Cukor nélkül a tea is keserű

 Lassan el kellene jutnom odáig, hogy lezárom ezt az egészet. Válunk, és ezzel vége van. De ha időközben megint eljut odáig, hogy szeret, és még se akar válni, ennek már akkor is vége van. Eddig ment, és nem volt baj. De a két hónap után, amikor nem voltunk együtt, már nem voltam elég.

Itt voltál, velem voltál, és akkor minden jó volt. Olyan boldog voltam, mint soha máskor. Folyton mosolyogtam, és nagyon jó kedvem volt. Azt hittem, hogy minden olyan lesz, mint régen. Azt mondtad, hogy az volt a baj, hogy nem otthon voltál, és hogy sok lett a felelősség. Nem erőltettem semmit. Amit mondtál, hogy baj, és nem tetszik, azokon mind változtattam. Azt is tudtam, hogy a cigit is, és minden mást is, ami esetleg ne tetszik, el kell fogadnom, mert te fontosabb vagy. Én, ha addig csak próbálkoztam is ezekkel, most abszolút sikerült megvalósítani. Elfogadtam, amiket mondtál, és nem érdekeltek, mert szerettelek, és az fontosabb volt, mint h mennyiszer tudunk találkozni, vagy, hogy cigizel-e pl. Valahogy mégse éreztem, hogy jó lenne. Amikor nem voltunk együtt, mindig más voltál. Távolságtartó, rideg, és ideges. Két dologra emlékszem, ha erre az elmúlt egy hónapra gondolok. Egyik, hogy amikor együtt voltunk, minden annyira jó volt, mint 4 éve, a legelején. Ugyanolyan voltál, beszélgettünk, elmondtad, ha baj volt, én meg tudtalak nyugtatni. És minden ilyen tali sokkal jobb volt, mint bármikor máskor. A másik viszont azok a beszélgetések, amikor nem voltunk együtt. Mindegy volt, hogy mit mondok, vagy csinálok, csak idegesítettelek. Vagy azzal, hogy tanulok, vagy azzal, hogy utazni akarok. Kérdeztél, válaszoltam, de a válasz sose tetszett. És minden alkalommal, amikor azt hitted, hogy valami nem tetszik, vagy valamin kiakadok, elmondtad, hogy ez így nem fog menni, ha mindenen kiakadok. Az egésznek olyan érzete volt, mintha akkor, amikor nincs baj, mosolygok, és rendben van minden, akkor kellek, hogy együtt legyünk, de ha érzéseim vannak, és gondolok bármit, pl. arról, hogy alig találkozunk, akkor már nem. És azt már tartsam meg magamnak, és ne legyen bajom. Ez se esett túl jól, mert akkor minek is vagy velem?

 És a vége. 21én. Többször is beszéltünk aznap. Reggel megint veszekedtél velem, majd megnyugodtál, akkor írtál smst, hogy sajnálod, és ne haragudjak. Utána, amikor hívtál, akkor jól tudtunk beszélni. Este meg megint elszabadult a pokol. Menni akartál aludni, letettük. Én írtam egy smst, h sajnálom, és ne haragudj, mert megint azt éreztem, hogy minden rossz volt, amit mondtam. Megírtam azt is, hogy jóéjt, és pihenj amennyit tudsz. Erre te felhívtál, megint beszéltünk, aztán miután 4x is mondtam, hogy feküdj le, letettük végre. De mondtál valamit, amit én nem halottam, és felhívtalak, hogy mit mondtál, mert azt hittem, hogy fontos. És akkor meg már megint nem volt semmi, csak veszekedtél, hogy nem hagylak aludni. Én mondtam, hogy akkor tegyük, le és én csak nem hallottam, amit mondtál, de az egész már nem volt lényeg. Kiakadtam, és sírtam, mert te veszekedtél, én meg nem értettem, hogy megint mit csináltam. Akkor megint az jött, hogy ne hisztizzek, és veszekedtél tovább. Onnantól fogva csak annyit mondtam, hogy kérlek, ne veszekedj, vagy azt, hogy menj aludni, kérlek. Egyik se jött össze, csak hogy mennyire nem figyelek rád, és a többi. Meg hogy ezt nem fogod így csinálni, neked nem kell ilyen kapcsolat. És akkor megkérdeztem, hogy akkor most szakítani akarsz-e, és akkor mondtad, hogy igen, akkor szakítasz, és ennyi.

Illetve a másik. Te lehet, hogy ezt nem gondoltad úgy, vagy nem is figyeltél, hogy mit mondasz, én nem tudom. De azt mondtad, hogy egyszer már összevesztél az egész családoddal miattam, az is hiába volt, és nem fogsz többször. Így ha anyud pl. valamiben nincs benne, akkor az nem is lesz. Egyrészt mindent anyudtól tettél függővé, ami lévén, hogy utál engem, elég érdekes volt, mert esély nem volt rá, hogy jól fognak elsülni a dolgok. Másrészt. Hiába volt az összeveszés miattam... Én nem tettem semmit a te családod ellen. Ha össze kellett veszned velük, az nem miattam volt, hanem az esküvő, és költözés miatt. Amit meg tudtommal ketten akartunk, nem csak én... Másik meg, hogy nem tudom kivel vesztél te össze, de ha már mindkét oldalt nézzük, én többet vesztettem azzal, hogy hozzád mentem, és attól, hogy vége van, attól még most se gondolom azt, hogy hiába volt. Mert én ezt komolyan gondoltam, és egyértelmű volt, hogy azzal, aki ezt nem pártolja, azzal esetleg összeveszek, és ennyi.

Úgy gondolom, hogy igazad van abban, amit mondtál, és nem sikerült felnőnöd ehhez az egészhez. Lehet, hogy nem kellett volna z esküvőt erőltetni, vagy nem tudom, hogy mivel lett bajod, mi nem ment, mert soha nem mondtad el, hogy valami zavarna, csak fogtad magad és elköltöztél. Akkor is sokat gondolkodtam ezen az egészen (az a két hónap bőven elég volt erre), meg most is az elmúlt egy hetem ezzel telt. Hozzáteszem mostani annyira nem, mert inkább sorozatokba menekültem, de valamennyit attól függetlenül gondolkodtam ezen is.

Azon kívül, hogy túl sok lett a felelősség, és ehhez már nem tudtál felnőni, ahogy te is mondtad, szerintem más is volt a háttérben. Legalábbis a mostani újra-együtt-vagyunk időszakból más is lejött. Nem tudom, kit szeretsz, hogy egy általad kreált személynek nem tudok megfelelni, vagy szimplán annak, aki voltam, de az biztos, hogy azt, aki most vagyok, azt nem szereted. Valószínű nem véletlen, hogy olyan képet, és idézeteket tettem ki Face-n is, mialatt együtt voltunk, aminek az lenn a lényege, hogy fogadj, el olyannak amilyen vagyok. Úgy gondolom, hogy neked is sok olyan tulajdonságod van, amit el kellett fogadnom. Csak azt nem értem, hogyha én ezt megtettem, akkor neked mért nem ment?

Másik dolog, vagy mindenki más, akkor nyomult, és akkor írogatott, hogy jó lenne talizni, meg jól nézek ki, meg a többi, mikor egyedül voltam. Te erre mégis akkor jöttél rá, mikor mással voltam. És ebből leginkább csak az jön le, hogy ami a másé, az rögtön neked kell. Akkor rögtön rájössz, hogy az még is neked kel, mint anno a két hétnél is. De ezt nem értem. Amúgy nem hiányoztam, és nem kellettem? Csak akkor hiányzok, mikor másik pasival látsz, vagy azt látod, hogy másról mit írok?

Az utolsó meg házasság, amiről viszont már beszéltünk, aztán te is bevallottad, hogy igen, erről nem ugyan úgy gondolkodunk. s ez megint csak azért érdekes, mert nem értem, hogy ezt mért nem tudtad, még az esküvő előtt elmondani. Vagy egyáltalán mért kérted meg a kezem, ha te ezeket a dolgokat nem gondoltad annyira komolyan? Ugyan ott tartunk ilyen szempontból, mint a januári elköltözésed utáni két hónapban. Nézek magam elé, és nem értem, hogy akkor mért kellett az esküvő, és az egész felhajtás. Komolyan gondoltam, pofára estem. Megesik. 

Nem hiszem, hogy az a probléma hogy ne szeretnénk egymást. Csak valahogy te képtelen vagy velem lenni. Mindig találsz valamit, ami nem jó, és mi miatt elmenekülhetsz. És én ezzel nem tudok mit kezdeni, és azt meg nem tudom bevállalni, hogy akkor bizonyos időközönként te visszatalálsz, majd megint elmész. Szeretlek, de ez nem megy. Ehhez túl sok felesleges energiára lenne szükségem, ennyi meg nincs.
Minden esetre remélem, hogy megtalálod azt, aki mellett végre boldog lehetsz, és aki olyan, amilyet szeretnél. Sajnálom, hogyha nekem nem sikerült megfelelnem azoknak az elvárásoknak, amit felállítottál. Egyet szeretnék kérni, de ezt már tegnap megbeszéltük telefonba. Ha nem nagy probléma, akkor kérlek, intézd te a válást. Nem hátráltatlak, nem akarok veszekedni, hisztizni, semmi ilyesmit, csak ne nekem kelljen. Kérlek.

Viszont utoljára még egy dolog. 21én. Reggel láttam Zsoltot. És kiakadtam. Nagyon rosszul érintett, és egész nap rosszul voltam, és féltem, itthon pánikoltam, El akartam mondani neked, de veszekedtél, és nem tudtam. Amikor meg nem veszekedtél, kérdeztem, és mindig csak azt mondtad h 2-3 perceket tudsz lenni, és akkor inkább téged kérdeztelek, hogy mesélj, nem akartam elrontani én a kedved. Amúgy is ideges voltál amiatt, hogy bent mi történik. És így nem mondtam el, csak húztam, és húztam, meg kikészítettem magamat is a folyamatos pánikolással. Ennek lett az a vége, hogy este már nagyon rosszul voltam, és lehet, hogy azért voltam hülye, nem tudom, csak azt, hogy el akartam mondani, és megnyugodni. Mert tudtam, hogy te meg tudsz nyugtatni. Ehelyett veszekedtél, és szakítottál, és így nem tudtam elmondani.  

 Végérvényesen is teljesen elmebeteggé váltam. Vagy nem beszélgetek senkivel, vagy igen, d mindentől beparázok, hogy elcseszek vele bármit. Én nem tudom, kinek mi nem tetszik bennem, vagy mivel van baja. Alapjában véve rohadt sokat beszélek. Szóval már ez is lehet, hogy baj, és zavaró, és ezért inkább vissza kellene fognom belőle. Tudom, ne akarjak mindenkinek megfelelni, meg ne legyek ilyen agybeteg, és mártír, meg tudom is én ki mit gondol most. De őszintén? Fogalmam sincs, hogy mit csináljak, vagy mit nem. Egy csomó mindent szívesen megtennék. De parázok, hogy mindent elcseszek. Szóval ülök, vagy fekszek, DVDzek, és ennyi. Vége lesz, és elmúlik. Vagy szép lassan mindenki lelép, és akkor végre nem marad senki, akit megbánthatok, aki veszekedhet, akinek csalódást okozhatok, vagy akinek nem vagyok elég jó. Én egyiket se szeretném érezni. De leginkább azt, hogy ne veszekedjen velem senki. Inkább megcsinálok bármit. Tényleg. Megváltozom, és mindent máshogy csinálok. Csak ne veszekedjen velem senki. Könyörgöm.

 Van valami, amit szeretnék elmondani. Mert engem felemészt. És azt az egy hetet se bírom ki, ameddig ez az egész tartana. Meg kellene osztanom valakivel. Hogy tudjon róla. De nem tudom. Rettegek. Hogy az egész szertefoszlik. Hogy én elmondom valakinek, és ő velem együtt vár. Majd kiderül, hogy nincs mire, és én kiborulok. És neki akkor meg kellene nyugtatnia. Ott kellene lennie. És muszáj, lenne. Hogy ne érezzem magam rosszul, pocsékul, és megalázva. Nem tudom, mért érezném ezt. Csak egyszerűen bízok, és várok, és szeretném, ha más is velem várna. De honnan tudjam, hogy ki az, aki ott lesz, ha kiderül h hiába vártam? Aki tényleg megnyugtat, és átölel? Mert ha várok, és kiderül h hülye voltam, minden borulni fog, és minden érzelem előtör. Mert akkor mindennek vége. És semminek se volt semmi értelme. És a legviccesebb, hogy ebből senki se ért semmit.

Ez egy ilyen összegző, és valamilyen szinten reagálós bejegyzés lesz. Meg magamnak tisztázós. 21én este, Peti sikeresen szakított. Megint. Tudom is én hanyadjára. Telefonon. Mert, hogy személyesen nem megy. Vagy nem tudom, hogy megy-e. Nem értem, és az óta csak gondolkodom. Illetve inkább dvdt nézek, és közben a háttérben valahol messze, mélyen megbújtak az érzéseim és a gondolataim. Azok ott peregnek, és változnak, és ott vannak. De jó messze. Persze most előszedtem, és le akartam írni egy két dolgot. De nem megy. Szeretem, és csak ezt érzem. És nem akarom érezni a fájdalmat. Szóval vissza a dvdhez, és majd később egyszer leírom azt is, amit akartam.

Szeretlek, és nem akartalak hibáztatni semmi miatt. Kérlek ne gondolj bele semmi olyat, ami nincs. Nem tudom leírni amit gondolok, amit érzek, amit az egészről gondoltam. És amíg ezt nem teszem meg, ne ítélkezz. Bár, úgyis hiába kérem, úgy is rossza amit csinálok. Mind1.

 Nem tudom, hogy éppen most, éppen aktuálisan te mit gondolsz rólunk, rólam, vagy az egész kapcsolatunkról. Persze az elmúlt napok után, tippjeim vannak, és talán még pontosan el is találnám. De minek találgassak. Azt tudom, hogy mit érzek, és azt, hogy mit látok rajtad, milyennek látlak, és milyennek nem.

Az első randink, az több volt, mint tökéletes. Egyszerűen nem tudom. Néztelek, és te is néztél, és nem tudtam mást csinálni, mint mosolyogni. Ott voltál, átöleltél, hozzád bújhattam, és újra elöntött a nyugalom. Egyik pillanatról a másikra megint úgy megnyugodtam, ahogy más mellett nem tudok soha. Nem tudom, hogy hogyan csinálod, hogy mitől van ez, és mégis mi olyan különleges van abban, ahogy te ölelsz át. Illetve egy valamit tudok. Azt, hogy szeretsz, mindegy mit csinálsz, és mit mondasz, és ezzel én is ugyan így vagyok. És valahogy ez a kettő, amikor átölelsz, találkozik, és egy olyan nyugalmat, és biztonságot kölcsönöz az egész ölelésednek, hogy leg szívesebben sose engednélek el.

Szóval itt voltál, és újra veled voltam. Kérdeztél, és én válaszoltam, minden kérdésre, és persze arra is, amiről nem is kérdeztél. Beszéltem, és beszéltem, és persze rohadt sokat köhögtem, mert, hogy éppen mostanság nem igazán megy a beszélgetés se. (Levegő nélkül azt is nehezebb. :D ) Szóval megint csak azon kaptam magam, hogy beszélek és beszélek, te meg simogatod az arcomat, és csak mosolyogsz. És nem értettem, hogy mi történt, hogy mit mondtam, vagy csináltam, ami miatt így reagáltál. Aztán elmondtad, hogy nem csináltam semmit, csak beszéltem, és neked meg tök jó volt ezt hallgatni. Ettől persze megint csak még többet mosolyogtam, meg hát még többet beszéltem.

