Kezdhetném a bejegyzést a szokásos mondatokkal, miszerint rég írtam, vagy sokat gondolkodtam mostanában... , és a többi már-már elcsépeltnek tűnő mondattal. És bár ezek mind igazak is lennének, nem így akarom kezdeni. Írhatnék csak egy személyek, és szólhatna úgy mindenkinek általánosságban véve. És ahogy eddig mindig, és ezek után is mindig, most se tudom, mit és, kinek fogok írni.
Illetve persze mégis. Egy kis kitekintésként. Tudom, hogy mindenki aggódik értem,és hogy erre meg is van az okotok, sőt hogy még rá is teszek egy lapáttal, azzal, hogy nem megyek orvoshoz. De nem tudok mit tenni. Egyszerűen képtelen vagyok olyat tenni, ami nem megy. És ez most egy eszméletlenül értelmetlen mondat lett, de ennél egyszerűen képtelen vagyok jobban, és érthetőbben megfogalmazni. Nem kérdés, hogy megyek-e orvoshoz, vagy hogy mért nem megyek. Nincs az eshetőségek között, nem gondolok rá, egyszerűen fel sem merül. Nem tudok. Nem tudok elmenni, és szembesülni azzal, hogy gáz van. Egyszerűen képtelen vagyok. Én nem fogom újrakezdeni az egészet, és küzdeni minden kis apróságért, ahogy ezt a lábam miatt tettem az elmúlt években. Nem vagyok rá képes.
Tudom, hogy mindenki aggódik, és hogy ezt joggal teszi, főleg aki lát, hall, vagy tapasztalja mostanában, hogy mit is okoz, az hogy nem vagyok jól, mit is jelent, és miben gátol, mennyi mindenben nem áll mellettem a tüdőm, ahol eddig mindig vállszélességgel kiállt mellettem.
Persze, igazából azzal is foglalkozhatnék, hogy mért hisztizik a drága tüdőm. De azzal sincs kedvem. Ahhoz meg már csak azért sincs kedvem, mert annál lelkileg mostanában sokkal jobban vagyok.
