Na, kérem szépen. A mai nap abszolút nem arra lett kitalálva, hogy menjek, és mászkáljak. Van ilyen nap. Egyszerűen el kell fogadnom, hogy van, amikkor csak a selejtes sejteket kapom meg, és ez által aznap rohadtul fáj a lábam. Ez konkrétan azt jelenti, hogy mind két combom olyan, mintha nem is létezne, (és úgy akarnék felkelni), vagy éppen úgy belehasít, hogy nem birok továbbmenni. Mégis jó napom volt, amire viszont telefontanúm is van: D Mármint nem arra, hogy a napom volt jó, hanem hogy nagyon élveztem a mai napot. Hozzá kell tennem, hogy megint jó ideje nem aludtam rendesen, amit most se mondanék, hogy rendes volt, (mert, hogy rövid volt), de nagyon sikerült kipihennem magam.
A nap meg úgy nézett ki, hogy felmentem Budára, hogy elkezdjek edzeni (legalább), mozogni végre. Aki kicsit is ismer, vagy tudja, hogy régebben mennyire intenzíven sportoltam, ez nem csak tudja, hanem érzi is, hogy mit jelent ez az egy mondat számomra, hogy 9 év után, végre újra mozoghatok. Ami az egyedüli logikátlan dolog, az maximum az, hogy rákosról minek megyek Budára, mert, hogy ugye közelebb is lenne konditerem. Viszont azt meg tudjuk mesikéről, hogy sosem észérvek alapján dönt, így itt is csak annyi volt az egész mögött, hogy azt éreztem, hogy nekem az lenne a jó. Nyílván közrejátszott érvként, hogy itt van gyógytornász végzettségű személyi edző, de ezek megint csak a szempontokban voltak jelentősek. A szempontok nyílván érvek alapján jöttek, de maga a konkrét döntés, hogy a több közül, mért pont ebbe menjek el, az csak érzések alapján. Hozzátenném, a Lívia azzal is tisztában van, hogy mit jelent az alapbetegségem, és egy szót se kellett magyaráznom róla, hanem ismeri, ami ritkaság számba megy, mert a muco ugye még mindig elég gyerekcipőben mozog, de a felnőtt-gondozás, meg végképp.
Bent voltam, több mint egy órát beszélgettünk, ez alatt mindent elmondtam, és mindent tisztáztunk, azt ígérte, hogy hétvégéig visszahív, és még az orvosommal is egyeztet külön, hogy ő mit gondol minderről. Igazából nagyon jó volt, egyrészt, hogy az érzéseimben megint nem csalódtam, és a Lívia is egy nagyon szimpatikus edző számomra.
Ami ugye a vicces volt, az az volt, hogy annyira fájt a lábam, hogy bárhonnan felálltam (metró, busz, váró), azt éreztem, hogy megpusztulok, és nem bírok tovább menni, mire megint eszembe jutott valami. Mégpedig, hogy pont tegnap lett megint megjegyezve, hogy mekkora az akaraterőm, csak nem téved mindenki, aki így gondolja, így fogtam magam, és amikor azt éreztem, hogy nem bírom megemelni a lábam, egyszerűen csak megtettem. Aztán elindultam, és mentem. Megint ennyi. :D és így hazajöttem. És közben nagyon jól éreztem magam, + megvettem egy könyvet is, amit rég szerettem volna rá, Lucrecia Borgia-ról. Igazából, akinek ezt már említettem, az egy – nem is hiszem, hogy olvassa a blogot, kettő, ha olvassa, se jutna eszébe, hogy neki meséltem. Szóval, örülök neki, hogy megvettem, és ennyi :D