A kezdetek után kezdtem megszokni a gondolatot, hogy újra együtt vagyunk, és hogy szeretsz, és hiányoztam, mindegy, hogy mit hajtogattál az elmúlt 2 hónapban. Elhiszem, mert látlak. Mert érzem, ahogy hozzám érsz, ahogy beszélsz, vagy bánsz velem, hogy szeretsz, legalább annyira, mint mikor elmentél, de talán még jobban is. Persze lehet, hogy ez az egész most megint csak egy erős fellángolás (mint ahogy az előz 2 évig tartott), vagy a 2 hetes, és most 2 hónapos szünet volt a hülyeség. Bárhogy is van, én, szeretlek, te „visszajöttél”, én meg itt vagyok, hogy szeressek. :)

Az új első csókunk, az nagyon durva volt. Nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék rá. Annyira jó volt, és magával ragadó. Egy hamar nem fogom elfelejteni, az biztos, nem lenne könnyű dolgom vele. :)

A „második randink” már érdekesebbre sikerült, mert, hogy itt is aludtál, és kicsit hosszabbra sikerült, mint az átlag második randik. :D Én iszonyatosan jól éreztem magam, és nagyon örültem annak, hogy átjöttél. Az egész napot, meg a másnap délelőttöt is, úgy élveztem, ahogy volt. Azt, amikor segítettél, amikor kaját készítettünk, vagy amikor csak feküdtem rajtad, és úgy néztünk filmet. Megint annyira boldog voltam, amilyen rég voltam. Még te is megjegyezted, hogy rég láttál ennyit mosolyogni magad mellett, mint most. És azt mondtad, azt szeretnéd, ha ez maradna. És én is ezt szeretném. Azt a „minket” akik mosolyogtak, és akiből a másik a jót hozta ki, és nem a veszekedéses párt, aki már semmivel nem foglalkozott, csak azzal, hogy épp mi a legújabb probléma, amit meg kellene oldani.

Nagyon szeretlek, és nagyon élveztem, amikor itt voltál. Nagyon várom már a holnapot, és remélem, hasonlóan jól fogjuk érezni magunkat, mint eddig, mert egyelőre túl szép minden, hogy igaz legyen, kategóriában érzem magamat. :) Persze nem bánnám, ha így maradna, de hát az úgyse most fog kiderülni. Örülök neki, hogy újra együtt vagyunk, és megpróbáljuk, és hogy veled lehetek. Nagyon boldog vagyok, és ennek most csak te vagy az oka. Szeretlek, és köszönöm. :)

 Kezdhetném a bejegyzést a szokásos mondatokkal, miszerint rég írtam, vagy sokat gondolkodtam mostanában... , és a többi már-már elcsépeltnek tűnő mondattal. És bár ezek mind igazak is lennének, nem így akarom kezdeni. Írhatnék csak egy személyek, és szólhatna úgy mindenkinek általánosságban véve. És ahogy eddig mindig, és ezek után is mindig, most se tudom, mit és, kinek fogok írni.

Illetve persze mégis. Egy kis kitekintésként. Tudom, hogy mindenki aggódik értem,és hogy erre meg is van az okotok, sőt hogy még rá is teszek egy lapáttal, azzal, hogy nem megyek orvoshoz. De nem tudok mit tenni. Egyszerűen képtelen vagyok olyat tenni, ami nem megy. És ez most egy eszméletlenül értelmetlen mondat lett, de ennél egyszerűen képtelen vagyok jobban, és érthetőbben megfogalmazni. Nem kérdés, hogy megyek-e orvoshoz, vagy hogy mért nem megyek. Nincs az eshetőségek között, nem gondolok rá, egyszerűen fel sem merül. Nem tudok. Nem tudok elmenni, és szembesülni azzal, hogy gáz van. Egyszerűen képtelen vagyok. Én nem fogom újrakezdeni az egészet, és küzdeni minden kis apróságért, ahogy ezt a lábam miatt tettem az elmúlt években. Nem vagyok rá képes.

Tudom, hogy mindenki aggódik, és hogy ezt joggal teszi, főleg aki lát, hall, vagy tapasztalja mostanában, hogy mit is okoz, az hogy nem vagyok jól, mit is jelent, és miben gátol, mennyi mindenben nem áll mellettem a tüdőm, ahol eddig mindig vállszélességgel kiállt mellettem.
Persze, igazából azzal is foglalkozhatnék, hogy mért hisztizik a drága tüdőm. De azzal sincs kedvem. Ahhoz meg már csak azért sincs kedvem, mert annál lelkileg mostanában sokkal jobban vagyok. 

Kedélyek megnyugtatása végett, megjegyezném, hogy nem azért jöttünk újra össze, mert kétségbeesetten kell magam mellé valaki, és ha nincs más, inkább összejövök újra a férjemmel, akitől válni készültem. A folyamat úgy zajlott, hogy valaki megint csak kibukott egy blogbejegyzésen, majd elkezdett gondolkodni, hogy akkor most mi is van, mert, hogy velem meg szépen összeveszett előtte. Majd a vihar elvonulta után, amit mindenki 2 hónapja várt, neki is leesett, és végre hajlandó volt foglalkozni is azzal, amit kérdeznek tőle, és nem csak rávágni valami random választ.

És mint 2 éve is volt oka a szakításnak, most is volt. Mert, hogy a  drága férjem, közel egy év után, rájött, hogy mi összeházasodtunk, és az felelősséggel jár, és már kicsit más kapcsolat, mint amiben voltunk, amitől meg sikerült megijednie, mert, hogy rájött, hogy ehhez még nem igazán sikerült felnőnie. Ehhez persze csak gratulálni tudok. :D

Minden esetre megbeszéltük a 2 hónapot, meg az előtte lévő időszakot, mivel is volt baj, és mivel nem, mi volt az, amin változtatni kellene, és mi az, amin nem. Ezek után kezdjük újra, elölről, és majd jutunk oda, ahova tudunk. :) Mint a két hetes szakítás után, most se tudok ennél sokkal többet írni. Megnyugodtam, és úgy érzem, hogy igen is megér ennyit a házasságunk, hogy megpróbáljuk újra, vagy legalább is  új oprendszert futtassunk a gépen.
Ha nem megy, majd úgyis kiderül. 

Tudom, hogy ez most megint sokaknak nem fog tetszeni, vagy nem fogtok egyet érteni vele, de nem tudok mit csinálni. Egyrészt, mindig is makacs voltam, és azt csináltam, ami nekem tetszett, másrészt mindig is mindennek, és mindennek számtalan esélyt adtam a változásra / változtatásra. Nem a házasságom lesz az, aminek nem adok új esélyt.  

Boldog vagyok, és nyugodt. És nekem csak ez a lényeg. Meg hát. Egyszerű a helyzet : Újratervezés. :D

 Persze mi is lehetne az utolsó blog, ha nem a lábam. Nem hiszem, hogy aki igazán érti, hogy mi történik a lábammal, és beszélgetett velem mostanában, nem parázik a holnapomtól… Doki, és bár cukorral szépen kitisztítottam a sebet, és nem gennyes, attól még nem szép látvány, mert olyan részek látszanak, aminek nagyon nem kellene. Nem tudom, hogy mit fog mondani az orvos. Nem tudom, hogy mit fog csinálni, hogy befektet-e, és csinál-e egyáltalán bármit is. Egyszerűen ne tudok bízni benne. Nem tudok hinni nekik, nem tudok hinni bennük, abban, hogy értenek ahhoz, amit csinálnak, vagy ahhoz, hogy velem mit kellene csinálni, vagy egyáltalán tudnak-e bármit velem kapcsolatban. Rettentően unom, hogy mindent ez irányít, hogy ő mikor sebesedik ki jobban, mikor nem, mikor hagyja abba, vagy mikor nem, mikor lázasodok be, és mikor nem, mit lehet, és mit nem. Szeretnék boldog lenni, élvezni az életemet, és nem négy fal között leélni.

Nem akarok holnap se menni, és egyedül nem is mennék, mert annak úgyse lenne jó vége. Anyuval megyek, így remélhetőleg nem vita lesz a vége a találkozásnak. Persze attól még bármi lehet, mert, hogy nekem továbbra is el kellene tartanom magamat valamiből, és pénzt kellene keresnem, továbbra sincs időm arra, hogy bekerüljek a kórházba… Csak nem tudom, hogy a doki mit fog szólni ehhez. Mert, hogy ez amputációs osztály, ezek csak vágnak, mást nem csinálnak. Vagy jó ez, vagy lehet mást keresni. Csak már más sincs, akihez menni lehetne. De hát könyörgöm, az meg magánügy, és egyéni szocprobléma, hogy az orvosok össze-vissza dobálják a beteget, és már rég nem a gyógyítás a lényeg. De amúgy is. Ki az a hülye, aki meg akar gyógyulni, és nem lenyúlni az országot, és valamilyen segélyt, és rokkantságit kérni bármi bajára. Én. Jap.

Én csak szeretnék én, lenni, és azzal foglalkozni, amit szeretnék, anélkül, hogy alkalmazkodnom kellene továbbra is ahhoz, hogy a lábam mit tesz vagy sem. Mindegy. Ezt már annyiszor kiragoztam, és annyiszor leírtam már mindent erről a témáról… Egy valami változik. Hogy hány éve tart az egész… Ennyi a különbség….. Meg az energiám fogy, a türelmem, és egyre kevésbé vagyok hajlandó továbbra is beleerőszakolni magamat olyan helyzetekbe, amik arra kényszerítenek, hogy otthon maradjak…

Minden esetre holnap nem árt drukkolni, hogy ne legyen gáz. Vagy legalább ne vesszek össze dokival, vagy tudom is én. Nincs itt jó megoldás semmi. Max. ha holnapra megszűnik, és eltűnik a seb… 

 Van három személy, akiket most a hétvégén ismertem meg, és nagyon remélem, hogy az elkövetkezendő időkben lesz még módom rá, hogy jobban is megismerjem őket. Az egyik egy srác, a másik kettő viszont két csajszi. :) Mind a hárman nagyon aranyosak voltak, és tök kedvesen fogadtak, és ezen én meg is lepődtem. Mármint nem azon, hogy van ilyen, (bár mondjuk, azon se lenne csoda), csak valahogy nem tudom. Automatikusan a legrosszabbat is mindig beveszem az eshetőségek közé ugye (így nem ér annyira csalódás, vagy is hát kevésbé váratlan), és így nem tudom. Attól nagyon messze kötöttünk ki, és lehet, hogy az volt meglepő. :) Minden esetre szeretném, ha nem ez lett volna az uccsó alkalom, és ha még nagyon sok közös program lenne, mert mind a hárman nagyon szimpatikusak, és szívesen venném a társaságukat.  

Meg persze Zoli, és Gyöngyi. (Itt is köszönök mindent, főleg, hogy lent lehettem. J )

Persze bárki másét is, de „sokat” velük voltam most. :)   Nem igazán van olyan, akivel most találkoztam, és ne beszélgetnék velünk. Szóval a két Zolival is, illetve Istivel is szívesen találkoznék bármikor. Meg persze Zsuzska maradt még ki a sorból, de nem direkt, csak hát a fiúk többen voltak . :D

Jah és a 3 kutyát, meg Pumacicát se hagyjuk ki a sorból, velük is szívesen találkozunk bármikor. :D Meg a halak, akik most nem voltak hajlandóak ismerkedni. :S

 Sokat gondolkodtam, hogy levelet írjak, vagy inkább blogot, de hát ezt könnyebb, legalábbis nekem könnyebben megy. Remélem nem lesz baj. Ha van valami mégis, akkor majd szólsz, hogyha rosszat írtam, és szedjem le.
Mikor elindultam hozzád, abszolút nem gondolkodtak, csak mentem megint az alapján, amit a szívem diktált, érzések, érzelmek, és ennyi. Azt éreztem, hogy melletted akarok lenni, hogy veled akarok lenni, és nem akarok várni, nem akarok az idő kiszolgáltatottja is lenni. Úgyis annyi mindennek és mindenkinek voltam már, és persze neki a legjobban a lábam miatt.
Már akkor is baj volt a lábammal, egy ideje megint jobban van, de hát mit tudok én vele kezdeni. Ezt te is tudod. Már megbeszéltünk, és nagyon sok mindent elmondtam. Nem tudok négy fal között ülni, és állandóan arra várni, hogy egyszer majd élhetem az életem. Így elsétálna mellettem minden és mindenki közben…
Szóval. Elindultam hozzád, és abszolút nem gondolkodtam, csak éreztem, hogy ezt akarom, és kész. Te már akkor izgultál, én akkor még nem. Aztán persze mikor már igen, már nem tudtam mit kezdeni az egésszel, és abszolút nem tudtam még csak kontrollálni se a mértékét. :D De át nem is én lettem volna, ha tudtam volna. Azért az smsek megnyugtattak valamennyire, illetve legalább tudtam, hogy nem egyedül parázok.
Megérkeztem, és leszálltam. Hát jó lenne tudni, hogy mit gondoltál akkor. Mert, hogy megérkeztem, és annyi hogy rögtön átöleltél, én meg nem engedtelek el. :D Hülye lettem volna. Aztán meg az az 5 perc, ameddig még nem voltam hajlandó rád nézni. Tudom, nagyon aranyos voltam. :D Jó volt, hogy kicsit leültünk, és beszéltünk, vagy hát beszéltem, az alatt valamennyire lenyugodtam.
Igazából mikor leszálltam, akkor így fordultam volna vissza legszívesebben (csak annyira paráztam addigra), de aztán így megláttalak, és elszállt az egész. Csak abban reménykedtem, hogy nem fogok mindent elszúrni, és ez alatt a 3 nap alatt elveszíteni. :) Persze ez egy örök félelem mindenkivel kapcsolatban, szóval ezen meg se lepődünk már.  

Nálatok nagyon jó volt. Tényleg tök sokat beszélgettünk, meg hallgathattad az ömlengésemet olyanokról, akikről fogalmam sincs mért kezdtem el beszélni. De hát ilyen vagyok :D Olvasok, és utána az a leghülyébb helyzetekben jöhet elő, hogy meg akarjam osztani a másikkal. Tök jó volt melletted, meg veled aludni, bújni, és megnyugodni. Hogy nem volt rossz álmom, mert megnyugtattál, és nekem fel se tűnt, hogy esetleg rosszat álmodtam. Jó volt azt nézni, amikor szereltél a Zolival, de hogy közben is figyeltél rám. Meg amúgy is egész idő alatt. Jó volt a közeledben lenni, jó volt megcsókolni, és csak szimplán szeretni. Jót tett nagyon.

Több olyan pillanat van, amire nagyon szívesen emlékszek vissza, ami nagyon megmaradt bennem, és nagyon jól esett, vagy csak örömet okoztál vele. :)
Egyik. Az emelgetések. :D Tudod, amikor párnát emelgetsz, kb. :)
Az első, amikor a szobádban emeltél fel, hogy kiviszel, és ne járjak a térdemen. Én meg öööhm… jaj, és aztán meg öööhm, ez túl jó :D Kevés ember emelgethet, nem igazán szeretem. Valszeg azért mert ez is bizalmon alapszik. De nálad megvolt, és nem paráztam, hogy majd földhöz vágsz .:D Jó, oké, értem én hogy mennyire hülyén hangzott ez a mondat. :D Szóval az első ilyet tökre élveztem, már csak a meglepetés része miatt is.
A másik ilyen az volt, amikor szintén egyik pillanatban átöleltél, majd leemeltél a lépcsőről, én meg csak kamilláztam, hogy mi is van :D Megyek lefele, te átölelsz, hogy nehogy elessek - gondolom én persze – erre következő pillanatban már lent vagyok. :D Hát mondom oké.
A harmadik emelgetős az amikor bementünk megnézni a bocikat, és hogy ne legyen koszos a cipőm, bevittél. Azt nagyon élveztem. Tök jó volt, és juj :D Legközelebb, ha mehetek, egyszer elmennék veled etetni. Ha lehet, bár nem tudom mennyire lehet-é vagy sem, meg ilyenek. :) 

A csillagnézés, bármennyire is elcsépeltnek tűnik, meg nyálasnak, meg tudom én milyennek nagyon – nagyon élveztem, és az akkori csókokat, meg bújást, meg beszélgetést, meg minden mást is. Nagyon jó volt,és akkor hihetetlenül nyugodtnak érzetem magam. (Emlékszem, hogy miről beszéltünk, meg hogy kiakadtam, meg utána hogy már totálisan ideges voltam :D –ami megjegyezném nem miattam volt :P – de attól közben nagyon is nyugodt voltam. Biztonságban voltam, jó helyen voltam. A lehető legjobb helyen, ahol akkor lehettem.) Jó volt, hogy azt éreztem, hogy bármit elmondhatok, és mindent megbeszélhetek veled, legalábbis elmondom, aztán vagy tudsz mit mondani rá, vagy nem. :) Az meg kimondottan aranyos volt, amikor azzal szórakoztál, hogy lesz jó, és hogy kellene megállni kocsival. :D Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtem. Annyira jól esett, hogy ennyire figyelsz. :) Aztán, hogy a kedvenc számom is szólt közben, hát … :D Tökéletes volt. (Bár sajnálom azt a részét, amikor kiakasztottalak, nem akartalak.

