Tombol a szél kint, csak úgy hajlongnak a fák, mintha ők is küzdenének. A vihar ellen, a szél ellen, az életben maradásért, a talpon maradásért. Azért, hogy itt legyenek, és továbbra is értelmük legyen. Árnyékot adjanak, és fészkelő helyet biztosítsanak. Odúként szolgálhassanak, vagy csak épp egy-egy leszálló madárnak, holmi kis átutazóknak, biztos kezet tudjanak nyújtani, ez esetben, persze ágat. Küzdenek, hogy kitartsanak, hogy bírják még.
Szaladt, rohant, ahogy csak kicsi lábai bírtak. Futott, hogy minél előbb elérjen egy biztos helyet. Egy bozótos kis részt, egy nagy nyugodt rétet, bármit, ahol megnyugodhat, megállhat, és kicsit megpihenhet. Meglőtték, és vérzett. Ott volt a két régebbi, de továbbra is elég fájó seb már, és most megint egy harmadikkal küzdött. Meglőtték. Már megint. Ugyanaz a helyzet, ugyan az a dolga. Találni valakit, aki kiszedi a golyót, vagy saját magának kell kipiszkálnia, hogy utána tudjon továbbmenni. Vagy ha olyan helyen van, csak megszokni, és azzal létezni tovább. Ilyen golyó is van már benne. Hogy ne lenne… Nem lehet ott mindig valaki, hogy kiszedje, és nem lehet mindig akkora szerencséje, hogy úgy lőjék meg, vagy úgy sebesüljön meg, hogy ne maradjon heg, vagy mindenképpen eltávolítható legyen a lövedék. Tudta, hogy mik az érzékeny pontok, azokat békén hagyta, nem piszkálta. Egyszerűen hagyta, hogy az idő segítsen, és megoldja a dolgokat.
Beért egy erdőbe, egy zeg-zugos kis részhez, lekucorodott, és a sebét tisztogatta. Próbálta kiharapni a golyót, de nem fért hozzá. Túlzottan belefúródott, mély volt a seb. Bárhogy feküdt, vagy felállt, ide-oda forgatta a fejét, de nem érte el. Nem tudta kiszedni. Tehetetlenségében már a sírás határán volt, de nem sikerült, mégse. Elfogytak a könnyek. Elfogyott az idő a sírásra, a seb, és az okozója miatti sírásra. Elmúlt, és nem maradt semmi. Semmi olyan, ami segített volna, vagy elölébb rugdosta volna a helyzetében. Tudta, hogy még találkoznia kell vele, de nem akart. Nem gyűlölte, és nem haragudott, de nem akarta látni, és mindig ideges lett tőle, hogyha halotta hogy lő, vagy azt érezte, hogy a közelében van. Ideges lett, és nem nyugodt. Pont miatta. Aki annyi ideje mindig csak megnyugtatta. Most már csak félelmet, és idegességet tudott kiváltani. Ezt nem szerette, ez rosszul esett neki. Nem akarta, hogy így legyen. Nem akarta elveszíteni, nem akart újra búcsút inteni. Sok volt már, most már csak nyugalmat szeretett volna.
Mindig féltették a többiek, hiszen melyik másik őz rohangált egy vadásszal. Kerülték őket. És bár nem tűnt veszélyesnek, végül még is csak annak bizonyult. Bántotta is, és sokszor el is találta. Ágakkal, vagy golyóval, bármivel. Sok volt a sérülés, és egy idő után, már óvatosak a lépések, és kétségbeesettek. Nem tudta, hogy mért marad ott még mindig, de ott volt. Azt érzete, hogy neki ott a helye. Hogy, csak azért mert fáj, vagy, mert baja van, attól még ott kell lennie. Hogy nem szaladhat el mindenkitől, és mindenki elől, csak mert baleset éri. Mert biztos nem szándékosan bántják, és biztos csak ő a figyelmetlen, és ő ugrik el késve felé repülő dolgok elől, és ugrik túl kicsit az akadályoknál. Mindenkivel összeveszett, ha olyasmit mondott neki, hogy a vadász csak bántja, és ha azokra emlékeztették, és hívták fel a figyelmét, amit ő is jól tudott. Tudta, látta, mégse tett semmit. Azt hitte így helyes. Most a legvégén, már mindent megpróbált, végletekig menően, de semmi se volt jó. Nem úgy szaladt, nem olyan volt, mért ugrált szórakozásból a sziklákon, mért rohant a pillangók után, mért akart másokkal is találkozni. Mért akart másfele menni, és mért nem volt indoka, mért csak érzései. Nem volt jó, és végül mikor megint meglőtte, elzavarta, és elkergette.
