. Ugyan is. Ezek az emberek könnyen hihetik azt, hogy ismernek, mert őszintén írok a blogomba, és sose figyelem azt, hogy valamit leírhatok-e vagy sem, ezzel megbántok-e valakit vagy sem. Ez az én blogom. Ez az én érzéseimről, és velem való történésekről, illetve gondolataimról szólnak. Szóval, mért figyeljek én másra, miközben ezekről írok? Az már akkor mások blogja lenne. Akkor azt a célt szolgálja, hogy „bemutatom magamat, ilyen vagyok, ezt hidd el rólam”. Automatikusan megjátszanám magam, és figyelnék arra, amit mondok, mert meg akarnék felelni. Ehelyett, ez nekem szól. Ez sokszor nem azt a célt szolgálja, hogy más elolvassa. Hanem azt, hogy én kiírjam magamból, és azáltal, hogy kiírom, és leírom, bennem is tisztázódik a kép. Illetve ha valamiről meg sokat írok, akkor egy idő után sikerül elengedni azt, és túllépni rajta. Ennyi célt szolgál a blog. Az, hogy közben ezt más is olvassa, (és mostanra már elég sokan olvassák), az maximum azért jó, mert nem kell annyit magyaráznom. Így is elég sokat beszélek, de hogyha mondjuk, több minden történik, ami több dolgot, érzelmet is kivált bennem, akkor hosszú litániák születnének ezekből a beszámolókból, amit szóban még meg is oldok, (bár ha rossz dolog történt, akkor nem feltétlen van kedvem ezt százszor hosszasan ecsetelni), de neten, vagy telefonon keresztül már nehezebb. (Telefonon keresztül csak azért, mert nagyobb a számla, ami nálam amúgy se kicsi).

Szóval pont, azért mert a blog elsősorban nekem szól, és csak előnye hogy ezáltal másoknak is sokkal világosabb a kép, így amit írok benne, nem feltétlen egyedül kellene feldolgozni. Mert, hogy egy-egy szó, egy-egy mondat teljesen mást is jelenthet. Amin azok, akik rendszeresen olvassák a blogot legtöbbször félrecsúsznak, hogy a metaforás részeket, egyszerűen kihagyják. Pedig sokszor azok a leglényegesebb bejegyzéseim. Miért? Mert az vagyok igazán én. Az abszolút az én agya terméke, az én kis világomból született, más pedig egy kitalált, saját magamnak kreált kis világból, ami csak azért jött létre, mert a valóságban egyszerűen nem tudtam értelmezni a dolgokat. Így mindent megfeleltetek valami másnak. Általában 3-4 dolgot. Vagy egyszerűen egy szituációról eszembe jut egy mondás, vagy egy könyvben korábban olvasott mondat, esetleg egy mástól halott mondat. Mindent elfelejtek, csak ez van a szemem előtt, és elkezdek írni. És az egész végére, egy olyan új, és részletes, a legutolsó pontig kidolgozott világban találom magam, hogy sokszor nehezemre esik kiszakadni onnan. Ott hirtelen minden értelmes, minden kézzelfogható, és az adott szituációt tökéletesen tudom benne értelmezni. De itt van a bökkenő. Ez a világ, csak az én agyamban létezik. És nem vagyok egy James Cameron, aki meg is mutatta másoknak a Pandoráját. Én nem ebben vagyok jó. Csak abban, hogy ott legyek, és ami ott történik, azt leírjam. És ha bárki megkérdez bármit, akkor rögtön tudom neki mondani, hogy mi mit jelent, mert nekem teljesen természetes. De nélkülem, elég egy kis darabkáját rosszul értelmezni, és már teljesen más világot alkotott az illető.

Így megkérnék mindenkit. Hogy ha meg akar ismerni, akkor az után, hogy elolvassa a blogot, kérdezzen, és ne egymaga akarjon mindent értelmezni benne. És ha amúgy bármi nem világos, akkor szintén állok rendelkezésre. Ha nem lennék hajlandó bárkivel beszélni ezekről a dolgokról, akkor nem nyilvánosan írnám le blogba, hanem folytatnám a naplómat. De. És itt a lényeges dolog még. Ha valaki nem beszélget velem, csak találkozik például, akkor azért, mert a kórházak miatt ilyenné váltam, egyszerűen azt fogja hinni, hogy zárkózott vagyok, és alapból kialakít egy képet. Ami nem igaz, csak magamtól nem fogok odamenni. Ha meg beszélgetünk, akkor azt meg szívesen megteszem. A blog meg ezért nyilvános. Mert aki akar, annak meg van rá az esélye, hogy megismerjen. Évekig visszamenően meg tudja kérdezni, hogy egy adott blogban egy adott dolog mit jelent, mit éreztem akkor. Azok alapján el tudja dönteni, hogy milyennek tart, avagy milyennek nem. És én nem érzem rosszul magam. Mert évekig csak a naplóm tudta, hogy kiről mit gondolok, mik az érzéseim, és amúgy nem. Sokan félreismertek, és aztán féltékenykedések miatt, ebből nekem lettek problémáim. Ez van ezzel kivédve.

Persze. Sokan most is csak néha-néha olvasnak bele, vagy ezt-azt, vagy a blogoknak is egy részé igen, másikat nem. De aki ez alapján von le következtetéseket, és alakítja ki a véleményét rólam, annak tudok gratulálni, de megkérem, hogy kerüljön el engem, és maradjon kívül az ajtón, ne hozzon ilyen hozzáállást az én környezetbe. 

 Totálisan kiborultam. Megint elbasztam, és nem tudom, hogy a picsába szedem össze magam. Egyszerűen meg volt az érzés, és olyan szinten félek tőle, és rettegek, hogy saját magamat hergelem bele. De ember. Nem érti meg tényleg senki, hogy mennyire szar??? Az, amikor azért lépnek le az emberek, mert rájönnek basszus, hogy egy olyan rohadt nagy romhalmaz vagy, hogy ennyi. Kukába, nem nekik, barátnak.

Ugyanazt érzem, mint eddig már annyiszor. Hogy az hogy szinte vagyok, és maga az amilyen vagyok megint be fog kavarni. Nem sok embernél számított igazán ez az elején. Sokszor csak szimplán nem akartam elveszteni egy szerintem értékes embert. De amikor valakinek tényleg olyan gyorsan megnyílok az rohadt veszélyes utána. De persze ésszel nem döntünk. Mért döntenénk, igaz? Akkor egyszer az életben nem szar lenne, és veszély, és kockázat, hanem biztonság, és stabilitás. Az egyetlen dolog, ami hiányzik az életemből, amit állandóan keresek, és amit ha meg is találok, mint a példa is mutatja, utána úgyis elvesztem. Jelenleg családon kívül van 2 biztos pont az életemben. Ennyi. És azt a 3.at, aki esetleg ide bekerülne, azt rohadtul nem akarom elveszteni.
Nem akarom még egyszer elveszteni egy értékes embert. Egy ennyire értékes embert. Főleg, hogyha közben tudom, hogy a számomra legértékesebbet meg már elvesztettem. Egyszerűen csak nyugalmat szeretnék. Azt hogy igen, legyen egy harmadik személy is, akit fel tudok hívni, és ha kiakadok, tudjak vele találkozni, és át tudjam ölelni. Szeretném. Mért baj ez? És mért nem vagyok képes csak néha kicsit lehiggadni, és ennyire nem az érzelmeim által élni? Miért jó az nekem, hogyha most pl. ebbe ennyire belelovallom magam? Miért???

Közben meg, csak hogy meglegyen az egészséges vérnyomásom, délután van, pontosítok, az a fajta délután, amikor már felhívhatom a drága férjemet. Mert, hogy beszéltünk délelőtt, és mint ha mi sem történt volna megint, „ha gondolod, és akarsz beszélni, du. tudunk majd”. Köszönöm. Nem vagyok elég ideges, a miatt, amit érzek iránta. Nem. Mintha semmi nem történt volna. Mintha nem jövő hónapban akarna válni, beszélgessünk. Mert az akkor poén. Annyira jó forgatni bennem a kést, és csiki-csukit játszani folyton. „Hagyjál békén, mert tudtam, hogy megint a sárdobálás fog menni”, aztán a „ha akarsz, tudunk beszélni”. Persze. Az egész életem egy érzelmi hullámvasút. Ezt már eddig is tudtuk. De muszáj egy számomra veszélyes, és rohadt ijesztő pályarészen ezt még tovább fokozni??? Tényleg szükséges az, hogy még jobban kiboruljak?

És még mi a probléma? Az, hogy rohadtul szétbaszom a lábamat azzal, hogy itthon azon járkálok, hogy térdemen megyek ki- és be. Az, hogy sehol nem férek el, hogy mindenhova beütöm, de ha épp nem, akkor csak nem bírok az asztalnál ülni, mert nem bírom azt, ha lóg a lábam. Persze azt sem, hogyha meg engem sajnálnak, és meg akarják oldani a problémát. Tegyem fel egy másik székre a lábamat. Tuti ez lenne a válasz. De kösz nem. Más se teszi, akkor én mért tegyem? Nem érek kevesebbet, nem kell semmit se máshogy csinálnom, mint annak, akinek van a lábfeje.

Vagy ez az egész, minden, amit leírtam, megint le van szarva, mert, ahogy jönnek, úgy mennek az érzelmeim, illetve mivel én meg mindegyikre felszállok, és megélem azt, majd ha épp csendesebb vizek jönnek, akkor úgyis lenyugszom, és az egész kiakadás megint semmit se fog érni?? 

(Hozzáteszem, hogy az egészet iszonyatosan rövid idő alatt gépeltem be. 2 – Mire a végére értem, már nem maradt más, mint a fent leírtak, nyugodt, csendes maradványai, azok a kételyek, és aggályok, illetve rossz érzések, amiket megfogalmaztam, csak épp a szenvedély szökött meg előlük. 3 – Sajnálom , hogy nem egyszer használtam, nyomdafestéket nem tűrő szavakat. Ideges voltam, mint ahogyan az eléggé érzékelhető is. Gondolom ... Ez az átka ha az ember nem ésszel ír, hanem szívvel.

 Igazából abszolút azt érzem, hogy kisebb-nagyobb darabokból vagyok össszeragasztva, hogy aztán újra és újra darabjaira törjenek, vagy romboljam saját magamat. Ami ugye a jobbik eset, mert valószínű én rombolni csak akkor fogok, ha van már raktáron alkatrészem. De ha nincs, akkor meg kell rendelni, az ügyfélnek meg várnia kell, mire kihozzák, és kicseréljük a hibás elemet. Ez főleg akkor probléma, amikor a rendelt alkatrész is már javított állapotban kerül hozzám. Kockázati tényező, és több munka.

Hogy mért érzem ezt, azt most ne vesézzük. Mindenki, aki olvassa a blogot, nagyon sok mindennel tisztában van már. (És erről fog szólni a következő blogom.) Ami most lényeges kérdés, az az, hogy mért fontos, hogy ezt érzem magamról. De ez is hamar ki fog derülni.

Maga a cím, az lehetne helytálló, és vicces, igazából csak úgy gondoltam, hogy abszolút passzol a jelenlegi álláshoz. Mert, hogy. Jött egy új srác az osztályba. (Igazából fennforgás történik, és jönnek-mennek a diákok, nem tudni, ki hol köt ki.)
(Nagy a kísértés, hogy metaforában folytassam, de nem teszem. Mert, hogy akiről szól a blog, és akiről írtam, az pont az „új” állapota miatt, nem terhelendő le ennyire rögtön, hogy saját magáról is metaforát kelljen értelmeznie.)Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valamennyire már megírtam ezt a bejegyzést, de a beszélgetésünk után ezt most átírom. Más dolgok kerültek előtérbe.