Másik, amikor energiaitalt, meg gumicukrot is vettél nekem. :D Akkor ugortam volna a nyakadba. Mint amikor szombaton (?) hazajöttél, és tényleg ugortam is :D Vagy amikor csak lázas voltam, bújtam, te meg aggódtál értem. Tudom, hogy neked szar lehetett, de én nem tudtam, hogy vagyok annyira fontos, így nekem azt jó volt érzékelni. Vagy amikor este felébredtem, mert rossz álmom volt, és még egy órát fent voltunk :D Amikor csikizni akartál, de sose sikerült, bezzeg nekem mindig. :P Hogy reggel mindig kimasszíroztad a hülye hátamat, meg mindig kérdezgetted, hogy jól van-e a lábam, nincs-e baj. Vagy amikor vettél nekem ivójoghurtot, olyat-amit szeretek, és utána derült ki számomra, hogy beszéltünk, csak h közben megint aludtam :D Meg a piros boxered, amiben aludtam :D 

Most már csak a top 3 maradt :D
3. Utolsó csók.
Vártam, és vártam, hogy mikor szállhatok fel, (inkább meddig tudom még húzni), és az uccsó, amikor már tényleg a busz volt a következő. Nem is csók volt, csak puszi, de olyan jó volt. Indokolni nem igazán tudom miért, csak valahogy olyan volt, hogy „na, akkor most ezzel vigyázok rád, amíg haza nem érsz”. :) Bár ez lehet, hogy kicsit hülye megfogalmazás lett. 

2. Horgászás.
Nah ez az, ami egyhamar nem törlődik. :D Kerestem kutattam az emlékeim között, de annyira, mint akkor és ott, nagyon rég éreztem jól magam. Voltunk egyszer Bad Klein Kirchheimben, illetve hát ott fent a valami tetején :D Tényleg nagyon magasan. Nagyon hidegben, és zenét hallgattam, és csak mászkáltam kicsit anyáméktól távol. És gondolkodtam, és csak magamnak voltam. Az a néhány perc volt utoljára annyira jó, mint az a pár óra, amit kint voltunk, horgászni. Nem voltam persze egyedül. De Balázs Zsófival, Zoli meg Zsuzska meg vagy egymással, vagy külön-külön elfoglalták magukat, te voltál, aki velem volt még, de úgy hogy közben olvassak meg fejtsek rejtvényt nyugodtan, és ez által annyira jó volt. Mert magamnak voltam, „a kis világomban”, de közben bújtam, vagy dőltem hozzád, ott voltál, olyan volt, mintha vigyáznál, hogy senki ne bántson, amíg elbújtam. :) Sokkal nyugodtabb voltam, mint szoktam. Horgászni voltunk, ahova már régóta ígérgetve volt, hogy fogok tudni menni, de persze sose jött össze, és ti meg összehoztátok nekem. :D Igen, csak nekem. :D Az idő is jó volt, barnultam is, tudom, rám is fér, :D szóval minden szép volt és jó. Remélem ilyen lesz még. Meg hogy majd egyszer én is fogok valamit. :D 

1. Első csók.
Mert hát mi is szerepelhetne az első helyen. Ez a tipikus esete a túlerőben lévő csapat győzelmének, és a vesztes csapat könyörgésének, hogy vegyék már be a várat. :D Mert, hogy ugye már annyira akartam az az egy csókot, hogy a puszik nélkül is nehéz volt már rád nézni, ezért se tettem. :D De te meg kivételesen nem arra vártál, hogy majd én lépek, és ez tetszett is. Igazából végig tetszett, hogy mindig megmaradtál te az „irányító” pozícióban. Jó irányítani, nem tagadom, hogy élvezem, de sokszor fárasztó, és most jól esett, hogy szimplán csak magammal kellett küzdenem, mert, hogy nem akartam elsietni a dolgokat, de hát utána még is csak az érzelmek győztek az ész felett. Ahogy szokott lenni nálam. :D Szóval a végén, amikor már könyörögtem (magamban), akkor meg is csókoltál, szóval pont jókor, pont jó volt. :) Illetve nem, mert annál jobb. 

Nah és azóta tartunk ott, hogy hazajöttem, és még is csak szakítottunk. Nem haragszom egyáltalán, és attól még szeretlek, meg fontos vagy, és örülök, hogy barátoknak megmaradunk. :) Így nem olyan rossz, mert nem vesztelek el teljesen. :) Csak ne is tűnj el. Amúgy is. Zsófival is, Fruzsival is, és Balázzsal is tök jól kijövök, és beszélgetek Fb-on, szóval megszabadulni tőlem nehezen tudnál, max. ha őket is meggyőződ, hogy ne beszélgessenek velem. :P  

 14én írtam utoljára, és bár bejegyzések számában annyira nem vagyok lemaradva, könnyen behozható a napi 1 bejegyzés arány, történések megosztásában még is nagyon. 
Kezdem a legjobbal, aztán, majd ami jön. Mert attól, hogy most azt érzem, hogy x dologról fogok írni, attól lehet, hogy teljesen más kereskedik ki belőle. J Mint ahogy jó esetben szokott is, mert hát akkor van az, hogy tényleg nem azon gondolkozok, hogy mit írjak, csak azon, hogy mi történt.

Az egésze 15én kezdődött persze. A keret történethez hozzátartozik az is, hogy délelőtt kiderült megint egy apróság, ami kissé kiborított, de meglepően gyorsan túl voltam rajta. (Már akkor is mutatkozott valami.) Utána már nem igazán csináltam semmit, csak zenét hallgattam, meg Tomival beszélgettem. Úgy volt, hogy lehet, hétvégén találkozunk, amit viszont Mesike hirtelen valóra is váltott, és kicsit előrébb is tolta. Ez úgy nézett ki, hogy fél 3kor néztem meg, amit Tomi mondott, hogy mégis hogyan megy busz Kapuvárra, ha egyszer majd szeretnék lemenni… Nah hát annyira sikerült megnézni, hogy 3kor már pakoltam, és ¾ 4kor már kocsiban ültem, fél 5kor meg már a busszal indultam Győrbe. :D Finoman szólva is hirtelen határozás volt, de mondjuk nem élveztem kevésbé, mint amennyire hirtelen eldöntöttem, és ez nem csak az utazásra, az egész hétvégére igaz.  

Felszálltam a buszra (kétemeletes volt, de alul maradtam), és szépen beültem leghátulra, legbelülre. Elrendeztem a cuccaimat, és bedugtam a fülhallgatót, zenét hallgattam. Hozzáteszem, folyton közben smseztem, hol kivel, attól függ, hogy kinek kellett elmagyarázni épp, hogy Mesike már megint mennyire az érzelmei alapján döntött, és hogy útban van az ország másik vége felé, hogy egy olyan sráccal találkozzon, akiről előtte 2 napja beszélt először. Hát megesik az ilyen. :
Hozzáteszem, a sofőr bácsink nagyon fiatal volt, és aranyos, így annyira nem paráztam, hogyha Győrben át kell szállnom, mihez kezdek majd, úgy voltam vele, ha más nincs, majd megkérdezem őt. Egész úton nem ült mellettem senki, én meg iszonyatosan élveztem az egész utat. Maga 1részt azt, hogy megyek le egy sráchoz, akivel előtte már nagyon jókat beszélgettünk, és úgy tűnt, hogy jól kijövünk. Másrészt élveztem az adrenalint mai elöntötte az agyamat, mert hát még is csak 2 óra alatt buszon voltam, és utaztam az ország másik végébe, hogy találkozzak egy „idegen sráccal”. Harmadrészt imádok utazni, de Pesten belül sosem érzem, hogy elég hosszú lenne az út, vagy eleget mentem volna, ez már talán kielégít. (megjegyezném, hogy talán ez az egyetlen, ami nem jött össze, miután Kapuvárra értem, simán utaztam volna még annyit. :D ) Negyed részt meg sosem utaztam még egyedül olyan helyre ahol még nem jártam, így kihívás volt, hogy mindent meg fogok-e találni, és odaérek-e rendesen meg minden. :D

Az utat nagyon durván élveztem . :D Sütött a nap, és meleg volt, és zeném volt, és smseztem, és nem láttam épületeket, csak természetet, és csak mentünk és mentünk, 2 órát folyamatosan utaztam, egyedül voltam, annyit, és arról gondolkodhattam, amiről akartam, és egyszerűen semmi dolgom nem volt, csak élvezni, hogy azt csinálok amit akarok, és nem ugat közbe a lábam… (Nah persze ez sokáig nem tartott,  de mind1…) Győrben átszálltam, feltaláltam magát, hasznát vettem a logikus gondolkodásomnak, és hamar megtaláltam honnan is megyek tovább, és melyik busszal, egy gyors oltás után :D. Saját magamat oltottam be. Az milyen. :D Itthon neten megnéztem, hogy Kisalföld buszok fognak vinni, ami itt még jó is volt, mert az volt az egyedüli fehér, amit akkor épp láttam. Hát gondoltam, Győrben is ennyivel lesz egyszerűbb, hogy fehér buszt kell keresni. Persze az már nem esett le logikusan, hogy merre és hol vagyok, így mikor leszálltam, és csak fehér buszok voltak, kicsit kiröhögve éreztem magamat onnan fentről. :D

Szóval. Nagy tömeg, és 9es helyett utolsó pillanatban 10es helyen nyíló autóbusz, és nagy nehezen felszállás, jegyvétel, és helyfoglalás után, nagyjából kényelembe helyezkedtem, és elindulunk. Sötétben. Sötét volt. Nem csak a buszban, kint is. Mindenhol. Csak sötétség volt. Sötétség közepén voltam. (Ahol csak a mobilom világított, mikor ezt smsben megírtam. :D )
Minden esetre sikeresen megtaláltam mindent, és szóltam mindenhol ahol kellett, hogy merre vagyok, hogy Tomi időben ki tudjon jönni elém. :) Oda is értem, állítólag egy perc késéssel, ezt higgyük el inkább annak, aki várt rám, és ne annak (=nekem) aki utazott. :D Megemlíteném, hogy itt már nem az adrenalin, hanem a parázás, és izgulás volt, ami egész buszút alatt elkísért, ami csak azért vicces, mert ezt olyan magas fokon sikerül művelnem, hogy úgy túlpörgettem az agyam, hogy jááááj :D, és mire odaértem, olyan durván lefáradtam ettől. :D Végül 19:41re oda is értem.

Tomi abszolút kellemes csalódás lehetett volna, ha elképzeltem volna előtte bármilyennek is (ahogy megkaptam, hogy lehet kellett volna :D ), de mivel nem tettem, így csak szimplán örültem, hogy látom, és megölelhetem. De így ezt a részét nem itt részletezném. :)

Hazamentünk, és rögtön bele a mély vízbe, bár szülőkből is csak 1, és lányokból is csak 1, bár igaz 1 fővel több, mert Zsófi barátja is ott van. Nah hát őszintén megvallva, annyira azért nem nyugodtan meg. Nem tudom, valahogy ha ez van, mindig rohadtul parázok. Mert, hogy az, aki bemutat, másoknak ismer/jobban ismer/de legalább van bármi fogalma rólam. Akinek meg bemutat semmi, ott csak az van, ami rólam lejön, az meg, ha nem olyan hangulatban vagyok, nem úgy jön össze. :S Túlzottan is látszik rajtam minden érzelem. :S
Így hát szokásos módon paráztam, mert hát mit tudom én, hogy mitől. 

De persze mindenki tök kedves volt, és aranyos, miután átkötöttem a lábam, és kipakoltam kicsit, beszélgettünk, pizzát rendeltünk, ettünk, aztán már inkább Tomival voltam szerintem. Ha jól emlékszem. Este nehezen aludtam, nagyon fájt a lábam (front), szóval másnap, amikor kiderült, hogy Tomi nem megy dolgozni, annak tudtam örülni. Persze annak se esett nehezemre, hogy végül is elcsattant az első csók, és összejöttünk. (Bár elvileg nem úgy terveztük. – mármint magamban biztos vagyok, Tomi szavában csak bízni: P ) Ettünk, mert, hogy reggeliztem ám, aztán találkoztunk Istivel is, és visszafeküdtünk aludni. Tök jó volt bújni, és megnyugodni, de ezt se itt kéne. … :D
Este jött meg Fruzsi, és ő is abszolút aranyosan fogadott, az is nadon jól esett, majd hazamentünk megint, és megint csak beszélgettünk, jah és persze én rohadt sokat beszéltem… Leginkább ugye :D Másnap csajokkal voltam, aztán miután hazaért Tomi, mentem vele mindenhova, miután hazaértünk én lefeküdtem, megint rosszat álmodtam, bőgtem, aztán megnyugodtam, és csajokkal, Balázzsal, meg Gyöngyivel beszélgettünk. Majd kimentünk filmet nézni, amihez később Tomi is csatlakozott, de nem sokáig, mert aztán kocsikázni mentünk. Iszonyatosan élveztem azt is.  

Másnap horgászni mentünk, ami nagyon jól telt el, tudomásom szerint mindenki jól érezte magát. Bár halat a fiúknak nem sikerült fogniuk, (nem kaptak a halak meghívót XD), még is jó volt. Én olvastam, meg keresztrejtvényt fejtettem, vagy csak szimplán élveztem a meleget. Néztem, ahogy a fiúk várják, hogy hátha jön egy hülye hal, de nem sikerült. Csak okosakat, akik mind megették a kaját :D Szóval etették őket, csak kifogni nem sikerült. De mondjuk nem csak nekünk nem ment, senki nem fogott. Beteg nap volt halügyeket tekintve. :D De megint tudtam olvasni, szabadban voltam, és még bújni is tudtam, szóval ennél jobb nem is lehetett volna. Nagyon nagyon élveztem, és nagyon remélem, hogy hamar megyünk majd megint.

Az egész 3 nap iszonyatosan jól telt, nagyon élveztem minden percét és pillanatát. Tényleg mindent akkor és ott megéltem, és nem is kicsit. Nagyon előjött belőlem, hogy én azért mégis csak ilyen közegből jövök, aki szabolcsi gyereknek születik, akkor is az marad, ha küzd ellene. :D Felerősödött bennem az érzés, hogy nem fogok tudni Pesten megmaradni, és mindenféleképpen mást kell majd keresnem. :) Nagyon élveztem az időt, a hangulatot, a horgászást, amikor Fruzsiért mentünk, vagy vásároltunk: D, a többi kocsikázást, vagy amikor Tomiék szereltek, imádtam az alvásokat – hogy tudtam, és sokat is aludtam, és magát azt, hogy olyan helyen vagyok, ahol jól érzem magam, és olyan mellett, aki mellett meg biztonságban.  Szeressem volt nagyon Kapuvár is az egész környák, meg az egész 3 nap. Az esküvőm óta, most éreztem magamat a legjobban. Ez alatt a három nap alatt. Nagyon jó volt. :)

Örülök, hogy átélhettem, és köszönöm mindenkinek, aki részt vett benne. Annak a néhány póknak is, aki a horgászáson talált be. :D

 Nah ez is érdekes időben íródik, főleg mikor odáig jut, hogy ki is tegyem. Ma már többször próbáltam leülni blogot írni. Amit ugye meg is tettem, de nem lett belőle semmi, mert mindig azon kaptam magam, hogy valakinek írok, vagy valamiről, de közben gondolkodok. És persze ez az, ami Mesikének nem megy.

