Bőgök, és bőgök. És persze hogy olyat nézek, amitől még többet bőgök. Mért? Mert ez az egyetlen, ami megnyugtat. Azért, mert egyszer majd kibőgöm magam, és akkor végre vége lesz. Azért, mert az egészből elegem van. Én csak szeretni akarok, és azt hogy szeressenek. Azt, hogy megöleljen valaki, és ne engedjen el. Akarjon ölelni, akarja h ott legyek. Vagy ne akarja, csak tegyen úgy mintha. Petinek ez jól ment. 4 évig. De sebaj. Másik Petitől meg most kaptam meg, hogy ilyen az élet, szar ennyi. :D Nehogy kiakadjak, nehogy bőgjek, nehogy bajom legyen. Nem, Mesike nem vágyhat arra, hogy megöleljék. Mesikének reggeltől estig jól kell lennie. Mindeni azt várja, mindenki akkor örül. Ugye? csak Mesike van leszarva. Mert hát megölelni, nah azt már luxus. Mért is kellene. Kimutatni, hogy fontos vagyok? Ugyan már. Főleg ha az vagyok. Vagy a végén majd kiderül, hogy ki miért van mellettem. Mint Peti. Csak az durván képembe köpés volt, hogy bazd meg ennyi. Hát mindegy. Akkor majd egyszer. Valahol, valamerre csak lesz valaki, akinek kellek. Az egészben a legszebb, hogy közbe persze elcsesztem annak a kedvét is, akiét a legkevésbé szerette volna. De hát hajrá. Ennyit ér Mesike.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://egy-porszem.blog.hu/api/trackback/id/tr964310193
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.