Mikor elmentél, eldöntöttem, hogy nem fogok kifejezetten neked szóló blogbejegyzést írni. Hát úgy látszik ez ma, és itt fog megdőlni. Miért? Azért mert elegem van. Igazából annak ellenére, hogy neked szól, nem szeretném, hogy elolvasd, vagy ha el is olvasod, nem vagyok kíváncsi a véleményedre, a mentegetőzésedre, és még kevésbé egy újabb vitára. Ha nem tetszik, amit írtam, ne olvass tovább, vagy nyelj egy nagyot, és olvasd végig.
Mindig mindenhol azt mondod, hogy tudtad, hogy te fogod a sárdobálást kapni, és hogy az én pártomat fogják fogni az én ismerőseim, és a többi. Elárulnám neked, hogy annak ellenére, hogy így érezted, eddig nem volt sárdobálás. Hogy ebben a blogban mi lesz, és ebből mit fogsz annak venni, és mit nem, az nem az én problémám. Egy valami biztos, nem fogom visszafogni magam, mert nem akarom magamba fojtani az összes érzésemet. Ezt már korábban is leírtam, de ha esetleg nem olvastad volna, veled is ugyanúgy viselkedek, mint apámmal. Amikor ő csinált bármit, egyszerűen az egészet kikapcsoltam, és minden érzelmet, amit akkor, vagy az alatt éreztem, eltemettem mélyen magamba. Aztán mikor biztonságban éreztem magam, akkor meg az egészet kiadtam magamból. Ez történik veled is. Napközben nem foglalkozok veled, illetve azzal, amit történt (leszámítva a beszélgetéseket, amiket meg kell ejtenem erről a témáról is). Most viszont eljutottunk egy olyan ponthoz, amikor biztonságban érzem magam, és egy részét annak, amit érzek, igen is ki fogom adni magamból.
Azt hogy mit éreztem, s mit nem, és az mennyire volt erős, meg mennyire nem, azt egyrészt nem fogom elkezdeni tárgyalgatni, nem is hiszem, hogy értelme lenne, és amúgy is, mindent vissza lehet olvasni a blogomban. Egy biztos. Gyűlöllek, hogy nem tudok haragudni RÁD. Megint csak bebizonyítod nekem, hogy mennyire elfuserált vagyok, mert nem tudok haragudni rád. Nem tudnék veszekedni veled, hogyha találkoznánk, és nem tudnék semmi olyat csinálni. Ez a gyűlöllek, szeretlek állapot, amit Catullus anno már olyan jól megírt, nah az igaz rám most. Csak a szeretlek, felét megpróbálom minél kevésbé szabadjára engedni. Jah. Hülyeség lenne azt állítani, hogy nem szeretlek, annak ellenére, amit csinálsz, vagy, ahogy viselkedsz, vagy, ahogy ezt az egészet intézted, de ezért jó az is, hogy közben gyűlöllek is. Illetve az másért is. Tudod, vannak lépcsői a „gyásznak”, amik mindig jól megfigyelhetőek, és mindegy ki mit tesz ellene, úgyse fog más sorrendben történni. És bár mióta elmentél, igazából az összest igaznak vehetném magamra (elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás), mégis nagyon jól tudjuk, hogy egyelőre a második résznél tartok. És igen, dühös vagyok. Azért, mert nem étem, hogy az egész mért volt jó neked, azért ahogy az egész elköltözést intézted, ahogy utána smsben szakítottál megint, mikor újra összejöttünk, és mert utána annyi tisztelet nem volt benned, hogy nem facebookon intézed el az egész „válást” annyival, hogy szimplán átállítod, hogy egyedülálló vagy. Mert, hogy annak ellenére, hogy csak „papíron vagyunk már házasok szerencsére” annak ellenére, pont a miatt a papír miatt nem számítasz egyedülállónak. De mindegy. Ezen már túl vagyok.
Az a legérdekesebb, hogy most már mindenkivel beszéltem arról, hogy akkor most mi is van, vagy mi nincs. És a legviccesebb az, hogy én tényleg mindent elmondtam. Azt is, amit én csináltam, meg azt is, amit te. És tudod, meglepődtem azon, hogy mások akár csak barátként is mennyivel jobban szeretnek, mint azt te valaha is tetted társként. Nagyon sok emléket sorra vettem, és rájöttem, hogy annyiszor tettél keresztbe, és bántottál mg, hogy nem is értem, hogy én mért nem szálltam ki ebből az egészből. Illetve de, tudom. Én ezt tényleg komolynak gondoltam, és pont ezért úgy voltam, hogy mindegy mit csinálsz, hogy viselkedsz, attól a férjem vagy. Pedig nem én hazudtam neked, nem én vettem el tőled pénzt, nem én voltam az, aki nem dolgozott, aki mindent a fejedhez vágott, csak mert olyan hangulatod volt, vagy aki úgy viselkedett, ahogy, csak mert annyira ideges volt. Érdekes, hogy arra emlékszel-e, hogy egyik alkalommal a felsőfokú nyelvvizsgám előtti napon este szakítottál velem... Persze az összes vizsgámnál eljátszottad, hogy mindegy mit kértem, csak azért is összevesztél velem még előtte, vagy az nap. Amikor szubintenzívre bekerültem, mindenki meg volt rémülve, te meg annyival elintézted, hogy lefekszel aludni. Azóta is mindenki, aki mellettem gyújt rá, kimegy, és máshol gyújt rá. Erre még anyud is figyelt. Egyedül te nem. Te azt is leszartad, hogy az egész lakás attól bűzlik...
És tudod, ez nem jelenti azt, hogy a szépre, és a jóra nem emlékszem. Pont ezért, én nem is bánom meg azt, ami történt. Mert annak ellenére, hogy nem volt igaz, attól én igaznak hittem, hogy annyira szeretsz, mint amennyire mutattad.
Anyuddal kapcsolatban meg csak annyit. Hogy megköszönném, hogyha a válásra nem ő kísérne el, és nem kellene vele találkoznom. (Enyém sem jön). De ha eljön, akkor meg egy szót ne szóljon hozzám. Abban a bizonyos smsben, mindent elmondott, amit akart, innentől fogva, hagyjon engem békén, és ne kelljen még az ő hülyeségeivel is foglalkoznom.