Szóval. Az elejéről. Az osztály jelképezi az összes ismerősömet. Akik persze nem minden órán ülnek így együtt, azaz: Nem minden ismerősöm áll ugyanannyira közel hozzám. Adott órán, adott osztály jön létre: Adott problémát, adott személyekkel beszélek meg.
Akik jönnek: Azok az új ismerőseim, akikből még nem tudni, ki melyik csapatba kerül: Ki mennyire válik fontossá az idő múlásával.
Akik mennek: Peti ismerősei, akiknél reméltem, (többnél is, elég erősen), hogy egyszer majd szűkebb körökbe is bekerülnek.
Ennyit a metaforáról.

A lány, meg a fiú. A lány nagyon régóta nem nyitott mások felé, most újra elkezdett, így most nagyon sok emberrel beszélget. Ő most csak arra vágyik, hogy nyugodt legyen, és ne kelljen semmin se gondolkodnia, vagy ne érezzen semmit sem. A fiú meg jött, nyitott a lány felé, és ebből kialakult egy beszélgetés. Majd több beszélgetés, majd egy találkozás, és egy kötődés. A lány kötődik, mert úgy érzi, hogy a fiúnak elmondhatja, mit érez, és a fiú ezzel nem él vissza. A lány jól érzi magát, mert nem kell félnie, hogy kihasználják a helyzetet, és valakinek megint csak szexre kell. A lány örül, mert talált megint valakit, akit úgy érez, hogy a barátja lesz. A fiú, nem értett valamit, amit a lány mondott. De a lány elmondta, és elmagyarázta, és utána a fiú is megnyugodott. A fiú se akar mást, csak barát lenni. De a lány még is aggódik.

A lány tudja, hogy érzelmileg sérült, és tudja, hogy ezzel a világ másik végére tudja kergetni a többieket. Mert a lány fél, hogy rosszat mond, hogy félreértik, vagy, hogy csak elveszít valakit, akihez legalább már egy kicsit kötődik.

 Na, kérem szépen. A mai nap abszolút nem arra lett kitalálva, hogy menjek, és mászkáljak. Van ilyen nap. Egyszerűen el kell fogadnom, hogy van, amikkor csak a selejtes sejteket kapom meg, és ez által aznap rohadtul fáj a lábam. Ez konkrétan azt jelenti, hogy mind két combom olyan, mintha nem is létezne, (és úgy akarnék felkelni), vagy éppen úgy belehasít, hogy nem birok továbbmenni. Mégis jó napom volt, amire viszont telefontanúm is van: D Mármint nem arra, hogy a napom volt jó, hanem hogy nagyon élveztem a mai napot. Hozzá kell tennem, hogy megint jó ideje nem aludtam rendesen, amit most se mondanék, hogy rendes volt, (mert, hogy rövid volt), de nagyon sikerült kipihennem magam.

A nap meg úgy nézett ki, hogy felmentem Budára, hogy elkezdjek edzeni (legalább), mozogni végre. Aki kicsit is ismer, vagy tudja, hogy régebben mennyire intenzíven sportoltam, ez nem csak tudja, hanem érzi is, hogy mit jelent ez az egy mondat számomra, hogy 9 év után, végre újra mozoghatok. Ami az egyedüli logikátlan dolog, az maximum az, hogy rákosról minek megyek Budára, mert, hogy ugye közelebb is lenne konditerem. Viszont azt meg tudjuk mesikéről, hogy sosem észérvek alapján dönt, így itt is csak annyi volt az egész mögött, hogy azt éreztem, hogy nekem az lenne a jó. Nyílván közrejátszott érvként, hogy itt van gyógytornász végzettségű személyi edző, de ezek megint csak a szempontokban voltak jelentősek. A szempontok nyílván érvek alapján jöttek, de maga a konkrét döntés, hogy a több közül, mért pont ebbe menjek el, az csak érzések alapján. Hozzátenném, a Lívia azzal is tisztában van, hogy mit jelent az alapbetegségem, és egy szót se kellett magyaráznom róla, hanem ismeri, ami ritkaság számba megy, mert a muco ugye még mindig elég gyerekcipőben mozog, de a felnőtt-gondozás, meg végképp.

Bent voltam, több mint egy órát beszélgettünk, ez alatt mindent elmondtam, és mindent tisztáztunk, azt ígérte, hogy hétvégéig visszahív, és még az orvosommal is egyeztet külön, hogy ő mit gondol minderről. Igazából nagyon jó volt, egyrészt, hogy az érzéseimben megint nem csalódtam, és a Lívia is egy nagyon szimpatikus edző számomra.

Ami ugye a vicces volt, az az volt, hogy annyira fájt a lábam, hogy bárhonnan felálltam (metró, busz, váró), azt éreztem, hogy megpusztulok, és nem bírok tovább menni, mire megint eszembe jutott valami. Mégpedig, hogy pont tegnap lett megint megjegyezve, hogy mekkora az akaraterőm, csak nem téved mindenki, aki így gondolja, így fogtam magam, és amikor azt éreztem, hogy nem bírom megemelni a lábam, egyszerűen csak megtettem. Aztán elindultam, és mentem. Megint ennyi. :D és így hazajöttem. És közben nagyon jól éreztem magam, + megvettem egy könyvet is, amit rég szerettem volna rá, Lucrecia Borgia-ról. Igazából, akinek ezt már említettem, az egy – nem is hiszem, hogy olvassa a blogot, kettő, ha olvassa, se jutna eszébe, hogy neki meséltem. Szóval, örülök neki, hogy megvettem, és ennyi :D

A patás, a repdeső, az ollós, és az irányító.

Újra együtt voltak, és újra vitáztak. Illetve. A három vitázott, a skorpió meg megint csak hallgatott, és várt. Ő már tudta, hogy ennek nincs értelme, de mit tudott ő kezdeni ezzel a három önfejű egyénnel.

Mikor másokkal beszélgettek, amikor átképzések voltak, és összeültek, ők, a végrehajtók, kevés olyannal találkozott, akinek annyi baja lett volna a „beosztottakkal” mint neki. Egyszerűen ki nem állhatta azt, amikor siránkoztak ott a keselyűk, hogy az ő csoportjuk mennyire nem tud dönteni, vagy épp mennyire mást gondolnak magukról, mint amilyenek valójában.

Igazából büszke volt a kis csapatára, mert mindenki jól végezte a dolgát, a sajátját mindig maximálisan, csak mindig egymással vetélkedtek. Mikor kinek a véleménye a helytálló. Aztán dönteni meg döntsön mindig csak ő.  Annyira nem értették sokszor a kinti világot... Bár persze lehet, hogy ő ismerte rosszul.

Minden esetre megint ugyanaz a helyzet. Mindenki a sajátját, és  meg döntsön. Amivel igazából most először akadt problémája. És ez egy ijesztő gondolat. Döntéshozóként, végrehajtóként ez nem okozhatna problémát. Hiába. Látszik már, hogy vénül, és kezdi ismerni a világot. Félti a helyét, és tulajdonképpen a saját gondolatait, és tapasztalatait kérdőjelezi meg. Ami nyílván nem tesz jót. Mert ha belegondolunk, mi történik, végül ő, skorpió létére is hagyja, hogy a környezet befolyásolja, és már nem hisz annyira abban, amilyennek a kis csapata tényleg ki lett képezve.

A delfin volt nyeregben. (Ami a patás szemszögéből nézve most egy vicces mondat lehetett, de tényleg ez volt az igazság.) Őszintén, ez teljesen meg is döbbentette. Felkészült a vitára. Voltak adui, tudott ütni, húúú, de még mekkorákat. Még is, a fele kártyáját elfelejtette kijátszani. Dadogott, és el-elakadt, megijesztette a helyzet, hogy tényleg ekkora adui lennének? Tényleg ennyire rossz a helyzet?

Úgy jött ide, hogy most végre, igen is megmutatja a patásnak, és a repdesőnek, hogy nem lehet, mindig minden az ő kényük-kedve szerint. Mert, hogy ésszel, és bármilyen érvekkel, vagy egyáltalán sima lencsés szemüveggel rendelkezzenek, abban már nem is reménykedett. Így nagyon meglepődött.

A vadló csak állt ott, és nézett maga elé. Egészen eddig fel-le vágtázott, be a habokba, majd ki, nem láttál belőle semmit, csak hogy elnyelik a habok, aztán mikor már aggódnál, hirtelen mintha mérföldekről alólad csapna fel a víz, jelent meg újra a viharos tengerben.

Ami nagyon érdekes volt, mert az időjárás nagyon jó volt. Szokatlanul jó. Ez már egy ideje, egy hete kb. fenn állt. Sütött a nap, ragyogott, néha majdnem hogy égetett a sugaraival. Az elmúlt időszakban (már azt se tudták megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött), olyan furcsa volt az időjárás. Ott volt a nap, ott volt sokszor, de mégse annyiszor, nem olyan erősen, és annak ellenére, hogy napos időt ígértek sokszor, nem jött a jó idő. Mindegy mi történt. Aztán több egy hónapja jött egy nagyon durva zuhé. Villámlás, mennydörgés, minden, amit el lehet képzelni. Még a vadló se érezte magát, pedig ő tombolt. Az már neki is a túl sok, és a túl veszélyes kategória volt. Akkor bújt össze a kis csapat először, és az óta együtt is voltak. Mióta napsütés volt, azóta váltak szét újra. De azért még gyakran összejártak. Aztán kezdtek rádöbbeni. A patás és a sirály barátja. Mindkettőnek barátja volt, akikkel együtt szálltak, vagy repdestek. Persze nem mindig ugyanazon az úton haladva, nem mindig ugyanazt csinálták, de társaság volt, és nagyon fontosak voltak. Megtippelni is nehéz lett volna, hogy a sirálynak, vagy a vadlónak hiányzott-e jobban a társa. Csak azt érezték, hogy szabadabban mozognak. Addig valahogy mindegy mit csináltak, figyeltek a másikra, szemmel tartották őket, viszont ezek a barátok, meg nem tudtak olyan gyorsan repülni, vagy vágtatni. Lassabban voltak, és sokszor elakadtak. És ettől voltak most könnyebbek. Tudtak ugyanabban a tempóban szárnyalni, és ügetni.

A sirály se érezte jól magát. Valahogy annyira fura volt neki, hogy nem ért egyet maximálisan a lóval. Szív, és lélek. Annyira együtt csináltak mindig, mindent. Most meg nem találták a közös hangot. Közös volt a veszteség. De a többi nem. Persze. Érzés, és érzelem. Nem ugyan az.

A vadló volt a legkeservesebb állapotban. Csak azt hajtogatta, hogy semmi sem érdekli, csak az, hogy együtt akar vágtatni újra a barátjával. Vele akar lenni, és látni akarja. Mindegy volt, hogy a delfin mit mondott. Hogy hányszor bántotta. Hogy pont neki kellett ezt leginkább éreznie, mert más csak látta, de érzésekkel nem rendelkezett. Pont neki magyarázták, és pont ő nem értette. Mért is értette volna? Ő nem gondolkodott. Nem ő volt az agy. Nem az ő feladata volt mérlegelni, úszkálni, és közben ilyen-olyan látványos formákat tenni, és mutatványokat tanulni. Nem i lett volna képes rá. Őt irányítani? Nem.