De most igen, mert most megint nem tudom, hogy miről, csak írok. Baj van. Mármint a lábammal. (Mert mi mással lenne.) Lázas voltam tegnap is, ma is, és persze gyógyszert megint nem vettem be. De megint lehúztam a lázamat, ráadásul még elég gyorsan is. A nagy kérdés ugye az, hogy mit csináljak. És persze míg nekem erről is meg van a véleményem, mindenki másnak, aki aggódik, teljesen más véleménye van. :) De ezt nem is firtatnám. Maradjunk annyiban, hogy jól vagyok, és jól érzem magam, és amíg ez nem változik, nem megyek orvoshoz. Amúgy se tudok már hinni bennük.

Viszont másban meg igen. Végül is úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Megpróbálom elhinni, hogy Isten engem is tud szeretni, és el tud fogadni olyannak, amilyen vagyok. Megváltozni csak úgy magamtól, úgyse tudok, csak ha valami kényszerítő körülmény rá nem visz. És nem túlzottan hiszem el, hogy el tud fogadni engem ilyennek, amilyen vagyok, és így szeretni. Amúgy viszont már ma is kommunikáltunk, és jól is ment, amiből azért elég jól leszűrhető, hogy annak ellenére, hogy ez ilyen hirtelen-jött dolognak tűnik, én erre már rég hajlottam, és nyitott voltam.

Mostanra ennyi lesz. Jókedvem van, és ez nem olyan magától értetődő, mert ma azért ez nem volt annyira igaz rám. (Itthon leginkább, bent a suliban még igen.) De végül jó kedvem lett, és ezt most egyvalakinek tudom megköszönni, amit holnap, ha nem olvassa a blogot, meg is teszek majd . :) Jó volt beszélgetni, neten is, és telefonon is, jól éreztem magam. Köszönöm. :)

 Bőgök, és bőgök. És persze hogy olyat nézek, amitől még többet bőgök. Mért? Mert ez az egyetlen, ami megnyugtat. Azért, mert egyszer majd kibőgöm magam, és akkor végre vége lesz. Azért, mert az egészből elegem van. Én csak szeretni akarok, és azt hogy szeressenek. Azt, hogy megöleljen valaki, és ne engedjen el. Akarjon ölelni, akarja h ott legyek. Vagy ne akarja, csak tegyen úgy mintha. Petinek ez jól ment. 4 évig. De sebaj. Másik Petitől meg most kaptam meg, hogy ilyen az élet, szar ennyi. :D Nehogy kiakadjak, nehogy bőgjek, nehogy bajom legyen. Nem, Mesike nem vágyhat arra, hogy megöleljék. Mesikének reggeltől estig jól kell lennie. Mindeni azt várja, mindenki akkor örül. Ugye? csak Mesike van leszarva. Mert hát megölelni, nah azt már luxus. Mért is kellene. Kimutatni, hogy fontos vagyok? Ugyan már. Főleg ha az vagyok. Vagy a végén majd kiderül, hogy ki miért van mellettem. Mint Peti. Csak az durván képembe köpés volt, hogy bazd meg ennyi. Hát mindegy. Akkor majd egyszer. Valahol, valamerre csak lesz valaki, akinek kellek. Az egészben a legszebb, hogy közbe persze elcsesztem annak a kedvét is, akiét a legkevésbé szerette volna. De hát hajrá. Ennyit ér Mesike. 

 A kedves nagyérdemű közönséggel megosztom a hírt, miszerint igen, bármennyire is meglepő, és hihetetlen a drága férjem, továbbra se akar elválni. Tetszik tudni, neki sok gondja van, sok baj, és rendeznivaló, amit el kell intézni, erre neki most nincsen ideje. Tetszik tudni, az hogy elköltözött egy szó nélkül, az ment, mert muszáj volt, az, hogy innentől fogva egyedülállónak tartja magát, az igen. A barátokkal sikerül találkozni, (legalábbis legutóbb még ezt mesélte), és csajokkal is sikerül beszélgetni, és azon gondolkodni, hogy kivel mit kellene lépni. Erre van energia. A feleségnek, és a 4 éves kapcsolatnak megadni azt a tiszteletet, hogy ha már megoldani, nem hajlandó, és esélyt adni nem hajlandó, legalább elmondja, hogy mégis mi a baja, és mért akarja az egész házasságot semmissé tenni, arra nincs idő. Leülni, és megbeszélni a dolgokat, aztán elintézni a papírokat, elválni, és szépen lezárni az egészet? Kérem szépen, hát az túl tisztességes lenne. Kifizetni a perköltséget, mert, hogy nem tudom, mért én tehetek arról, hogy ő mégse gondolta komolyan még nincs egy éve, hogy házasságot akar, nem az ő dolga. Semmi se az ö dolga, felelőssége. Ő szépen, aranyosan intézi a dolgokat. A legszebb az egészben az volt, hogyha megcsináltattam a tetoválást, biztos van pénzem a válásra. Az, hogy hónap közepén úgy otthagyott, hogy a számlákat oldhattam meg hirtelen, hogy miből fizetem ki (mert, hogy hát kap ő fizetést, és végre majd be tud szállni, és nem lesz gond vele – ezt hallgattam), az nem számít. Az, hogy mióta összeköltöztünk, nem keresett, és mindent anyu fizetett nekünk, meg amit tudtam én melózni, az nem számít. Az hogy az egész esküvőt anyu fizette, nem számít. Hogy a szülinapi pénzem, amit apámnak melóztam, amit az esküvőn kaptunk pénzt (3/4 része megint az én családomtól), minden a számlákra ment el, mert nem dolgozott, az nem számít. Az, hogy végig mindent megkapott, cigit is, mindent megoldottam, hogy legyen, az nem számít. Az, hogy közbe én nyeltem nagyokat, amikor sokadik alkalommal, is ellopta a pénzt, és cigire költötte, majd megpróbálta beállítani, hogy csak eltűnt, az se számít.  És most csak a pénzt érintő kérdéseket vettem elő, direkt. Egy szót se szóltam, egyszer nem vágtam a fejéhez, hogy el lenne tartva, soha nem éreztettem azt, hogy ezért hálásnak kellene lennie, mert ezt így gondoltam a normálisnak. Mert nem a pénz számít, hanem az, hogy velem van, akit szeretek. És, csak azért mert nem keres, és nincs pénz, attól még szeretem. Tudom, idióta hozzáállás. Ezek után, minden szó nélkül lelép, és még a perköltséget se hajlandó bevállalni. (A rám eső rész kb. 15.000, az övével együtt 30.000 lenne). Hogy lehet valaki ennyire smucig?

A legszebbet a végére hagytam, mert megkaptam, idézem : „de érdekes módon,amióta eljöttem onnan anyagilag totál rendben vagyok,nem kell senkinek sem eltartani,ez a szörnyű”
Szóval végül, az, hogy nem volt munkája, és el kellett tartani, az is az én nyakamba van varrva, mint ha könyörögtem volna neki, hogy lécci, hagy tartsalak el, és persze az, hogy most anyagilag rendben van, az azzal van összefüggésben, hogy elköltözött. Véletlenül se azzal, hogy akkor költözött el, mikor végre már volt normális munkája. Véletlenül se addig voltam jó, ameddig nem volt semmi pénz, és ahogy elkezdett keresni, lelépett. De biztos, ebben is én vagyok a hibás. Hát hajrá.

Így kérem szépen, én veszem át az irányítást, megint csak, mert úgy néz, ki, még ennyi sincs a kedved férjemben, hogyha már költözik el, és neki van valami baja, akkor az egészet csinálja is végig, és zárja le. És ha én leszek utálva, és hibáztatva, mert én váltam el, és én sürgettem, legyek. Sajnálom, de nem tudom, mért kellene hónapokon keresztül arra várnom, hogy a férjem megtiszteljen azzal, hogy elválik, ha már úgyis csak arra voltam jó, hogy ki legyek használva.

És nem, nem állok jól anyagilag, de erről nem fogok senkinek se beszámolni, hogy mi történt, vagy mi nem. Keresek egy ügyvédet, és ha a gatyámat is ráfizetem, akkor is vége lesz ennek az egésznek, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Mert hogy eddig csak az volt a lényeg, hogy ne ajtócsapkodás legyen, és emellett nem gondoltam, hogy nekem kellene fizetnem, meg hogy ennyit nem érdemlek, hogy ezt a 15.000et kifizesd. Most már ? Semmi se érdekel, csak az, hogy semmi se kössön hozzád, és minél gyorsabban megszabaduljak, egy ilyen számító alaktól. Büszke lehetsz magadra. Ahogy ki voltál akadva, hogy anyád mindenkitől csak a pénzt szedi, és neki csak az a lényeg, ugyanannyira csak ez hajt téged is. Amíg eltartanak, és amíg van pénz, addig oké, aztán meg szó nélkül, minden tisztelet nélkül zárod le az egészet. Hajrá. Sok szerencsét ahhoz, hogy találj még egy olyan hülyét aki beléd szeret.

 Ha ma már úgyis voltam robot, elmeséltem, hogy voltam én ám kalóz is. Mert, hogy, mint említettem, egy tengeren, azon belül hajón voltam, és amikor írtam a bejegyzést, annyira fáradt voltam, hogy bele se gondoltam, és le se írtam az álmomat. De hát az fontos!! :D

Szóval. Amikor felébredtem, akkor éppen én voltam hibáztatva, mert, hogy nem szerettem egy pasit (kissé durván Orlando Bloom-os beütése volt), és hogy bezzeg az a pasi engem szeret. Hehe. Csak az volt a vicces, hogy az óta szeretett, mióta én lettem a kapitány. Ugyanis, mint említettem tengeren, azon belül is egy hajón voltam. Nah a vicces az, hogy volt egy kincsesláda is, amit ki akartunk nyitni, de nem sikerült, mert, hogy akinél volt a kulcs (Bloom), annak nem sikerült kinyitnia vele, mert, hogy már nem ő volt a hajó kapitánya. Mert én hoztam fel a vízből a ládát, és én mentettem meg a kapitány életét, és az óta én voltam a kapitány. Szóval rám várt, hogy kinyissam a ládát, és annak adjam, akinek akarom, mert, hogy abban meg az én szívem volt. Ugye milyen szép, és költői, és hűűűűűű ? Az lenne, ha nem tegnap ment volna a Karib tenger kalózai, és nem Davy Jones szíve lett volna a ládában, ha nem Keira Knightley lett volna a női főszereplő, akit egyben imádok, és ha nem Bloom lett volna az egyik pasi főszereplő, ráadásul elég hosszú hajjal, ami ugye Mesikének megint csak bejön. Szóval, illúzióromboló volt rájönni, hogy az egész csak a tegnap esti filmnek köszönhető. :D   

 Néha olyan érzésem van, hogy nem is én irányítok. Mármint, hogy nem enyém a végső szó a kis agyacskám nevű központnál. Aludtam, aztán öcsém ébresztője felkelt, én meg szintén, de még csukva volt a szemem. Kitakaróztam, felengedték a redőnyt, kilestem, de továbbra is aludtam. (Álmomban egy tengeren azon belül egy hajón voltam, és közben folyamatosan történtek az események.) Aztán meg felültem, és fent voltam. Így az egész olyan volt, mintha egy chip vezérelné a gondolataimat, és mozdulataimat, de közben valami kis darabka kiesett volna, a rendszer meghibásodott, és megint én irányítok. :D

Ez igazolná azt is, hogy miből van annyi energiám, mert hát akkor rendszer futtat, azt meg csak töltőre kell dugni, vagy aksit kell cserélni. Mért megyek, és teszem a lábamat egymás elé, hogyha fáj, akkor is, mitől vannak berögzült mondataim, és mozdulataim, és amúgy is. Mekkora poén lenne. Akkor nincs is akaraterőm, meg semmi, csak fut a rendszer, meg a programok, és indítják őket sorra. Akkor a betegségem is csak egy vírus volt, ami fertőzte a rendszert, de sikerült jó virusírtót és tűzfalrendszert kiépíteni. Éjjen éjjen. :D

 Pihentem, és hatott a gyógyszer is. Mert, hogy belázasodtam. Azt hiszem, kezdeném az elejéről, hogy mi az alaphelyzet, mi történt ma, és mi volt az előzmény. Így az is érti, aki nem ismeri az előzményeket. Aki meg igen, az már ráfoghatja, h ezekre mind emlékezett úgy is.
Szóval. Mozogni akarok. Ezt ugye eddig is akartam, de most jutottam el odáig, hogy lépjek is, illetve hogy valaki válaszoljon is.
Megtaláltam Livit, aki személyi edző, és mellette gyógytornász is, ami az én szempontomból ugye azért elég fontos. És mivel megkaptam a mobilizátort, amivel járhatok, így semmi sem állt az utunkba. Megbeszéltük, hogy én elmegyek a dokimhoz, (akinek korábban megadtam a számát Livinek) hogy adjon igazolást, hogy tornázhatok, illetve mondja el, hogy akkor mit is gondol, mi állhat az edzés útjába (mert, hogy telefonon belgyógyászati vizsgálatokat emlegetett). Ezen kívül délutánra kaptam időpontot a Livi ismerős orvosához, aki meg a tüdőm miatt, illetve a CF miatt vizsgált volna meg. Ugye. (Légzésfunkció). Illetve felmerült, hogy Korányiba menjek, kontrollra (CF miatt szintén), akiket viszont az óta se sikerült elérnem, + háziorvosom, hogy egy cukorterhelést nézzen. Ha ezekkel megvagyunk, indulhatna az edzés, abban a tempóban, és olyan módon, ahogy a drága orvosaim azt engedélyezik.

A helyzet a következő volt. Nagy nehezen a háziorvosom helyett lévő másik doktornőtől kaptam egy beutalót, majd bementem az OORI-ba, a kedves dokimhoz.
Mikor levettük a kötést, és meglátta a sebemet, rögtön azzal kezdte, hogy Addig úgyse fog begyógyulni, amíg járok rajta. Most mit várok? … Nah Mesike itt bőgte el magát. Ami az alapján, hogy mit mondott, még aláírom, hogy nem is lenne indokolt, de a hangjában már hallatszott az, hogy megint én vagyok a hülye, és megint én leszek beállítva hülyének. Onnantól fogva mindent megkaptam. „Nem bőgni kell, tenni azért, hogy begyógyuljon.”

