Pihentem, és hatott a gyógyszer is. Mert, hogy belázasodtam. Azt hiszem, kezdeném az elejéről, hogy mi az alaphelyzet, mi történt ma, és mi volt az előzmény. Így az is érti, aki nem ismeri az előzményeket. Aki meg igen, az már ráfoghatja, h ezekre mind emlékezett úgy is.
Szóval. Mozogni akarok. Ezt ugye eddig is akartam, de most jutottam el odáig, hogy lépjek is, illetve hogy valaki válaszoljon is.
Megtaláltam Livit, aki személyi edző, és mellette gyógytornász is, ami az én szempontomból ugye azért elég fontos. És mivel megkaptam a mobilizátort, amivel járhatok, így semmi sem állt az utunkba. Megbeszéltük, hogy én elmegyek a dokimhoz, (akinek korábban megadtam a számát Livinek) hogy adjon igazolást, hogy tornázhatok, illetve mondja el, hogy akkor mit is gondol, mi állhat az edzés útjába (mert, hogy telefonon belgyógyászati vizsgálatokat emlegetett). Ezen kívül délutánra kaptam időpontot a Livi ismerős orvosához, aki meg a tüdőm miatt, illetve a CF miatt vizsgált volna meg. Ugye. (Légzésfunkció). Illetve felmerült, hogy Korányiba menjek, kontrollra (CF miatt szintén), akiket viszont az óta se sikerült elérnem, + háziorvosom, hogy egy cukorterhelést nézzen. Ha ezekkel megvagyunk, indulhatna az edzés, abban a tempóban, és olyan módon, ahogy a drága orvosaim azt engedélyezik.
A helyzet a következő volt. Nagy nehezen a háziorvosom helyett lévő másik doktornőtől kaptam egy beutalót, majd bementem az OORI-ba, a kedves dokimhoz.
Mikor levettük a kötést, és meglátta a sebemet, rögtön azzal kezdte, hogy Addig úgyse fog begyógyulni, amíg járok rajta. Most mit várok? … Nah Mesike itt bőgte el magát. Ami az alapján, hogy mit mondott, még aláírom, hogy nem is lenne indokolt, de a hangjában már hallatszott az, hogy megint én vagyok a hülye, és megint én leszek beállítva hülyének. Onnantól fogva mindent megkaptam. „Nem bőgni kell, tenni azért, hogy begyógyuljon.”
Hozzáteszem úgy összevesztünk, hogy a folyosó is tőlünk zengett, majd a végén, persze én lettem a hülye, és mindenért a hibás, mert hát a beteg-orvos kapcsolatokban ez már csak így szokott menni.
Mikor doki közölte h tenni kellene valamit, megkérdeztem, hogy mégis mit kellene tennem? Mindig azt csinálom, amit mondanak, és sose jó. Utána meg mindig én vagyok a hibás. Hogy értsem meg, amíg seb van rajta, nem kellene terhelni. Jah, mondom, akkor mért kaptam mobilizátort, és mért mondta a doktor úr, hogy használjam? Mert, hogy szerinte ez annyira nem gyógyul, csak az van, hogy amputálni kell, keres nekem időpontot, hogy mikor csináljuk meg. Mondom tessék? Most mondom, megint ide jutunk el? Mondom nem. Én nem fogok most hiányozni, és halasztani a suliból, nem leszek magántanuló megint. Mert akkor mit akarok. Mondom én? Konkrétan csak annyit, hogy írjon egy papírt arról, hogy tornázhatok, és ennyi. A többit meg leszarom. Hogy micsoda? Mit szarok le? Mondom, ezt az egészet. Mondom én rohadtul belefáradtam már ebbe, hogy mindig én vagyok a hülye, mindig mindenki kénye szerint ugráltat, abba meg senki nem gondol bele, hogy esetleg életem is van. Ami 10 éve nem szól másról csak arról, hogy folyamatosan gáz van. Semmit nem csinálhatok. Hol erre nem léphetek, hol a másikra. Hol egyikre se, hol műtenek. Elegem van. Jah, hát akkor őt se érdekli, és akkor az én szavaimmal: ő is leszarja. Mert mondom, doktor úr mit kellene tennem? Mondom, ha otthon voltam, másfél évig nem álltam rá, és nem terheltem, tolókocsiban ültem, az se volt jó. Pont a doktor úr varrta össze, nem maradtak bent a varratok, kiestek. Szétnyílt a seb, és nem gyógyult. Folyamatosan jártam vissza, az Era ragasztgatta, és azzal húzta össze a sebet, úgy se gyógyult be. Aztán igen, és eljutottunk odáig, hogy majdnem, és megint szétnyílt. Pedig végig tolókocsiban voltam. Azt a másfél évet úgy csináltam, meg hogy az esküvőn álltam csak lábra. Most akkor mi van? Vizsgázni tolókocsival jártam. Fogorvoshoz úgy mentem. Még ha valami rendezvényre kimentünk, vagy Duna parton sétáltunk, oda is tolókocsival mentem. Mondom nem véletlenül akartam öngyilkos se lenni. Nem kelhettem fel, be voltam zárva a négy fal közé. És egész idő alatt nem gyógyult be. És mondom utána se én voltam az, aki a mobilizátort erőltette.