Egyetlen egy dolog volt a reménye. Hogy a skorpió ugyanannyira szereti, mint eddig. Nyílván ő volt az, akiben egyesült minden, de egyik képességét se használta. Csak öregedett, gyorsabban is, mint a többiek, és végrehajtotta a feladatokat. Viszont megszegte a szabályt, és szerelmes volt a lóba. És ezt, bár lehet nem kellett volna, ő sokszor kihasználta. Igazából ezt bár a többiek sokszor akkor épp bánták, utána azért egyet értettek még is. Ki ne értett volna? Tetszett nekik, mert sosem hibázott. Ha tudott száguldani, akkor a többiek is mindig jól voltak.

És bár senki se volt jól, csak az időjárás volt jó, még is a skorpiónak volt a legnehezebb dolga. De bármennyire is félt attól, hogy a lóban nagy kárt tesz, és nagyon megbántja, döntött. Egy dolog volt, amiben ő jobb volt, mint a többiek. Pont azért, mert benne minden képesség megvolt, mindenkit megértett, de látta is őket. Látta a lovat, és bár érezte azt, amit ő, még is látta, hogy a delfinnek van igaza, és az a jó, ha ő úgy száguldhat, ahogy csak tud, ha nem fogja vissza gát. És bár a ló nem hitt benne, ő tudta, hogy igen is fog maga mellé olyan barátot találni, aki úgy tud vele vágtatni. Vagy ha nem is úgy vágtatni, akkor ügetni mellette. Mert nem baj az, ha különbözőek a barátok. De ha hátráltatják egymást, az egész nem ér semmit. Abból nem lesz kiegyensúlyozott szerelem, szeretet, és az alappillér hiányzik, hogy a másikból jobbat, és ne rosszabbat hozz ki.

A másik meg persze a sirály. Tudta jól hogy ő mennyire rosszul érzi magát. Hiszen eddig minden döntés szívvel-lélekkel született, tényleg az ő véleményüket alapul véve. Most a ló mégis szerette volna, ha esély van arra, hogy újra együtt legyen a másik lóval, míg a sirály viszont félt a másik madártól. Az a sas sokszor bántotta. Az erős karmával akkor is belemart, ha nem akart, és bár a sirály mindig ellátta a sebeit, vagy elment a megfelelő helyre, hogy ellássák, azt a két hetes támadás nyomát, amikor a sas összezavarodott, nem látott, és így marta, és csipkedte végig, azóta is viselte magán. Megtépázott tollai már épp kezdtek visszanőni, és visszanyerni a régi formájukat, mert azzal, hogy a sas karmaira húztak egy védőburkot (delfin szerint: csak bekötötték a fejét), így a sirály kevésbé aggódott. Persze tudta ő, hogy azt bármikor leveheti magáról a sas, és bármikor (elválhat by delfin) ott hagyhatja a társát, de még is hitt. Viszont miután a sas elment, majd visszajött, belemart, majd megint ugyanott szálldosott. Aztán még a védőburkot is felvette, azzal nyugtatta a sirályt, és megint vele szállt egy ideig, majd nem is ott mart bele, hanem távolról támadott, és úgy csapott le rá. Azt hittük, hogy menthetetlen a sérülés, amit okozott. A sirályt ellátták, majd a sas még karmolászott, és mart, amíg csak tudta, míg végül a sirály már félt, és próbálta kerülni. Ha arra szállt, és beszélni akart vele, akkor ő inkább intett a szárnyaival, és elszállt. És bár a sirálynak rossz érzése volt, érzelmei nem, így inkább azt mondta, amit a delfin is.

És persze a delfin. A szegény kis okoskodó, az agy, az irányító. Aki körül mindig is voltak a kis rákok, és kisebb halak, akikre még persze csak nevetve nézett, de miután beúsztak a cápák, ráják, és egyéb veszélyt jelző társaik, már megijedt. Persze ez abban nyilvánult meg, hogy pontos listát vezetett, és igyekezett, hogy erről tudomásom legyen, (ne hordjak rózsaszín szemüveget), gondosan figyelve minden részletre. Én mindig elmagyaráztam neki, hogy értem az okait, és az indítékait, de a sirály és a ló boldogsága nekünk fontosabb. Persze a sirályt ért támadásokat abszolút ki is használta, és a 2 hét után jó ideig nem is volt hajlandó kommunikálni a többiekkel, (miközben azzal fenyegetőzött, és hát, mint a példa is mutatja, be is tartotta, hogy kíváncsi lesz rá, hogy értelmes ebből mi fog kisülni.). Aztán miután az idegent (a sast) beengedték, és utána még védőburkot is tettek a karmaira, nem értette meg, hogy egyszerűen ez nem így működik.

Most viszont döntött. És a delfin örülhetett volna, ha érzései lettek volna a sirály boldog lehetett volna, ha érzelmei lettek volna. A ló meg megértette volna, ha esze lett volna. 

"Továbblépsz, mert ez az élet rendje; mert csak ezt teheted. Addig mész, amíg elmúlik a fájdalom, vagy találsz valami újat, ami még ennél is jobban fáj." Jennifer Weiner 

 Könyörgöm. Segítsetek majd. Kérlek. Nem akarom folyton ezt csinálni. Nem akarok mindig csak kiakadni, és olyan kapcsolatban élni ahol 2 évente szakítanak velem. Könyörgöm. Ha én úgy akarom, akkor el tudom engedni, és vége lesz, ugye???? Megszűnnek az érzések, ha egészen erősen akarom, ugye??? Mondjátok, hogy van esélyem. Nagyon szeretem. De nem akarok ezért utána mindig én szívni. Le fogom tudni zárni? Vége lesz egyszer? Elmúlik?

Megint hülye voltam. Haza jöttem, és eldöntöttem, hogy blogot írok. Ennek ellenére eltelt fél óra, és semmit nem írtam. Aztán azon kaptam magam, hogy azon gondolkodok megint, hogy mivel kit bántanák meg, és mit ne írjak le. Viszont tudjátok, mi van? Az, hogy konkrétan nem érdekel. Ugyan azt fogom csinálni, mint eddig. Írok, és remélhetőleg a végén megkönnyebbülök. Ha nem, akkor meg majd úgyis szólok, hogy hazudtam.

Hazafele rohadt jól éreztem magamat. Aztán rájöttem, hogy megint fájdalmasan hülye vagyok, napok óta. :D Aztán meg azon gondolkodtam, hogy akkor most mi is van, mert tegnap ugye történt, amit történt. Nah ezeknek a bővített változatát olvashatjátok, ha továbbmentek.

Tegnap állítólag megint hisztiztem. Mi történt? Észrevettem, hogy a drága férjem úgy döntött, hogy márpedig ő jelzi mindenkivel, hogy egyedülálló. Ami után én felhívtam, és sokadik csörgetés után végre tudtam vele beszélni. Választ nem kaptam, csak azt, hogy hagyjam békén, mert fontos telefont vár. Ezek után úgy döntöttem, hogy ezek szerint én is egyedülálló vagyok, majd közöltem anyámmal, hogy könyörgöm like-olja velem együtt. (Szerettem volna elkerülni a sok sajnálkozó kommentet.) Ezek után aki kommentelt, annak próbáltam poénosan lekezelni a helyzetet, majd mikor nem ment, leírtam, hogy igen, rosszul érintett. Nem is értem. Kit ne érintene?? Ezek után Peti like-olta az állapotomat, ami meg abszolút pofonként érintett.
A beszélgetést mindenki olvashatja FBon. Ezek után megkaptam a fejemhez, hogy tudta, hogy sárdobálás lesz, és lesz a hibás. Én nem gondolom, hogy bármi kicsit is sárdobáláshoz hasonlító mondat megjelent volna ott a kommentek között. De várom annak a jelentkezését, aki segít, hogy rájöjjek melyik is volt ez.

Majd megkaptam, hogy ő egyedül van, és akkor mért lenne az kiírva, hogy házas. És már csak a papíron vagyunk házasok. Erre itt szeretnék reagálni. Egy a probléma. És itt felvilágosítanék minden mostani, vagy leendő férjet. A házasság nem annyi, mint egy kapcsolat. Csak azért mert szakítasz, és elköltözöl, attól még nem szűnik meg a kapcsolat. Bármennyire is fáj, attól te még nem lettél egyedülálló. Pont erre van kitalálva. Hogy aki így gondolja, hogy kész rá, az elfogadja, hogy csak azzal h elmegy, nem tudja semmissé tenni, csak akkor, ha elválik. Itt jegyezném meg, hogy semmit nem tettem, hogy meggátoljam a válást.

És őszintén? Most már nem is akarom. Nem tudom, hogy mi volt közöttünk. Az egész 4 éves kapcsolatból nem értek semmit jelenleg. Minek voltál ott, minden műtétnél, és minden bajban? Mindig mindenhova vittél kerekesszékkel is. Apám is megpróbált elrettenteni, nagyon durván, mégse mentél el. Korányiba is rendesen köcsögök voltak. De minden ellenére végig ott voltál. Megküzdtél azzal, h nem lehetett hozzám érni az emlékeim miatt, és hogy nem engedtem közel magamhoz senkit. Ezek után, mikor végre tudok járni, vannak diákjaim, neked van munkád, és minden rendeződik, lelépsz? Most komolyan? ... Nem értem.
És azok után, hogy azzal mentél el kedden, hogy néhány napra mész haza anyudhoz, de szeretsz, nincs baj, ezt szerdán is tartottad, majd pénteken visszajössz, azzal hogy mindent megbeszélünk majd, mire annyi volt a megbeszélés, hogy közölted, az „Eddig még nem is szakítottál?” kérdésre, hogy „Akkor most szakítok.” . Ezek után mi történt ? Még egyszer összejöttünk, egész nap teljesen olyan voltál, mint régen, majd egy nappal később SMSben szakítasz... Aztán meg fogod magad, és annyi tisztelettel nem vagy felém, hogy igen, attól még házasok vagyunk. Ennyire nehéz lett volna megvárni, hogy elváljunk, és utána tudja meg mindenki h egyedülálló vagy ? Vagy ennyire fontos jelezni, hogy szabad préda vagy? Abszolút nem tudom eldönteni. És ezek után, amikor még próbálom az egészet jól kezelni, még én vagyok a hülye, és én dobálom a sarat. Nézd, nekem ebből most lett elegem. Ezt egyszer a két hétnél megtetted. Most egy hónapja nem adsz indokot arra, hogy még is mi bajod van. De tudod mit ? Csináld. Úgy érzem, hogy nagyon félreismertelek ezek szerint. Nem gondoltam sose, hogy így fogsz kezelni egy ilyen helyzetet. Tudod mi a vicces? Hogy egyszerűen minden csatornát elzártam magamban, ami veled kapcsolatos. Nem vagyok hajlandó állandóan bőgni, magamba roskadni, és összeomlani. Egy olyan ember miatt, aki smsben, szakít, és facebookon válik... Ha válni szeretnél, add be a válópert. Senki nem tart vissza.

Szóval mindent elzártam, és nem foglalkozom vele. Lehet, hogy szerinted ez a vége, és itt zárod le. Én ezzel szemben tartom magam ahhoz, amiről a házasság szól. Ha elváltunk, majd foglalkozok az érzéseimmel. Akkor majd foglalkozok azzal, hogy mennyire hiányzol, és mennyire nem tudok semmit se csinálni. De tudod, akkor jogos lesz. Addig viszont azt teszem, amit apámnál tettem egy idő után. Amikor jött, átkapcsoltam az agyam. Minden mással foglalkoztam, csak nem azzal, amit csinál, és amit érzek. Aztán amikor legközelebb biztonságos volt a helyzet (akár 2 nappal később a suliban reggel), fogtam magam, az egészet kiadtam magamból, és bőgtem. Dühöngtem, vagy csak próbáltam megérteni a dolgokat. Addig meg mindent úgy csináltam, mint addig. Jól éreztem magam, és önmagam voltam.