Hozzáteszem úgy összevesztünk, hogy a folyosó is tőlünk zengett, majd a végén, persze én lettem a hülye, és mindenért a hibás, mert hát a beteg-orvos kapcsolatokban ez már csak így szokott menni.
Mikor doki közölte h tenni kellene valamit, megkérdeztem, hogy mégis mit kellene tennem? Mindig azt csinálom, amit mondanak, és sose jó. Utána meg mindig én vagyok a hibás. Hogy értsem meg, amíg seb van rajta, nem kellene terhelni. Jah, mondom, akkor mért kaptam mobilizátort, és mért mondta a doktor úr, hogy használjam? Mert, hogy szerinte ez annyira nem gyógyul, csak az van, hogy amputálni kell, keres nekem időpontot, hogy mikor csináljuk meg. Mondom tessék? Most mondom, megint ide jutunk el? Mondom nem. Én nem fogok most hiányozni, és halasztani a suliból, nem leszek magántanuló megint. Mert akkor mit akarok. Mondom én? Konkrétan csak annyit, hogy írjon egy papírt arról, hogy tornázhatok, és ennyi. A többit meg leszarom. Hogy micsoda? Mit szarok le? Mondom, ezt az egészet. Mondom én rohadtul belefáradtam már ebbe, hogy mindig én vagyok a hülye, mindig mindenki kénye szerint ugráltat, abba meg senki nem gondol bele, hogy esetleg életem is van. Ami 10 éve nem szól másról csak arról, hogy folyamatosan gáz van. Semmit nem csinálhatok. Hol erre nem léphetek, hol a másikra. Hol egyikre se, hol műtenek. Elegem van. Jah, hát akkor őt se érdekli, és akkor az én szavaimmal: ő is leszarja. Mert mondom, doktor úr mit kellene tennem? Mondom, ha otthon voltam, másfél évig nem álltam rá, és nem terheltem, tolókocsiban ültem, az se volt jó. Pont a doktor úr varrta össze, nem maradtak bent a varratok, kiestek. Szétnyílt a seb, és nem gyógyult. Folyamatosan jártam vissza, az Era ragasztgatta, és azzal húzta össze a sebet, úgy se gyógyult be. Aztán igen, és eljutottunk odáig, hogy majdnem, és megint szétnyílt. Pedig végig tolókocsiban voltam. Azt a másfél évet úgy csináltam, meg hogy az esküvőn álltam csak lábra. Most akkor mi van? Vizsgázni tolókocsival jártam. Fogorvoshoz úgy mentem. Még ha valami rendezvényre kimentünk, vagy Duna parton sétáltunk, oda is tolókocsival mentem. Mondom nem véletlenül akartam öngyilkos se lenni. Nem kelhettem fel, be voltam zárva a négy fal közé. És egész idő alatt nem gyógyult be. És mondom utána se én voltam az, aki a mobilizátort erőltette.
(Mert, hogy. A doki 2010 szeptembere óta próbálja meggyógyítani a lábamat. Egy ideig vártunk a csodára. Aztán össze lett varrva, de persze semmi. Utána megint vártunk a csodára. Aztán eljutott már a doki is odáig, hogyha nem gyógyul, akkor csak az amputálás marad, majd valamikor megcsináljuk. Eldöntöttem, hogy jó legyen. Halasztottam suliban, mindent elintéztem, bementem, erre mit kapok? Mért akarom csak azért amputáltatni, mert nem forr be? Normális vagyok, hogy egy ilyet be akarok vállalni? Ebből se lett semmi. De mondtam, hogy ha már halasztottam, szeptemberre el kellene érni, hogy járóképes legyek. Nah, akkor legyen a mobilizátor, irat nekem egyet. Végül nem ő írta, hanem számomra ismeretlen okok miatt az osztályvezető főorvos, aki meg nem is azt írta fel, amit kellett volna, illetve amit dokim akart. De ezt is most tudtam meg, egy, kettő, ez nem tudom mért az én hibám. Ideadták azzal, hogy ezzel járhatok. Majd kiderül, hogy az egész nem is az, aminek kellett volna lennie. Ez mért az én hibám? És akkor most, mikor továbbra se gyógyul be, közli, hogy akkor amputáljunk. Mert? Most hirtelen mért kell, ha eddig nem? Ha eddig nem akart belemenni, akkor most miért is? )
Majd folytatta, hogy ha levágjuk, az se garancia semmire. Tolókocsival talán könnyebben járok be a suliba? Mondom, mert? Hát mert, hogy ha levágja, akkor se garancia, hogy begyógyul. És akkor meg maradok tolókocsiban. Mondom igen, szar ügy, de ha az se megoldás az egészre, akkor én meg addig éltem, mert, hogy engem nem fog senki négy fal közé zárni újabb évekre, az biztos. Azt most garantálom.
Következő pillanatban megint ott tart, hogy a „kisasszony” majd „úgy dönt megint, hogy az amputálást akarja”, akkor meg mi lesz? Mondom a kisasszony nem fog megint úgy dönteni. Mondom, a kisasszony pont azért jött szeptemberben, mert akkor lett volna egy egész éve az operációra és rehabilitációra. A kisasszony most már nem fog így dönteni, mert a kisasszony nem 24 évesen szeretne elballagni a gimnáziumból.
Hát hogy neki elege van, hogy velem nem lehet értelmesen beszélni. Hogy ne mondjam neki, h nem álltam rá, biztos ráálltam, biztos hazudok. Már megint hazudok… Érdekes, hogyha valami nem úgy történik, ahogy tanulják, vagy, ahogy a nagy könyvben meg van írva, hogy hogy kellene reagálnom, akkor mindig én leszek az, aki hazudik. Mindig. Azt a legkönnyebb. Hazudok, és ezzel el van intézve. Végül is könnyebb ezt mondani, mint szembenézni azzal, hogy valamit ő nem tud megoldani.
Megkérdeztem azt is, hogy mért nem akarja engedni, hogy, tornázzak. Elkezdi ő? Felőle azt csinálok, amit akarok. Nekem van belgyógyászati problémám, nem neki. Mondom, mim van? Hát hogy nem voltam véletlenül lázas és nem köptem véletlenül vért októberben? Mondom, de, de mondom meg lett állapítva, hogy hajszálerek repedtek el az eséstől (mert, hogy nem álltam rá a lábamra, hanem a másikon ugráltam – de ez most lényegtelen gondolom), ami utána magától helyre is jött. Műteni se kellett semmi. Hát igen, ezt mondta. De mondom, azóta nincsen baj? Az egyszer volt, belgyógyászati problémám nincsen semmi. Örül neki, ha én úgy gondolom, hogy egészségügyileg nincsen semmi problémám. Mondom, nyílván ezt mondtam. Persze.
Aztán megkérdeztem, hogy most mit gondol, akkor mit kellene tennem? Ha nem terhelhetem. Tolókocsi továbbra is, és otthon ülni. Miből tartom fenn magamat? Hogy vásárolok, és miből? Hogy fogom megcsinálni a sulit? Mert legalább vizsgázni be kell járnom. Vagy mondom, fizeti a doktor úr a taxiköltséget minden alkalommal? Vagy, hogy oldjam meg? Mert szívesen megcsinálok bármit, csak akkor mondja el nekem, mit kellene tennem.
Hogy neki elege van belőlem, meg abból h ilyen vagyok. Őt nem érdekli, hogy mik történtek velem, őt nem érdekli, hogy mért lettem koraérett, őt nem érdekli, hogy mennyi bajom van, vele egy felnőtt se beszélhet így, tőlem se fogja eltűrni. Menjek, akihez akarok, ezzel a hozzáállással.
Mert mondom, megint mi baj van a hozzáállásommal? Mondom az a baj, hogy még mindig nem viselem el, ha azt mondják, hogy hazudok? Vagy az hogy 10 év után szeretnék végre valami értelmet látni az életemben? Mondom akkora baj, hogy 20 évesen többre vágyok, minthogy egy lakásba legyek bezárja? Mondom az a baj, hogy nem 24évesen akarok érettségizni? Mert, hogy ha most műtene, lassan ott tartanánk? Mi, mi a baj a hozzáállásommal?
Majd megkaptam azt is, mikor beszélgetett a másik dokival, hogy nem hiszi el, hogy amikor csinálták nekem a protézist, ugyanitt volt a seb, és ekkora volt. Mondtam neki, hogy de. Hát ne mondjam már, nem lehetett. És megint én voltam az, aki hazudik… Mondom nem doktor úr, fogtam, kivágtam, széthúztam, és átragasztottam egy másik helyre a sebet, mert, hogy ott jobban tetszett. Hát hogyne. Meg amúgy is. Annyira sok érdekem fűződik ahhoz, hogy hazudjak ebben a témában. Persze. Majd a legviccesebb, megnézte a gépbe, és közölte, hogy októberben voltam utoljára. (Mára is úgy hívott, hogyha nem kapok beutalót, attól még megnéz, csak papírt nem tud adni.) Mikor megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy már az óta is voltam, csak általában beutaló nélkül (mert oda külön el kellett volna menni tolókocsival =körzetihez), és így nem készült róla papír. Hát hogy ne mondjak ilyet. Ne hazudjak. Onnantól fogva, befogtam, és csak azt kérdeztem már, hogy mikor jöjjek vissza. Faszom fog állandóan veszekedni mindenkivel, hogy nem, kedves doktor úr, nem hazudok.
Minden esetre közölte a doki, hogy hozzá ne menjek vissza, másik osztályos orvoshoz, bárkihez, akihez akarok, hozzá ne. Ennyi. Megint át lettem passzolva. És megint azért, mert épp nem akkor volt kedvem levágatni a lábam, amikor az orvos akarta. (Az összes alkalommal így váltottam orvost. Egy alkalom nem volt, amikor ne ez lett volna az, amin megsértődött a másik.) 

Ezek után persze kiakadtam, anyunak is bőgtem még a telefonba, majd szépen be is lázasodtam, bedagadt a lábam, egyszóval csak a szokásos, ami ilyenkor történik. Minden esetre megjegyezném, hogy ilyenkor látszik, hogy normálisan így reagálok arra, ha valami sérelem ér. (Lelki) Illetve így reagál a testem, szervezetem, ha hagyom. Ez az, amit annyi más helyzetben már el tudok nyomni, írányítani tudok, és tényleg tudom kontrollálni, hogy befolyásolja-e a lábamat, avagy sem. És ez ilyenkor látszik meg leginkább, hogy amikor nagy van, és nem tudom kezelni, rögtön ugyanúgy reagálok. Szóval az, hogy normális esetben már nem gyakori az ilyen, az igen is szép eredmény szerintem.
Viszont a miatt hogy bajom lett, nem tudok menni a légzésfunkcióra. Amúgy itt megint megjegyeznék valamit. Ugye a mucosok, (CF miatti orvosaim), úgy állítják be, hogy nem kezelem a betegségemet, és bajom van, csak nem szólok róla, hallgatok róla. Annak, aki ismeri az OORI-t, említeném, hogy a buszmegállótól besétáltam, egészen a főépületig, azon az úton ahol a kocsik is mennek (szép kacskaringós). Megjegyezném, hogy egyszer sem álltam meg, és ugyanabban a tempóban haladtam. (Illetve hát az előttem haladó hölgytől azonos követési távolságra voltam mindig, mikor mindketten haladtunk). Egy középkorú nőt kell elképzelni, aki mint kiderült (hallottam a portán kérdezni a férje után), látogatóba jött, így nem volt feltételezhetően szervi baja a lábának. Azon túl, hogy vele egy tempóban jöttem, (bár ő kétszer megállt közben, így akkor mindig csökkent a távolság közöttünk) nem fáradtam ki. Besétáltam a földszinten is elég messze hátra, és rögtön Erába futottam, rögtön beszélgetni kezdtünk. Lihegni nem lihegtem, zihálás, nehéz levegővétel, fulladás, köhögés nélkül tettem meg az utat. (Kifele ugyanezt úgy tettem meg, hogy anyuval beszéltem telefonon, és sokszor még bőgtem is, ami meg még jobban terhelné ilyenkor a tüdőmet.) Aki ismeri a környéket, megsaccolhatná nekem, hogy az kb. mekkora táv. Minden esetre én büszke voltam/vagyok magamra, egyedül a combomat !!! Éreztem, hogy fáj (az elején), de azt is csak úgy, hogy nincs hozzászokva, de mivel nem álltam meg, és mentem tovább, az is elmúlt. A lábfejcsonkok, a tüdőm, a mellkasom, semmi sem fájt, semmi sem kapart, nem volt bajom. És akkor nekem van világméretű problémám, és hasonlók, mikor ezt is simán megcsináltam? Anyu fulladni szokott, és ő többször is megáll ezen az úton, és ha olyan a levegő, vagy bármi, akkor lehet, hogy még a fújókája nélkül nem is megy tovább. Neki tényleg baja van. Az orvosok szerint, ennél durvábban kellene reagálnom nekem… Szóval úgy érzem, hogy ennyit erről.

Minden esetre nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elmenni légzésfunkcióra, és hogy a doki, mivel csak csütörtökönként van bent, (következő hét meg 15e,) így csak 22én tud fogadni. Szerettem volna hamarabb elintézni ezt az egészet. Bár azt se tudom, hogy most dokim véleménye után, egyáltalán mik az esélyeim? Aztán ha a tüdős doki is lehúz, az meg tök jó lesz….
De nem baj, kitaláltam már. Attól nem fogom nem elkezdeni. Ha máshogy nem megy, akkor egyedül, azt, amit bírok, és úgy ahogy bírom. De akkor is mozogni akarok. Csak attól félek, hogyha az orvosok nagyon ágállnak, a végén Livi se akar majd foglalkozni velem inkább. Mint ahogy a többi edző, akit megkerestem, egyenesen vissza se írt, nem is válaszolt, vagy be se hívott, hogy találkozzunk.

Amúgy. Most ott tartunk, hogy felírta azt a „birodalmi lépegetőt” amivel viszont már találkozott az, aki egy ideje mellettem van. Mert, hogy 2010. júniusában, amikor az OBSIból „átirányítottak” az OORIba, már akkor legelső alkalommal felmerült ez a „protézis”. Az, hogy az óta mért telt el feleslegesen ennyi idő, és mért most fogom megkapni, az rejtély. Mert, hogy már ebbe is többször beleegyeztem, de ebből se lett soha semmi, mert utána a doki meggondolta magát.
Azt meg már meg se merem jegyezni, hogy erre nem tudok, nem hogy csizmát, cipőt se húzni, hogy ezt mindenki látni fogja, nem lehet elrejteni, és így kellene utazgatnom a városban, és teljes életet élő 20 éves lánynak éreznem magam. Az én hibám hogy hiú vagyok, és szeretnék jól kinézni, illetve hogy nem szeretném, ha mindenki rám nézne és sajnálkozna, hanem azt, hogyha végre mindenki mással egyenértékűnek érezhetném magam. Én vagyok a hülye, és amúgy is. Ez annyira lényegtelen, és felesleges dolog, hogy azt elmondani nem lehet. Nem ez a fontos. Semmi sem fontos. Csak hogy a lábam begyógyuljon. Igaz, hogy ez a szar is, csak arra jó, hogy tehermentesítse, ami mint láttuk, sose segített, de sebaj. Majd most fog. Mit neki, hogy a lassan 10 évből összesen 3 és fél évet abszolút nem mozoghattam, és hogy ezen kívül is számtalan hónapot töltöttem el azzal, hogy kórházban feküdtem, és csak azt vártuk, hogy begyógyuljon. De hát kit érdekel, hogy ez sose ment a bal lábamnak? Senkit. Örüljön a hülye gyerek, hogy kap megint valamit, amitől ugyanolyan kirekesztettnek érezheti magát, mint a tolókocsival. Annyi különbséggel, h ott el tudta érezni, h nőiesnek érezzem magam. Ezzel a szarral meg lehetetlen lesz ezt elérni. Sebaj, kit izgat. 20 évesen ne akard magadat nőiesnek érezni, ne akarjál járni, ide-oda elmenni a nélkül megbámuljanak, vagy kényelmetlenül érezd magad. Fogd be, és viselj el mindent. Megint csak itt tartunk. 

 Kezdeném azzal, hogy mit csináltam délelőtt. Kiakadtam tegnap, illetve ma, mert, hogy lelépett egy újabb személy az életemből, aki nekem már fontos volt, és aki fontos is marad. Minden esetre ez megviselt, és ami még bosszantóbb, az persze megint az, hogy az egész megint szó nélkül zajlott le. Lassan kezdem azt hinni, hogy van egy használati utasítás hozzám, és ezt mindenki letölti egy idő után a netről, és az alapján hogy elolvassa, úgy dönt, hogy ez túl bonyolult, vagy túl ilyen, olyan, (itt mindenki behelyettesítheti az okot, hogy miért tűnt el az életemből), majd van külön egy rész arra, hogy hogyan kell intézni az elszakadást. Mert, hogy az emberek előszeretettel lépnek le minden magyarázat, és minden előzetes problémanyilvánítás nélkül. Legjobb eset eddig az volt, amikor olyan miatt volt leordítva a fejem, amit el se követtem, és azért lépett le, a kedves leányzó. (Mert, hogy ő éppen az volt.)

