Kezdeném azzal, hogy mit csináltam délelőtt. Kiakadtam tegnap, illetve ma, mert, hogy lelépett egy újabb személy az életemből, aki nekem már fontos volt, és aki fontos is marad. Minden esetre ez megviselt, és ami még bosszantóbb, az persze megint az, hogy az egész megint szó nélkül zajlott le. Lassan kezdem azt hinni, hogy van egy használati utasítás hozzám, és ezt mindenki letölti egy idő után a netről, és az alapján hogy elolvassa, úgy dönt, hogy ez túl bonyolult, vagy túl ilyen, olyan, (itt mindenki behelyettesítheti az okot, hogy miért tűnt el az életemből), majd van külön egy rész arra, hogy hogyan kell intézni az elszakadást. Mert, hogy az emberek előszeretettel lépnek le minden magyarázat, és minden előzetes problémanyilvánítás nélkül. Legjobb eset eddig az volt, amikor olyan miatt volt leordítva a fejem, amit el se követtem, és azért lépett le, a kedves leányzó. (Mert, hogy ő éppen az volt.)
Szóval az indoklás hiánya idegesítő, mert ha már elvesztek valamit, szeretnék kapni helyette legalább egy véleményt, hogy min kellene változtatnom. Megint túl sok voltam, vagy túl problémás, vagy túlzottan kötődő. Nem tudom, nem is hiszem, hogy kapok választ, mint ahogy a többi volt kapcsolatomnál se kaptam egy értelmes választ se. (Értelmetlent se, hozzátenném.)
Így hát, reggel elindultam anyuékkal, majd ő egy idő után lelépett, én meg utaztam tovább. Zenét bömböltetve a fülemben, és konkrétan nem foglalkozva semmivel, és senkivel. Random módon ültem egyik járműről a másikra, aztán csalódottan konstatáltam, hogy mi maradt ki, és mi az, amire igazából alkalmam lett volna felülni. Minden esetre annak, akit érdekel, és aki pesti, vagy veszi a fáradtságot, hogy utánakeres, annak leírom az utamat, hogy még is maradjon nyoma is valahol. Minden esetre én nagyon élveztem, gondolkodtam, vagy csak néztem ki a fejemből, és egykét leendő bogbejegyzésemnek a témája is körvonalazódott bennem.
Indulni rákos hegyről indultunk, 168E-vel ki Örs vezér terére, ezt még anyuval, megjegyezném, hogy nagyon jó hangulatban. (Egy feltűnési viszketegségben, és önértékelési problémákkal küszködő srác társaságában, aki még felnyomorgott a buszra, majd a lépcsőn állva utazta végig azt a néhány megállót, amit velünk töltött, minden bukkanónál kétszer nagyobbat ugorva, mint ami a lendületből, és bukkanó méretéből indokolt lett volna. Minden esetre ő röhögött ezen, mi meg anyuval teljesen máson, mégis szegény ugye azt érzékelte, hogy rajta nevetünk, onnantól fogva meg még inkább produkálta magát, és élvezte, mintha vidámparkban lenne. )
Felszálltuk a 2es metróra, ahol a leghosszabb perceket töltöttem el. :D Anyu leszállt Stadionoknál (bocsánat Puskás Ferenc Stadionnál), majd én folytattam utamat, el a számomra akkor is örökké Moszkvaként emlékezetemben megragadó megállóig. Ott szépen átsétáltam, és vissza Örsre, majd el megint Moszkva, és Örs, Moszkva, és Örs. Ott untam meg, és mikor Moszkváról visszafordultam, Deákon már leszálltam, és úgy döntöttem, hogy viszek valami színt is az addigi céltalan körbe-körbeutazgatásba. Hozzáteszem ezek voltak azok a percek, amikor leginkább azt éreztem, hogy ennek a napnak sosem lesz vége, hogy nem elég nagy ez a város nekem, és bár eddig mindig kiakadtam, hogy mindegy hogy melyik A pontból, melyik B pontba akarok eljutni, valahogy mindig másfél óra az út, most valahogy a fél óra se jött ki, A és B pont helyett. (Azért nem déli pályaudvarig mentem, mert nem tudtam, hogy át tudok-e olyan egyszerűen sétálni a két irány között, mint Moszkván.)
