Szóval, amit említettem ki. Két fajta ember ismer engem. Egy, aki olvassa a blogomat, és beszélget velem. (Itt ugye nem ritka az, hogy hamarabb tudja, hogy miről szól a blog, ha már hamarabb beszéltünk.) Ők azok, akikre azt mondom, hogy nah igen, ők ismernek.
És másik kategória : Akik olvassák a blogomat, és értelmezik azt, de velem nem beszélnek. Ugyan is. Ezek az emberek könnyen hihetik azt, hogy ismernek, mert őszintén írok a blogomba, és sose figyelem azt, hogy valamit leírhatok-e vagy sem, ezzel megbántok-e valakit vagy sem. Ez az én blogom. Ez az én érzéseimről, és velem való történésekről, illetve gondolataimról szólnak. Szóval, mért figyeljek én másra, miközben ezekről írok? Az már akkor mások blogja lenne. Akkor azt a célt szolgálja, hogy „bemutatom magamat, ilyen vagyok, ezt hidd el rólam”. Automatikusan megjátszanám magam, és figyelnék arra, amit mondok, mert meg akarnék felelni. Ehelyett, ez nekem szól. Ez sokszor nem azt a célt szolgálja, hogy más elolvassa. Hanem azt, hogy én kiírjam magamból, és azáltal, hogy kiírom, és leírom, bennem is tisztázódik a kép. Illetve ha valamiről meg sokat írok, akkor egy idő után sikerül elengedni azt, és túllépni rajta. Ennyi célt szolgál a blog. Az, hogy közben ezt más is olvassa, (és mostanra már elég sokan olvassák), az maximum azért jó, mert nem kell annyit magyaráznom. Így is elég sokat beszélek, de hogyha mondjuk, több minden történik, ami több dolgot, érzelmet is kivált bennem, akkor hosszú litániák születnének ezekből a beszámolókból, amit szóban még meg is oldok, (bár ha rossz dolog történt, akkor nem feltétlen van kedvem ezt százszor hosszasan ecsetelni), de neten, vagy telefonon keresztül már nehezebb. (Telefonon keresztül csak azért, mert nagyobb a számla, ami nálam amúgy se kicsi).
Szóval pont, azért mert a blog elsősorban nekem szól, és csak előnye hogy ezáltal másoknak is sokkal világosabb a kép, így amit írok benne, nem feltétlen egyedül kellene feldolgozni. Mert, hogy egy-egy szó, egy-egy mondat teljesen mást is jelenthet. Amin azok, akik rendszeresen olvassák a blogot legtöbbször félrecsúsznak, hogy a metaforás részeket, egyszerűen kihagyják. Pedig sokszor azok a leglényegesebb bejegyzéseim. Miért? Mert az vagyok igazán én. Az abszolút az én agya terméke, az én kis világomból született, más pedig egy kitalált, saját magamnak kreált kis világból, ami csak azért jött létre, mert a valóságban egyszerűen nem tudtam értelmezni a dolgokat. Így mindent megfeleltetek valami másnak. Általában 3-4 dolgot. Vagy egyszerűen egy szituációról eszembe jut egy mondás, vagy egy könyvben korábban olvasott mondat, esetleg egy mástól halott mondat. Mindent elfelejtek, csak ez van a szemem előtt, és elkezdek írni. És az egész végére, egy olyan új, és részletes, a legutolsó pontig kidolgozott világban találom magam, hogy sokszor nehezemre esik kiszakadni onnan. Ott hirtelen minden értelmes, minden kézzelfogható, és az adott szituációt tökéletesen tudom benne értelmezni. De itt van a bökkenő. Ez a világ, csak az én agyamban létezik. És nem vagyok egy James Cameron, aki meg is mutatta másoknak a Pandoráját. Én nem ebben vagyok jó. Csak abban, hogy ott legyek, és ami ott történik, azt leírjam. És ha bárki megkérdez bármit, akkor rögtön tudom neki mondani, hogy mi mit jelent, mert nekem teljesen természetes. De nélkülem, elég egy kis darabkáját rosszul értelmezni, és már teljesen más világot alkotott az illető.
Így megkérnék mindenkit. Hogy ha meg akar ismerni, akkor az után, hogy elolvassa a blogot, kérdezzen, és ne egymaga akarjon mindent értelmezni benne. És ha amúgy bármi nem világos, akkor szintén állok rendelkezésre. Ha nem lennék hajlandó bárkivel beszélni ezekről a dolgokról, akkor nem nyilvánosan írnám le blogba, hanem folytatnám a naplómat. De. És itt a lényeges dolog még. Ha valaki nem beszélget velem, csak találkozik például, akkor azért, mert a kórházak miatt ilyenné váltam, egyszerűen azt fogja hinni, hogy zárkózott vagyok, és alapból kialakít egy képet. Ami nem igaz, csak magamtól nem fogok odamenni. Ha meg beszélgetünk, akkor azt meg szívesen megteszem. A blog meg ezért nyilvános. Mert aki akar, annak meg van rá az esélye, hogy megismerjen. Évekig visszamenően meg tudja kérdezni, hogy egy adott blogban egy adott dolog mit jelent, mit éreztem akkor. Azok alapján el tudja dönteni, hogy milyennek tart, avagy milyennek nem. És én nem érzem rosszul magam. Mert évekig csak a naplóm tudta, hogy kiről mit gondolok, mik az érzéseim, és amúgy nem. Sokan félreismertek, és aztán féltékenykedések miatt, ebből nekem lettek problémáim. Ez van ezzel kivédve.
Persze. Sokan most is csak néha-néha olvasnak bele, vagy ezt-azt, vagy a blogoknak is egy részé igen, másikat nem. De aki ez alapján von le következtetéseket, és alakítja ki a véleményét rólam, annak tudok gratulálni, de megkérem, hogy kerüljön el engem, és maradjon kívül az ajtón, ne hozzon ilyen hozzáállást az én környezetbe.
