Nem tudom, hogy kinek mit jelent, ki mikor ugrik bele, avagy mikor jut el odáig, hogy úgy érezze készen áll rá. Őszintén? Megfogalmazni én se igazán tudtam eddig, vagy éppen csak nem voltam rákényszerítve, hogy megtegyem, hogy mit is jelent nekem a házasság.
Most viszont egy olyan ponthoz ért az életem, amikor erre szükség van. Nem tudom, mi hogyan fog alakulni, és van-e ebből még visszaút. A válásig minden esetre biztos, hogy sok víz lefolyik a Dunán. Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy én bízok benne, hogy rendbe jön minden, és egyszer csak visszaköltözik a férjem. Mivel engem mindig is az érzelmeim irányítottak, bárhogy próbálkozok ez ellen küzdeni, ez most sincsen másképp. Bár mindenki más elemzése, és véleménye is azt mondja, hogy így nem lehet vége, vagy akkor tényleg nem értik, hogy egyáltalán belekezdeni mért kellett, én ebben nem vagyok biztos. Nem azért, mert nem bízok ebben, vagy, mert úgy gondolom, hogy a 4 év hazugság volt, hanem pontosan azért, mert túlzottan érintve vagyok érzelmileg ahhoz, hogy értelem alapján bízzak, és várjak.
Mért nem vagyok hajlandó válni, mért vállaltam be ilyen fiatalon, és mért hajtogatnám újra és újra, hogy egy esélyt megérdemelne a házasság.
Aki ismer, nagyon jól tudja, hogy én mindig a saját fejem után megyek. Ha az senkinek nem tetszik, és senki nem pártolja, de nekem fontos, és én úgy gondolom, hogy az igen is jó lesz, akkor azt felvállalom, mindegy hány emberrel kell szembe mennem. A házasság az számomra nem egy újabb, és komolyabb szintje egy kapcsolatnak. Annak nem akkor jön el az ideje, ha x ideje együtt vagyunk már, és már nincs jobb dolgunk, hát akkor próbáljunk ki valami újat. Nem. A házasság nekem egyetlen egy személyről szól, akiben, és akinek a szeretetében, illetve az őfelé irányuló szeretetemben bízok annyira, hogy úgy érzem, az egy életre, vagy akár annál tovább szól. Pont ezért nem fogok én elválni, és visszavenni a nevemet. Mert itt van megint egy nagy tévedés, mind Petiben, mind az anyósomban (aki szerint az egész esküvőt nevelőapám miatt csináltam). Ha azért nem akarnám visszavenni a nevemet, mert nevelőapám nevét nem akarom viselni, akkor egyszerűen felvenném anyám nevét. Mert nem az a pluszköltség állítana meg. Akkor Balogh Emese lennék innentől fogva. A nevemet azért nem fogom visszavenni, mert nekem ez a kapcsolat többet jelent. Ide vág, hogy Peti is próbált megbizonyosodni a felől, hogyha a hátamra tetováltatom a képet, amit szeretnék, akkor jól gondoljam át a bikát, hogy nehogy később megbánjam. De hogyha ennek az egésznek vége is van itt és most, nekem akkor is a részem marad. Mind a kapcsolat, mind ő.
És az új kapcsolat, na meg a többi. Nem vagyok álszent, és naiv. Attól, hogy valamit érzek, és gondolok, azt nem hiszem, hogy ez nem változhat bármikor. De ha minden marad, úgy ahogy az elmúlt 10 évben, akkor én, ha közel is kerülök valakihez, és képes leszek megnyílni, akkor is csak barátság lehet a vége a kapcsolatnak, más nem. Mert bár nem ítélek el senkit, annak ellenére, hogy nem így tesz, én nem tudom, legalábbis eddig sose tudtam elképzelni, hogy több emberrel feküdjek le, vagy többször menjek férjhez. Mind a testiség, és mind a házasság számomra mindig is egy embert jelentett. És ez nehezen fog bármikor is megváltozni. Régimódi vagyok? Lehet, de én így érzem. Kicsit az egész olyan, mint a templomi házasság, amiből (jó esetben) csak egy lehet az embernek. Mert ami Isten előtt köttetett azt senki szét nem választhatja. Nagyjából így érzem én is. Csak én nem tudok kiben, vagy miben hiszek. Abban igen, hogy én ezt mindenki előtt vállaltam, és nem csak azok előtt, akik ott voltak az esküvőn.
