Az elmúlt néhány órában annyi minden húztam fel magamat, és borultam volna ki, hogyha az érzelmeimnek nem szabnék gátat, hogy azt elmondani nem tudom. Egyetlen egy dologra vágyok most. Lent lenni Nyíregyházán. Otthon lenni. Futni ki a bujtosira, szakadó esőben, egy pólóban, és bugyiban, rohanni egészen a fákig, vagy a tóig, összeesni, amikor már nem bírom tovább, és ott bőgni. Bőgni, és ázni az esőben, feküdni a földön, és pont leszarni, hogy mindenem tiszta sár lesz. Hidegben és esőben, széllel és villámlással gazdagítva. Csak ennyire vágyok most. Csontig ázni, és fázni, csak feküdni, és sírni órákon át. Ennyi.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://egy-porszem.blog.hu/api/trackback/id/tr844294433
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.