Szóval az indoklás hiánya idegesítő, mert ha már elvesztek valamit, szeretnék kapni helyette legalább egy véleményt, hogy min kellene változtatnom. Megint túl sok voltam, vagy túl problémás, vagy túlzottan kötődő. Nem tudom, nem is hiszem, hogy kapok választ, mint ahogy a többi volt kapcsolatomnál se kaptam egy értelmes választ se. (Értelmetlent se, hozzátenném.)

Így hát, reggel elindultam anyuékkal, majd ő egy idő után lelépett, én meg utaztam tovább. Zenét bömböltetve a fülemben, és konkrétan nem foglalkozva semmivel, és senkivel. Random módon ültem egyik járműről a másikra, aztán csalódottan konstatáltam, hogy mi maradt ki, és mi az, amire igazából alkalmam lett volna felülni. Minden esetre annak, akit érdekel, és aki pesti, vagy veszi a fáradtságot, hogy utánakeres, annak leírom az utamat, hogy még is maradjon nyoma is valahol. Minden esetre én nagyon élveztem, gondolkodtam, vagy csak néztem ki a fejemből, és egykét leendő bogbejegyzésemnek a témája is körvonalazódott bennem.

Indulni rákos hegyről indultunk, 168E-vel ki Örs vezér terére, ezt még anyuval, megjegyezném, hogy nagyon jó hangulatban. (Egy feltűnési viszketegségben, és önértékelési problémákkal küszködő srác társaságában, aki még felnyomorgott a buszra, majd a lépcsőn állva utazta végig azt a néhány megállót, amit velünk töltött, minden bukkanónál kétszer nagyobbat ugorva, mint ami a lendületből, és bukkanó méretéből indokolt lett volna. Minden esetre ő röhögött ezen, mi meg anyuval teljesen máson, mégis szegény ugye azt érzékelte, hogy rajta nevetünk, onnantól fogva meg még inkább produkálta magát, és élvezte, mintha vidámparkban lenne. )
Felszálltuk a 2es metróra, ahol a leghosszabb perceket töltöttem el. :D Anyu leszállt Stadionoknál (bocsánat Puskás Ferenc Stadionnál), majd én folytattam utamat, el a számomra akkor is örökké Moszkvaként emlékezetemben megragadó megállóig. Ott szépen átsétáltam, és vissza Örsre, majd el megint Moszkva, és Örs, Moszkva, és Örs. Ott untam meg, és mikor Moszkváról visszafordultam, Deákon már leszálltam, és úgy döntöttem, hogy viszek valami színt is az addigi céltalan körbe-körbeutazgatásba. Hozzáteszem ezek voltak azok a percek, amikor leginkább azt éreztem, hogy ennek a napnak sosem lesz vége, hogy nem elég nagy ez a város nekem, és bár eddig mindig kiakadtam, hogy mindegy hogy melyik A pontból, melyik B pontba akarok eljutni, valahogy mindig másfél óra az út, most valahogy a fél óra se jött ki, A és B pont helyett. (Azért nem déli pályaudvarig mentem, mert nem tudtam, hogy át tudok-e olyan egyszerűen sétálni a két irány között, mint Moszkván.)
Céltalan bolyongásomat megkezdtem, deákon bár a 3as metróra akartam szállni, úgy döntöttem, hogy inkább az 1esre szállok, azzal úgy is évekkel ezelőtt jártam utoljára, megnézzük milyen is, meg mindig úgy emlékeztem a sárga földalattira, hogy az valahogy teljesen más érzés, és hangulat. Akár a csilingelés miatt, vagy a megállók igényesebb kidolgozottsága miatt, vagy maga a terület miatt, ahol végig vezet. Érdekes volt tényleg. Egyrészt teljesen máshol éreztem magamat hirtelen. (Mindenki mosolygott, a babakocsis anyukának, ketten segítettek fel – és leszállni is, mindenki rendesen, igényesen felöltözve, olyan más volt az egész. ) Úgy éreztem magamat, mintha hirtelen valami más kasztba tartozó emberek, felsőbbrendű emberek metrójára tévedtem volna. Emellett viszont nem tudom, hogy miből adódóan, valszeg a tömeg hiánya miatt, illetve az eldugott hely miatt, valahogy azt éreztem, hogy bármikor megtámadhat bárki, vagy bármi hasonló. Nem is tudtam kitartani a tervezett megállóig, Hősök terénél leszálltam.
Itt egy kis kitérőt tettem, olyan értelemből, hogy nem csak egyszerűen leszálltam, és felszálltam random módon, vagy épp eltervezetten, egyszerűen csak sétáltam egyet. Körbesétáltam a szobrokat, megnéztem őket, és megcsodáltam a kínai turistacsoportot is, szegények elég érdekes képet nyújtottak, ahogy ott hátradőlve próbáltak minél jobb képeket készíteni a föléjük magasodó vezérekről, ami nyílván elég nehezen ment nekik, mert, hogy kis kínai lévén majdnem hátraestek. Az az eset, ahogy én nézek fel unokatesóimra, amikor találkozunk. Ha megállsz előtte (kevesebb, mint 50 centi távolságban), és éppen Mesinek hívnak, és megpróbálsz felnézni rájuk, hát jó esetben is csak hídba mész át, rossz esetben hátulról fognak meg, hogy ne ess hátra. :D Vicces látvány volt. Mikor meguntam, fogtam magam, megkerestem a legközelebbi megállót, majd mikor felfedeztem, hogy busz, illetve troli is megy onnan, inkább trolit vártam busz helyett. (Hiszen nem minden nap van módja trolira ülni az ember lányának. :D)
75ös, vagy 79es trolival el is jöttem onnan, és megint csak egy más helyre kerültem. Valahogy nagyon fura volt a trolis utazóknak a mentalitása is. Felszálltak a nénik, kérdeztek a sofőrtől, ő kedvesen, aranyosan elmagyarázta nekik a választ, megvárta, míg mindenki felszáll, és leül, csak utána zárta be az ajtókat, és indultunk el, és nem idegbeteg módjára vezetett. Kellemes utazás volt, megcsodáltam a Stefánia palotát, meg ami házak még ott az útba estek. Nem szoktam arra járni, így lenyűgözött a látvány. J Tudom, mennyire kevés elég a boldogságomhoz.
Stadionnál jutottam ki megint, ahonnan 1es villamos felé vettem az utamat. Ez már egy ismerős út, bár járt út helyett, inkább a járatlant választottam, és ellenkező irányba indultam, mint ahogy szoktam. :D Nah ez volt az az útrész, amit a leginkább élveztem. Átértünk Budára, és le is szálltam az Óbudai Rendelőintézetnél, de elmozdulni nem igazán szerettem volna. Az egész olyan volt, mintha otthon lettem volna. (Nyíregyházán). Valahogy az utca, és az emberek, a környezet, a hangulat, valahogy felidézte bennem az egészet. És mivel pont tegnap hiányzott leginkább, hogy otthon legyek, nagyon élveztem. Konkrétan a megállóban elkezdtem forogni, kitárt karokkal. … Persze nem néztek rám túl bizalmasan, lehet féltek tőle, hogy én is a Lipótról szabadultam el hozzájuk. :D Nekem szólt a zene, és olyan helyen voltam, ahol biztonságban éreztem magamat, így élveztem is. :)

Onnan jött egy busz, amire felszálltam anélkül, hogy tudtam volna, mire szállok (majd kiderült, hogy vagy 160as, vagy 260as volt.) . Erről, mint kiderült leszállhattam volna Batthyány térnél is, de azt nem vártam meg, hamarabb léptem. Megemlíteném, hogy elhaladtam a Kolosy térnél is, ahonnan fél perc séta a konditerem, ami 9 év után újra értelmet ad majd a mindennapjaimnak, és ahova edzeni fogok járni. Nem sok hiányzott, hogy leszálljak, és besétáljak, talán csak egy dolog volt, ami ebben meggátolt, valami miatt éreztem, hogy nincs értelme. Illetve beszélgetni még nem volt kedvem. Egyáltalán nem. Leszállni Margit szigetnél szálltam, majd kiszúrtam a 4es,6os villamossíneket, és nah mondom, ezt nem hagyhatom ki az utamból. :D

Előtte még bevásároltam magamnak, (egy kis enni, egy kis inni, legyen, majd ha utam végeztéül beérek anyuhoz.) Miután felfedeztem, hogy melyik oldalra is kell sétálnom, ha nyugatihoz akarok eljutni, szépen leültem, felbontottam az egyik csomag gumicukromat, és lassan eszegetve azt, vártam. :D Sokat nem kellett várnom, és bár nagy lehetett volna a kísértés, felszállás után még is úgy döntöttem, hogy nem ülök le, inkább kicsit tornáztatom, és tesztelgetem a lábam, és állok, azt a néhány megállót csak kibírom. Így is lett, és közben azon gondolkodtam, hogy an akkor most merre is tovább, és mihez kezdek, majd ha leszállok. Végül az óra döntött. Igazából maga az utazásból már elég volt, már csak anyuhoz volt cél beérni, de persze ha lehet olyan úton, ahol még nem jártam ma, és lényeg, hogy még eltartson egy ideig.
Így végül metróra szálltam, konstatáltam újra a metrós emberek mentalitását, a rohanást, a tülekedést, a felháborodást, ha épp nem jut hely, vagy megbotránkozást, ha egy pár túlságosan egymásba gabalyodott a szemközti oldalon. Azon gondolkodtam, hogy ha népligetig elmegyek, akkor onnan már csak 2 villamosmegálló anyu munkahelye, mehetnék arra is, és akkor nem lenne már olyan hosszú az út. (Kicsit elfáradtam már addigra.) Viszont valahogy úgy voltam vele, hogy ez most nem az én közegem, és idegesítenek az emberek, így inkább leszállok, aztán majd alakul valami. Ez deáknál történt meg, aki ismeri a 3as metró vonalát, tudja, hogy elég kevés megállót bírtam ki, főleg ha azt tekintjük, hogy már ez is a határát súrolta. Ott, mert, hogy mozgólépcsőzni volt kedvem, felmentem, és lementem, és ezzel máris a 2es metró vonalán találtam magam. Ugyancsak nem sokat utazva kikötöttem Keletinél, majd ismerődként fogadva a megállót, leszálltam, és úgy folytattam kis utamat.
Felszálltam a 24es villamosra, és elmentem vele Nagyvárad térig. :) Elmentem az OBSI mellett, amivel persze az összes emlék előjött, ami ott történt, vagy amit ott éltem meg. AZ erkélyes jelenetek, amikor este a sötétben kint ültem/álltam, tolókocsiban, vagy mankóval, élveztem, hogy fúj a szél, hogy sötét van, és hogy messze van bárki, aki bánthatna. (Emeleten voltam ugyanis.) Annak ellenére, hogy eszembe jutottak a műtétek, és minden rossz, ami ért, valahogy csak a jót éreztem, ahogy eluralkodik rajtam, és a végén már megint csak azon kaptam magam, hogy mosolygok, és élvezem a zenével együtt az emlékeket is.

Nagyváradról Népligethez metróval mentem, majd ott jött a meglepetés, mert, hogy úgy döntöttem, ma már ültem az 1es villamoson, így inkább busszal megyek. Szóval 103assal el Népligethez, és közben persze gumicukrot eszegettem megint csak.  Nagyon vicces volt, illetve pont előttem ment el, így a buszon 12 percet ültem, mire elindultunk. De jó volt, és vicces. Jah és közben mustrálhattam az ott edző FTC-s srácokat. Ott futottak a népligetben, és kettesével, hármasával szállingóztak ki onnan. :D Persze ez volt a poén része. De érdekes volt, mert két fajta ember volt. Egy, aki kurjongatott nekik, kettő, aki leszólta őket. Megint a magyar mentalitás, de hát mit kezdjünk vele...

Iszonyatosan jól éreztem magamat, és nagyon jót tett. Mind a pici lelkemnek, mint a pici szívemnek :D Gondolkodtam, és sok mindenre rájöttem, és eldöntöttem, és végül odáig jutottam, hogy bár nem aludtam, meg semmi ilyesmi, végül még is azt éreztem, hogy pihentem, és teljesen feltöltődtem újra energiával. Így mondhatom azt, hogy abszolút pozitívan zárom a napot, bár ezzel még nem is volt vége, de azt majd a következő részben. Jót utazgattam, és nagyon élveztem. J

 Az elmúlt néhány órában annyi minden húztam fel magamat, és borultam volna ki, hogyha az érzelmeimnek nem szabnék gátat, hogy azt elmondani nem tudom. Egyetlen egy dologra vágyok most. Lent lenni Nyíregyházán. Otthon lenni. Futni ki a bujtosira, szakadó esőben, egy pólóban, és bugyiban, rohanni egészen a fákig, vagy a tóig, összeesni, amikor már nem bírom tovább, és ott bőgni. Bőgni, és ázni az esőben, feküdni a földön, és pont leszarni, hogy mindenem tiszta sár lesz. Hidegben és esőben, széllel és villámlással gazdagítva. Csak ennyire vágyok most. Csontig ázni, és fázni, csak feküdni, és sírni órákon át. Ennyi.

 Megint összeakadtam egy sráccal, aki ha van, módja rá lóg a bkv-n, meg hamis diákot használ, meg tudom én még mit. Amire persze megint nem úgy reagáltam, mint ahogy szerette volna, mert ahelyett, hogy vele röhögtem volna, és közöltem volna, hogy jól teszi, és én is ezt teszem, a helyett annyit mondtam, hogy büszke lehet magára. Mire megkaptam, hogy ő nem büszke magára, de nem hiszi, h megérne a BKV annyit, mint amennyi a bérlet, és az elvei miatt se költ ennyit. Na, kérem szépen tessék. Egy újabb jómadár, aki miatt pont nekem kell többet fizetnem, mert én meg az elveim miatt továbbra is próbálok nem csalni, lopni és hazudni ebben a szerencsétlen városban. Hozzáteszem, már kezdem nagyon egyedül érezni magamat.

Nem értem, hogy mire jó ez. Megértem, hogy soknak tartja mindenki, vagy majdnem mindenki a BKV árait. Vagy bármi más szolgáltatást a városban / országban. Hogy mennyire gáz, hogy Pesten nem szerzel úgy jogsit, hogyha nem fizeted le a vizsgáztatódat. Hogy orvosi ellátást nem kapsz „emberhez méltót” ha nem csúsztatsz borítékot. Hogy olyan „kedvezményeket” amit kint alapból biztosítanak, itt meg kell vásárolni. Hogy amikor körülötted mindenki veszi a diplomamunkáit, te is inkább azt akarod, és inkább akarsz a nagy fejesekre hasonlítani, mint a XXI. Században szereplő szerencsétlenekhez. De könyörgöm.
Nem lehetne ahelyett, hogy minden miatt mindig csak kiakadunk, inkább a jóra koncentrálni? Tudom, hogy én vagyok a hülye, és hogy nem tudok mást hajtogatni. De mért kell azoknak a szintjére süllyedni, akik az országot irányítják? (Tisztelet s kivételnek.) Mért nem lehet igen is tisztelni azt, hogy igen, a BKV-s dolgozóknak is meg kell élnie valamiből? Az okmányirodában kifizeted a módosítás, vagy csere díját. Az ügyintézőnek máris van miből kifizetni az óradíját. (Elvileg.) A BKV- sok ezt mért nem érdemlik meg? Azért mert az ottani fejesek tökéletesen lényegtelennek tekintik, hogy mennyire terheli meg az embereket a bérletárak folytonos emelése? Arról nem a dolgozó tehet. Azzal, hogy nem veszel bérletet, nem azzal szúrsz ki, aki neked keresztbetett. Annak nem a te 10.000ed fog hiányozni. És nem utolsósorban, leépítésnél se őt fogják kirúgni.
Azt is megértem, hogy ha már nem igazán hiszünk abban, hogy amire mi pénzt költünk, az tényleg oda és annak megy, akinek a rendszer szerint tartozna. Hogy a pénz forgalma, és rendszere olyan bonyolulttá vált a hétköznapi ember számára, hogy álmodni lehet csak arról, hogy megértjük a rendszer működését. De akkor ne ezzel az oldalával foglalkozzunk.
Mondjuk, tegyünk félre mindent, csak mi maradunk. Vajon jó érzés reggelente úgy tükörbe nézni, hogy egymás után tudod sorolni mikor és hol csaltál, vertél át másokat, és sikerült egy-kétezreket, spórolnod? Hogy a moziba is sikerült hamis diákkal venned jegyet, vagy x ideig olyan telefonos díjcsomagod volt, ami nem is lehetett volna? Jó érzés ezekre gondolni? Nyílván nekem nem, de nem tudom, biztos van olyan, akinek igen. Vagy akinek tovább megyek, még tetszik és, és büszke is magára. Az ilyennek azt üzenném, hogy egyetlen egy dolgon fog múlni, hogy börtönbe kerül-e egyszer, vagy sem. A szerencsén. Mert ha te büszkeséget érzel, vagy csak tegyük fel, jó érzéssel tölt el az, hogy kijátszhattál valakit, akkor két eset lehetséges. Vagy kinövöd, vagy ilyen maradsz. És ha ilyen maradsz, újabb két ajtó nyílik előtted. Egyik, hogy ész is társul a roppant vonzó személyiségvonásod mellé, és akkor sokra viheted, csalhatsz, hazudhatsz, remélhetőleg nem kapnak el, de ha nem tudsz nemet mondani, akkor előbb utóbb lecsuknak. Mondjuk sikkasztás vádjával. Másik ajtó, ha ész kevés, vagy egyáltalán nem szegődik társadnak, akkor meg csak reménykedhetsz, hogy a nap melegebbik felére születtél, és nem kapnak el soha semmiért. Bár ha nem társul ész, akkor ez biztos, hogy nehézségekbe fog ütközni. Nem kevés alkalommal. 