Amúgy meg, több embertől kaptam meg, így úgy gondolom erről is le kell írnom a véleményemet. Sokan mondták, hogy „úgy látszik a házasság se jelent biztonságot”. Én mindenkit csak óvni tudok attól, hogy ezt érezze, vagy így gondolja. Mint ahogy a kapcsolat se jelent sose biztonságot, a házasságra se kellene így számítani, csak azért, mert jogilag nehezebb az elválása a párnak. Mint a kapcsolatért, egy házasságért is tenni kell. Ami más a kettő között, hogy ha egy pár már odáig jutottam, hogy örök hűséget fogadott, akkor kutya kötelességük lenne tenni a kapcsolatért, és küzdeni érte, ha probléma, és nehézség adódik. És igen, én úgy gondolom, hogyha arról van szó, ez kemény hónapokat is jelenthet, párterapeutát is jelenthet, bármit, ami azt mutatja, vagy szolgálja, hogy a pár tényleg küzdjön azért az érzésért, amikor egyszer ők már úgy gondolták, hogy ez örökké összetartja őket. Másik meg, hogy, csak azért mert az érzelmek változnak, attól nem kellene megijedni, és az egészet eldobni. Ez természetes velejárója. És nem csak a házasságnak, hanem az összes emberi kapcsolatnak.
Végezetül, aki megkérdezte tőlem, hogy mi hogyan történt, mindent elmondtam, mind az én oldalamról, mind Peti oldaláról. Én sose tagadtam le a hibáimat, és soha nem hibáztattam csak a másikat. Mindegy miről volt szó. Most is úgy gondolom, hogy kedden hibáztam, és mint ahogy mindig is, akkor is az érzelmeim irányítottak. De úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy nagyon sajnálom azt, ami történt, nem tudom azt mondani, hogy ne tettem volna ugyanezt, ha megint ilyen helyzetbe kerülök. Szeretnék én olyan embert látni, aki abban a szituációban nem ugyanazt a tehetetlenséget érezte volna. Amikor alapjába véve idegileg nem voltam a toppon, és 4 órán keresztül beszélünk, mindent megbeszélünk, mindent megoldunk, és belátom, hogy menjek orvoshoz, hogy beszedem majd a gyógyszereket, ha az orvos felírja, befekszem kórházba ha az orvos azt akarja, és semmi sem elég, mert a férjem továbbra se tud dönteni, csak néz rám, és azt hajtogatja, hogy neki akkor is mennie kell, akkor hogy ne érezzem magamat tehetetlennek? Mit érezzek, ha nem azt, hogy tényleg mindegy mit mondok, és tényleg lényegtelen az egész, és meg se hallják azt, amit mondok?
A legszebb az egészben meg az, hogy nem véletlenül akadtam ki, és nem véletlenül nem akartam, hogy akár csak néhány napra is visszaköltözz. Az érzések megint beigazolódtak, és mint mindig, amikor olyan emberekről van szó, akik utálnak, megéreztem a veszélyt. Ez volt apámnál, ez volt az osztálytársamnál, és most az anyósomnál. Ha valaki nekem rosszat akar, akkor én attól a személytől ösztönösen félek, és rettegek. Mert tudom, hogy mindegy mennyire szeretném, mennyire lenne jogos, soha nem tudok odáig eljutni, hogy akár csak a felét visszakapják tőlem azok, akik ok nélkül utálnak. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem ok nélkül, mert azt mindig találnak rá, csak éppen anélkül, hogy ismernének.
Mindezzel én nem akartam senkinek se felhánytorgatni semmit, vagy a szemére vetni bármit is, vagy bárkit is hibáztatni. Mint ahogy írtam is tisztában vagyok a hibáimmal, de úgy gondolom, hogyha az egész szakítás csak miattam történt, vagy amiatt ahogy viselkedtem, akkor is meg kellene próbálni még egyszer. Egyrészt, te már egyszer szakítottál velem, és kaptál egy második esélyt. Így ha minden miatt engem okolsz, úgy gondolom akkor is járna nekem is egy második esély. De ha nem, akkor meg a házasságunk érdemelne meg egy második esélyt mindenképpen. Nyílván az én véleményem alapján többet is, de lehet, hogy félreismertelek. Vagy téged, vagy azt, amit te egy házasságról gondolsz, vagy csak elhittem mindazt amit írtál, és mondtál, és nem kellett volna. Minden esetre szeretlek, és ez a szeretet csak átalakulni tud, megszűnni nem. De erről meg már beszéltünk is. :)