Ami miatt meg nagyon jól érzem magam, az az, hogy végre újra önmagam vagyok. Iszonyatosan régen voltam így, és éreztem azt. Mit érzek? Azt, hogy minden, amit szeretnék, megint csak sikerül. Minden, amit kitaláltam, vagy megvalósult, vagy sínen van.
Beiratkoztam az idegen nyelvű könyvtárba. Kölcsönöztem, és jövő héten tanulni is megyek már. Szereztem új tanítványt, és jól tudok tanítani. Tetoválásomat szerdán megcsinálják, időpontom van rá, és pénzem rá. :D Beiratkoztam az arab tanfolyamra, jövő héten első óra. J Beszéltem egy személyi edzővel, és csütörtökön találkozom vele, megbeszélni, hogy mit tudok sportolni a lábammal. Megjavítattam a mobilizátoromat, és nagyon sokat megyek, és járok a városban. Bejárok a suliba is néha. Vannak új ismerőseim, akikből remélhetőleg lesznek tartós barátságok is. Az itteni könyvtárba is járok, és itthon is olvasok. Egyszerűen minden összejön, amit eltervezek, és jól érzem magam. Mosolygok, és jó kedvem van. Nem foglalkozom vele, hogy mit érzek irántad, és így jól vagyok.

És tudod, rohadt szar abba belegondolni, hogy nem leszel velem most már, hogy nem tőled lesz gyerekem, és nem veled költözök. A legszebb az egészben, hogy te löksz el magadtól egyre messzebb, csak hogy barátok se tudjunk maradni, még véletlenül se. És ha így gondolod, így is teszed. Én nem tudok folyton könyörögni, és remélni, hogy szeretsz engem. Nem szeretsz, akkor nem szeretsz. Legyél együtt azzal, akit szeretsz ( úgy gondolom, hogy már most van rá jelölted), aztán remélem tényleg ez lesz a jó megoldás, és később nem fogod megbánni. Miattam meg ne izgulj. Majd egyszer én is lezárom, és egyszer majd én is azt mondom, hogy igen, tudok a nélkül a gondolat nélkül létezni, hogy folyton téged akarjalak megölelni.

Addig is viszont csak azt tudom elfogadni, hogy jó kedvem legyen. Mert mindennek meg van az oka, és az értelme. És ebből is csak jól fogok kijönni. Pozitívan, és nem összetörve, és még durvábban megnyomorítva. Érezd jól magad, csináld, amit szeretnél, én is ezt teszem, és válj el, DE ne RAJTAM kérd számon.  

 Úgy érzem, hogy nem vagyok a saját életem főszereplője. Mindegy mi történik, mindegy mi változik, nem vagyok főszereplő, és nem is érzem azt, hogy lennék. Pusztán azért, mert nem én vagyok a lényeg. Nem azzal van a baj, hogy azt érzem, hogy csak történnek velem a dolgok, és nem én irányítok. Mert ez igaz. Ezt érzem, de emellett tudom, hogy sok pontja van az életemnek, amit igen is én irányítok, ami miattam történik, és ami nekem köszönhető. Ilyen az állandó küzdés, a folytonos újrakezdések, és a látszólag elérhetetlenül magas célok kitűzése. Mégis akkor, amikor én irányítok, akkor se gondolom azt, hogy én vagyok a főszereplő. Nem enyém a vezérfonál. Nem én vagyok Anakin, nem én vagyok Harry, vagy bárki más. Én a történetbe mellékszereplő vagyok. Annyi a különbség, hogy a saját történetemben vagyok mellékszereplő. Nem magam miatt csinálom a dolgokat, hanem más miatt. Nem tudok önző lenni, nem tudok nem mással törődni. Nem tudtam lelépni, és azt mondani, hogy elég, és nem tűröm, amit apám csinál. Mert nem én voltam a főszereplő. Hanem anyu, és Ati. A kapcsolatunkba se tudtam soha azt mondani, hogy legyen vége, hogy a cigivel tönkreteszed az egészségemet, vagy a hazudozásaid, és a viselkedésed miatt elválok. Igaz, azért se mert a házasság nekem nem erről szól. De azért nem foglalkoztam ezzel, mert nem ez volt a lényeg, hanem, hogy te boldog legyél. És jelenleg ha a betegségem tünetei felgyorsulnának, és eljutnék odáig, hogy tüdő transzplantáció, magam miatt nem tenném meg, mert ha azt érezném, hogy én vagyok a főszereplő, nem szeretnék többet küzdeni, és nem vállalnám be. De mivel mást érzek főszereplőnek, így azt is megtenném, bevállalnám. De ha vége lenne, és most kellene visszanéznem és azt mondanom, hogy megérte-e, nem tudnám azt mondani. Mert hiába minden kérés, és minden próbálkozás. Elhiszem, hogy más azt láthatja, hogy megérte küzdenem, mert már van sok minden, amire büszke lehetek. Én mégse érzem ezt. Mert a főszereplője az életemnek a családom. És a férjemet elvesztettem, gyerekeim meg már nem lesznek. Anyum és öcsém meg a családom, de az a családom, aki a kezdetektől meg van. Így a cél az lenne, hogy a saját családomat tudjam kialakítani, és biztos hátteret biztosítani nekik. Ezt eddig nem értem el így jelenleg, nem tudnám azt mondani, hogy megérte az életemet úgy végigküzdeni, ahogy tettem.

És elhiszem, hogy úgy tűnhet, hogy Valentin-nap miatt akadtam ki, és azért ilyen ’borús’ a véleményem, de ha 3 hét múlva, vagy annyival azelőtt kérdezitek ezt meg, akkor is ez lett volna a válaszom.

Olyan mintha ott feküdnél egy kórházi ágyon, kómában lennél és gépek lélegeztetnének. Meg akarsz szólalni, beszélni akarsz, és kitörni. Kifejezni magadat, és végre elérni, hogy értsék amit mondani szeretnél. De nem tudsz beszélni, mozogni, és egyáltalán nem uralod a testedet. Nem vagy önmagad, és csak küzdeni akarsz, de az állandó falnak ütközés, és hiába való próbálkozás után te mit tennél? Szeretnél így élni?

Darabokra tört a lámpa. Az égő világít, ugyanúgy, mint eddig, bár most őszintén szeretném, ha csak pislákolna a fénye. A lámpa, ami mindent bevilágít, és ami az alapját jelenti mindennek. Mért fontos a búra, az egész szerelvény, és maga a tartó állvány? Mert ez védett meg mindentől, ez mutatott meg mindent, ez beszélt helyettem arról, hogy milyen is vagyok. Látni, szinte bárki láthatta, aki szerette volna, a javítás volt egyedül csak egy személyé. Sokszor tört már, kisebb nagyobb darabra, de mégis mindig itt voltál, és segítettél megragasztani. Olyan károkat megjavítottál, amikről nem is te tehettél, és olyankor is segítettél ragasztgatni, forrasztgatni, amikor nem is vártam tőled.

Azt ígérted, hogy mindig segíteni fogsz, és mindig itt maradsz. Nem tudom elhinni, hogy hazudtál. Azt se, hogy hétfőn tetted volna. Ott voltam, éreztem minden mozdulatodban a féltést, az óvást, és ugyan azt a szeretetet, és csókjaid hevében azt a szenvedélyt, és szerelmet, amit ezen kívül csak egyetlen egy alkalommal. Mondhatod, hogy csak barátként szeretsz, hogy nem hiányzok, hogy nem vagy szerelmes. De úgy gondolom, hogy én meg mondhatom azt, hogy ezt nem hiszem el, és azt, hogyha eddig soha nem tévedtem veled kapcsolatban, mért pont most tenném?

Viszont mikor már alapból darabokban volt a lámpa, mert akkorát rúgtál belé, fogtad magad, úgy tettél, mint aki jön, és megjavítja, és te is úgy gondoltad, nem csak elhitetni akartad. A nagyobb darabokat visszaragasztottuk, de másnap akkora bombát robbantottál, ugyanott, hogy apró, kicsi kis darabok hevernek mindenfelé. Még arra se volt bátorságod, hogy személyesen rombolj le mindent. Távolról, egy gomb megnyomásával. Köszönöm. Másodszor tetted meg ezt velem. Másodszor intézted így a rombolást. És bár biztos én vagyok a hülye, és a nem tudom még milyen, de nem gondolom, hogy ezt érdemelném. Ha ekkora kárt okozol, jobb lenne, ha felvállalnád, amit csinálsz, és személyesen intéznéd.

Az egyik könyvemben volt egy apa, aki elmagyarázta a fiának, hogy mért ő maga fejezi le azt, akire a büntetést kiszabja. Mert csak ha ő végzi el, érzi a súlyát annak, amit tesz, és akkor tud csak jó döntést hozni. Távolról, vagy mással küldeni üzenetet, és döntést hozni, nagyon könnyű. De a súlyát csak akkor érzed, ha ott vagy, és látod a másikat, mikor ő erről tudomást szerez.

 Ma először megint azt tudom mondani, hogy jól éreztem magamat. Megint folyton mosolyogtam, nevettem, jókedvem volt. Leszámítva azt a kicsit, amikor kicsit kijött a három hét és sírtam. De rögtön megnyugtattál, fél pillanat alatt meg is nyugodtam, és eszméletlenül jó érzés volt. Mert az elmúlt hetekben kiakadtam, majd az épp aktuálisan mellettem lévő próbált megnyugtatni, és általában legjobb esetben is fél óra múlva jutottam el odáig, hogy tudtam mással foglalkozni, és nem kevésszer csak órák múlva odáig hogy teljesen elfelejtettem azt, ami miatt kiakadtam. Őszintén, én megint azt kezdtem érezni, hogy én nagyítom fel a dolgokat. De ma annyira erőteljesen hatott rám, az hogy ott voltál, hogy megcsókoltál, hogy megnyugtattál, vagy épp átöleltél, hogy azt nem tudom elmondani.

 Gondolkodtam. És mire jutottam ? Konkrétan semmire. Próbálok értelmet találni a napjaimnak, ide menni, oda menni, ezt csinálni, azt csinálni. Végeredmény viszont ugyan az. Ugyan azt érzem, ugyan azt gondolom, és ugyan úgy vagyok.
Egy valami maradt, ami "megnyugtat". A zene. Ami érdekes módon továbbra is L.L. Juniort, és a francia musicaleket jelenti. Egyszerűen elfelejtek mindent, és mindenkit, és csak élvezem.

Persze este buszozáskor a legjobb. Az úgy olyan pluszt ad, mint semmi. És holnap könyvet fogok olvasni. Mert muszáj, mert nem tudom anélkül tovább csinálni. És ha ott lesz, és találkozunk, akkor attól csak még jobban fogom érezni magam. Hogy ez menyire árt nekem vagy sem, és mennyire egészséges, azt egyrészt nem nekem kell eldöntenem, de őszintén szólva nem is igazán érdekel.

Holnap megint azt tervezem, hogy amennyit tudok, talpon leszek, már csak-azért-is-ból is. Őszintén szólva nem igazán tudok mit kezdeni magammal, így szerintem jót fog tenni. De ha valami nem tetszik, vagy valamivel kapcsolatban azt érzem, hogy nem hasznos, akár hogy mg ártalmas is, úgyis abba fogom hagyni. Magamnak rosszat sose tettem.