Ő meg itt volt, ült, és tudta, hogy vissza nem mehet. Nem is akart. Végignézett magán, és rájött, hogy mennyi minden történt. Hogy mennyi sebe van, és mennyi zúzódása. Hányszor volt bekötve az amúgy is vékonyka lába, és hány foltja volt. Persze sokszor azt mondta a vadász, hogy azok olyan foltok, amik teljesen normálisak. Hogy nem nőtt fel eléggé, és azért nem múlt el minden foltja. De neki már nem voltak gyerekes pöttyei. Már szép barna bundája volt, és nem voltak pöttyei. Kereste mindig, hátha van, és hátha ráfoghatja még arra a dolgait. De egyre inkább kereste, annál kevésbé talált. Felnőtt, és attól, hogy volt egy-két foltja esetleg, ami annak tűnt, egy idő múlva mindegyikről kiderült, hogy csak koszfolt, vagy sérülés nyoma. Az aranyos fehér és fekete pöttyei eltűntek.
Nem értette, és minél többet gondolkodott rajta, annál kevesebb dolog volt, ami érthető lett volna. Szép lassan értelmét vesztette az egész, semmiben nem volt ráció, és semmi logikus lépés. Érzések, és érzelmek? Azt hitte, hogy voltak, ő még az utolsó nap is azt érezte. És utána is, mikor újra visszahívta a vadász. Most azokat se értette. Ennyire átverte volna saját magát is? Lehetséges az egyáltalán? Hogy ennyi ideiig, ennyi mindent elvisel, és közben még saját magát s be tudja csapni? Ilyen nincsen, nem? Biztos, hogy szerette. De akkor meg ennyire nem látott semmit? De nem. Mert ő mindig minden mozdulatát megmagyarázta magában. Úgy ölelte, úgy fogta, nem lehetett, hogy semmit nem érzett. Vagy még mindig butaság azt hinnie, hogy egy vadász tényleg érezhetett bármit is iránta? Annyi kérdése volt, és annyira kevés válasza. Válaszokat akart. Akkor, és ott. Nem máskor, és nem később. Akkor. Akkor volt ott az ideje. Ott ült, és várt. A vadászra? Vagy csak arra, hogy maguktól odaérnek a válaszok? Azt ő nem tudta mire. Csak várt. Nem sírt, és nem piszkálta a golyót. Majd kiesik, vagy majd valaki kiszedi. Ha meg nem, majd behegesedik. Nem aggódott, nem izgult, nem volt rosszul. Nem érzett semmit. Nézett maga elé, és teljesen megszűntette a gondolkodást, és mindent, ami kiegészítő tevékenység volt. Evett, és lélegzett. Talán ennyit csinált magától, és kedv nélkül, ösztönösen.
Eltelt egy kis idő, és látott. Nem csak nézett, de látott is. Nem csinált semmit, csak látta a dolgokat maga körül. Ugyanúgy feküdt ott, és nézett. De már látott is, és többet már nem várt. Mint ahogy előtte arra a kis dőre a gondolkodás elmúlt, úgy múlt el a várakozás is. Nagyon hosszú ideig várt. És a végén mi történt? Egyszerűen csak elmúlt. Nem volt rá szüksége. Hallotta a vadász ordítását, és ahogy üldözte, de nem tudta merre keresse, és milyen fegyverrel. Ő meg ült, és tudta, hogy úgyse találja meg, és nem tudja újra megtámadni, és a közelébe férkőzni. Egyszerűen rájött, hogy a vadász nem ismeri. Azt ismeri, akit ő akart ismerni, amilyennek ő akarta ismerni. És tudta, hogy soha nem fogja megtalálni. Azt hiszi, hogy szalad, és máshol van. Hogy másokkal van, és mindig mással. Olyanokkal, akit nem ismer, vagy csak alig. Azt hitte dühös, és így tombolja ki magát. Nem tudta, hogy ez nem igaz. Hogy ez az őzike teljesen mást csinál. Hogy ül, és vár, és felejt. Nem kihasznál, tombol, és rombol maga körül mindent, és mindenkit. Elbújik, és ha neki nehezebb is, akkor is próbálja csak saját magát pusztítani, és nem másban kárt tenni. Hiszen azt hitte, hogy az ő hibája volt az egész.
Ahogy megszokta a tájat, a látványt, úgy kezdett el kószálni arrafele. Kíváncsian tekintgetett jobbra és balra, várta, hogy valami újat találjon minden bokor mögött. Nézte a szorgos kis hangyákat, és hallgatta a tücsköket. Nem sietett sehova, hanem körbenézett. Mit lát maga körül. Lassan, és óvatosan haladt, és egyszer csak rálépett valamire. Egy üvegdarab volt, ami felsértette, és ő rohanni kezdett. Fájt, és el akarta űzni a fájdalmat. Így megint tombolni kezdett, szaladt előre, balra, és még tovább egyenesen. Ki a rétre, be az erdőbe, mindegy volt, csak süvítsen a szél, és érezze a hűvöst, ahogy belemar a szőrébe. Eleredt az eső, és miközben ugyanúgy szaladt, lassan azért megnyugodott a lelke. Már csak élvezettel rohant, és megszokásból, Tudta, hogy ez segít, és egyszerűen ezt élvezte. Ez volt ő, az ő kis világa.