Mint ahogy írtam is az elején, két eset lehetséges. Vagy kinövi ezt az ember, vagy nem. Szóval. Remélhetőleg nem fog senki se kiakadni, és megsértődni ezen, magára venni, és elkönyvelni, hogy én már most egy bűnözőnek tartom. Egyetlen egy dolgot akartam leírni, és kihozni az egészből.

Sokszor az emberek úgy cselekszenek, hogy azt se tudják, mit csinálnak. Csak teszik, amit a többiek is, aztán egyik nap végre kinyitják a szemüket, és rájönnek, hogy már rég nem azt az életet élik, amilyet szerettek volna, és rég nem úgy viselkednek, mint ahogy tennék azt legszívesebben. Attól, hogy én igyekszem nem csalni, és kihasználni a már fent említett lehetőségeket, attól azt, aki nem így tesz, azt még nem fogom utálni. Nem értek egyet, de elfogadni el tudom. Mert mint ahogy nekem ez a véleményem, tudom, hogy másoknak meg egyszerűen annyi, hogyha mindenki más megteheti, akkor én mért ne. És nem vitatom, ebben is van logika is, ráció is, és lehet én is így tennék. Ha éppen ilyen lennék. De én nem vagyok ez a típus.

Egy dolog még. Pont ez mutatkozik meg abban is, hogy mért nem százalékoltatom le magamat. A csonkolások miatt, megtehetném. Leszázalékolnának, soha az életben nem kellene melóznom, mert kapnám a segélyt, és ennyi. De könyörgöm. Kinek jó az? Mármint nekem biztos nem. Nem vagyok képes így élni, és nem is leszek. Nekem ne adjanak segélyeket, és pénzt, csak mert van egy állapotom. Ami nekem kell, és amire szükségem van, arra majd előteremtem én a pénzecskémet. Ha meg nem jön össze, akkor arról, és annyi mindenről fogok lemondani, hogy arra jusson, ami leginkább lényeges. De még ha jogosult lennék, rá se tudok élni ezekkel a lehetőségekkel. Másokkal szemben érezném unfairnek. (Persze ehhez hozzátartozik, hogy maga az egész állapotomat se kezeltem sose, úgy ahogy kellett volna, mert annak ellenér, e hogy mindenki megérti, hogy halasztok, mert egészségügyi okok miatt kell, ezt én mindig kibúvónak éreztem, hiszen jól vagyok. Értem én, hogy ez az igazság, és megérdemlem, mert nem kiskapukat keresek, csak próbálok úgy suliba járni, hogy közben az álmaim is valóra váljanak. De akkor se érzem magamat jól emiatt.)

Ez van, ilyen vagyok. Így kell elfogadni. Megszoksz, vagy megszöksz. Választási lehetőség, mindig van. J

 Gondolkodtam. Mert, hogy szoktam. Igazából videókat nézegettem, és kikötöttem egy Good Will Hunting-os videónál. Aki nem tudná még, az az egyik kedvenc filmem. Aztán eljutottam benne egy olyan részhez, (a különböző részeket nézegetve), ami után azon kaptam magam, hogy nem válaszolgatok olyan gyakran, és bőbeszédűen, mint ahogy szoktam skype-on.

Tegnap kiakadtam. Aztán meg is nyugodtam. Persze ebben nincsen semmi meglepő, hiszen én ezt gyakran teszem. A kiakadás tárgya viszont új volt. Azt azért nagyjából lehet rólam tudni, hogy én legjobban adni szeretek. Mindegy mit, és kinek. Nyílván, aki közel áll hozzám, annak minél többet. Viszont úgy alakult, hogy akik hozzám közel állnak srácok (jelenleg 3an vannak), mind olyanok, hogy nehezen viselik el, ha kapnak. Így mikor tegnap megint csak hülyének éreztem magamat, hogy meglepetést akartam, és örömet okozni, de ezt a másik nem tudja elviselni, hát kiakadtam. Azóta persze megnyugodtam, és nyílván megint eljutottam oda, hogy akkor nem fogok és ennyi. Nem az a lényeg, hogy mit szeretnék, hanem hogy a másiknak mi esik jól.

Aztán elgondolkodtam ezen az egész barátság témán. Meg azon, hogy én mennyiszer törtem már össze, és mennyire vagyok selejtes ilyen szempontból. Aztán belevettem a szerelmet is, és az egészből kezdett kibontakozni egy érzés, és tény. :)
Mivel magam felé is magas elvárásaim vannak / voltak, ezek egy időben mindenkivel szemben megvoltak. Aztán rájöttem (sok kórház), hogy az emberek általában gyengék, vagy legalábbis gyengébbek, mint én, és onnantól fogva, már kezdtem egyre kevesebb dolgot elvárni a másiktól. Aztán végül oda jutottunk, hogy ami zavar, és ami nekem rosszat tesz, azt is elfogadtam abban, akit szeretek. És most ott tartunk, hogy egyetlen egy dolgot várok a másiktól, az pedig a szeretet. Nyílván ez abból is fakad, hogy sok mindenen vagyok túl, és nem érdekelnek a viták, a veszekedések, az, hogy ki hogy éli az életét körülöttem. Ahhoz mindenkinek joga van, hogy azt csináljon, amit akar. És csak azért, mert én kapcsolatban állok vele, attól még nem fogom erről leszoktatni. Sose állítottam, hogy ez mindig így volt, Petivel is sok vitánk volt, cigi, gép vagy bármi egyéb miatt. De szép lassan mindent elfogadtam, és a végén már az se érdekelt, hogy cigizik, és nem teszi le. Nem az én életem. És úgy érzem, hogy ez az, ami innentől már megmarad nekem. Mert nem akarok senkit se megváltoztatni, és átformálni. Ezt már többször megkaptam, akár barátra, akár szerelemre értve az idők folyamán, hogy: Hogy tudod szeretni?
Ez nagyon egyszerű. Nem azért szeretek valakit, mert ilyen/olyan. Nem azért szeretem, mert velem hogy bánik, és velem mit csinál. Nem azért szeretem, hogy cserébe szeressen, vagy ezt és azt kapjak érte. ÉS leginkább. Nem valakinek, és valakiként, valamilyenként szeretek valakit.
Lehet, hogy ezt én csinálom rosszul, és valószínű, hogy ezért is sérülök annyiszor. De nálam ez nem így működik. Én első pillanattól kezdve tudok szeretni valakit. Nem ész érvek alapján. Hanem egyszerűen azért, mert azt érzem, hogy őt kell szeretnem. Ennyi az egész, ennyire egyszerű, és persze pont ezért olyan bonyolult annak, aki ésszel gondolkodik.

Mért szerettem meg egy olyan srácot, aki egy szót alig szólt hozzám, és fél éven keresztül szinte csak én szövegeltem, ha találkoztunk? Mért voltam ott, és nem hagytam az egészet a francba? Mert szerettem, és mert fontos volt nekem.
Mért fogtam magam, nyíltam meg egyik pillanatról a másikra, és zúdítottam rá minden bajomat a másikra? Mért nem zavart utána / azóta hogyha cigizik, és iszik, pedig ezektől rosszul vagyok? Mért nem idegesít, amikor hónapokig nem találkozunk? Mert szeretem, és fontos, hogy ha csak akkor is, de találkozzunk.

és persze…
Mért szeretem, amikor még nem is ismerem? Mért aggódok, és mért fontos, hogy beszéljünk? Mért hívom fel, ha valaminek nagyon örülök, és mért örülök, ha tudunk találkozni? Mert egyszerűen fontos, és ezen nem tudok azzal változtatni, hogy de hát még nem kellene így éreznem.

Biztos, hogy ez nem teljesen normális. Hogy az embereket azért kellene szeretnem, mert valamilyenek. És valamilyen szinten nekem is meg van rá az okom. A magyarázatom. De ez egyszerűen csak annyi, hogy azért érzem, hogy szükségük van rá, hogy szeressem őket. Persze ez lehet, hogy rohadt hülyén hangzik. De nem tudom máshogy megmagyarázni. Ennyi a lényege.

Aztán persze ahogy megismerek valakit, később úgyis kialakulnak azok a dolgok, amik miatt még jobban szeretem. Azok a tulajdonságok, amit becsülök, amit értékelek, és amit sokra tartok a másikban. Ami miatt felnézek rá, ami miatt szerencsésnek érzem, hogy ismerhetem a másikat. Ez már most igaz, mind a három srácra. És attól, hogy kiderülnek olyan tulajdonságok, amiket nehezemre esik akár elfogadni, attól még ugyan úgy fogom szeretni őket, és nem tudnak mit csinálni. Ha mind a három fogja és kiköltözik, akkor mind a hármat itthonról fogom szeretni. (Nem, akkor igazából valószínű, hogy már én is kimegyek.) De. Lényegre visszatérve. Ha bármelyikük úgy dönt, hogy elég volt belőlem, és nem kell a társaságom, attól még én ugyanúgy fogom szeretni őket. Mint ahogy most is van néhány ember, akit ugyanúgy szeretek, annak ellenére, hogy úgy döntöttek, hogy nem tartsuk a kapcsolatot már.

Szóval. Olyat tenni, ami miatt valaki elveszti, a szeretetemet nem igazán lehet tenni. (Most végig gondoltam, de nem emlékszem senkire, akit szerettem, és most már ne szeretném.)
Ha valaki eléri végre, hogy haragudjak rá, akkor őt lehet, hogy nem fogom szeretni. De ahhoz meg sokat kell tenni, és nem biztos, hogy megéri küzdeni érte. Valószínű, hogy hamarabb jut el a másik oda, hogy nem tartja tovább a kapcsolatot, mint én oda, hogy haragszom rá.

Nem tudom, mennyire lett kerek a történet, és érthető. Minden esetre a lényeg benne van. Szeretek, mert szerethetek. És ettől az se tart vissza, ha valaki nem engedi. Attól még próbálkozom. Nem azért, mert ezt tartom a jó megoldásnak, hanem szimplán, mert azt érzem, hogy ezt kell tennem. Szeretni, és akkor egyszer majd csak a jó dolgok fognak körülvenni. 

 Mai nap eredményei: kikísértük nagyit Keletihez, majd járkáltunk a városban anyuval. Aztán, bementem új időpontot kérni a tetoválásomra, ami már ki volt fizetve ugye, csak az időpont múltkor rossz volt. Kaptam egy könyvet, illetve egy pénztárcát, ettünk a Mekiben, majd visszamentem, és megcsinálta a srác a tetoválásomat. :D

Jah igen, mert, hogy az is kész lett :D Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem? :D Én nem tudom, lehet, velem van a baj, de az adrenalin szenvedélyemet megint sikerült egy pöppet csillapítani. Aminek igazából sok értelme nincsen, hiszen csak egy székben ültem, de húúúú iszonyat jó volt.

Szegény srácra persze ráhoztam a frászt, rögtön azzal indított, hogy behívta az egyik másik tetováló srácot, hogy ha nincs semmi dolga, maradjon már itt egy kicsit. Az egészet 2 órára terveztük, de végül nagyobbnak jobban tetszett a minta, mint azt eredetileg megbeszéltük, így alapból több mint 2 órával számoltunk. Legalábbis a srác. :D
Azzal kezdtük, hogy ülni, vagy feküdni szeretnék. Hát, mondom, a műtéteimet, mait nem altatásban csináltak, azokat is végig néztem, így azt hiszem, most is ezt választanám. :D Elkezdte csinálni, és hát nem fogok hazudni, az első 2 percben azt hittem, hogy konkrétan ott szarom össze magam. (Már bocsánat.) Mert, hogy, a szöveget a csuklómhoz közeli részen kezdtük, ahol persze a leginkább érzékeny és fájdalmas a terület. :D De sebaj, igazából arra gondoltam, hogy Düsseldorfot is kibírtam, ezt meg még ráadásul én is akarom, senki nem erőlteti, szal most mit akarok én itt rinyálni.
Onnantól fogva, nem volt semmi bajom, bár a kontúr után, amikor kitöltötte, még visszatértünk oda, illetve többször visszament igazgatni, de már csak röhögtem. Mert, hogy közben, a segítségnek behívott srác egy bő 15 perc után úgy döntött, hogy ez a lány nem fog elájulni, és kiment a többiekhez enni. :D

Egyedül maradtam Petivel, és szép lassan kezdett tisztán látni, hogy mért is bírom én ezt ennyire, illetve mennyi minden történt már, ami ennél durvább szúrással járt. :D Hozzáteszem, túl sokat így se beszéltünk, de én rohadt jól éreztem magam. Az egészhez még hozzátartozik, hogy 1 óra alatt végzett, egyszer se állt meg közben, illetve hát én se szóltam, hogy nem bírnám vagy hasonlók. :D

A végén megjegyezte, hogy ha szeretnék majd még, jöjjek hozzá nyugodtan, jó volt velem dolgozni, szereti az ilyen vendégeket. :D

Maga a hely az minden tekintetben megbízható, én csak ajánlani tudom mindenkinek. A higiéniára, a fertőtlenítésre, végig nagyon odafigyelt a srác, a mintát nagyon precízen, szépen kidolgozta, abszolút figyelt rá, hogy rendben vagyok-e, nincs-e bármi bajom. Előtte kikérdezett, hogy van-e bármi, amiről tudnia kellene, gyógyszerallergiától kezdve a szoptatok-e, és terhes vagyok-e kérdéseken át egészen addig, hogy hajlamos vagyok-e az ájulásra. :)

Nekem nagyon tetszett a hely is, és a srác is, (mármint ahogy dolgozik. :D ).

Jah és persze a lényeg. Maga a minta. Ez kérem szépen az bal alkaromon (belső részén) található, ahhoz képest elég nagy méretben, és gyönyörű :D. Egy kék pillangó, illetve egy szép latin felirat: Omnia vincit amor.