 Van egy dolog, amit megbántam, van egy, amit nem, és van egy valami, ami meg megváltozott. Megbántam, hogy elhittem, hogy egyszer menekülési terv nélkül is belefoghatok valamibe, és hogy hagytam meggyőzni magam, hogyha baj van, időben látni fogjuk, és akkor előre kitalálhatom majd a jó, illetve rossz befejezésre is a tervet. Mert, hogy én így élek túl mindig mindent. Jó előre minden eshetőségre forgatókönyv készül, és mindegy mi történik, tudom a végeredményt, mindegy mi a variáció, már előre elfogadtam lehetőségként, vagy nem megyek bele olyan szituációba, aminek az egyik variációja rosszul is elsülhet. Viszont most elhittem, hogy nem kell előre terveznem, hogy ha baj lesz, majd ráérek akkor. Ami nem jött össze, mert baj volt, de rögtön költözés is volt, és ez így nagyon nem fair. Nem tudtam semmit se tenni. Más szembesül azzal, hogy válságban van a házassága. Eldöntheti, hogy akar-e érte tenni, vagy hagyja elúszni. Ezzel szemben én szembesültem azzal, hogy baj van, majd a következménnyel is, hogy vége van. A legszebb az egészben, hogy még szerinte se adta meg az esélyt nekem arra, hogy tehessek a házasságomért. De attól nem is fogja. Vége..

Amit nem bántam meg, az az, hogy hála összeköltözés, és hála házasság, olyan szinteken engedtem fel a zsilipeket, és biztosítottam nyílt utat, ahova még senki másnak. Van egy kis világom, amit én abszolút az agyamban és a könyveimben élek. Labirintusok, és alagutak, terek, és hegyek. Különböző pontok, és helyek, ahova, ha baj van, elmenekülhetek. Ő ebbe a világba kapott bejárást, és innen már nem tudom kizárni. Ott van, ha olvasok, ha tanulok, ha csak gondolkodom. Nem vagyok többé egyedül, még akkor sem, ha a valóságban nincs senki mellettem. Az információkra, az eseményekre, az olvasottakra, nem csak én, meg a világom reagál, ő is. Hiszen ő is ott van. És nem tudom kizárni. Túl jól ismeri azt a helyet, elbújik, és nem találom, aztán a legváratlanabb helyzetben bújik elő. Kicsit olyan, mint az Inceptionban Mal. Ő is ismerte Domnak az álmait. Nem tudott elmenekülni előle, ott volt az agyában. Így működik ez nálam is nagyjából. Bármi baj van, vagy kérdés, vagy probléma, arra én vagy a könyvek világában, vagy az agyam kis világában, nyelvkönyvek száraz magyarázataiban találom meg a válaszokat. És azt jelentette, hogy ő is be volt engedve a világba, hogy ránézett a könyvre, és ösztönösen megérezte, hogy épp mi az az érzés, gond, vagy probléma, ami miatt ott járok. Bármennyire is hülyén, vagy éppen csak elvontnak tűnik ez. A legszebb az egészbe, hogy ő se tudja, mennyivel többet tudott, mint más. Mert amíg ő azt hitte, hogy csak tippelget, sose vallotta be magának, hogy esetleg ismer, és jobban megérti a miérteket, mint ahogy azt fel tudná fogni...

Az utolsó meg, ami megváltozott. A zsilipeket leengedték, ráccsal, láncokkal, lakatokkal, szerelték fel, szekrényekkel torlaszolták el, útvesztőt építettek köréjük, és ott meg minden sarokban újabb és újabb megfejthetetlen rejtvényeket rejtettek el. Átjárás, bentebb jutás, vagy éppen egy-egy kutakodó és érdeklődő most már nem jut be oda ahova eddig ingyen bejutott egy-egy akció alkalmával. A jegyvétel, és különböző megvesztegetési módszerek se jönnek már számításba. A személyzetet lecserélték. Mindenki marad, ott ahol van, és azt kell elfogadnia. Amit, vagy megtesz, vagy nem. Nem gondolom, hogy ez így jó, és azt sem, hogy ennek így kellene működnie. De jelenleg biztonságban érzem magamat ezzel az új rendszerrel. Ha rajtam múlik azon kívül, hogy mindenki marad a helyén, megerősítés se nagyon fog érkezni, mert egyszerűen nem érzem szükségességét. Vicces része az egésznek, hogy felém se kell megnyilvánulnia senkinek feleannyiszor sem, mint eddig, hogy jól legyek, és ne akadjak ki. Eddig volt esély arra, hogy akár bentebb jutnak az emberek. Most az új rendszer ezt nem teszi lehetővé. Így arra sincs szükség, hogy állandó visszajelzés jöjjön arról, hogy ki hol tartózkodik, és merre tart.

Ha magyarázatra szolgál valami, az információs szolgálat ugyan úgy várja a kedves látogatók jelentkezését, hogy segítségükre lehessen, és tájékoztathassa őket szakszerűen, és részletesen az adott kérdésükkel kapcsolatban. 

Nem tudom, hogy kinek mit jelent, ki mikor ugrik bele, avagy mikor jut el odáig, hogy úgy érezze készen áll rá. Őszintén? Megfogalmazni én se igazán tudtam eddig, vagy éppen csak nem voltam rákényszerítve, hogy megtegyem, hogy mit is jelent nekem a házasság.

Most viszont egy olyan ponthoz ért az életem, amikor erre szükség van. Nem tudom, mi hogyan fog alakulni, és van-e ebből még visszaút. A válásig minden esetre biztos, hogy sok víz lefolyik a Dunán. Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy én bízok benne, hogy rendbe jön minden, és egyszer csak visszaköltözik a férjem. Mivel engem mindig is az érzelmeim irányítottak, bárhogy próbálkozok ez ellen küzdeni, ez most sincsen másképp. Bár mindenki más elemzése, és véleménye is azt mondja, hogy így nem lehet vége, vagy akkor tényleg nem értik, hogy egyáltalán belekezdeni mért kellett, én ebben nem vagyok biztos. Nem azért, mert nem bízok ebben, vagy, mert úgy gondolom, hogy a 4 év hazugság volt, hanem pontosan azért, mert túlzottan érintve vagyok érzelmileg ahhoz, hogy értelem alapján bízzak, és várjak.

Mért nem vagyok hajlandó válni, mért vállaltam be ilyen fiatalon, és mért hajtogatnám újra és újra, hogy egy esélyt megérdemelne a házasság.
Aki ismer, nagyon jól tudja, hogy én mindig a saját fejem után megyek. Ha az senkinek nem tetszik, és senki nem pártolja, de nekem fontos, és én úgy gondolom, hogy az igen is jó lesz, akkor azt felvállalom, mindegy hány emberrel kell szembe mennem. A házasság az számomra nem egy újabb, és komolyabb szintje egy kapcsolatnak. Annak nem akkor jön el az ideje, ha x ideje együtt vagyunk már, és már nincs jobb dolgunk, hát akkor próbáljunk ki valami újat. Nem. A házasság nekem egyetlen egy személyről szól, akiben, és akinek a szeretetében, illetve az őfelé irányuló szeretetemben bízok annyira, hogy úgy érzem, az egy életre, vagy akár annál tovább szól. Pont ezért nem fogok én elválni, és visszavenni a nevemet. Mert itt van megint egy nagy tévedés, mind Petiben, mind az anyósomban (aki szerint az egész esküvőt nevelőapám miatt csináltam). Ha azért nem akarnám visszavenni a nevemet, mert nevelőapám nevét nem akarom viselni, akkor egyszerűen felvenném anyám nevét. Mert nem az a pluszköltség állítana meg. Akkor Balogh Emese lennék innentől fogva. A nevemet azért nem fogom visszavenni, mert nekem ez a kapcsolat többet jelent. Ide vág, hogy Peti is próbált megbizonyosodni a felől, hogyha a hátamra tetováltatom a képet, amit szeretnék, akkor jól gondoljam át a bikát, hogy nehogy később megbánjam. De hogyha ennek az egésznek vége is van itt és most, nekem akkor is a részem marad. Mind a kapcsolat, mind ő.

És az új kapcsolat, na meg a többi. Nem vagyok álszent, és naiv. Attól, hogy valamit érzek, és gondolok, azt nem hiszem, hogy ez nem változhat bármikor. De ha minden marad, úgy ahogy az elmúlt 10 évben, akkor én, ha közel is kerülök valakihez, és képes leszek megnyílni, akkor is csak barátság lehet a vége a kapcsolatnak, más nem. Mert bár nem ítélek el senkit, annak ellenére, hogy nem így tesz, én nem tudom, legalábbis eddig sose tudtam elképzelni, hogy több emberrel feküdjek le, vagy többször menjek férjhez. Mind a testiség, és mind a házasság számomra mindig is egy embert jelentett. És ez nehezen fog bármikor is megváltozni. Régimódi vagyok? Lehet, de én így érzem. Kicsit az egész olyan, mint a templomi házasság, amiből (jó esetben) csak egy lehet az embernek. Mert ami Isten előtt köttetett azt senki szét nem választhatja. Nagyjából így érzem én is. Csak én nem tudok kiben, vagy miben hiszek. Abban igen, hogy én ezt mindenki előtt vállaltam, és nem csak azok előtt, akik ott voltak az esküvőn.

Amúgy meg, több embertől kaptam meg, így úgy gondolom erről is le kell írnom a véleményemet. Sokan mondták, hogy „úgy látszik a házasság se jelent biztonságot”. Én mindenkit csak óvni tudok attól, hogy ezt érezze, vagy így gondolja. Mint ahogy a kapcsolat se jelent sose biztonságot, a házasságra se kellene így számítani, csak azért, mert jogilag nehezebb az elválása a párnak. Mint a kapcsolatért, egy házasságért is tenni kell. Ami más a kettő között, hogy ha egy pár már odáig jutottam, hogy örök hűséget fogadott, akkor kutya kötelességük lenne tenni a kapcsolatért, és küzdeni érte, ha probléma, és nehézség adódik. És igen, én úgy gondolom, hogyha arról van szó, ez kemény hónapokat is jelenthet, párterapeutát is jelenthet, bármit, ami azt mutatja, vagy szolgálja, hogy a pár tényleg küzdjön azért az érzésért, amikor egyszer ők már úgy gondolták, hogy ez örökké összetartja őket. Másik meg, hogy, csak azért mert az érzelmek változnak, attól nem kellene megijedni, és az egészet eldobni. Ez természetes velejárója. És nem csak a házasságnak, hanem az összes emberi kapcsolatnak.

Végezetül, aki megkérdezte tőlem, hogy mi hogyan történt, mindent elmondtam, mind az én oldalamról, mind Peti oldaláról. Én sose tagadtam le a hibáimat, és soha nem hibáztattam csak a másikat. Mindegy miről volt szó. Most is úgy gondolom, hogy kedden hibáztam, és mint ahogy mindig is, akkor is az érzelmeim irányítottak. De úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy nagyon sajnálom azt, ami történt, nem tudom azt mondani, hogy ne tettem volna ugyanezt, ha megint ilyen helyzetbe kerülök. Szeretnék én olyan embert látni, aki abban a szituációban nem ugyanazt a tehetetlenséget érezte volna.  Amikor alapjába véve idegileg nem voltam a toppon, és 4 órán keresztül beszélünk, mindent megbeszélünk, mindent megoldunk, és belátom, hogy menjek orvoshoz, hogy beszedem majd a gyógyszereket, ha az orvos felírja, befekszem kórházba ha az orvos azt akarja, és semmi sem elég, mert a férjem továbbra se tud dönteni, csak néz rám, és azt hajtogatja, hogy neki akkor is mennie kell, akkor hogy ne érezzem magamat tehetetlennek? Mit érezzek, ha nem azt, hogy tényleg mindegy mit mondok, és tényleg lényegtelen az egész, és meg se hallják azt, amit mondok?