Céltalan bolyongásomat megkezdtem, deákon bár a 3as metróra akartam szállni, úgy döntöttem, hogy inkább az 1esre szállok, azzal úgy is évekkel ezelőtt jártam utoljára, megnézzük milyen is, meg mindig úgy emlékeztem a sárga földalattira, hogy az valahogy teljesen más érzés, és hangulat. Akár a csilingelés miatt, vagy a megállók igényesebb kidolgozottsága miatt, vagy maga a terület miatt, ahol végig vezet. Érdekes volt tényleg. Egyrészt teljesen máshol éreztem magamat hirtelen. (Mindenki mosolygott, a babakocsis anyukának, ketten segítettek fel – és leszállni is, mindenki rendesen, igényesen felöltözve, olyan más volt az egész. ) Úgy éreztem magamat, mintha hirtelen valami más kasztba tartozó emberek, felsőbbrendű emberek metrójára tévedtem volna. Emellett viszont nem tudom, hogy miből adódóan, valszeg a tömeg hiánya miatt, illetve az eldugott hely miatt, valahogy azt éreztem, hogy bármikor megtámadhat bárki, vagy bármi hasonló. Nem is tudtam kitartani a tervezett megállóig, Hősök terénél leszálltam.
Itt egy kis kitérőt tettem, olyan értelemből, hogy nem csak egyszerűen leszálltam, és felszálltam random módon, vagy épp eltervezetten, egyszerűen csak sétáltam egyet. Körbesétáltam a szobrokat, megnéztem őket, és megcsodáltam a kínai turistacsoportot is, szegények elég érdekes képet nyújtottak, ahogy ott hátradőlve próbáltak minél jobb képeket készíteni a föléjük magasodó vezérekről, ami nyílván elég nehezen ment nekik, mert, hogy kis kínai lévén majdnem hátraestek. Az az eset, ahogy én nézek fel unokatesóimra, amikor találkozunk. Ha megállsz előtte (kevesebb, mint 50 centi távolságban), és éppen Mesinek hívnak, és megpróbálsz felnézni rájuk, hát jó esetben is csak hídba mész át, rossz esetben hátulról fognak meg, hogy ne ess hátra. :D Vicces látvány volt. Mikor meguntam, fogtam magam, megkerestem a legközelebbi megállót, majd mikor felfedeztem, hogy busz, illetve troli is megy onnan, inkább trolit vártam busz helyett. (Hiszen nem minden nap van módja trolira ülni az ember lányának. :D)
75ös, vagy 79es trolival el is jöttem onnan, és megint csak egy más helyre kerültem. Valahogy nagyon fura volt a trolis utazóknak a mentalitása is. Felszálltak a nénik, kérdeztek a sofőrtől, ő kedvesen, aranyosan elmagyarázta nekik a választ, megvárta, míg mindenki felszáll, és leül, csak utána zárta be az ajtókat, és indultunk el, és nem idegbeteg módjára vezetett. Kellemes utazás volt, megcsodáltam a Stefánia palotát, meg ami házak még ott az útba estek. Nem szoktam arra járni, így lenyűgözött a látvány. J Tudom, mennyire kevés elég a boldogságomhoz.
Stadionnál jutottam ki megint, ahonnan 1es villamos felé vettem az utamat. Ez már egy ismerős út, bár járt út helyett, inkább a járatlant választottam, és ellenkező irányba indultam, mint ahogy szoktam. :D Nah ez volt az az útrész, amit a leginkább élveztem. Átértünk Budára, és le is szálltam az Óbudai Rendelőintézetnél, de elmozdulni nem igazán szerettem volna. Az egész olyan volt, mintha otthon lettem volna. (Nyíregyházán). Valahogy az utca, és az emberek, a környezet, a hangulat, valahogy felidézte bennem az egészet. És mivel pont tegnap hiányzott leginkább, hogy otthon legyek, nagyon élveztem. Konkrétan a megállóban elkezdtem forogni, kitárt karokkal. … Persze nem néztek rám túl bizalmasan, lehet féltek tőle, hogy én is a Lipótról szabadultam el hozzájuk. :D Nekem szólt a zene, és olyan helyen voltam, ahol biztonságban éreztem magamat, így élveztem is. :)
Onnan jött egy busz, amire felszálltam anélkül, hogy tudtam volna, mire szállok (majd kiderült, hogy vagy 160as, vagy 260as volt.) . Erről, mint kiderült leszállhattam volna Batthyány térnél is, de azt nem vártam meg, hamarabb léptem. Megemlíteném, hogy elhaladtam a Kolosy térnél is, ahonnan fél perc séta a konditerem, ami 9 év után újra értelmet ad majd a mindennapjaimnak, és ahova edzeni fogok járni. Nem sok hiányzott, hogy leszálljak, és besétáljak, talán csak egy dolog volt, ami ebben meggátolt, valami miatt éreztem, hogy nincs értelme. Illetve beszélgetni még nem volt kedvem. Egyáltalán nem. Leszállni Margit szigetnél szálltam, majd kiszúrtam a 4es,6os villamossíneket, és nah mondom, ezt nem hagyhatom ki az utamból. :D
Előtte még bevásároltam magamnak, (egy kis enni, egy kis inni, legyen, majd ha utam végeztéül beérek anyuhoz.) Miután felfedeztem, hogy melyik oldalra is kell sétálnom, ha nyugatihoz akarok eljutni, szépen leültem, felbontottam az egyik csomag gumicukromat, és lassan eszegetve azt, vártam. :D Sokat nem kellett várnom, és bár nagy lehetett volna a kísértés, felszállás után még is úgy döntöttem, hogy nem ülök le, inkább kicsit tornáztatom, és tesztelgetem a lábam, és állok, azt a néhány megállót csak kibírom. Így is lett, és közben azon gondolkodtam, hogy an akkor most merre is tovább, és mihez kezdek, majd ha leszállok. Végül az óra döntött. Igazából maga az utazásból már elég volt, már csak anyuhoz volt cél beérni, de persze ha lehet olyan úton, ahol még nem jártam ma, és lényeg, hogy még eltartson egy ideig.