Félreértések elkerülése végett; nem, nem véltetlen, hogy most csináltattam meg, és nem, nem a férjem miatt csináltattam. Úgy gondolom, minden sértegetés, és hibáztatás nélkül, hogy ahogy ő az egész házasságunkat és annak a végét kezelte, az jól mutatja, hogy ha szeretett is, az nem az a fajta szeretet, amiről a szöveg szól. A felirat nem neki szól, hiszen egyrészt hülyeségnek tartanám, ha bárki más miatt tetováltatnék magamra valamit, másrészt meg, nem szeretném visszakapni, visszahódítani, vagy éppen csak meggyőzni arról, hogy próbáljuk meg újra.

A szöveg csak nekem szól, és csak azért, hogy mindegy mi van, és mi történik, hányan bántanak meg, vagy hány embernek engedem, hogy bántson, attól még igen is van az a fajta szeretet, ahol az akadályok nem számítanak, és ahol azok csak erősítik a kapcsolatot. Ez elsősorban szerelem, és társi kapcsolat nyílván, de nekem ez a szöveg a barátaimat, és a hozzájuk fűződő kapcsolataimat, illetve az én hozzáállásomat is tükrözi. 

Lassan már hagyományt bontok, hogyha épp nem a házasságomról, vagy válásomról írok. (Attól függ, melyik szemszögből nézzük :D ) Szóval ez ma sem lesz másként. Igazából azzal kezdeném, hogy tegnap feljött a téma, mert hát várható volt, hogy 3 generációnyi nőből egyszer csak az általános „pasik-a-hülyék” témán kívül kikötünk épp az aktuálisan pasival összefüggő problémakörnél. Ez meg persze az én válásom jelenleg. Így hát már tegnap szóba került a téma, illetve hát ezzel egy időben, nagyiban az ő válásának emlékei. Tegyük hozzá persze, hogy amikor ő vált, ez még abszolút nem volt elfogadott, illetve az, hogy valaki a férjét akarja hibáztatni, az végképp nem. Maga ezt bizonyítani, már megint csak nehezére esett. Érthető talán, ha ezek után én már abszolút nem akartam se beszélni, se rágondolni a saját válásomra. Már csak azért sem, mert ugye ki lett jelentve, e hogy az esély se lett megadva, hogy én ezért a kapcsolatért tegyek, vagy megmentsem, és ezek után egy idegennek bizonygatni, hogy na, akkor itt kérem szépen ez nem az én hibám, hát, nem köszönöm. Felmerült, hogy tegyem félre a büszkeségemet, és stb… Nah ez az, ami abszolút, még csak szóba se került. Nem azért esne nehezemre beszélni, mert úristen… hanem, mert engem zavar az, hogy ép ésszel én se tudom felfogni, hogy mért is válunk, akkor mért tőlem várja bárki is, hogy ezt megmagyarázzam? Az meg, hogy kielemezzük együtt, hogy ki mit csinált a kapcsolatban… Senkinek semmi köze hozzá. Akinek elmondom, az oké, de a bíró bácsi nem a barátom, neki nem akarok ezekről mesélni. 
Szóval ez volt tegnap, aztán akivel szerettem volna ezt megbeszélni, azzal végül, bedurcizásom eredményeképp nem sikerült, szóval maradt az, hogy továbbra is ezen kattogott a kis agyacskám. Jah, meg persze azon, hogy ha mindenért én leszek hibáztatva, akkor még is miből fizessem ki az eljárás költségeit.

Minden esetre lefeküdtem, zenét hallgattam, és konkrétan annyit gondolkodtam rajta, hogy végül sikerült túlhajtani az agyamat, és annyira lefárasztani, hogy bealudtam.
De reggel, mivel keltettek, és nem magamtól keltem, ez kissé rosszul érintett, és mikor vissza akartam aludni, megint csak azon kaptam magam, hogy gondolkodok. Végeredmény megint a zenehallgatás lett, és az abba történő bealvás.
Utána viszont úgy döntöttem, hogy felhívom drága férjemet, és beszélek vele, hogy mit szeretne, mert nem valószínű, hogy hosszútávon bírnám ezt az agyi-érzelmi megterhelést. Szerencsére sikerült mindent megbeszélni, és akkor inkább teszek úgy, mintha ez közös megegyezés lenne, csak ne kérdezgessen engem senki, és szabadulhassak minél hamarabb. Azt is sikerült megbeszélni, hogyha nem tudom kifizetni, akkor majd kifizeti ő. Sikerült megbeszélni azt is, hogy kulcsokat mikor tudom visszakérni, és a házassági anyakönyvi kivonatot, mikor adom oda, meg ő a cuccaiért mikor tud eljönni. Rohadtul örülök neki, hogy nem kell veszekedni, és hisztizni, és mindent úgy intézni, mert már nagyon sok volt belőle. 

Azért egy valami azért vicces. Az első olyan beszélgetésünk volt, ami alatt nem éreztem semmit. Sikerült minden érzelmet, ami azáltal, hogy meghallottam a hangját, előtört volna belőlem, még azelőtt elnyomni, hogy ez megtörténhetett volna. Ez kicsit megnyugtatott. Most, hogy írok róla, ugyanezt már nem mondhatom el, de akkor elmondhattam. Másik. Azt még nem tudom, hogy a személyes találkozó mit fog okozni, hogy fogom érezni magam, és mit fogok gondolni, vagy mit fogok akarni akár megtenni. Mert, hogy nyílván attól, hogy elnyomom, még nem múlnak el az érzelmek.
Egy valami azért biztos, és azért megnyugtat, hogy egyrészt, mi is tudunk beszélni, és haladni a dolgokkal, másrészt, ha lassan is, de biztosan haladva, egyszer le fogom zárni teljesen. Csak okosan kellene csinálni, hogy minél kevesebbet sérüljek. A válást is csak ezért akarom minél kevesebb veszekedéssel, és bármiféle esemény lezajlása nélkül. Szeretnék minél hamarabb, és minél inkább egyben tartva magamat továbblépni. Vagy ez túl nagy kérés?

 Este nem aludtam eleget. Illetve eleget talán igen, de nm pihentetően, és ma hamarabb voltam keltve, mint magamtól tettem volna, végeredményképpen lefeküdtem aludni a délután folyamán. Most keltem. Az egésszel nem is lett volna semmi baj, hogyha most tudok aludni. Bár persze magával az alvással most is volt bajom, konkrétan az, hogy álmodtam. Meglepő az, hogy nem apámmal. Viszont Petivel, ami most valahogy jobban is megviselt, mint kellett volna.

Mert hogy. Lefeküdtem. Kaptam egy smst, amire még válaszoltam is, de amikor arra jött válasz, azt már nem olvastam. Akkor már aludtam. Azt nem mondtam, hogy nem éreztem, mert, hogy igen. Csak hogy, akkor már aludtam. Így mikor a telefon rezgett a párnám alatt, arra már álmomban reagáltam. Konkrétan persze azt, hogy felkeltem, és elolvastam az smst. (Mivel hozzá vagyok szokva, már ott kerestem a jelét annak, hogy álom lenne, és direkt az időt is megnéztem. Ami meg nem volt más, mint aminek kellett volna lennie. 14:25 volt (azóta megnéztem a valódi smst, és tényleg akkor kaptam)).
Szóval az smst persze Peti írta, és azt írta, hogy azért like-olta a tegnapi bejegyzésemet, mert volt benne egy kis rész, hogy nyílván még mindig szeretem, stb... Ez volt az egész sms lényege, illetve az, hogy nem azért költözött el, meg ilyesmi, mert, hogy nem szeret vagy bármi hasonló, hanem mert valami más ok miatt rákényszerült. (Ezt Peti miatt nem osztanám meg itt. Lényeg, hogy egy olyan dolgot írt, ami miatt abszolút elképzelhető, hogy tényleg nem saját akaratából történt az egész, és ami az ő kis élettörténetében már egyszer szereplő dolog volt.) Minden esetre persze nem hittem el. De megijedtem. És olyan szinten, hogy onnantól fogva ez volt/ és még mindig ez az az érzés, ami leginkább irányít.
Az gyorsan megdőlt, hogy nem álmodok-e, nyílván azért, mert az elmúlt időszakot csak azzal töltöttük, hogy elemezgettük, hogy mik lehetnek az okok, és ezzel minden indokot kilőttünk, ami előfordulhatott indokként. Ezt így aztán kilőttem, még próbálkozott egy ideig, de sokat már nem ért el. Kétség már nem volt bennem, hogy álmodok.
Viszont onnantól fogva meg sorban láttam azokat az emlék/rémképeket, amiktől félek. (Ez persze nem sok dolgot takar, mert elég kevés dologtól félek.) De az az egy ember, akitől félek, az elég alkalommal tudott megjelenni, és elég olyan emlékképet tudott felidézni, ami megviselt, és ami rendesen felkavart. Ezen kívül, meg amitől félek az ugye azoknak az elvesztése, akiket szeretek, illetve az attól való félelem, hogy nekik bajuk esik. Nah, és ezt láttam sorban. Ahogy a kocsival, a motorral, vagy bármilyen más eszközzel balesetet szenvednek, ahogy egy-egy problémán nem tudnak túljutni, és abból súlyos problémáik lesznek, vagy csak olyan helyzeteket, amikben ők köszönnek el tőlem, csak mert valamit mondtam, valamilyen vagyok, vagy az új körülményeket (pl.: amputálás, tüdőtranszplantáció), már nem tudják megemészteni, és sok nekik a körülöttem zajló sok probléma.

Ezek után most ébredtem, (fél órája), és finoman szólva se vagyok se kipihent, se jókedvű. Az eredeti sms, amit kaptam, az megnevettetett, mert, hogy a feladója pont azt írta, hogy lefekszik egy kicsit, és majd 5kor kel, és hát én is épp lefeküdtem, és 5 előtt keltem. Ezt az egybeesést jó volt olvasni, és akkor kicsit jobb kedvem lett. Most meg zenét hallgatok (mert, hogy bloghoz az dukál), jelenleg épp: Nickelback, illetve Placebo váltja egymást, remélhetőleg ez hat pici lelkemre, és lassan megnyugszom. Mindenesetre fárasztó, ha aludni se tudok álom nélkül. 

 Mikor elmentél, eldöntöttem, hogy nem fogok kifejezetten neked szóló blogbejegyzést írni. Hát úgy látszik ez ma, és itt fog megdőlni. Miért? Azért mert elegem van. Igazából annak ellenére, hogy neked szól, nem szeretném, hogy elolvasd, vagy ha el is olvasod, nem vagyok kíváncsi a véleményedre, a mentegetőzésedre, és még kevésbé egy újabb vitára. Ha nem tetszik, amit írtam, ne olvass tovább, vagy nyelj egy nagyot, és olvasd végig.

Mindig mindenhol azt mondod, hogy tudtad, hogy te fogod a sárdobálást kapni, és hogy az én pártomat fogják fogni az én ismerőseim, és a többi. Elárulnám neked, hogy annak ellenére, hogy így érezted, eddig nem volt sárdobálás. Hogy ebben a blogban mi lesz, és ebből mit fogsz annak venni, és mit nem, az nem az én problémám. Egy valami biztos, nem fogom visszafogni magam, mert nem akarom magamba fojtani az összes érzésemet. Ezt már korábban is leírtam, de ha esetleg nem olvastad volna, veled is ugyanúgy viselkedek, mint apámmal. Amikor ő csinált bármit, egyszerűen az egészet kikapcsoltam, és minden érzelmet, amit akkor, vagy az alatt éreztem, eltemettem mélyen magamba. Aztán mikor biztonságban éreztem magam, akkor meg az egészet kiadtam magamból. Ez történik veled is. Napközben nem foglalkozok veled, illetve azzal, amit történt (leszámítva a beszélgetéseket, amiket meg kell ejtenem erről a témáról is). Most viszont eljutottunk egy olyan ponthoz, amikor biztonságban érzem magam, és egy részét annak, amit érzek, igen is ki fogom adni magamból.

Azt hogy mit éreztem, s mit nem, és az mennyire volt erős, meg mennyire nem, azt egyrészt nem fogom elkezdeni tárgyalgatni, nem is hiszem, hogy értelme lenne, és amúgy is, mindent vissza lehet olvasni a blogomban. Egy biztos. Gyűlöllek, hogy nem tudok haragudni RÁD. Megint csak bebizonyítod nekem, hogy mennyire elfuserált vagyok, mert nem tudok haragudni rád. Nem tudnék veszekedni veled, hogyha találkoznánk, és nem tudnék semmi olyat csinálni. Ez a gyűlöllek, szeretlek állapot, amit Catullus anno már olyan jól megírt, nah az igaz rám most. Csak a szeretlek, felét megpróbálom minél kevésbé szabadjára engedni. Jah. Hülyeség lenne azt állítani, hogy nem szeretlek, annak ellenére, amit csinálsz, vagy, ahogy viselkedsz, vagy, ahogy ezt az egészet intézted, de ezért jó az is, hogy közben gyűlöllek is. Illetve az másért is. Tudod, vannak lépcsői a „gyásznak”, amik mindig jól megfigyelhetőek, és mindegy ki mit tesz ellene, úgyse fog más sorrendben történni. És bár mióta elmentél, igazából az összest igaznak vehetném magamra (elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), mégis nagyon jól tudjuk, hogy egyelőre a második résznél tartok. És igen, dühös vagyok. Azért, mert nem étem, hogy az egész mért volt jó neked, azért ahogy az egész elköltözést intézted, ahogy utána smsben szakítottál megint, mikor újra összejöttünk, és mert utána annyi tisztelet nem volt benned, hogy nem facebookon intézed el az egész „válást” annyival, hogy szimplán átállítod, hogy egyedülálló vagy. Mert, hogy annak ellenére, hogy csak „papíron vagyunk már házasok szerencsére” annak ellenére, pont a miatt a papír miatt nem számítasz egyedülállónak. De mindegy. Ezen már túl vagyok.

Az a legérdekesebb, hogy most már mindenkivel beszéltem arról, hogy akkor most mi is van, vagy mi nincs. És a legviccesebb az, hogy én tényleg mindent elmondtam. Azt is, amit én csináltam, meg azt is, amit te. És tudod, meglepődtem azon, hogy mások akár csak barátként is mennyivel jobban szeretnek, mint azt te valaha is tetted társként. Nagyon sok emléket sorra vettem, és rájöttem, hogy annyiszor tettél keresztbe, és bántottál mg, hogy nem is értem, hogy én mért nem szálltam ki ebből az egészből. Illetve de, tudom. Én ezt tényleg komolynak gondoltam, és pont ezért úgy voltam, hogy mindegy mit csinálsz, hogy viselkedsz, attól a férjem vagy. Pedig nem én hazudtam neked, nem én vettem el tőled pénzt, nem én voltam az, aki nem dolgozott, aki mindent a fejedhez vágott, csak mert olyan hangulatod volt, vagy aki úgy viselkedett, ahogy, csak mert annyira ideges volt. Érdekes, hogy arra emlékszel-e, hogy egyik alkalommal a felsőfokú nyelvvizsgám előtti napon este szakítottál velem... Persze az összes vizsgámnál eljátszottad, hogy mindegy mit kértem, csak azért is összevesztél velem még előtte, vagy az nap. Amikor szubintenzívre bekerültem, mindenki meg volt rémülve, te meg annyival elintézted, hogy lefekszel aludni. Azóta is mindenki, aki mellettem gyújt rá, kimegy, és máshol gyújt rá. Erre még anyud is figyelt. Egyedül te nem. Te azt is leszartad, hogy az egész lakás attól bűzlik...  

És tudod, ez nem jelenti azt, hogy a szépre, és a jóra nem emlékszem. Pont ezért, én nem is bánom meg azt, ami történt. Mert annak ellenére, hogy nem volt igaz, attól én igaznak hittem, hogy annyira szeretsz, mint amennyire mutattad.

Anyuddal kapcsolatban meg csak annyit. Hogy megköszönném, hogyha a válásra nem ő kísérne el, és nem kellene vele találkoznom. (Enyém sem jön). De ha eljön, akkor meg egy szót ne szóljon hozzám. Abban a bizonyos smsben, mindent elmondott, amit akart, innentől fogva, hagyjon engem békén, és ne kelljen még az ő hülyeségeivel is foglalkoznom.