A legszebb az egészben meg az, hogy nem véletlenül akadtam ki, és nem véletlenül nem akartam, hogy akár csak néhány napra is visszaköltözz. Az érzések megint beigazolódtak, és mint mindig, amikor olyan emberekről van szó, akik utálnak, megéreztem a veszélyt. Ez volt apámnál, ez volt az osztálytársamnál, és most az anyósomnál. Ha valaki nekem rosszat akar, akkor én attól a személytől ösztönösen félek, és rettegek. Mert tudom, hogy mindegy mennyire szeretném, mennyire lenne jogos, soha nem tudok odáig eljutni, hogy akár csak a felét visszakapják tőlem azok, akik ok nélkül utálnak. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem ok nélkül, mert azt mindig találnak rá, csak éppen anélkül, hogy ismernének.

Mindezzel én nem akartam senkinek se felhánytorgatni semmit, vagy a szemére vetni bármit is, vagy bárkit is hibáztatni. Mint ahogy írtam is tisztában vagyok a hibáimmal, de úgy gondolom, hogyha az egész szakítás csak miattam történt, vagy amiatt ahogy viselkedtem, akkor is meg kellene próbálni még egyszer. Egyrészt, te már egyszer szakítottál velem, és kaptál egy második esélyt. Így ha minden miatt engem okolsz, úgy gondolom akkor is járna nekem is egy második esély. De ha nem, akkor meg a házasságunk érdemelne meg egy második esélyt mindenképpen. Nyílván az én véleményem alapján többet is, de lehet, hogy félreismertelek. Vagy téged, vagy azt, amit te egy házasságról gondolsz, vagy csak elhittem mindazt amit írtál, és mondtál, és nem kellett volna. Minden esetre szeretlek, és ez a szeretet csak átalakulni tud, megszűnni nem. De erről meg már beszéltünk is. :)

Nem tudom, mért veled akarok kezdeni. Nagyon megijedtem én is, amikor kiderült, hogy otthon voltál, a helyett h máshol lettél volna. Nem tudtam, hogy mi a baj, hogy min buktál ki ennyire, és hogy mi idegesít ennyire. Nem mondtad el, és azt hiszem nem is fogod soha. Nem bízol bennem, és mindegy mit teszek, ez nem változik. Tudom, hogy nem vagyok a vérszerinti tesód, és megértem, hogyha azért nem bízol bennem, mert tudtam, de nem szóltam róla. Igazsághoz tartozik, hogy csak néhány éve tudom én is. Nagyon szeretlek, és nagyon fontos vagy. Nem tudom mennyit változtatott benned, ez az egész, remélem, hogy nem túl sokat. És attól, hogy csak a féltestvéred vagyok, attól ugyanúgy tekintesz rám.TNem szerezném, ha eltávolodnánk egymástól. Szeretnék bármikor számítani rád, és ha te is ugyanezt tennéd. De ne csak bennem bízz meg, hanem anyuban is. Vagy ha bennem nem, akkor anyuban bízz. Sosem akartunk rosszat, és amit tudunk mindig megtettünk/teszünk érted. Jah, és ha még egyet kérhetek. Nyiss Peti felé, és bízz meg benne. Ő is nagyon szeret téged, és fontos vagy neki. Aggódunk érted, bár lehet, hogy ez most még csak idegesít. Mind1. Köszönöm, hogy ott voltál az esküvőn, és hogy bevezettél. Nekem nagyon sokat jelentett. Szeretlek

A család.

Nem tudom, hogy honnan kezdjem, hogy folytassam, vagy egyáltalán miről beszéljek elsőnek. Szeretnék higgadt maradni, és nem átadni magamnak az érzéseimnek, hogy ne legyen érzelmektől csöpögő, vagy éppen haragtól, és indulattól fröcsögő.

Közel a családból mindig is anyut éreztem magamhoz, öcsémet reméltem/remélem, hogy második helyen tudhatom, nagyi, és körülbelül ennyi. Valahogy úgy érzem, hogy valamit nagyon elrontottam. Lehet, hogy abból kiindulva, hogy gyerek voltam, mindig biztos voltam abban, hogy a nagyszüleim, a nagynénéim is ott vannak, az unokatesóim, mindegy mi történik. Mindegy mi történt, valahogy mindig abban reménykedtem, hogyha szükségem lesz rájuk, ott lesznek. Abban reménykedtem, hogy mindegy mennyi minden történt, végül rendeződik a kapcsolatom, apámmal is. Azt hiszem, hogy azért is vettem félvállról a dolgokat, (műtéteket), mert magammal is szerettem volna elhitetni, hogy nincs nagy baj, továbbra se indokolja semmi, hogy bárki törődést, aggódást mutasson értem, a három emberen kívül. (Anyu, Ati, Nagyi). Mindegy hányszor beszéltünk erről anyuval, mindegy hányszor próbáltam válaszokat találni, mindig mindenkit felmentettem a felelősség alól.

Költözés után, azt hittem, minden egyszerűbb lesz. Felnőttem, és rajtam múlik most már, hogy milyen kapcsolatom van a családtagjaimmal. Hogy most már rajtam is a felelősség, hogy tegyek ezekért a kapcsolatokért is. Viszont valahogy minden vagy kicsúszott a kezemből, vagy már régóta nem is volt semmi, amibe kapaszkodhattam, csak az illúzió.

Liza. Nem tudom, hogy minek köszönhetem ezt a távolságtartást. Tudom, hogy sose voltunk igazán közel, de érdekes, hogy én mindig számítottam arra, hogy ott vagy, és nagynénémként, ha baj van, rád is számíthatok. Abban reménykedtem, hogy pont azért, amivel foglalkozol, egyszer majd lesz időd rám is, és beszélsz velem is. Soha nem éreztem azt, hogy nyitnál felém. Te vagy az egyetlen egy a családban, akinél rációt láttam abban, hogy nem vagyok vérszerinti rokonod. Nálad éreztem csak azt, hogy Ati felé mintha jobban nyitnál, mintha vele többet beszélgetnél. Tudom, hogy apámmal nektek elég jó a kapcsolatotok. Gondolom, hogy ezért töröltél le Facebookról is, és ezért se vagy hajlandó az óta se visszajelölni, bármennyire is reménykedek benne. De nem értem. Nem gondolom, hogy tettem bármit is ellened. Akkor hirtelen mért nem vagyok már ismerősöd sem? És Ati mért maradt az? Mert ő vérszerinti? Mert ő nem ment szemben apám véleményével, és akaratával? Nem értem, és szeretnék válaszokat kapni.

Frida. Veled mindig jól kijöttem, amikor ott voltál, de aztán sokáig nem voltunk kapcsolatba, amiatt, hogy apámmal összevesztetek. Utána viszont mégis ugyan úgy viszonyultál hozzánk, mint előtte. Soha nem éreztem, hogy Atival máshogy bántál volna. Aztán megszülettek a kicsik, akiket imádok, és akik szintén hiányoznak. Azt mondtad, hogy az esküvőre azért nem jöttök el, mert a kicsiknek nehezen tudnád megmagyarázni, hogy nagyszüleik mért nincsenek ott például. Ezt én elfogadtam, és elhittem. Mint ahogy azt is, hogy azt mondtad, attól még szeretnéd tartani a kapcsolatot, mindegy mi van anyuékkal. Azóta mi változott? Atit hívtad magadhoz az ünneplésre, engem nem. Mit tettem? Facebookon te visszajelöltél, és azt hittem, hogy én vagyok a hülye, és tényleg tartod, amit mondtál. De az óta nem válaszolsz, még a felköszöntésedre sem. Én láttam rosszul, és neked is ennyire az számít, hogy vérszerinti vagyok, vagy sem? Vagy apámmal nem akarsz konfrontálódni?

Mama és Papó. Nyílván nem véletlenül, és titeket se hiszem, hogy váratlanul ér, de ti hiányoztok a legjobban. Amikor ott voltunk, akkor is csak azt hangoztattátok, hogy engedjünk , és akarjunk békülni apámmal. De mégis miben kellett volna engednem? Tényleg ekkora nagy baj, hogy apám véleménye, és akarata ellenére férjhez mentem? Nem lehetek boldog, ha az neki nem tetszik? Mért nem voltatok ott? Mért nem voltatok velem, akkor, amikor leginkább kellett volna? Kórházba sose voltatok velem. Mama és Liza egyszer az elején bejöttek, utána nem. Ti mért nem jöttetek sosem, amikor nagyi igen? Nem mutattátok, hogy Ati többet érne nektek. Akkor miért? Nem voltatok ott a bajban, amikor kórházban voltam. De már akkor sem, amikor boldog voltam, és amikor azt szerettem volna, hogy ebben osztozzatok velem? Miért??????? Frida, és Liza esküvője után, illetve Évike esküvője után is, azt vártam, hogy az én esküvőmön is mondasz köszöntőt papó. De el sem jöttél. Miért?? Ha ennyire nem számítok, mért hülyítettetek éveken keresztül????? Iszonyatosan rossz érzés, hogy ezt csináljátok. Írtam e-mailt, és csak nem is válaszoltatok. Ennyit se érek? Hirtelen senkinek nem számítok, de senki nem veszi a fáradtságot, hogy megindokolja, és megmagyarázza, hogy mégis mit tettem?

Esélyt sem adtok arra, hogy megismerjetek. Csak azt hallgatjátok, meg amit apám mond. Miért? Az én érzéseim mért nem számítanak? Azokkal mért lehet játszani?? És Lukács mama mért nem tud semmiről? Az, hogyha nektek nem tetszik, az egy dolog. De tőle mért szakítotok el??? Nincs más dédim. És akkor most hirtelen már vele se lehet kapcsolatom? Én meg mindent szó nélkül tűrjek ugye? Hogy egyik pillanatról a másikra 1/3ada marad csak a családomnak, de ne viseljen meg, ugye? Ezt várjátok tőlem? Hát nem megy. Rohadtul kiakadtam, és fogalmam sincs, mikor fogok ezen túllépni.

Egyszerűen elegem van. Az, hogy ezen kívül van még két unokatesóm, és egy keresztapám, az meg megint nem számít. Elhiszem, hogy mindenkinek megvan a saját élete. Én is alakítsam ki a magamét mindenki más nélkül. Köszönöm szépen. Nagyon jól esik, és már rég meg is tettem volna, ha menne. De nem megy. A hülyegyerek továbbra is kötődne, és mindegy ki hányszor rúg bele, továbbra is reméli, hogy egyszer valami majd megváltozik. Máshogy süt a nap, vagy a másik irányba kezd el a Föld forogni. Honnan tudjam?

