Végül is ennek is eljött az ideje. Féltem leülni, és írni, mert nem tudtam, hogy mit írnék le. Hogy mi is jönne ki belőlem, és miről is írnék. És talán attól is féltem, hogy olyanra jövök rá, amit addig titkoltam még magam előtt is. Hogy mi volt az utolsó bejegyzésem, és azóta mennyi minden történt, nem tudom, de őszintén, annyira nem is tartom fontosnak. Nem véletlenül nem írtam. Azt a korszakomat, amikor elkezdtem blogot írni, majd bizonyos időközönként meguntam, és újba kezdtem, már kinőttem. Eddig valahogy az volt a baj, hogy nem vállaltam fel, amit érzek, valahogy mindi kiakadtam, amikor a régi írásaimat olvastam, és egy hosszabb kihagyás után úgy éreztem, teljesen más stílusban írok.
Ami persze így is volt, hiszen alakult a személyiségem, a véleményem, és napjában többször is szembekerültem újabb és újabb helyzetekkel, amik elgondolkodtattak, és akár fenekestül felforgatták az addigi világképemet. Azonban ez mára eltűnt. Nem a gondolkodós rész, hanem a felforgatós. Most ha úgy érzem, hogy valami mindent megváltoztat az életemben, ahogy az érzések csillapodnak, és lágyulnak, fekete is összemosódik a fehérrel, és újra egy szürke árnyalatot kapok. Az árnyalat változhat a különböző élethelyzetekben, de a szín már nem.
Úgy érzem, hogy sokat tanultam az elmúlt egy évben. Ami rossz is, de bizonyos fokig, jó is. Rájöttem, hogy mint mindenki másnak, nekem is van gyenge pontom, mégpedig elég erősen. Ez roppant mód sebezhetővé tesz, bár szerencsére nem mások szemszögéből, inkább az engem körülvevő erők szemszögéből. Be kell látnom, hogy egyáltalán nem bírom a kiszolgáltatottságot. Olyan mélypontokon vagyok túl, amire nem vagyok büszke, de mindegy hányszor gondolom át, nem tudtam volna semmit se máshogy csinálni. Kicsit úgy érzem, hogy most biztonságban vagyok, mert a mobilizátorral tudok járni, bár (tőlem szokatlan módon), csak lassan vezetem vissza magam a „járók világába”. Igen, az elmúlt évben iszonyatosan kirekesztettnek éreztem magam, jobban, mint eddig bármikor. Őszintén bevallom, hogy félek is. Nem is kicsit. Megijeszt, hogy ennyire sebezhető vagyok, és hogy egyszerűen képtelen vagyok felülkerekedni, és legyőzni a kiszolgáltatottság érzést, ha én nem tudok mozogni. Azt hittem, hogy ez csak bizalom kérdése. És valószínűleg tényleg az. De nem csak a másokba vetett bizalmam, hanem a saját magamba vetett hitem is, hogy érek-e annyit, hogy mások ennyit segítsenek. Mindegy, hogy csak egy kést kellett behozni, vagy segíteni, eljutni a suliba, és vizsgázni velem. Ha nem én irányítok, vagy legalább is, nem vagyok biztos benne, hogy minden pillanatban képes lennék egyedül is tovább vinni a cselekedeteimet, és az éppen akkori történést, akkor ideges leszek, leblokkolok, kiborulok, és egyszerűen nem tudom kezelni az érzelmeimet. Egyszerűen olyan nehézséget jelent, hogy másra vagyok szorulva, hogy azzal nem tudok megbirkózni. Annyi, ami megnyugtat, hogy ezzel, legalább az elmúlt egy évben is tisztában voltam. Azt hiszem, úgy rosszabb lenne a helyzetem, hogyha az egész évet úgy csináltam volna végig, hogy észre sem veszem, vagy nem vagyok hajlandó észrevenni, hogy mit érzek. És amit írtam. Hogy talán mások nem tudják ezt a fajta gyengeségemet kihasználni. Ez bizonyos fokig jó, mert biztonságot ad, bizonyos fokig meg mégse, hiszen, ha valami mégis történik, (ami úgyis belőlem fog jönni), akkor meg még véletlenül se tudom másra fogni. Nincs kit hibáztatni, csak magamat.
Gondolkodtam, hogy kellene ezen változtatni, de úgy gondolom, hogyha több mint egy évig nem tudtam tolókocsi nélkül közlekedni, és a saját férjemmel nem tudtam odáig eljutni, hogy bármikor, minden rossz érzés nélkül segítséget kérjek, akkor ez úgy, hogy most már nem vagyok kényszerítve, nem fog menni. Aztán ott volt a másik kérdés, hogy túl sok mindenkivel, vagy inkább kevés emberrel, de sokszor veszekedtem. Hogy ezen is változtatni kellene. De nem tudok rájönni, hogy mit, és hogyan. Sokszor nem az a baj, hogy ilyen, vagy olyan vagyok. Hanem, hogy a másik nem érti, meg amit mondani akarok, vagy éppen fordítva. Azt hiszem, ez meg pont az a pont, ahol tényleg ott kell hagyni az egészet, és nem foglalkozni az egész helyzettel. Ez nekem továbbra se megy, illetve ha rá vagyok kényszerítve, akkor is órákig, napokig képes vagyok gondolkodni félmondatokon, és hipotéziseken.
Illetve továbbra is vannak tulajdonságaim, amin nem szeretnék változtatni, csak a negatív irányú vonatkozásit szeretném a lehető legkisebb mértékűre lecsökkenteni.
Ami viszont örökké szívfájdalmam, és kényes pont lesz az életemben, az a járásom, és a cipőim. Könnyebb lenne, ha nem lennék hiú? Az. De ilyen vagyok, és mint minden más, sokszor ez is jól jön. Legalább is, ha más nem, én így érzem. J Szóval az, hogy most a mobilizátorral, később az újabb és modernebb, és tudom-is-én-milyen megoldásokkal milyen cipőket leszek képes hordani, azt nem tudom. De az egyszer biztos, hogy még mielőtt igazán elkezdhettem volna járni bennük, búcsút mondhatok a magas sarkú cipőknek. És bármennyire is hülyeségnek hangzik, azt hiszem ez sokáig érzékeny pontom lesz.
