Igazából ez lesz az a blog, ami valószínű, hogy sokakat, vagy esetleg mindenkit meglep. Engem nem, de hát mondjuk az érthető, mert hát attól, hogy valamiről nem írok, az még motoszkálhat bennem egy ideje. Szóval rátérve a témára. Az előbb említett okok miatt újra elgondolkoztam valamin. Mégpedig azon, hogy be kellene sétálni egy templomba. Hogy miért? Mert már egy ideje ez „kattog a fejemben”. Hogy őszinte legyek, én általános iskolában jártam hittanra, és igazából tetszett is. Nem igazán tudnám megmondani, hogy mért is hagytam abba. Minden esetre azt lehet tudni rólam, hogy nem hiszek a véletlenekben. Viszont valahogy mindegy, hogy merre mentem, a fontosabb helyszínein az életemnek, mindig volt templom is. A sulimnál is van. A kórházban, amiben legtöbbet voltam, ott is van egy. A panel mellett is van, és ahova anyuék most költöztek, ott is. Ezen kívül mindig, mindegy volt, hogy hova mentünk, meglátogattuk az ottani templomot is. Düsseldorfban a szálláshoz viszonylag közel is volt egy, de a kórházból, ahol feküdtem, konkrétan láttam egyet. Táborokban, ahol voltam, és emlékszem rá, mindenhol volt vagy egy templom, vagy egy kis szentélyrész. Tátrában, ami egy elég emlékezetes kirándulás volt nekem, szintén egy templom volt a szálloda mellett. Nyíregyházán, továbbra is az a kedvenc épületem, a templom ahol megkereszteltek. Valahogy az egész olyan, mintha mindig is ott lett volna a közelemben, hogyha egyszer hajlandó leszek nyitni, akkor legyen hova fordulnom. Leszögezném mindenkinek, aki esetleg régóta vallásgyakorló, és még is szeretne kiakadni, azon, amit írok, hogy ez tényleg nem egy egyszerű fellobbanás, hogy nah akkor innentől fogva hívő leszek. A kilenc év alatt, meg előtte is, én sokszor volt, hogy akár magamban, vagy este halkan imádkoztam. Nyílván ez is azt mutatja, hogy kapaszkodnék. Kapaszkodnék valamibe, amiben hihetek. Azért nekem már eléggé keményen kialakított véleményem van sok mindenről, és úgy alapjában véve az engem körülvevő világról. De egy részlet hiányzik, és ezt igazából már korábban is megfogalmaztam már.
Én nem tudom, miben kellene hinnem, és mit kellene elfogadnom, ahhoz, hogy hívőnek mondhassam magam. Őszintén, továbbra se tudom, hogy tényleg ez lenne-e az utam. Egy valamit tudok biztosan. Ha erre vinne az utam, akkor se tudnám feladni, amit jelenleg gondolok. Azokat a dolgokat, amik sorsszerűen történnek, azokat igen, képes lennék Istennek tulajdonítani. De mindent, nem. Nem tudom mennyire hibás elképzelés ez vagy sem, de én úgy látom, hogy mindig van két út előttem. Ez lehet az a két út, amit Ő jelöl ki nekem. De hogy melyiket választom, az csak tőlem függ. És igazából, mindegy melyiket választom. Az egyik jót hoz, a másik meg egy újabb tapasztalatot. Ezt hiszem, és ha ebbe belefér, hogy az a valaki, az Isten, akkor igen, tudok hinni a létezésében, mint ahogy mindig is hittem a létezésében valakinek, aki fentről irányít. Azt, hogy honnan van annyi energiám, hogy újra és újra jól legyek, azt továbbra is úgy gondolom, hogy az engem szerető, és engem körülvevő emberektől kapom. Azt, hogy őket ki küldi az életembe, azt már megint el tudom hinni, hogy Ő. Illetve ha nincs mellettem senki, de nekem továbbra se fogy el az erőm, akkor az ő irántam érzett szeretetéből tudom ezt származtatni, és akkor az is magyarázatot nyer.
Bent a kórházban volt a dokim, aki beszélt egy betegről, aki abban hitt, hogy őt majd Isten meggyógyítja, és azért nem vett részt a kezeléseken, de egyszer csak neki is elfogyott a hite, és beteg lett. Nah ez az, amiben én sosem tudnék hinni. Abban, hogy felajánl nekem egy utat, amin ha végigmegyek, akkor meggyógyulhatok, abban igen. De konkrétan Ő nem tud meggyógyítani, mert a testemet, a szervezetemet, én irányítom.
Nem tudom, hogy mennyire világos, vagy éppen kusza ez a bejegyzés, minden esetre most azt érzem, hogy már nagyon rég elindultam egy úton, amin most egy újabb elég nagy lépést tettem a cél eléréséhez. És ez a cél, lehet Ő.