(Mert, hogy. A doki 2010 szeptembere óta próbálja meggyógyítani a lábamat. Egy ideig vártunk a csodára. Aztán össze lett varrva, de persze semmi. Utána megint vártunk a csodára. Aztán eljutott már a doki is odáig, hogyha nem gyógyul, akkor csak az amputálás marad, majd valamikor megcsináljuk. Eldöntöttem, hogy jó legyen. Halasztottam suliban, mindent elintéztem, bementem, erre mit kapok? Mért akarom csak azért amputáltatni, mert nem forr be? Normális vagyok, hogy egy ilyet be akarok vállalni? Ebből se lett semmi. De mondtam, hogy ha már halasztottam, szeptemberre el kellene érni, hogy járóképes legyek. Nah, akkor legyen a mobilizátor, irat nekem egyet. Végül nem ő írta, hanem számomra ismeretlen okok miatt az osztályvezető főorvos, aki meg nem is azt írta fel, amit kellett volna, illetve amit dokim akart. De ezt is most tudtam meg, egy, kettő, ez nem tudom mért az én hibám. Ideadták azzal, hogy ezzel járhatok. Majd kiderül, hogy az egész nem is az, aminek kellett volna lennie. Ez mért az én hibám? És akkor most, mikor továbbra se gyógyul be, közli, hogy akkor amputáljunk. Mert? Most hirtelen mért kell, ha eddig nem? Ha eddig nem akart belemenni, akkor most miért is? )
Majd folytatta, hogy ha levágjuk, az se garancia semmire. Tolókocsival talán könnyebben járok be a suliba? Mondom, mert? Hát mert, hogy ha levágja, akkor se garancia, hogy begyógyul. És akkor meg maradok tolókocsiban. Mondom igen, szar ügy, de ha az se megoldás az egészre, akkor én meg addig éltem, mert, hogy engem nem fog senki négy fal közé zárni újabb évekre, az biztos. Azt most garantálom.
Következő pillanatban megint ott tart, hogy a „kisasszony” majd „úgy dönt megint, hogy az amputálást akarja”, akkor meg mi lesz? Mondom a kisasszony nem fog megint úgy dönteni. Mondom, a kisasszony pont azért jött szeptemberben, mert akkor lett volna egy egész éve az operációra és rehabilitációra. A kisasszony most már nem fog így dönteni, mert a kisasszony nem 24 évesen szeretne elballagni a gimnáziumból.
Hát hogy neki elege van, hogy velem nem lehet értelmesen beszélni. Hogy ne mondjam neki, h nem álltam rá, biztos ráálltam, biztos hazudok. Már megint hazudok… Érdekes, hogyha valami nem úgy történik, ahogy tanulják, vagy, ahogy a nagy könyvben meg van írva, hogy hogy kellene reagálnom, akkor mindig én leszek az, aki hazudik. Mindig. Azt a legkönnyebb. Hazudok, és ezzel el van intézve. Végül is könnyebb ezt mondani, mint szembenézni azzal, hogy valamit ő nem tud megoldani.
Megkérdeztem azt is, hogy mért nem akarja engedni, hogy, tornázzak. Elkezdi ő? Felőle azt csinálok, amit akarok. Nekem van belgyógyászati problémám, nem neki. Mondom, mim van? Hát hogy nem voltam véletlenül lázas és nem köptem véletlenül vért októberben? Mondom, de, de mondom meg lett állapítva, hogy hajszálerek repedtek el az eséstől (mert, hogy nem álltam rá a lábamra, hanem a másikon ugráltam – de ez most lényegtelen gondolom), ami utána magától helyre is jött. Műteni se kellett semmi. Hát igen, ezt mondta. De mondom, azóta nincsen baj? Az egyszer volt, belgyógyászati problémám nincsen semmi. Örül neki, ha én úgy gondolom, hogy egészségügyileg nincsen semmi problémám. Mondom, nyílván ezt mondtam. Persze.
Aztán megkérdeztem, hogy most mit gondol, akkor mit kellene tennem? Ha nem terhelhetem. Tolókocsi továbbra is, és otthon ülni. Miből tartom fenn magamat? Hogy vásárolok, és miből? Hogy fogom megcsinálni a sulit? Mert legalább vizsgázni be kell járnom. Vagy mondom, fizeti a doktor úr a taxiköltséget minden alkalommal? Vagy, hogy oldjam meg? Mert szívesen megcsinálok bármit, csak akkor mondja el nekem, mit kellene tennem.
