Totálisan kiborultam. Megint elbasztam, és nem tudom, hogy a picsába szedem össze magam. Egyszerűen meg volt az érzés, és olyan szinten félek tőle, és rettegek, hogy saját magamat hergelem bele. De ember. Nem érti meg tényleg senki, hogy mennyire szar??? Az, amikor azért lépnek le az emberek, mert rájönnek basszus, hogy egy olyan rohadt nagy romhalmaz vagy, hogy ennyi. Kukába, nem nekik, barátnak.
Ugyanazt érzem, mint eddig már annyiszor. Hogy az hogy szinte vagyok, és maga az amilyen vagyok megint be fog kavarni. Nem sok embernél számított igazán ez az elején. Sokszor csak szimplán nem akartam elveszteni egy szerintem értékes embert. De amikor valakinek tényleg olyan gyorsan megnyílok az rohadt veszélyes utána. De persze ésszel nem döntünk. Mért döntenénk, igaz? Akkor egyszer az életben nem szar lenne, és veszély, és kockázat, hanem biztonság, és stabilitás. Az egyetlen dolog, ami hiányzik az életemből, amit állandóan keresek, és amit ha meg is találok, mint a példa is mutatja, utána úgyis elvesztem. Jelenleg családon kívül van 2 biztos pont az életemben. Ennyi. És azt a 3.at, aki esetleg ide bekerülne, azt rohadtul nem akarom elveszteni.
Nem akarom még egyszer elveszteni egy értékes embert. Egy ennyire értékes embert. Főleg, hogyha közben tudom, hogy a számomra legértékesebbet meg már elvesztettem. Egyszerűen csak nyugalmat szeretnék. Azt hogy igen, legyen egy harmadik személy is, akit fel tudok hívni, és ha kiakadok, tudjak vele találkozni, és át tudjam ölelni. Szeretném. Mért baj ez? És mért nem vagyok képes csak néha kicsit lehiggadni, és ennyire nem az érzelmeim által élni? Miért jó az nekem, hogyha most pl. ebbe ennyire belelovallom magam? Miért???
Közben meg, csak hogy meglegyen az egészséges vérnyomásom, délután van, pontosítok, az a fajta délután, amikor már felhívhatom a drága férjemet. Mert, hogy beszéltünk délelőtt, és mint ha mi sem történt volna megint, „ha gondolod, és akarsz beszélni, du. tudunk majd”. Köszönöm. Nem vagyok elég ideges, a miatt, amit érzek iránta. Nem. Mintha semmi nem történt volna. Mintha nem jövő hónapban akarna válni, beszélgessünk. Mert az akkor poén. Annyira jó forgatni bennem a kést, és csiki-csukit játszani folyton. „Hagyjál békén, mert tudtam, hogy megint a sárdobálás fog menni”, aztán a „ha akarsz, tudunk beszélni”. Persze. Az egész életem egy érzelmi hullámvasút. Ezt már eddig is tudtuk. De muszáj egy számomra veszélyes, és rohadt ijesztő pályarészen ezt még tovább fokozni??? Tényleg szükséges az, hogy még jobban kiboruljak?
És még mi a probléma? Az, hogy rohadtul szétbaszom a lábamat azzal, hogy itthon azon járkálok, hogy térdemen megyek ki- és be. Az, hogy sehol nem férek el, hogy mindenhova beütöm, de ha épp nem, akkor csak nem bírok az asztalnál ülni, mert nem bírom azt, ha lóg a lábam. Persze azt sem, hogyha meg engem sajnálnak, és meg akarják oldani a problémát. Tegyem fel egy másik székre a lábamat. Tuti ez lenne a válasz. De kösz nem. Más se teszi, akkor én mért tegyem? Nem érek kevesebbet, nem kell semmit se máshogy csinálnom, mint annak, akinek van a lábfeje.
Vagy ez az egész, minden, amit leírtam, megint le van szarva, mert, ahogy jönnek, úgy mennek az érzelmeim, illetve mivel én meg mindegyikre felszállok, és megélem azt, majd ha épp csendesebb vizek jönnek, akkor úgyis lenyugszom, és az egész kiakadás megint semmit se fog érni??
(Hozzáteszem, hogy az egészet iszonyatosan rövid idő alatt gépeltem be. 2 – Mire a végére értem, már nem maradt más, mint a fent leírtak, nyugodt, csendes maradványai, azok a kételyek, és aggályok, illetve rossz érzések, amiket megfogalmaztam, csak épp a szenvedély szökött meg előlük. 3 – Sajnálom , hogy nem egyszer használtam, nyomdafestéket nem tűrő szavakat. Ideges voltam, mint ahogyan az eléggé érzékelhető is. Gondolom ... Ez az átka ha az ember nem ésszel ír, hanem szívvel.