Éjjelre elfáradt. Megállt, és lefeküdt. Aztán csak hallgatta az éjszaka zajait. Meghallott egy farkast. Eddig is hallott már, de ez valahogy más volt. Mintha őt hívta volna. Mintha csak neki szólt volna. Őt hívja? Vagy csak ő érzi ezt? De akkor miért? Nem érez ilyeneket. Mért tenné? Most mi történt?
Nem kellett sokat mennie, megtalálta a farkast. Meglátta, és kedvesen fogadta. Barátságos volt, és ez elég volt. Közelebb hívta, együtt ültek le, és beszélgetni kezdtek. Sokat nevettek, és minden olyan könnyen ment. Nem kellett gondolkodni, hogy miről beszélgessenek, vagy, hogy mit mondjon el, és mit nem. Nem kellett átgondolni semmit, és kitalálni, hogy mi legyen a következő lépés. Csak beszélgettek, és múlt az idő. A farkasnak tovább kellett mennie, és hívta az őzikét is. Ment vele, nem volt kérdés, máért ne ment volna. Jól érezte magát vele, és nem volt semmi más dolga. Elkóboroltak, néhány napig tartott csak az út, mikor is nem tudott tovább menni vele. Vissza kellett mennie, mert el kellett intéznie valamit. Otthagyta a farkast, és elment.
Visszaért, és csinálta, amit kellett. Teltek a napjai, és hiányzott a farkas. Nem csak az, amerre jártak, nem csak a beszélgetés, a társaság, és hogy a hátára hajtotta a fejét, és úgy aludtak. A farkas hiányzott. A melegsége, a nyugalom, és a jókedve, ami akkor volt. Hiányzott neki, ő maga, az, ahogy össze-összeért a bundájuk mikor együtt szaladtak a réten. Ahogy a farkas nézte, és hallgatta, miközben ő beszélt, és ahogy azt érezte, hogy tényleg figyel rá valaki. Szerette, csak nem értette, hogy mért hiányzik annyira. Illetve ezeket megértette, hogy miért hiányoznak neki. Egyetlen egy dolog volt, ami teljesen más jellegű volt. Mikor lefeküdt este, és halotta, esetleg ahogy ugat, egyetlen egy dolog volt, ami nagyon hiányzott neki. Csak azt látta maga előtt. Becsukta a szemét, és a teljes sötétségben, nem látott mást, csak egy szempárt. A farkas fürkésző, de megnyugtató, mosolygó szemeit. Azt érezte, mintha mindig nézné. Mintha az a két szem akkor is figyelne rá, és mosolygásra késztetné, miikor ő messze van. A két szem, aminek még a színét is képtelen volt meghatározni.
Reggel fogta magát, és otthagyott mindent. Ment, és megkereste a farkast. Rohant, hogy újra ott legyen, hogy ne veszítse el, hogy ugyanott találja. És ott volt. Ott várt rá, és ő is örült neki, hogy visszament. És odabújt hozzá, és megint csak mosolyogott. Tudta, hogy ott a helye, érezte, hogy mellette kell lennie, és hogy nem akar máshol lenn. Csak ott, és csak mellette.
Nézték egymást, és mosolyogtak. Élvezték, hogy együtt vannak, hogy ott vannak egymásnak, és hogy nem akarták, hogy a másik ezt, vagy azt csinálja. Csak örültek neki, mikor a másik boldog volt. Mindegy volt, hogy hol vagyunk, vagy mit csinál a másik. Csak az, hogy ott legyen a közelben.
Feküdt a farkas mellett, és gondolkodott. Nem akarta elfelejteni a vadászt, és találni valakit, akivel jól érzi magát. Nem akart odamenni senkihez, hogy segítsenek neki kivenni a golyót. Nem akarta, hogy legyen valaki körülötte, és szeressen valakit. Egyszerűen csak minden más ezt akarta. Egyszerűen a farkas kivette a golyót, és hegedni kezdett a seb. Fájt, és ott volt. De már nem is érzett semmit. Nem várta a vadászt, és nem akart visszamenni, már nem hallotta, ahogy őt keresi, nem figyelt rá. Egyszerűen elmúlt. Csak a szokásos. Minden, ami felesleges, és mai csak nehézséget okoz, azt egyszerűen elfelejtette. Elengedte, és elfogadta azt, amerre tartott. Nem kellett visszamennie a farkashoz. Mehetett volna másfele, máshova, máshoz, vagy szimplán egyedül ülhetett volna továbbra is a tisztáson. De ő szerelemes volt, és ennek az érzésnek nem tudott parancsolni.
Ránézett a farkasra, és ugyanazt a tekintetet látta, ami miatt visszasietett. Csak most volt benne más is. Szeretet. Az őzike meg csak nézte, és mosolygott. Nem tudott mást tenni, és másmilyen lenni. Csak mosolygott, majd annyit mondott: Köszönöm.