Hogy neki elege van belőlem, meg abból h ilyen vagyok. Őt nem érdekli, hogy mik történtek velem, őt nem érdekli, hogy mért lettem koraérett, őt nem érdekli, hogy mennyi bajom van, vele egy felnőtt se beszélhet így, tőlem se fogja eltűrni. Menjek, akihez akarok, ezzel a hozzáállással.
Mert mondom, megint mi baj van a hozzáállásommal? Mondom az a baj, hogy még mindig nem viselem el, ha azt mondják, hogy hazudok? Vagy az hogy 10 év után szeretnék végre valami értelmet látni az életemben? Mondom akkora baj, hogy 20 évesen többre vágyok, minthogy egy lakásba legyek bezárja? Mondom az a baj, hogy nem 24évesen akarok érettségizni? Mert, hogy ha most műtene, lassan ott tartanánk? Mi, mi a baj a hozzáállásommal?
Majd megkaptam azt is, mikor beszélgetett a másik dokival, hogy nem hiszi el, hogy amikor csinálták nekem a protézist, ugyanitt volt a seb, és ekkora volt. Mondtam neki, hogy de. Hát ne mondjam már, nem lehetett. És megint én voltam az, aki hazudik… Mondom nem doktor úr, fogtam, kivágtam, széthúztam, és átragasztottam egy másik helyre a sebet, mert, hogy ott jobban tetszett. Hát hogyne. Meg amúgy is. Annyira sok érdekem fűződik ahhoz, hogy hazudjak ebben a témában. Persze. Majd a legviccesebb, megnézte a gépbe, és közölte, hogy októberben voltam utoljára. (Mára is úgy hívott, hogyha nem kapok beutalót, attól még megnéz, csak papírt nem tud adni.) Mikor megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy már az óta is voltam, csak általában beutaló nélkül (mert oda külön el kellett volna menni tolókocsival =körzetihez), és így nem készült róla papír. Hát hogy ne mondjak ilyet. Ne hazudjak. Onnantól fogva, befogtam, és csak azt kérdeztem már, hogy mikor jöjjek vissza. Faszom fog állandóan veszekedni mindenkivel, hogy nem, kedves doktor úr, nem hazudok.
Minden esetre közölte a doki, hogy hozzá ne menjek vissza, másik osztályos orvoshoz, bárkihez, akihez akarok, hozzá ne. Ennyi. Megint át lettem passzolva. És megint azért, mert épp nem akkor volt kedvem levágatni a lábam, amikor az orvos akarta. (Az összes alkalommal így váltottam orvost. Egy alkalom nem volt, amikor ne ez lett volna az, amin megsértődött a másik.)
Ezek után persze kiakadtam, anyunak is bőgtem még a telefonba, majd szépen be is lázasodtam, bedagadt a lábam, egyszóval csak a szokásos, ami ilyenkor történik. Minden esetre megjegyezném, hogy ilyenkor látszik, hogy normálisan így reagálok arra, ha valami sérelem ér. (Lelki) Illetve így reagál a testem, szervezetem, ha hagyom. Ez az, amit annyi más helyzetben már el tudok nyomni, írányítani tudok, és tényleg tudom kontrollálni, hogy befolyásolja-e a lábamat, avagy sem. És ez ilyenkor látszik meg leginkább, hogy amikor nagy van, és nem tudom kezelni, rögtön ugyanúgy reagálok. Szóval az, hogy normális esetben már nem gyakori az ilyen, az igen is szép eredmény szerintem.