Apám. Illetve ex-nevelőapám. Mert, hogy most már csak a nevelt lányként vagyok emlegetve. Tudod, az egészet, úgy ahogy van nem értem. Évek óta nem értelek, de azt hagyjuk. Azt nem tudom felfogni, hogy mért esett annyira nehezedre elfogadni, hogy Petivel vagyok, és hogy összeházasodunk. Ne haragudj, de azt nem hiszem, hogy féltettél. Főleg azok után, hogy beszélgetés címszóval te ráhoztad a frászt, és közölted vele, hogy két éven belül úgyis belehalok a betegségembe, de ha addig gyerekünk lenne, azt meg (ha nem lesz ugyanolyan baja, mint nekem, és nem hal bele), akkor anyu úgyis elperli tőle. Te teljesen normálisnak gondolod magadat, hogy ilyeneket mondtál neki? Ne haragudj, ha anyuval kapcsolatban bárki ilyet mondott volna neked, te hogy reagáltál volna rá? Mert szerintem kórházban kötött volna ki az illető. Ehelyett, mi történt, Peti elsétált. Még csak össze sem veszett veled. Soha nem mondott egy rossz szót se rád, nem veszekedett veled, mindegy mit mondtál, csináltál, hányszor bántottál meg engem. És ezek után benned annyi nincs, hogy el gyere arra a hülye esküvőre? Annyi nincs benned, hogyha már te nem jössz, legalább a szüleidet, és a többieket, hagyod, hogy eljöjjenek, anélkül, hogy rosszul éreznék magukat, és azt éreznék, hogy kijátszanak téged, meg igazat adnak nekem, veled szemben? Szükséges volt ebből egy ekkora vitát generálni? Meg hogy anyu is Petit választotta, és nem téged? Szerinted ez egy józan észjárás, és logika? Fel se merült benned, hogy esetleg nem Petit választja, hogy esetleg ő se ért feltétlenül egyet azzal, amit csinálok, de a lánya vagyok? Vagy neked ez semmit nem jelent, és ezért nem gondoltál bele, hogy anyu így érezhet? Azt meg csak remélem, hogy nem rám, vagy Petire fogod azt, is hogy ezért mentetek szét anyuval. Tudod, hogyha most már csak a nevelt lányod, vagyok, akkor jó is ez így. Ha valaha szerettél is úgy, mint a vérszerinti lányodat, ez érezhetően elmúlt már egy ideje. Sajnálom, hogy nem tudtál irányítani, és hogy ezt te nem tudtad elfogadni. Ha odafigyeltél volna rám, ha megismertél volna, ha meghallgattál volna, érthetted volna, hogy mi miért történik. Én mindig képes voltam arra, hogy újrakezdjem a kapcsolatomat veled, azok után, ami történt. De amíg hazugnak nevezel, addig ettől nagyon távol álltál. És mondhatsz bárkinek bármit, nevezhetsz bárki előtt hazugnak, és foghatod az egészet arra, hogy mindent csak kitalálok. De ha ketten vagyunk, akkor nagyon jól tudod, hogy nincs mentséged, és nem tudsz mit mondani. Az igazat úgyis csak mi tudjuk.
Így nem sajnálom, hogy veled nincs kapcsolatom.

És persze az utolsó hely, a vérszerinti apámat illeti. Akit lassan annyi támadás ér részemről (persze csak képzeletben), hogy nem is igazán csodálkozom, ha soha nem is fogunk találkozni. Viszont pont azért, mert az vagyok aki, egyszer talán megkereslek. Egyszer talán lesz egy általam is átélt vége a kapcsolatunknak. Ha valami oknál fogva úgy történne, akkor akár folytatás, és csak utána vége. Minden esetre attól, hogy anyut otthagytad, attól kettőnk kapcsolatát nem zártad le. Csak a tiéteket. Ez velem szemben nem fair, és nem érdemeltem meg. Felelősség vállalás, és attól ijedtél meg, vagy volt valaki más, akivel új életet akartál, anélkül, hogy egy kis taknyos bekavarjon. Nem tudom, de egyszer remélem, kapok majd választ.

És akkor az egyetlen pozitív, az nagyi.

Mert, hogy mindegy mit csinálok, vagy mi történik, akkor is ott vagy, és leszel is remélem. Tudom, hogy sokszor nem értesz egyet velem. Hogy anyut félted, és hogy azt hiszed, hogy nem figyelünk rá Atival, nem szeretjük, vagy nem tiszteljük eléggé. Ez nem igaz, és messze nem úgy van, ahogy azt te hiszed. Azt is tudom, hogy sokszor megbántalak szavakkal, mondatokkal, hogy feleslegesnek érzed magad, vagy azt hiszed, hogy úgy kezellek, mint aki semmit soha nem ért. Ez nem így van, és ha olyasmit mondok, ami erre utal, az csak azért van, mert nem vagy ott a hétköznapokban, így akaratlanul is sok mindenből kimaradsz. Sajnálom, hogyha sokszor megbántalak. Próbálok figyelni mindig, és nem úgy fogalmazni, de ez nem mindig sikerül. Ne haragudj. Nagyon szeretlek, és nagyon köszönöm, hogy itt vagy, ha bármi van.   

 Így év végén mindenki átgondolja az elmúlt esztendőt. Ez nekem kicsit most elcsúszik, valahogy szeptembertől számítom az egy évet, ami így tulajdonképpen egy év és három hónap összesítésébe csap át. Hol költözéstől, hol az OORI-s benntartózkodás kezdetétől, de valahogy a körül az időpont körül kezdődik az egész.

Megint sok kapcsolat jött-ment, alakult át, és ez valahogy nagyon megviselt. Egyrészt a barátok. Elvesztettem egy-két embert, aki nagyon fájt, aki talán azóta se tudja, hogy mit okozott, és hogy mennyire közel állt. Más se gondolja, vagy ha van, és sejti is, elhinni úgyse meri, hogy igaz lehet. Nagyon hiányzol, és ezzel az érzésemmel nem tudok mit kezdeni. Esküvőre te se jöttél el, pedig fontos szereped lett volna. Számítottam rád.

Van egy másik fontos személy, aki talán nem is volt már közel hozzám egy ideje, de mégis azt reméltem, hogy ez megoldódik, hogy költözéssel, szabadabb a légkör, többször tudunk találkozni. Ez nem így történt. Esküvőmre nem jöttél el te se, és még ez se érdekelt, csak beszéljünk, legyünk jóban, és ne veszítselek el. Egy olyan világhoz kötöttél, amit bár elfelejtettem már, de mindig szívesen emlékszem vissza rá. Azt hiszem, azóta se voltam olyan felszabadult senkivel se, és nem mondtam el semmit olyan könnyen, mint neked. Hiányzol.

Vannak olyanok, akiket nem most vesztettem el, mégis hiányoznak. Nem találom sokszor, hogy kihez forduljak, mikor legszívesebben veletek beszélnék újra, és bújnék.

Köttetet új kapcsolat, egy is, több is, egy része, már az elején elszakadt, másik még tartott egy ideig, de végül ott is túlságosan meglazult a kapcsolat.

Közelebb kerültem két csajhoz is, akiket imádok, és aggódok értük. Nem mostani a kapcsolatunk, finoman szólva sem, talán ti vagytok az egyedüliek, akiknél jó irányba változtatott, hogy elköltöztem otthonról.

És kötettek új, vagy azt hittem, hogy szorosabb kapcsolatok, mint eddig, akikkel viszont egy ideje nincs kapcsolatom. Én nem akarok írni/hívni bárkit, mert nem az én barátaimról van szó, hanem azokról az emberekről, akiket Peti miatt ismertem meg. Hiányzik. Hiányzik, ami nem is igazán volt? . Ez azért egy érdekes mondat volt. Nah mind1. Szóval csak hiányzik, hogy találkozzatok. Hogyha én zavarok, akkor inkább elmegyek itthonról addig, de találkozzatok. … Ezt lehet, nem kellene tovább szőnöm….

Akik, leginkább fontossá váltak, azokról később. Ez amúgy öt ember. De elég valószínű, hogy az az öt tudja, hogy ide tartozik. :)

Van néhány olyan, akikkel alakulhatott volna, lehet, hogy fog még, de eddig nem igazán sikerült. Hogy miért, vagy miért nem, ez elég bonyolult, vagy velem szemben voltak előítéletek, vagy az jelentett akadályt, hogy nem tudok menni.

A végén pedig elérkeztünk egy elég nagy csoporthoz, illetve egy felismeréshez. Miszerint, így végiggondolva, valahogy azok, akik az esküvőmre nem jöttek el, azok vagy még távolabb, de közelebb biztos nem kerültek hozzám. Nem gondoltam, hogy ennyire meghatározó lesz, de végül is be kell látnom, hogy az. És akkor az utolsó csoportról.

Ez pedig a család, és annak az átalakulása. 

 Végül is ennek is eljött az ideje. Féltem leülni, és írni, mert nem tudtam, hogy mit írnék le. Hogy mi is jönne ki belőlem, és miről is írnék. És talán attól is féltem, hogy olyanra jövök rá, amit addig titkoltam még magam előtt is. Hogy mi volt az utolsó bejegyzésem, és azóta mennyi minden történt, nem tudom, de őszintén, annyira nem is tartom fontosnak. Nem véletlenül nem írtam. Azt a korszakomat, amikor elkezdtem blogot írni, majd bizonyos időközönként meguntam, és újba kezdtem, már kinőttem. Eddig valahogy az volt a baj, hogy nem vállaltam fel, amit érzek, valahogy mindi kiakadtam, amikor a régi írásaimat olvastam, és egy hosszabb kihagyás után úgy éreztem, teljesen más stílusban írok.

Ami persze így is volt, hiszen alakult a személyiségem, a véleményem, és napjában többször is szembekerültem újabb és újabb helyzetekkel, amik elgondolkodtattak, és akár fenekestül felforgatták az addigi világképemet. Azonban ez mára eltűnt. Nem a gondolkodós rész, hanem a felforgatós. Most ha úgy érzem, hogy valami mindent megváltoztat az életemben, ahogy az érzések csillapodnak, és lágyulnak, fekete is összemosódik a fehérrel, és újra egy szürke árnyalatot kapok. Az árnyalat változhat a különböző élethelyzetekben, de a szín már nem.

Úgy érzem, hogy sokat tanultam az elmúlt egy évben. Ami rossz is, de bizonyos fokig, jó is. Rájöttem, hogy mint mindenki másnak, nekem is van gyenge pontom, mégpedig elég erősen. Ez roppant mód sebezhetővé tesz, bár szerencsére nem mások szemszögéből, inkább az engem körülvevő erők szemszögéből. Be kell látnom, hogy egyáltalán nem bírom a kiszolgáltatottságot. Olyan mélypontokon vagyok túl, amire nem vagyok büszke, de mindegy hányszor gondolom át, nem tudtam volna semmit se máshogy csinálni. Kicsit úgy érzem, hogy most biztonságban vagyok, mert a mobilizátorral tudok járni, bár (tőlem szokatlan módon), csak lassan vezetem vissza magam a „járók világába”. Igen, az elmúlt évben iszonyatosan kirekesztettnek éreztem magam, jobban, mint eddig bármikor.  Őszintén bevallom, hogy félek is. Nem is kicsit. Megijeszt, hogy ennyire sebezhető vagyok, és hogy egyszerűen képtelen vagyok felülkerekedni, és legyőzni a kiszolgáltatottság érzést, ha én nem tudok mozogni. Azt hittem, hogy ez csak bizalom kérdése. És valószínűleg tényleg az. De nem csak a másokba vetett bizalmam, hanem a saját magamba vetett hitem is, hogy érek-e annyit, hogy mások ennyit segítsenek. Mindegy, hogy csak egy kést kellett behozni, vagy segíteni, eljutni a suliba, és vizsgázni velem. Ha nem én irányítok, vagy legalább is, nem vagyok biztos benne, hogy minden pillanatban képes lennék egyedül is tovább vinni a cselekedeteimet, és az éppen akkori történést, akkor ideges leszek, leblokkolok, kiborulok, és egyszerűen nem tudom kezelni az érzelmeimet. Egyszerűen olyan nehézséget jelent, hogy másra vagyok szorulva, hogy azzal nem tudok megbirkózni. Annyi, ami megnyugtat, hogy ezzel, legalább az elmúlt egy évben is tisztában voltam. Azt hiszem, úgy rosszabb lenne a helyzetem, hogyha az egész évet úgy csináltam volna végig, hogy észre sem veszem, vagy nem vagyok hajlandó észrevenni, hogy mit érzek.  És amit írtam. Hogy talán mások nem tudják ezt a fajta gyengeségemet kihasználni. Ez bizonyos  fokig jó, mert biztonságot ad, bizonyos fokig meg mégse, hiszen, ha valami mégis történik, (ami úgyis belőlem fog jönni), akkor meg még véletlenül se tudom másra fogni. Nincs kit hibáztatni, csak magamat.

