Most írtam neked bejegyzést, így lehet, kicsit hülyén hat, hogy megint írok. De nem tudok mit csinálni. Tegnap te sírtál, azon, amit én írtam. Most én sírtam, azon, amit te írtál. Először megijedtem, és ösztönösen ellenkezni kezdtem, hogy mi az, hogy te is ugyanazt, és még ugyanolyan stílusban is akarsz írni. De bíztam benned és olvastam.
Félt, és rettegett, de próbált közelebb menni a papírhoz, hogy lássa, amit a farkas írt neki. Félt, hogy vége. Hogy azt írja majd, hogy mennie kell. Hogy sajnálja, de nem maradhat. Vagy maradhat, ha akar, de ne beszéljen annyit, ne csináljon ezt, ne csináljon azt. Automatikusan elemezni kezdte az elmúlt egy nap eseményeit, hogy rájöjjön, mit rontott el, hogy megtalálja, hogy mit hibázhatott, mivel késztette a farkast arra, hogy írjon. Tudta, hogy nem szokott. Hogy beszélni nem beszél, és hogy írni is csak ritkán. És félt. Rettegett, hogy újra elrontotta, újra mennie kell. Vagy még rosszabb. Félt, hogy csak csapda az egész, és a farkas is megdobja valamivel, vagy megsérti valahogyan.
De ő volt a farkas, aki eddig nem bántotta. Aki sokszor hitte már, hogy bántja, és sokszor haragudott magára, de ezt az őzike sose értette. Egyszer sem érezte azt, hogy bántja őt, mindig csak azt érezte, hogy megvédi, hogy biztonságos helyekre viszi, hogy mindig mindentől óvja, ami csak érheti. Nem tudta, hogy miért, de az első perctől fogva védte a farkas. Ő bízott benne, így közelebb merészkedett. Igazából ez a félelem és minden vele kapcsolatos gondolat is elég gyorsan átfutott az agyán, mert sokáig nem gondolkodott sose. Bízott, és remélte, hogy nem lesz baj. Legfeljebb, egy újabb seb.
Elolvasta, amit írt, és sírt. Nem tudott nem sírni, de nem is akart. Ahogy tegnap a farkas, úgy sírt most ő is. Nem számított arra, amit olvas, nem számított arra, hogy ennyire figyel rá valaki, és hogy ennyire tud neki örülni valaki. Boldog volt, nagyon boldog, és csak a farkast akarta. Megkeresni, és vele lenni. Nem érdekelte, hogy vadászik, hogy majd egyszer megjön. Most akarta, most akarta megköszönni, most akart ott lenni, most akart mellette pihenni. Nem akart várni, nem akart semmit se. Szárnyalt a boldogságtól, és ilyenkor nehezen állta meg, hogy ne induljon el bármerre.
Egész nap rosszul volt, rosszul álmodott, és azt hitte, hogy a farkas nem is szereti, és csapdát állít neki, és hogy egy csomó gonosz dolgot tett már. Aztán rájött, hogy csak álmodta az egészet, de megnyugodni nehezen tudott. Nem volt boldog, mert megint azt érezte, hogy átverték az érzései, becsapták, és hagyták, hogy szenvedjen, miközben ők jót röhögtek. De elolvasta a levelet, és most megint boldog volt. Megint csak száguldani akart, keresztül az erdőn, és a réteken. Játszani a pillangókkal, és a mókusokkal. Megállni, és nézni, ahogy a nap alászáll, és elképzelni, hogy hova kerül, mikor eltűnik a szeme elől. Érezni az erdő illatát, a fák suttogó hangját, és a szél süvítését. Együtt akart lenni megint a többiekkel, az ő világával, ahova csak ritkán szabadulhatott ki. Vissza, haza, otthon lenni. Még ha egy ideje már erre nem is volt konkrét helye.
Várta, hogy mikor ér haza a farkas, hogy újra odaszökkenhessen mellé. Várta, hogy elmondhassa, hogy szereti, hogy megnyugtathassa, hogy nem bántotta, hogy a tegnapi ágdarab is éppen hogy súrolta, de még karcolás se lett rajta, csak felborzolta a szőrét kicsit, és csak az ijedelem volt nagy. Oda akart bújni hozzá, és hallgatni a szuszogását, hozzádugni a kis fejét, és csak nézni rá. Nézni, és hagyni, hogy a szemei mindent elmondjanak. Hogy azok megnyugtassák, hogy nem csinált rosszat. Hogy az agyarait is szereti, és ha véletlenül meg is bántja őt velük, attól még mindig ő lesz a farkas, ő meg az őzike, aki mellette szeret lenni. És amúgy is. Pont ő akadjon ki az agyarak miatt, amikor ő meg véletlenül is úgy meg tudta rúgni a másikat? Illetve hát ő ezt nem tudta. Neki mindig csak mondták, és ő nem látott a háta mögé, így nem tudta, hogy ennyiszer ekkorát rúgott volna, és ennyiszer megsértette volna a vadászt is, meg a többieket. De ha igaz volt, ha nem, akkor is tudott ő is fájdalmat okozni. És tudta, milyen mikor nem szándékosan, de megsebez valakit.
Attól meg sose félt, hogy a farkas megsebzi, vagy a régi sebeit feltépi. Lehet, hogy a farkas megijedt attól, ha egy-egy sebből szivárogni kezdett a vér, vagy épp annyira felszakadt, hogy be kellett kötözni, és csak az csillapította a vérzést, ő viszont nem. Ismerte a sebeit, tudta, hogy egyik se veszélyes. Felszakadtak néha, és olyan is volt, ami nagyon nem akart hegesedni. De attól ő még ugyanúgy ugrált, és ugyanúgy szaladgált, ha mehetett. Nem tartotta vissza se a fájdalom, se az eshetőség, hogy valamibe beleakad, és az megsérti.
Szeretett szökdécselni, és minden apró kis bogárnál megállni, és megvárni, hogy átmenjen a másik oldalra. Félt, hogy ha nem figyel, és valamit nem lát, lemarad egy fontos dologról. Lemarad valami szépről, ami meg csak jót okozhat neki úgyis. Nem akart semmit se kihagyni. Aztán persze sokszor, sokan mentek, és mindig rá vártak, hogy mikor éri végre őket utol. Ilyenkor rosszul is érezte magát, hogy visszahúz másokat, és hogy lehet, hogy az a hülyeség, hogy ő mindennél megáll. De nem tudott más milyen lenni. Igen is élvezte, és szerette. És ők, sose hagyták cserben. A szél, az eső, a fák, a kis bogarak, és pillangók. Csak segítettek, és sose bántották. Őt meg mindig csak elbűvölték, és elgondolkodtatták. Hiszen ha az a kicsi kis bogár, is küzd, mikor a hátára borul, akkor ő igazán megteheti, hogy az orrával megböki, és átfordítja, hogy tovább szaladhasson apró kis lábacskáival.
Leült a kis tisztáson a levél mellett, hallgatta a madarakat, és várt. Várta a farkast, hogy visszaérjen, hogy hozzábújhasson, és megnyugtathassa. Elmondhassa, vagy éppen csak szótlanul megértethesse vele mindazt, amit gondolt, és érzett. Hogy mindegy volt mit tett, és mit nem, ha a vadászat után hozzá ment vissza, és ha nem más hangokra, és mások vonyítása érdekelte. Hogy mindegy volt, mennyi sebe volt, vagy lesz, ha a farkas védeni akarja, és biztonságot ad neki, sose fog haragudni, még ha egyszer-kétszer meg is bántja.