Viszont a miatt hogy bajom lett, nem tudok menni a légzésfunkcióra. Amúgy itt megint megjegyeznék valamit. Ugye a mucosok, (CF miatti orvosaim), úgy állítják be, hogy nem kezelem a betegségemet, és bajom van, csak nem szólok róla, hallgatok róla. Annak, aki ismeri az OORI-t, említeném, hogy a buszmegállótól besétáltam, egészen a főépületig, azon az úton ahol a kocsik is mennek (szép kacskaringós). Megjegyezném, hogy egyszer sem álltam meg, és ugyanabban a tempóban haladtam. (Illetve hát az előttem haladó hölgytől azonos követési távolságra voltam mindig, mikor mindketten haladtunk). Egy középkorú nőt kell elképzelni, aki mint kiderült (hallottam a portán kérdezni a férje után), látogatóba jött, így nem volt feltételezhetően szervi baja a lábának. Azon túl, hogy vele egy tempóban jöttem, (bár ő kétszer megállt közben, így akkor mindig csökkent a távolság közöttünk) nem fáradtam ki. Besétáltam a földszinten is elég messze hátra, és rögtön Erába futottam, rögtön beszélgetni kezdtünk. Lihegni nem lihegtem, zihálás, nehéz levegővétel, fulladás, köhögés nélkül tettem meg az utat. (Kifele ugyanezt úgy tettem meg, hogy anyuval beszéltem telefonon, és sokszor még bőgtem is, ami meg még jobban terhelné ilyenkor a tüdőmet.) Aki ismeri a környéket, megsaccolhatná nekem, hogy az kb. mekkora táv. Minden esetre én büszke voltam/vagyok magamra, egyedül a combomat !!! Éreztem, hogy fáj (az elején), de azt is csak úgy, hogy nincs hozzászokva, de mivel nem álltam meg, és mentem tovább, az is elmúlt. A lábfejcsonkok, a tüdőm, a mellkasom, semmi sem fájt, semmi sem kapart, nem volt bajom. És akkor nekem van világméretű problémám, és hasonlók, mikor ezt is simán megcsináltam? Anyu fulladni szokott, és ő többször is megáll ezen az úton, és ha olyan a levegő, vagy bármi, akkor lehet, hogy még a fújókája nélkül nem is megy tovább. Neki tényleg baja van. Az orvosok szerint, ennél durvábban kellene reagálnom nekem… Szóval úgy érzem, hogy ennyit erről.
Minden esetre nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elmenni légzésfunkcióra, és hogy a doki, mivel csak csütörtökönként van bent, (következő hét meg 15e,) így csak 22én tud fogadni. Szerettem volna hamarabb elintézni ezt az egészet. Bár azt se tudom, hogy most dokim véleménye után, egyáltalán mik az esélyeim? Aztán ha a tüdős doki is lehúz, az meg tök jó lesz….
De nem baj, kitaláltam már. Attól nem fogom nem elkezdeni. Ha máshogy nem megy, akkor egyedül, azt, amit bírok, és úgy ahogy bírom. De akkor is mozogni akarok. Csak attól félek, hogyha az orvosok nagyon ágállnak, a végén Livi se akar majd foglalkozni velem inkább. Mint ahogy a többi edző, akit megkerestem, egyenesen vissza se írt, nem is válaszolt, vagy be se hívott, hogy találkozzunk.
Amúgy. Most ott tartunk, hogy felírta azt a „birodalmi lépegetőt” amivel viszont már találkozott az, aki egy ideje mellettem van. Mert, hogy 2010. júniusában, amikor az OBSIból „átirányítottak” az OORIba, már akkor legelső alkalommal felmerült ez a „protézis”. Az, hogy az óta mért telt el feleslegesen ennyi idő, és mért most fogom megkapni, az rejtély. Mert, hogy már ebbe is többször beleegyeztem, de ebből se lett soha semmi, mert utána a doki meggondolta magát.
Azt meg már meg se merem jegyezni, hogy erre nem tudok, nem hogy csizmát, cipőt se húzni, hogy ezt mindenki látni fogja, nem lehet elrejteni, és így kellene utazgatnom a városban, és teljes életet élő 20 éves lánynak éreznem magam. Az én hibám hogy hiú vagyok, és szeretnék jól kinézni, illetve hogy nem szeretném, ha mindenki rám nézne és sajnálkozna, hanem azt, hogyha végre mindenki mással egyenértékűnek érezhetném magam. Én vagyok a hülye, és amúgy is. Ez annyira lényegtelen, és felesleges dolog, hogy azt elmondani nem lehet. Nem ez a fontos. Semmi sem fontos. Csak hogy a lábam begyógyuljon. Igaz, hogy ez a szar is, csak arra jó, hogy tehermentesítse, ami mint láttuk, sose segített, de sebaj. Majd most fog. Mit neki, hogy a lassan 10 évből összesen 3 és fél évet abszolút nem mozoghattam, és hogy ezen kívül is számtalan hónapot töltöttem el azzal, hogy kórházban feküdtem, és csak azt vártuk, hogy begyógyuljon. De hát kit érdekel, hogy ez sose ment a bal lábamnak? Senkit. Örüljön a hülye gyerek, hogy kap megint valamit, amitől ugyanolyan kirekesztettnek érezheti magát, mint a tolókocsival. Annyi különbséggel, h ott el tudta érezni, h nőiesnek érezzem magam. Ezzel a szarral meg lehetetlen lesz ezt elérni. Sebaj, kit izgat. 20 évesen ne akard magadat nőiesnek érezni, ne akarjál járni, ide-oda elmenni a nélkül megbámuljanak, vagy kényelmetlenül érezd magad. Fogd be, és viselj el mindent. Megint csak itt tartunk.