Gondolkodtam, hogy kellene ezen változtatni, de úgy gondolom, hogyha több mint egy évig nem tudtam tolókocsi nélkül közlekedni, és a saját férjemmel nem tudtam odáig eljutni, hogy bármikor, minden rossz érzés nélkül segítséget kérjek, akkor ez úgy, hogy most már nem vagyok kényszerítve, nem fog menni. Aztán ott volt a másik kérdés, hogy túl sok mindenkivel, vagy inkább kevés emberrel, de sokszor veszekedtem. Hogy ezen is változtatni kellene. De nem tudok rájönni, hogy mit, és hogyan. Sokszor nem az a baj, hogy ilyen, vagy olyan vagyok. Hanem, hogy a másik nem érti, meg amit mondani akarok, vagy éppen fordítva. Azt hiszem, ez meg pont az a pont, ahol tényleg ott kell hagyni az egészet, és nem foglalkozni az egész helyzettel. Ez nekem továbbra se megy, illetve ha rá vagyok kényszerítve, akkor is órákig, napokig képes vagyok gondolkodni félmondatokon, és hipotéziseken. 
Illetve továbbra is vannak tulajdonságaim, amin nem szeretnék változtatni, csak a negatív irányú vonatkozásit szeretném a lehető legkisebb mértékűre lecsökkenteni.

Ami viszont örökké szívfájdalmam, és kényes pont lesz az életemben, az a járásom, és a cipőim. Könnyebb lenne, ha nem lennék hiú? Az. De ilyen vagyok,  és mint minden más, sokszor ez is jól jön. Legalább is, ha más nem, én így érzem. J Szóval az, hogy most a mobilizátorral, később az újabb és modernebb, és tudom-is-én-milyen megoldásokkal milyen cipőket leszek képes hordani, azt nem tudom. De az egyszer biztos, hogy még mielőtt igazán elkezdhettem volna járni bennük, búcsút mondhatok a magas sarkú cipőknek. És bármennyire is hülyeségnek hangzik, azt hiszem ez sokáig érzékeny pontom lesz.   

Érdekes. Konkrét válaszokkal sosem szolgált, megoldást se talált a problémára, örömet se okozott, mégis „otthonná” vált. Most mégis úgy érzem mintha elárult volna, és mintha egyre távolabb lökne. Egyetlen egy dolgot nyújtott, és talán ez is a kulcs mindenhez. Megvédett.

Mikor kórházban voltam, nem láttam, nem bánthatott, nem okozhatott fájdalmat. Mikor volt már ez tudatos, és meddig nem? Fogalmam sincs. Emlékszem olyan időre, mikor éreztem, hogy nekem jobb bent, mégse akartam visszamenni. Kettős érzés volt ez, tudtam, hogy nem normális, vagy legalábbis azt, hogy nem veszélytelen ennyit ott lennem, mégis megvédett.

Most hogy kiderült, hogy ott romlott el minden, hogy az egésznek az állandó gyógyítás volt az alapja, és hogy most meg minden áron gyógyítani akarnak, mikor én nem látom a tüneteket, valahogy árulás. El akarok menni, és nem akarok itt lenni. Úgy érzem, hogy engem már csak bánt, és már nem véd meg. Megvédeni már nem tud, mert nincs kitől. A személy eltűnt, már csak az emlékek vannak, és a küzdelem, hogy egyszer túl legyek rajta. Egyetlen veszélyes alak maradt. És az én magam vagyok. Ami meg megvéd, többé már nem a kórház, hanem a szeretet, és az, akitől kapom.

Érdekes, hogy tárgyhoz, fogalomhoz, jelenséghez, vagy egy álomképhez ragaszkodtam-e. Egy szóval biztos nem tudnám meghatározni a dolgokat. Ott volt a fertőzés a Bőr o.-on, illetve a húsevő baktérium, ami szintén valószínű, hogy kórház okozta fertőzés. Ezektől valahogy mégis eltekintettem. Talán úgy gondoltam, mint ahogy minden embernek, és mindenkinek, akihez kötődhetek, megvannak a maga hibái, és rossz döntései, amit meghoz, valahogy így viszonyultam a kórházhoz is.

Szeptember-novemberben a legnagyobb segítséget nyújtotta. Bár ott már nem csak a kórház segített. De ott volt a vége. Ez már nem a régi. Ez már más. Itt már azt hiszik, hogy hazudok, nem mondják el a dolgokat, az eredmények se jók. Valahogy ellenem van a kórház. Elárult, bántott, és most még el is lök magától.

Elengedni nem hiszem, hogy tudom. Annál szorosabb bizalom alakult ki bennem felé. Hiszem, hogy vissza fogok térni, és újra az otthonom lehet, de már a másik oldalról. Mint beteg úgy érzem, hogy lakója már nem lehetek. Most már más fele kell fordulnom, bíznom másokban, és adni egy esélyt, hogy nem bántanak meg annyiszor, mint ahányszor tehetik.

Sokat gondolkodok azon, hogy mért vagyok itt, mi értelme van az egésznek. Persze, ezt majd csak később tudom meg. Még is, ami eddig nem zavart, egyre inkább. Nehezen hozok döntést. Változott volna a felelősség, vagy a körülmények? Esetleg nem olyan tiszták a határok? De igen. Egyetlen egy dolog változott. Nem vagyok biztos magamban. Nincs meg a biztos pont, ami védelmet nyújtana. Ez volt a kórház, amit ha már utáltam is, megoldást mindig kínált, és ott biztos voltam, hogy nem talál rám. A veszély elült, az aggodalom mégsem. Hülyeség, és értelmetlen, nekem még is szükségem van egy helyre, ami visszaadja a nyugalmat. Ahol nem talál meg. A lakás ezt nem tudja megadni. A kisház nincs kész. A kórház bezárta kapuit. Suliba nem járok. Hol találjak új otthonra? Kell egy hely, kell egy „kézzelfogható” hely.

Bízok magamban, és leginkább továbbra is a szeretet erejében. De bizonytalan vagyok a félelmek, és kételyek miatt. Mitől félek? Továbbra is ugyanattól, amitől mindig is. De mikor fog ez elmúlni? Mikor fogok megnyugodni? Vagy örökké bizonytalan leszek? Mit csináljak, hogy ez ne így legyen? Vagy a megoldás tényleg az otthonban lenne?

Azon gondolkodok, hogy merjek-e lépni. Ha maradok, nem biztos, hogy lesz elég hitem, és lehet, hogy mindent tönkreteszek azzal, hogy az ellenkező irányba indulok. Mindig a betegségtudat ellen, és a betegség felettem való irányítása ellen küzdöttem. Ha maradok még is ez veszi át felettem a hatalmat, és ugyanolyan leszek, mint a többi CF-s. Viszont ha megyek, lesz-e elég hitem tovább küzdeni? Kiapadt már a készlet, vagy még szinte csurig van? Ki tudja nekem megmondani, hogy melyik a valós válasz? Ki tud segíteni, hogy tudjam, lesz elég hitem? Ki tud segíteni, hogy merjek újra úgy dönteni, mint régen? Ki, vagy mi a megoldás?

Cascada : Could  it be you?
N-dubz : Strong Again

Grace klinika. „Heart in the box, the key is the heart in the box.” 

Valami nagyon elromolhatott bennem. Normális esetben az ember élni akar, és megtenni bármit, hogy élhessen. Emellett a normális az, hogy ezt magadért is megcsinálod, nemcsak mások miatt. Az a helyzet, hogy én ezt már nem tudom megtenni. Nem most lett elegem, már vagy két éve, de elegem lett. Azóta vagy a küzdelem miatt küzdök, vagy valaki miatt. Csak azért, hogy én éljek, azért már nem. Miért nem? Mert nincs semmi, ami most már olyan boldogságot tudna adni, hogy én azt tudjam mondani, hogy teljes életem van. A sporttal, és a mindennemű nagyobb igénybevételű lábhasználat elvesztésével nem tudok mit kezdeni magammal. A nyelvek mellett, szakmának is csak olyat tudok választani, amiben menni kell, vagy csak állni hosszú órákat. De képtelen vagyok mást választani, képtelen vagyok kímélő életmódot találni, és választani magamnak. Én 1200%on pörgök, ha jól vagyok. Ezt nem tudom megtenni úgy, hogy közben ne mozogjak, ne sportoljak semmit. Mint ahogy azt az álmomat se adtam fel, hogy egyszer még újra jégkorcsolyázni fogok. Mikor, és mennyit, és hogyan, azt még nem tudom, de megcsinálom. 

Visszatérve az eredeti témámhoz, amiről írni akartam. Beszéltem a kezelőorvosommal (CF-s). Két választás van. Vagy belehalok, vagy transzplantáció. Elvileg. Hozzátenném, továbbra se érzem magam betegnek, és továbbra se gondolom, hogy én idáig jutnék. Ész érvem nincs rá, hogy miért, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy egy olyan krónikus (mert már nem mondjuk, hogy halálos) betegségem van, amivel nem hogy együtt élni nehéz, (számomra), de még fokozódó, és romló tendenciát is mutat az évek során. Bizony, ez az amit nem tudok letagadni, mert még nálam, (akinél alig vannak tünetek) is megfigyelhetőek ezek a változások. Szóval miután tisztáztunk mindent, közöltem az orvossal, hogy ne is számítson rá, hogy addig, amíg nem jelentkezik értelmes tünet, addig én egy percet is ennek a betegségnek szentelek az életemből. Mindez tartott egészen odáig, míg elmondtam, hogy nemzetközi érettségit akarok tenni, külföldön tanulni, gyereket szeretnék, majd beugrott, hogy ez volt az, amit még kérdezni akartam.

Az orvos, meg mint egy áldozatára váró vadállat, csapott le a válasszal, mintegy megérezve, hogy ez az egyetlen esélye arra, hogy rávegyen, a rendszeres inhalálásra, és mindenre, ami a betegségem gondozását jelenti. Mert, hogy a kérdésre, mi szerint, milyen feltételek mellett lehet gyerekem, azt a választ kaptam, hogy kizárólag csak 50 %os légzésfunkciós vizsgálati eredmény mellet engedélyezik. Persze itt előjön az a kérdés, hogy kit érdekel, hogy ők mit engednek, meg mit nem. Csak ha belátom, hogy ez tényleg egy előrehaladó betegség, amit nyílván belátok, és elfogadom, hogy attól, mert én annak érzem magam, nem biztos, hogy annyira különbözök a többi CF-stől, felmerül a lehetőség, hogy egyszer én is transzplantációig jutok. Akkor meg, nem ártana az orvosok bizalma és jóindulata felém, amihez viszont az kell, hogyha előtte gyereket vállalok, akkor azt a z ő szabályaiknak megfelelően tegyem. Így nincs más megoldás, csak az, hogy napjában 2x inhalálok, szedem a gyógyszereket, és gyógytornázok, és minél magasabb légzésfunkciót fújok. Hozzáteszem, most, hogy baj van velem, így fújtam 51%ot. Hogy normális estben ez mennyire fog visszaállni, azt ugye nem tudhatom, de még csak megjósolni sem tudom előre.

Végeredményben, mindent csinálok, ahogy kell, annak ellenére, hogy nem érzem magam betegnek, és annak ellenére, hogy magam miatt, és a saját egészségem miatt kellene, erre képtelen vagyok, és azért fogok mindent csinálni, hogy annak a kicsinek, aki a miénk lesz, legyen egy, ha egészségesnek nem is, karbantartottnak nyugodtan nevezhető anyja.