Lassan már hagyományt bontok, hogyha épp nem a házasságomról, vagy válásomról írok. (Attól függ, melyik szemszögből nézzük :D ) Szóval ez ma sem lesz másként. Igazából azzal kezdeném, hogy tegnap feljött a téma, mert hát várható volt, hogy 3 generációnyi nőből egyszer csak az általános „pasik-a-hülyék” témán kívül kikötünk épp az aktuálisan pasival összefüggő problémakörnél. Ez meg persze az én válásom jelenleg. Így hát már tegnap szóba került a téma, illetve hát ezzel egy időben, nagyiban az ő válásának emlékei. Tegyük hozzá persze, hogy amikor ő vált, ez még abszolút nem volt elfogadott, illetve az, hogy valaki a férjét akarja hibáztatni, az végképp nem. Maga ezt bizonyítani, már megint csak nehezére esett. Érthető talán, ha ezek után én már abszolút nem akartam se beszélni, se rágondolni a saját válásomra. Már csak azért sem, mert ugye ki lett jelentve, e hogy az esély se lett megadva, hogy én ezért a kapcsolatért tegyek, vagy megmentsem, és ezek után egy idegennek bizonygatni, hogy na, akkor itt kérem szépen ez nem az én hibám, hát, nem köszönöm. Felmerült, hogy tegyem félre a büszkeségemet, és stb… Nah ez az, ami abszolút, még csak szóba se került. Nem azért esne nehezemre beszélni, mert úristen… hanem, mert engem zavar az, hogy ép ésszel én se tudom felfogni, hogy mért is válunk, akkor mért tőlem várja bárki is, hogy ezt megmagyarázzam? Az meg, hogy kielemezzük együtt, hogy ki mit csinált a kapcsolatban… Senkinek semmi köze hozzá. Akinek elmondom, az oké, de a bíró bácsi nem a barátom, neki nem akarok ezekről mesélni.
Szóval ez volt tegnap, aztán akivel szerettem volna ezt megbeszélni, azzal végül, bedurcizásom eredményeképp nem sikerült, szóval maradt az, hogy továbbra is ezen kattogott a kis agyacskám. Jah, meg persze azon, hogy ha mindenért én leszek hibáztatva, akkor még is miből fizessem ki az eljárás költségeit.
Minden esetre lefeküdtem, zenét hallgattam, és konkrétan annyit gondolkodtam rajta, hogy végül sikerült túlhajtani az agyamat, és annyira lefárasztani, hogy bealudtam.
De reggel, mivel keltettek, és nem magamtól keltem, ez kissé rosszul érintett, és mikor vissza akartam aludni, megint csak azon kaptam magam, hogy gondolkodok. Végeredmény megint a zenehallgatás lett, és az abba történő bealvás.
Utána viszont úgy döntöttem, hogy felhívom drága férjemet, és beszélek vele, hogy mit szeretne, mert nem valószínű, hogy hosszútávon bírnám ezt az agyi-érzelmi megterhelést. Szerencsére sikerült mindent megbeszélni, és akkor inkább teszek úgy, mintha ez közös megegyezés lenne, csak ne kérdezgessen engem senki, és szabadulhassak minél hamarabb. Azt is sikerült megbeszélni, hogyha nem tudom kifizetni, akkor majd kifizeti ő. Sikerült megbeszélni azt is, hogy kulcsokat mikor tudom visszakérni, és a házassági anyakönyvi kivonatot, mikor adom oda, meg ő a cuccaiért mikor tud eljönni. Rohadtul örülök neki, hogy nem kell veszekedni, és hisztizni, és mindent úgy intézni, mert már nagyon sok volt belőle.
Azért egy valami azért vicces. Az első olyan beszélgetésünk volt, ami alatt nem éreztem semmit. Sikerült minden érzelmet, ami azáltal, hogy meghallottam a hangját, előtört volna belőlem, még azelőtt elnyomni, hogy ez megtörténhetett volna. Ez kicsit megnyugtatott. Most, hogy írok róla, ugyanezt már nem mondhatom el, de akkor elmondhattam. Másik. Azt még nem tudom, hogy a személyes találkozó mit fog okozni, hogy fogom érezni magam, és mit fogok gondolni, vagy mit fogok akarni akár megtenni. Mert, hogy nyílván attól, hogy elnyomom, még nem múlnak el az érzelmek.
Egy valami azért biztos, és azért megnyugtat, hogy egyrészt, mi is tudunk beszélni, és haladni a dolgokkal, másrészt, ha lassan is, de biztosan haladva, egyszer le fogom zárni teljesen. Csak okosan kellene csinálni, hogy minél kevesebbet sérüljek. A válást is csak ezért akarom minél kevesebb veszekedéssel, és bármiféle esemény lezajlása nélkül. Szeretnék minél hamarabb, és minél inkább egyben tartva magamat továbblépni. Vagy ez túl nagy kérés?