Így végül metróra szálltam, konstatáltam újra a metrós emberek mentalitását, a rohanást, a tülekedést, a felháborodást, ha épp nem jut hely, vagy megbotránkozást, ha egy pár túlságosan egymásba gabalyodott a szemközti oldalon. Azon gondolkodtam, hogy ha népligetig elmegyek, akkor onnan már csak 2 villamosmegálló anyu munkahelye, mehetnék arra is, és akkor nem lenne már olyan hosszú az út. (Kicsit elfáradtam már addigra.) Viszont valahogy úgy voltam vele, hogy ez most nem az én közegem, és idegesítenek az emberek, így inkább leszállok, aztán majd alakul valami. Ez deáknál történt meg, aki ismeri a 3as metró vonalát, tudja, hogy elég kevés megállót bírtam ki, főleg ha azt tekintjük, hogy már ez is a határát súrolta. Ott, mert, hogy mozgólépcsőzni volt kedvem, felmentem, és lementem, és ezzel máris a 2es metró vonalán találtam magam. Ugyancsak nem sokat utazva kikötöttem Keletinél, majd ismerődként fogadva a megállót, leszálltam, és úgy folytattam kis utamat.
Felszálltam a 24es villamosra, és elmentem vele Nagyvárad térig. :) Elmentem az OBSI mellett, amivel persze az összes emlék előjött, ami ott történt, vagy amit ott éltem meg. AZ erkélyes jelenetek, amikor este a sötétben kint ültem/álltam, tolókocsiban, vagy mankóval, élveztem, hogy fúj a szél, hogy sötét van, és hogy messze van bárki, aki bánthatna. (Emeleten voltam ugyanis.) Annak ellenére, hogy eszembe jutottak a műtétek, és minden rossz, ami ért, valahogy csak a jót éreztem, ahogy eluralkodik rajtam, és a végén már megint csak azon kaptam magam, hogy mosolygok, és élvezem a zenével együtt az emlékeket is.
Nagyváradról Népligethez metróval mentem, majd ott jött a meglepetés, mert, hogy úgy döntöttem, ma már ültem az 1es villamoson, így inkább busszal megyek. Szóval 103assal el Népligethez, és közben persze gumicukrot eszegettem megint csak. Nagyon vicces volt, illetve pont előttem ment el, így a buszon 12 percet ültem, mire elindultunk. De jó volt, és vicces. Jah és közben mustrálhattam az ott edző FTC-s srácokat. Ott futottak a népligetben, és kettesével, hármasával szállingóztak ki onnan. :D Persze ez volt a poén része. De érdekes volt, mert két fajta ember volt. Egy, aki kurjongatott nekik, kettő, aki leszólta őket. Megint a magyar mentalitás, de hát mit kezdjünk vele...
Iszonyatosan jól éreztem magamat, és nagyon jót tett. Mind a pici lelkemnek, mint a pici szívemnek :D Gondolkodtam, és sok mindenre rájöttem, és eldöntöttem, és végül odáig jutottam, hogy bár nem aludtam, meg semmi ilyesmi, végül még is azt éreztem, hogy pihentem, és teljesen feltöltődtem újra energiával. Így mondhatom azt, hogy abszolút pozitívan zárom a napot, bár ezzel még nem is volt vége, de azt majd a következő részben. Jót utazgattam, és nagyon élveztem. J
