Persze mi is lehetne az utolsó blog, ha nem a lábam. Nem hiszem, hogy aki igazán érti, hogy mi történik a lábammal, és beszélgetett velem mostanában, nem parázik a holnapomtól… Doki, és bár cukorral szépen kitisztítottam a sebet, és nem gennyes, attól még nem szép látvány, mert olyan részek látszanak, aminek nagyon nem kellene. Nem tudom, hogy mit fog mondani az orvos. Nem tudom, hogy mit fog csinálni, hogy befektet-e, és csinál-e egyáltalán bármit is. Egyszerűen ne tudok bízni benne. Nem tudok hinni nekik, nem tudok hinni bennük, abban, hogy értenek ahhoz, amit csinálnak, vagy ahhoz, hogy velem mit kellene csinálni, vagy egyáltalán tudnak-e bármit velem kapcsolatban. Rettentően unom, hogy mindent ez irányít, hogy ő mikor sebesedik ki jobban, mikor nem, mikor hagyja abba, vagy mikor nem, mikor lázasodok be, és mikor nem, mit lehet, és mit nem. Szeretnék boldog lenni, élvezni az életemet, és nem négy fal között leélni.
Nem akarok holnap se menni, és egyedül nem is mennék, mert annak úgyse lenne jó vége. Anyuval megyek, így remélhetőleg nem vita lesz a vége a találkozásnak. Persze attól még bármi lehet, mert, hogy nekem továbbra is el kellene tartanom magamat valamiből, és pénzt kellene keresnem, továbbra sincs időm arra, hogy bekerüljek a kórházba… Csak nem tudom, hogy a doki mit fog szólni ehhez. Mert, hogy ez amputációs osztály, ezek csak vágnak, mást nem csinálnak. Vagy jó ez, vagy lehet mást keresni. Csak már más sincs, akihez menni lehetne. De hát könyörgöm, az meg magánügy, és egyéni szocprobléma, hogy az orvosok össze-vissza dobálják a beteget, és már rég nem a gyógyítás a lényeg. De amúgy is. Ki az a hülye, aki meg akar gyógyulni, és nem lenyúlni az országot, és valamilyen segélyt, és rokkantságit kérni bármi bajára. Én. Jap.
Én csak szeretnék én, lenni, és azzal foglalkozni, amit szeretnék, anélkül, hogy alkalmazkodnom kellene továbbra is ahhoz, hogy a lábam mit tesz vagy sem. Mindegy. Ezt már annyiszor kiragoztam, és annyiszor leírtam már mindent erről a témáról… Egy valami változik. Hogy hány éve tart az egész… Ennyi a különbség….. Meg az energiám fogy, a türelmem, és egyre kevésbé vagyok hajlandó továbbra is beleerőszakolni magamat olyan helyzetekbe, amik arra kényszerítenek, hogy otthon maradjak…
Minden esetre holnap nem árt drukkolni, hogy ne legyen gáz. Vagy legalább ne vesszek össze dokival, vagy tudom is én. Nincs itt jó megoldás semmi. Max. ha holnapra megszűnik, és eltűnik a seb…
